Number Twenty-five × If you could see me now

Sziasztok :)

Hmm, el sem hiszem, de úgy látszik, elérkeztünk egy újabb utolsó részhez az I know I am not alone történelmében. Köszönöm nektek ezt a több mint kétszáz napot, amit Sky és Liam történetére áldoztatok, hihetetlenek vagytok, mindannyian. Szeretnék ezúttal megkérni mindenkit, aki elolvasta az összes részt, írjon nekem egy-két sort ez alá a bejegyzés alá. Nagyon jól esne, tényleg, őszintén.

Szeretnék mindenkinek kellemes nyarat kívánni, pihenjetek, amíg csak megtehetitek! Én is megpróbálok ugyanígy tenni, s bár már mind az öt fiú kapott egy-egy történetet a blog még nem zár be! A folytatásról a jövőhét folyamán érkező két bejegyzés egyikében foglak informálni titeket, akkortájt egy új designnal is gazdagodik az oldal, de ez már csak így van; megszokhattátok.

Nagyon szeretlek titeket, hihetetlenek vagytok, és bár ezen nem is lehet mit ragozni, azért megmutatok nektek egy-két adatot, melyek személy szerint a mai napig képesek meglepni:

oldalmegjelenítés: 37.700+ (összesen 161.000+)

követő: 9 rendszeres olvasó (összesen 153 rendszeres olvasó)

komment: az enyémmel együtt, 85 db (összesen 1305 darab)

díj: 14 db (összesen 106 darab)

Jó olvasást!

Millio  puszi Xx

The Script

/Skyler Malone

×fél évvel később×

  Mi mind maszkot hordunk. Minden ember, minden percben. S néha olyan sokáig viseljük ezeket az álarcokat, hogy elfeledkezünk róla, kik is vagyunk valójában. Ám néha, ha szerencsénk van, valaki az életünk részévé válik és megmutatja, hogy kik is akarunk lenni; vagy kinek kellene lennünk.

  Én kivételes helyzetben vagyok, amiért elmondhatom magamról, hogy két ilyen ember is az életem részét képezi. Elmeredve, üveges szemmel, félig megdöntött fejjel figyelem a gyülekező embereket, és mosolyogva köszönök valahányszor valaki más, valaki új és ismeretlen lépi át a küszöböt.

- Elég sokan vannak, nem gondolod? – felhúzott szemöldökkel hümmögök, miközben óvatosan nekidőlök az egyik beépített oszlopnak. Egy pillanatra sem szakítom el a tekintetem a bejáratról, ugyanis pontosan tudom, ki settenkedik a hátam mögé, és egyébként sem szeretnék lemaradni egyetlen potenciális vásárlóról sem, hiszen ez a nagy estém. Az esély valami csodálatosra, valami sorsfordítóra, valamire, ami pusztán csak jó, és ami boldogságot okoz, hiszen szörnyi halála óta kevés hasonló dolog van az életemben.

- Elég sokat dob a rendezvényen a tény, hogy itt vagytok, nem gondolod? – replikázom gúnyosan, akárcsak a régi Sky tenné, ám amint észhez térek, becsukom a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet, ezzel az elmém legmélyebb bugyrainak egyikébe száműzve azt a lányt, aki egykoron voltam.

- Ugyan! Hülyeség! – morogja, Payne hangjában mégsem ül meg a rosszallás, helyette játékosan belebokszol a vállamba, ezzel kis híján kilöttyintve a poharamban lévő buborékos alkoholt, amiért megajándékozom egy rám jellemző szúrós pillantással. A pilláim tövében pihenő szarkalábak egészen láthatóvá válnak. - Mindenki azért van itt, mert csodálatos vagy.

  Megforgatom a szemgolyóimat és ellépve a faltól, ezúttal az ő vállának dőlök. Jól esik a közelsége és az, hogy mindig mellettem van, amikor szükségem van rá még annak ellenére is, hogy általában önfejűen ellököm magamtól. Fordított esetben én már réges-régen lemondtam volna önmagamról, épp ezért fogalmam sincs, a mellettem ácsorgó énekes hogyan képes megtűrni az életében. Még így, javított kiadásban is borzalmas vagyok.

- Köszönöm, hogy eljöttetek, és hogy kiposztoltátok pár képem – suttogom őszinte hálával, ami mosolygásra késztet mindkettőnket.

- Nem probléma. – Liam óvatosan ellép mellőlem és megfogva a vállaimat szembe fordít önmagával. Olyan közel állunk egymáshoz, hogy valahányszor levegőt vesz, a mellkasa hozzásimul az enyémhez, mégsem érzek késztetést arra, hogy ellökjem, ne adj Isten megüssem a pofátlansága miatt, vagy az arcán éktelenkedő, terebélyes vigyor okán. Enyhén elnyílt ajkakkal várom a folytatást. - Mit szólnál, ha inkább azzal a festménnyel köszönnéd meg? – mutat a hátam mögé, és bár pontosan tudom, melyik alkotásomra pályázik, azért hátrapillantok a vállam felett, hogy én magam is szemügyre vehessem.

  A keretbe foglalt vásznon egy csokoládébarna szemű kislány portréja található, akinek csupán a fél arca látható, a másikat magába nyeli a tintaszínű sötétség. A kék ezen árnyalata leginkább egy nyári éjszakára emlékeztet, ép ezért tojás-sárga pontokkal díszítettem, amik egy-egy parányi szentjánosbogarat jelképeznek. A reményt a reménytelenségben. Határozottan a családom ihlette.

- Szívesen, csak neked, csak ma, 200 font – viccelődöm, majd az ajkaimhoz emelve a kecses üvegpoharat lehúzom a pezsgőt. Egyetlen csepp sem marad az alján, ezért a nyelvemmel elégedetten végigszántok a szám alsó részén, mielőtt kissé kába mosolyra húznám mindkettőt. A megnyitó előtt fél órával már megittam egy fél üveggel, így kétségem sincs felőle, hogy csupán a Pink Pleasure-beli karrieremnek köszönhetem, hogy még egyenesen járok. Hümmögve gondolok vissza azokra az évekre, szülinapokra és szilveszterekre, amiket a giccsesen rózsaszín szórakozóhelyen töltöttem. Az ember azt hinné, hogy valami, ami ilyen sokáig a mindennapjai részét képezte, valamivel jobban hiányzik majd, amikor végleg megválik tőle.

- És mi van azzal, hogy még egy vattacukorra sem hívhatlak meg? – emlékeztet a napra, amikor Sophie, ő és én a Hyde parkban ünnepeltünk. A kellemes emlék hatására megszédülök, és ezt Liam is észreveszi. Jobb kezével belém karolva átvonszol a tömegen, ki egészen a kovácsoltvas korláttal díszített lépcsőig.

  Lassú és megfontolt léptekkel sétálunk le az első emeletre, ahonnan benyitva a legelső szobába, ugyanabban a teremben találom magam, ahol megtudtam, hogy az egész épület az enyém, csak hagynom kell, hogy nekem adja. Az ujjaim szorosan markolják Payne öltönyének szélét, az anyag szinte kicsúszik a kezemből, olyan puha a tapintása. Ha nem nyúlna a hónom alá és nem támogatna, lehet, felbuknék a saját lábamban.

  Talán mégsem kellett volna az az utolsó pohárka.

  A felkarom pillanatokon belül libabőrbe borul, amikor a csupasz hátam hozzáér a hideg falhoz, mégsem reszketek, hisz valójában nem is fázom. Payne gondolkodás nélkül leül mellém, a padlóra terített átlátszó fólia összegyűrődik, ahogy a talpai méterenként új mintát hagynak rajta, miközben sétál.

- Az emberek változnak – motyogom az orrom alatt, ezzel felvéve a beszélgetés fonalát. Úgy teszek, mintha soha nem is hagytuk volna abba, mintha még mindig a műteremben lennénk a többi ember között, pedig a némaság emlékeztet rá, hogy mennyire egyedül vagyunk. Csak ő és én.

- Igen, határozottan mások lettünk – válaszolja bólogatva, és ezúttal ő az, aki a vállamra dönti a fejét, pedig kettőnk közül én vagyok az, akinek nagyobb szüksége van a támogatásra. Mindig is én voltam.

  A csillagoktól kopár égbolton mindössze a Hold fénye hatol át a vékony felhőrétegen, így körülölel bennünket az ezüstösen derengő félhomály. A csillámporos sminkem és a szemhéjaimat elnehezítő műszempillák csak még inkább megnehezítik a helyzetem, így végül úgy döntök, behunyom a szemeimet. A sötétség pillanatokon belül magába kebelez.

- Mikor tervezed megkérdezni tőle? – kérdezem elmélázva, és jóllehet a hangom kedves, Liam összerezzen, mintha bántanám.

- Este elviszem vacsorázni, és meglátjuk, hogyan alakul – válaszolja elmélázva, és ahogy közelebb bújok hozzá, szinte érzem szívének vágtázó ritmusát. Olyan gyors, hogy egy pillanatra komolyan elhiszem, ha akarna, tényleg kiszakadhatna a mellkasából.

  Payne másodpercről másodpercre egyre szakadozottabban lélegzik, így a tenyeremet a kézfejére helyezve apró, nonfiguratív ábrákat rajzolok a bőrére, abban reménykedve, hogy ezzel sikerül megnyugtatnom.

- Igent fog mondani, ne aggódj emiatt – suttogom, és valójában csak akkor, amikor meghallom, milyen gyenge a hangszínem, tudatosul bennem, hogy egy részem szomorúvá válik, ha arra gondolok, Danielle tényleg igent fog mondani. Nem mintha szerelmes lennék, bár nem tagadom, az elmúlt hónapok során volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, Liam sokkal fontosabb számomra, mint egy egyszerű barát.

- Csak tudod… - a mellettem ücsörgő fiú hangja elcsuklik, ezért összefűzöm az ujjainkat, mialatt meredtem bámulom a szemközti falat. Némán várom, hogy kitárulkozva, őszintén megossza velem a kételyeit, melyeket bár keserű szájízzel, de el fogok tüntetni. Megmentem, ahogy ő teszi velem nap-nap után. - Elsőre is alig mertem és mire megkérdeztem volna, már…

  Egy hangos sóhaj hagyja el a száját, én pedig pont ezt a pillanatot választom arra, hogy egy mély lélegzetvételt követően szembe forduljak vele.

- Nézz rám! – kérem, a kelleténél talán kicsit erélyesebben, de nem érzek bűntudatot, mert amit tenni készülök, hosszú idő után igazán önzetlen. Szörnyi bizonyára büszke lenne rám, és ettől a gondolattól kellemes melegség tölti meg a szívem. - Szereted, ő pedig már vagy ezerszer bebizonyította neked, hogy ugyanígy érez. Még velem is összebarátkozott a kedvedért – az utolsó szavakat követően egy halk kacaj hagyja el az ajkaimat, melyeket azon nyomban összeszorítok.

- Az a te érdemed, nem az enyém. Jófej vagy! – Liam játékosan meglöki a vállam, mielőtt hálásan a mellkasára húzná a fejem. Az álla megpihen a frissen festett tincseim tetején, és tudom, hogy képtelenség, de érzem, ahogy a borostája megcirógatja a hajhagymáim tövét.

- Hogyne! – miután hangosan felhorkantok, ő megpuszilja a homlokomat és nekem ezzel be is telik az a bizonyos pohár. Gyengéden, egyúttal határozottan eltolom magamtól és nekidöntöm a hátam a falnak, amitől ismételten kiráz a hideg.

  Ezt követően nem beszélünk többet, hisz nincs mit mondanom. Vagyis nem, ez így nem teljesen igaz, mert igenis lenne miről beszélnünk, de tudom, azzal csak megnehezíteném a döntését és elbizonytalanítanám az estével kapcsolatban, aminek élete egyik legboldogabb éjszakájának kellene lennie. És ami azt illeti, egyúttal az én legboldogabb éjszakámnak is.

  Léptek hangja halkul el és élesedik ki, ahogy az emberek fel-le járkálnak a lépcsőházban. Amint a cipőik talpa hozzácsapódik a fához, beleremeg az egész ház, és ahogy lehunyom a szemeimet, megnyugtat a monotonitás, amit magába foglal minden egyes dobbanás. A szívem pillanatokon belül igazodik az akkordokhoz.

  Egyszer csak azon kapom magam, hogy azon gondolkozom, mi lenne, ha megcsókolnám Paynet, így hát gyorsan megrázom a fejem, ezzel emlékeztetve magam arra, hogy tulajdonképpen én tehetek mindenről, ami a barátságunkhoz – a kizárólagos barátságunkhoz – vezetett. Ha nem akartam volna minden áron megtartani azt a bizonyos tíz méter távolságot, ha nem ordítottam volna a képébe felelőtlenül, hogy mennyire viszolygok tőle bizonyára minden másképp alakult volna.

  Azon a délutánon megtanultam az egyik legfontosabb leckét, amit az élet taníthat az embernek: gondolkozz, mielőtt kinyitod a szád! Mert hiába bánod meg már a következő másodpercben minden egyes kiejtett szavad, képtelenség visszaszívni őket. A hamis sértések igazi károkat, visszafordíthatatlan károkat okoznak, amit csak hatalmas nehézségek árán lehet enyhíteni. Nekünk is egy egész hónapba telt, mire ismételten szóba álltunk egymással.

- Skyler! – az ismerős hangra felkapom a fejem, a szemeim úgy pattannak szét, mintha tüzes vasat nyomnék a szemhájaim belsejéhez, és ezzel egy időben olyan messze húzódom Liamtől, amennyire csak tőlem telik, mintha a lelkiismeretem cselekedne helyettem. Mintha attól félnék, hogy a jövevény belelát a gondolataimba és összerakja a kirakós darabkáit. Az ajtó nekicsapódik a falnak, a vakolat megkopik, Derek pedig átlépi a küszöböt. - Már azt hittem leléptél a saját kiállításodról!

  Mosolyogva feltápászkodom a földről és leporolom a ruhám, hiszen mégiscsak abban a szobában vagyunk, ahol méterenként egy festékes ecsetbe botlik az ember, ha nem figyel hová teszi a csülkeit.

- Gyakorlatilag itt lakom, így nehezen tudnék lelépni – replikázom felvágott nyelvvel, miközben a szőke fiú megforgatja a szemeit és bosszúsan összefonja a karjait. Én azonban átlátok az álarcán, tisztában vagyok vele, hogy igazából nem neheztel, pedig minden oka meglenne rá, hiszen a héten ez a második alkalom, hogy kettesben talál ránk, miközben valahol egészen máshol kellene lennem.

  Engesztelésképp közelebb lépek egykori legjobb barátomhoz, és egy cuppanós puszit nyomok az arcára, pont olyat, amit régebben Sophie is előszeretettel osztogatott. Ettől valamivel közelebb érzem magamhoz. Egyszer valaki azt mondta, ha elveszítünk egy számunkra igazán fontos embert, annak tulajdonságait önkénytelen magunkba szippantjuk, ezzel megőrizve lelkének egy darabját. Kíváncsi vagyok, vajon ez történik-e velem is. Önszántamból vagyok kedvesebb, vagy szörnyi halála tesz jobb emberré?

  A tekintetem üveges, egy idő után mégis felderengenek előttem Payne csokoládébarna íriszei, és ahogy felfedezem a benne kavargó megfejthetetlen érzelmek sokaságát rájövök, elbambultam. Követve az énekes szemeit, ráeszmélek, mit mustrál olyan kitartóan és a felismerés megdöbbent, jóllehet nincs benne semmi különleges. Derek összefonja az ujjainkat, ahogy azt a hozzánk hasonló szerelmespárok szokták.

- Gyere! Ezt látnod kell! – kérlel, és kedvesen maga után húz, én pedig hagyom neki. Liam ezúttal nem követ minket, egyedül marad a félhomályba burkolózó szobában, ami egy röpke másodpercre elsötétül, ahogy egy vastagabb felhő a tündöklő Hold elé úszik, és akkor tudatosul bennem, hogy vége. Ma megkéri Danielle kezét, a lány pedig igent fog mondani. Nemsokára családot alapítanak, a kalandunk pedig nem lesz több, mint egy fakó emlék. A szívem összeszorul, ahogy azon töröm az fejem, vajon mennyi időbe telik majd neki, hogy végleg elfelejtsen. S, hogy vajon nekem mennyibe fog.

  Ahogy felfelé lépkedünk, lassan kiengedem az eddig görcsösen merev izmaimat. A vállaim előre esnek, ahogy a torkomból kiszakad egy megkeseredett sóhaj. Magamban szüntelen egyetlen mondatot ismételgetek: boldognak kell lennem, hisz elméletileg ez az életem egyik legszebb estéje. Elméletileg.

  Aztán megpillantom ŐT, és elhiszem, hogy tényleg így is van.

- Nathan? – kérdezem elhűlve, miközben egyre közelebb és közelebb sétálok a szörnyi alkotta kép előtt ácsorgó, ismerős alakhoz. A bátyám ezúttal is ugyanúgy néz ki, mint ahogy az emlékeimben él. Barna tincsei az ég felé meredeznek, a testét egy egyszerű, fekete póló, egy farmer és egy bőrdzseki fedi, amivel kitűnik az elegáns tömegből.

- Szia, Sky! – köszön. A hangja sokkal kellemesebb, már nem olyan rekedt, mint régen. A bőre is simább, és amikor végigmér, a szemei hosszú idő után először, nem az alkohol miatt csillognak. Igazán jót tett neki az elvonó.

- Azt hittem… azt hittem soha… - a fejemben egymást kergetik a gondolatok, mégsem tudom szavakba önteni egyiket sem - hogy soha…

  Hogy soha többé nem látjuk egymást. Tudja, és megérti anélkül, hogy ténylegesen kimondanám.

- Én is, és bevallom, amikor megtudtam, mi történt senkit sem gyűlöltem jobban nálad… – egy pillanatra elhallgat, mint aki nem tudja, mit mondhatna, és ezért nem is mond semmit. Vicces, hogy olykor a világ milyen könnyedén megváltozik. Hogy az út, amin egész életedben jársz, hirtelen mennyivel sötétebbé válik. Hidegebbé. Magányosabbá. Amikor a némaság már nem is olyan csöndes, hogyan válik a napi rutin aprócska győzelemmé. És akkor elmerengsz azon, hogy talán nem is a világ változik, hanem te magad. Amikor szörnyi meghalt, elvesztettem a családom, megváltoztam, és most Nate is határozottan más ember. Vajon ő is magányos, miközben emberek veszik körül? – Tegnap azonban kint jártam a temetőben és miközben azt a mosolygós képet nézegettem a sírkő jobb oldalán rájöttem, hogy már csak te maradtál nekem. Nem szeretné, ha…

  Nem hagyom, hogy befejezze, szorosan magamhoz ölelem. Úgy szorítom, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna, vagy kicsúszhatna az ujjaim közül, akár a homok.

- El sem tudod hinni, mennyire hiányoztál! – suttogom magam elé, mégis elég hangosan ahhoz, hogy eljusson hozzá minden egyes szó. A tenyereim a bőrdzsekijébe kapaszkodnak, úgy csüngök rajta, akár kisebb koromban, amikor még ő jött értem az iskolába, vagy amikor az ölébe kapva megpörgetett az udvaron.

  A hátamon érzem az emberek csodálkozó, olykor elborzadó tekintetét, de kirekesztem a világot és megpróbálok a pillanatnak élve csupán a pozitív dolgokra gondolni. Arra, amim van és nem arra, amit elvesztettem.

- Szóval sikeres festő lettél! – motyogja maga elé, miközben elhúzódunk egymástól ezzel levegőhöz jutva. - Ki gondolta volna, hogy ez egy valódi foglalkozás? – gúnyolódik. Az egyik felfogadott pincér egy tálca pezsgőt nyom az orrunk alá, Nate keze pedig megremeg, ahogy a borostyánszínű, buborékkal dúsított ital tetején megtörik a fény. Egy hangos nyelés kíséretében elutasítja a keskeny pohárba töltött mámorító nedűt, aminek egykoron a rabszolgája volt. Leírhatatlanul büszke vagyok rá, és hirtelen elszégyellem magam, amiért alig egy órája kissé bizonytalanná vált a járásom, amiért vele ellentétben én képtelen voltam nemet mondani.

- Meg áll az ész! – válaszolom nevetve, tettetett hitetlenséggel, miközben a pillanat kedvéért még a kezeimet is a magasba emelem. Nathan féloldalas mosolya kárpótol mindenért, és ahogy a karját átlendíti a vállamon, ezzel közelebb húzva magához, már meg sem lepődöm, amikor egy barackot nyom a fejem búbjára. Mintha semmi sem történt volna, miközben mégis minden felborult.

- Na, és végül melyik lett a befutó? – kérdezi a terem két különböző sarkában társalgó fiúk irányába bökve. Összefont szemöldökkel, a homlokomon mély ráncokkal nézek fel a nálam egy fejjel magasabb fiúra. Mintha nőtt volna, pedig ez gyakorlatilag lehetetlen.

- Tessék?

  Nate megrázza a fejét, én pedig a fülem tövéig elpirulok, amikor tudatosul bennem, hogy rajtam mulat.

- Láttam, amit láttam – hozza a tudtomra a nyilvánvalót, majd a karjaival még egyszer rámutat a két srácra, akik ebből szerencsére semmit sem vesznek észre. - A minden lében kanál popsztárocska vagy a melegszívű kidobó fiú?

  És akkor rájövök, mi jár a fejében. Meredten bámulok magam elé.

- Derek, ha annyira érdekel – válaszolom a lehető legtöbb őszinte boldogságot csempészve a szavaimba, de látszólag nem vagyok elég meggyőző, holott a szeretetem igazi. Derek mindig is kitüntetett helyet foglalt el a szívemben, és ez a mai napig így van. Egyszerűen csak nem értem, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy a legjobb barátom a szerelmem, és a szerelmem a legjobb barátom.

  Gyorsan megrázom a fejem, még mielőtt a kételyek eluralkodnának rajtam.

- Mennyire komoly? – kérdezi, és mintha egy másodpercig komolyan aggódna értem, de aztán elneveti magát ezzel tönkretéve egy idilli, szinte családias pillanatot. Mégsem tudom hibáztatni, hiszen egyikünk sem ért igazán az érzelgősséghez, hiába tanulgatom már hosszú hetek óta.

- Két hónapja elhívott egy randira és azt hiszem így maradtunk – motyogom, miközben felidézem a pikniket, amit Londontól nem messze, egy látszólag elhagyatott, egyébként elkerített és rendben tartott parkban ejtettünk meg. Aznap egy röpke pillanatra sem jutott eszembe Liam Payne, ami azt jelenti, hogy nélküle is képes vagyok az igazi boldogságra. Tehát hagynom kell, hogy ő is az legyen, valaki más oldalán.

- Boldognak tűnsz - halovány mosollyal az arcomon bólintok, miközben ráharapok az alsó ajkamra és beszívom azt. A szemeim ragyognak.

- Most már az vagyok – még egyszer megölelem, ezúttal valamivel visszafogottabban, habár még mindig érezhető a mozdulataimon az újdonság varázsa, a hitetlenkedés. Félek, ha akár egy pillanatra is magára hagyom, vagy akár csak leveszem róla a tekintetem, akkor köddé válik, méghozzá nyomtalanul.

  Az emberek hangos ujjongásba kezdenem, többen tapsolnak, vannak, akik gratulálnak, ezért értetlenkedve, részint kíváncsian lesek át a bátyám válla fölött. Derek egy vörös férfi vállát veregeti, míg Liam Danielle mellett állva elkurjantja magát.

- Megvan az első vevőnk! Hol van a művésznő? – a szemeim szabályosan elkerekednek, amikor megértem, miről beszél. A tekintetem a bátyámra emelem, aki biztatva lökdös a tömeg irányába.

  Miközben lépkedem, képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást. Mert bár Liam nem több, mint egy barát, miközben Derek a tényleges barátom, úgy érzem, az életemben lassan minden a helyére kerül. Hiszen ha együtt kell lennünk, egyszer úgyis egymásra találunk, ha pedig nem, akkor a távolság elrendeltetett, nem számít, mennyire ragaszkodunk a képlékeny barátság álcájához.

That’s all