Minden, amit ezen a blogon látsz az én munkám, kérlek ne lopd és ha lehet, ne becsméreld! Köszönöm.

2015. szeptember 15., kedd

3. Kimondta a 'Game over'-t

Sziasztok :)
Bár úgy tűnik az előző rész nem lett a kedvencetek, reménykedem benne, hogy ezúttal is velem tartotok, hiszen lassan beindulnak az események. Ezt az egyet biztosan megígérem.
Emellett szeretném megköszönni azoknak, akik lelkesen pipálgattak az előző fejezet alatt. Remélem most sem sajnáljátok majd az időt az ilyesmire és talán még pár kommentárral is megleptek. Annak nagyon, de nagyon örülnék :)
Ebben a részben ismételten felbukkan majd az önfejű nyomozónk és lelkes társa. Ráadásul Daren exével is megismerkedhettek. Mit gondoltok, összeillő párost alkottak? 
Nem is húznám az időtöket. Nagyon szeretlek titeket. Kitartást a sulihoz!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx

×Daren Pierce×

  A kelet-londoni kapitányság tisztjei a későesti műszak végeztével átadták helyüket a hajnali váltásnak, így a mindig zajos beltér egy röpke másodpercre elcsendesedett, hogy aztán a hangzavar ismételten utat törhessen magának. Az arcomon széles vigyorral haraptam bele a reggeliként hozott emeletes szendvicsembe, amit mindössze három perce vettem az egyik közeli boltban, ezt követően egy könnyed lendítéssel Cam asztalára dobtam a sajátját.
- Pierce, Blanchard! Az irodámba! Most! – a sonka megakadt a torkomon, ahogy a kapitány ajtaja visszacsapódott a keretébe. Összeráncolt szemöldökkel és nyitott szájjal fordultam Cameron felé, aki megrántva a vállait azonnal felállt.
  Többen is abbahagyták a munkát, hogy ránk szegezve kíváncsi tekinteteiket, elkísérjenek vele a bejáratig, de próbáltam figyelmen kívül hagyni mindenkit, akit csak lehetett. Ebben mindig is jó voltam, ellenben a társammal, aki a zsebébe rejtette a tenyereit, ezzel álcázva idegességét. Ugyanis ilyenkor általában az ujjait tördelte, addig ismételgetve, amíg alább nem hagyott a frusztráltsága.
- Elég jó hangulatban van... – viccelődtem, miközben megveregettem a lapockájának legfelső részét. Hamilton kapitány nagyon ritkán hívatta be az embereit az irodájában, az idő nagy részében ő is inkább kint volt velünk, és segített, ha valamiben elakadtunk egy nyomozás kapcsán. Amikor Cam és én még az Akadémiára jártunk, álmodni sem mertünk hozzá hasonló főnökről, épp ezért kicsit irreálisak voltak az érzéseim. Ha nem is rettegnem, azért igenis tartanom kellett volna a közeljövőtől.
- Alex ki fog nyírni, ha felfüggesztenek – motyogta, miközben elsétáltunk James mellett. Az idősödő, öreg kopó elhúzott szájjal, de magasba emelt hüvelykujjal biztatott minket, amin nem tudtam nem kacagni. A múlt hónapban majdnem belehalt egy félre sikerült túszcserébe. Azóta irodai munkára kárhoztatták, ugyanis a bal combja még igencsak messze volt a tökéletestől.
- Sosem bántana, és amúgy is annak a gyereknek szüksége lesz az apjára – biztattam, amikor lefékeztünk a bejárat előtt. Alex tipikusan az a fajta nő volt, aki ritkán, de mélyen szeretett. Azon sem lepődtem volna meg, ha kijelentette volna: a haverom volt az első pasi az életében, pedig egyébként nem volt bányarém. Sötétbarna haja már az első találkozásunknál laza hullámokban hullott a vállaira, nem mellesleg úgy bánt a dákóval, akár egy profi, így gondolkodnom sem kellett rajta, azonnal leszólítottam a játékteremben, amint egyedül lett. Balszerencsémre mindig is a magas, kedves srácok voltak az ideáljai.
- Ó, én nem magamról beszéltem - mondta, miközben a tenyereit a farmerjába törölve, kopogásra emelte a jobb kezét. Cam somolyogva figyelte, ahogy az arcom egy röpke pillanatra megmerevedett, ezt követően megveregette a vállam és elnevette magát. Szerintem egyáltalán nem volt olyan vicces, mint hitte.
- Jöjjenek! – Hamilton kapitány parancsára lenyomtam a kilincset, majd mindketten átléptük a szoba küszöbét. Még bent sem voltunk igazán, az ajtó is tárva nyitva, ő már belekezdett a mondandójába. - Hallottak már a Játékmesterről?
  Először egyikünk sem tudta hova tenni az érdekes kérdést, de aztán beugrott!
- Van ez az új soft… - pornó; akartam mondani, de még mielőtt megtehettem volna Cam a bordáim közé nyomta a könyökét, ezzel megóvva egy ostoba cselekedet bizarr következményeitől. – Nem – megráztam a fejem, és megköszörültem a torkom, amitől az orrlyukaim alig láthatóan kitágultak. - Biztos vagyok benne, hogy nem ugyanarra gondolunk.
  Hamilton kapitány rosszallóan megrázta a fejét, de a szája szegletében megbújó mosoly a tudtunkra adta, hogy egy múlékony percre mégiscsak ugyanarra gondoltunk. De aztán mindez köddé vált, és a barna bőrű férfi vonásai újfent megkomolyodtak. Miközben mi helyet foglaltunk a kényelmetlen, irodai székeken, addig ő a fiókjában matatott.
- Itt vannak az eddigi áldozatok fotói – mutatta, gondosan felénk fordítva az aktában talált képeket. Az egyik különösképp megragadta a figyelmemet; egy korra körülbelül velünk egy idős, karamell hajú lány volt rajta. Az arcát elcsúfította a rá kent temérdeknyi pirosító, az ajkait pedig szív alakúra kenték. A púdertől fehér bőrének köszönhetően olyan volt, akár egy eltört porcelánbaba. - A legutóbbi kis magánakciója ellenére, Pierce, úgy döntöttem, maguknak adom az ügyet. Ne okozzon csalódást!
- Eszemben sincs, uram – bólintottam továbbra is az ujjaim közötti képet szorongatva. A lány lábait az ég felé fordítva egy vastag tölgyfa törzséhez kötözték, míg a karjait széttárva, a haját a szélrózsa ezernyi irányába rendezték. Egyedül a ruhája volt hétköznapi.
  Percekkel később már a saját asztalaink mögött ülve olvastuk át a halottkém jelentéseit. Az áldozatok szervezetében nyomokban kloroformot találtak, a körmeik alatt mégis megült a kosz, vagyis mielőtt kiütötték volna őket még megpróbáltak elmenekülni; ugyanerre utaltak a bordák környékén található sötétlila zúzódások is.
- Mit tudunk eddig a Játékmesterről? – kérdetem, miközben kényelmesen hátra dőlve feltettem a lábaimat az asztal tetejére. Az ujjaimat újra és újra benyálaztam, miközben belevetettem magam a következő részletes jelentésbe egy Jessica Canning nevű lányról. Az előző áldozathoz hasonlóan az ő körmei is koszosak voltak, de Ericával ellentétben mindkét csuklóját felhorzsolta valamiféle kötél, holott a tetthelyen semmi ilyesmit sem találtak.
- Szinte semmit. Az áldozatokban látszatra semmi közös – válaszolt, bár ezt már én is tudtam. Cam letette a kezeiben tartott papírokat, és egy mély sóhajtást követően kibontotta a barna zacskót, amit még én dobtam az asztalára. Az arcán tehetetlen grimasszal, de végül beleharapott a sonkás szendvicsbe.
- Akkor sok dolgunk lesz.
  Órákon keresztül mást sem csináltunk, mint olvastuk, és csak akkor hagytuk abba, amikor találva valami érdekeset, felírtuk azt az átlátszó táblánkra, amin egy nagy kérdőjel alatt a Játékmester elnevezés jelölte a gyilkosunkat, mellette az áldozatok fotóival.
- Kávét? – kérdezte egy vékony hang, mire felnéztem a számítógépem monitorjáról. Az asztalomtól nem messze egy vékony és nyurga fiú figyelte minden mozdulatomat, ami már önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy ingerülten a falhoz vágjam, ám ezúttal jól esett a kérdése. Amíg nem szólt, észre sem vettem, mennyire eluralkodott rajtam az unalom okozta fáradtság.
- Feketén, ahogy általában – válaszoltam széles mosollyal az arcomon, és amikor Cam hozzám hasonlóan leadta a rendelését, visszafordultam a megnyitott újságcikk felé. Egy homályos kép volt a tetején, ami alatt egy okoskodó riporter a Játékmester kilétét találgatta. Ennek ellenére semmi használható sem volt benne.
- Kösz, Steve! – mondtam, amikor a kért ital tompa hanggal földet ért az asztalom szélén.
  Az első korty végigmarta a torkomat, amitől még a szemeim is könnybe lábadtak, de pont így szeretettem, így egy elismerő pillantást küldtem az újonc fiú felé, aki a következő másodpercben eltűnt a KONYHA feliratú ajtó mögött. Cam az ég felé emelte a poharát, majd egy suta biccentés után ő is belekortyolt a tűzforró, koffeinben dús italba.
- Ez a fazon azért elég beteg – mondtam két korty között a táblánkat nézegetve. Felállva a helyemről egy-két lépéssel kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat, ezt követően nekidőltem az asztalomnak és felültem a tetejére. - Akár egy dilis öregasszony babagyűjteményének morbid változata. Ez nem olyan, mint egy megrendezett teaparti? – kérdeztem a mutatóujjammal a jobb felső sarokba helyezett képre bökve.
- Ha eltekintünk attól, hogy az áldozat egy férfi – válaszolta. Miután felállt a helyéről, kidobta a műanyag poharát, és ugyanígy tett az enyémmel is, amit egy biccentéssel köszöntem meg neki. Amíg arra vártam, hogy visszaérjen, félre döntött fejjel mustráltam az áldozatokat. Sehol egy vércsepp. Minden tiszta volt, rendezett. - Na és ez? Nézd a haját!
- A loknikat mindig is olyan szexinek tartottam… - motyogtam. A tökéletes hullámokról önkénytelen eszembe jutott az esküvő éjszakája, ami végül egy szenvedélyes vörös társaságában ért véget a lány verdájának hátsó ülésén. Persze reggel már Cam kocsijában ébredtem, elaludt nyakkal és szörnyű fejfájással. A hazáig vezető út még sosem volt olyan hosszú, mint aznap, és már majdnem olyan mélyre süllyedtem, hogy megfogadtam: soha többé nem iszok alkoholt, de végül egy frissen főzött kávé elfelejtette velem ezt a baromságot.
- A tövét! – Cam erőteljes szavai visszarángattak a valóságba. Gyorsan megráztam a fejem, és leplezve az előbbi visszaemlékezést leugrottam az asztal tetejéről, hogy közelebbről is megnézhessem a szóban forgó lány haját. A mézszínű szálak alja semleges, hétköznapi világosbarna volt ott, ahol rásütött a Nap.
- Be van festve, na és? Minden második ember festi a haját manapság – replikáztam, hiszen egy ehhez hasonló apróságra aligha alapozhattunk. Cam mégsem hagyta annyiban, újra és újra átnézte a fényképeket, majd az orrom alá nyomta őket. Nem hibáztattam, az elmúlt évek során már többször is bebizonyosodott, hogy a megoldás kulcsa gyakran a részletekben rejlett.
- Neki is pontosan ugyanolyan – motyogta az utolsó áldozathoz érve, aki egy vastag faágon lógott, akár egy marionett-bábú. Tűzvörös tincsei elegáns kontyba rendezve pihentek a feje tetején, míg mezítelen lábaira egy-egy szalag tekeredett pont úgy, ahogy a kezdő balett-táncosoknak.
- Miss porcelánbőrűnek viszont eredeti – replikáztam, miközben visszaültem az asztalom mögé, hogy újfent belevethessem magam pár érdekes újságcikkbe. Az ujjaim gyorsan pötyögtek a klaviatúrán, mire Cam észbe kapott, már a Daily News hírrovatai között böngésztem.
- És világosbarna, ahogy a festék alatt a többieknek is – ezzel nem vitatkozhattam, így egy apró bólintás után hagytam, hogy a társam felírja a táblánkra az első közös pontot, amit az áldozatainkban találtunk. Mélyen belül reménykedtem benne, hogy hamarosan igazi nyomokat is találunk, de az elején mindig így ment. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy működésbe lépjen a gépezet.
  Két órával később a konyhában elhelyezett óriási hűtő előtt állva kerestem a nevemmel ellátott lasagnet; sikertelenül. Úgy tűnt Jared ismételten összekeverte az ebédjeinket, így egy bosszús sóhaj után kénytelen voltam beérni az ő párolt zöldségeivel.
- Te utolsó szemétláda! – kiabálta valaki torka szakadtából, miközben elsétáltam a sarokban elhelyezett mikró ajtajáig. A piros gomb lenyomása után türelmesen vártam, hogy a nyúlkaja ehetővé melegedjen, miközben az agyam szüntelen a Játékmesteren kattogott. Tekintve, hogy minden áldozatát egy két lábon járó babának öltöztette, talán nem ártott volna benézni a helyi jelmezboltokba.
- Azt hiszem, téged keresnek – nevetett Cam a kezében egy pohár frissen főzött kávéval. A hangjára ösztönösen az ajtó felé kaptam a fejem, amit ezt követően ötven elnyújtott másodpercig kíváncsian, összeráncolt homlokkal mustráltam.
  A jövevény arca felpuffadt a dühtől, visszafogott sminkje mégis tökéletes volt, mint mindig. Még annak ellenére is megdobogtatta a szívem, hogy a legutóbbi találkozásunk alkalmával hozzám vágott egy titánium bevonatú kenyérpirítót.
- Sajnálom srácok, nem tudtam megállítani – szabadkozott James az ajtófélfának dőlve. Nem hibáztattam, hisz csak rá kellett nézni: arra, ahogy a mellkasa szabálytalan ütemben hol az égbe emelkedett, hol a mélybe süllyedt; arra, ahogy pár kövér verejtékcsepp végigszánkázott a halántéka mentén. A sérült lába ellenére ő tényleg megpróbálkozott a lehetetlennel. Az exem lenyugtatásával.
- Blair, édesem! – Megjátszott mosollyal az arcomon tártam szét a karjaimat, ami csak még inkább felidegesítette az amúgy is önkontrollhiányos lányt. A szemem sarkából láttam, ahogy Cameron rosszallóan megrázta a fejét, de ahelyett, hogy közbeavatkozott volna, inkább belekortyolt a felcukrozott kávéjába.
- Ne édesemezz! A lakáskulcsokat! Most! – Blair minden egyes mondat után megbökte a mellkasom, ezzel nyomatékosítva a kérését. Alacsony termete ellenére olyan volt, akár egy harcias amazon; ez volt a második dolog, ami megfogott benne azon a bizonyos szilveszteri éjszakán; s ami mellette tartott a további nyolc hónapban.
- Tudtommal az még mindig az én lakásom – replikáztam felhúzott szemöldökökkel, majd egy egyszerű mozdulattal kikerültem a lányt és kiszedtem a mikróból az ízlésemnek kissé nyers párolt zöldségeket.
  Az előbbi közjátékot figyelmen kívül hagyva, megpróbáltam kisétálni a konyhából, de Blair nem engedett. Apró tenyerét a jobb alkaromra tekerve megállított még mielőtt eljuthattam volna a kijáratig.
- Nem, egyáltalán nem a tied. A szüleimé, és köszönik szépen, többé nem látnak szívesen – magyarázta önmagához hűen, heves gesztikulálások közepette. Hullámos loknikba rendezett, barna haja szállt a levegőben, ahogy hol a magasba emelte, hol a mélybe száműzte a karjait, mintha csak egy táblán mutogatott volna. Más körülmények között határozottan szórakoztatónak találtam volna a látványát.
- Blair… - Cam, mintha észrevette volna, a vonásaimba költöző zavarodottságot és azt, hogy erre már nem tudtam mit mondani, megköszörülte a torkát és megkocogtatta a lány bal vállát.
  Tisztában voltam vele, hogy ennél tökéletesebb alkalmat aligha kívánhattam volna a menekülésre, ennek ellenére maradtam, mintha egy részem élvezte volna a cirkuszt. Ezzel pedig nem voltam egyedül; bármerre néztem kíváncsi rendőrszemekbe botlottam.
- Ó, szia Cam! – mosolygott a lány, majd a füle mögé tűrve egy kósza tincset ismételten szólásra nyitotta az ajkait. - Sajnálom, ma este mégsem tudok átmenni. Ugye nem lenne túl nagy gond, ha azt a vacsorát áttennénk a hétvégére? – kérdezte ártatlanul, mire a társam gondolkodás nélkül megrázta a fejét.
- Nem, dehogy!
  Mintha épp felmentették volna egy halálos ítélet alól, a lány egy mélyről jövő, igazi, megkönnyebbüléssel teli sóhajt hallatott.
- Köszönöm. Puszilom Alexet és a kicsit – Blair, a szavaihoz hűen az ölelésébe zárta Camet, majd miután a fiú lehajolt hozzá egy-egy visszafogott puszit nyomott mindkét arccsontjára. Az előző percekhez képest szürreális volt a nyugalom, ami a kapitányságra telepedett. Épp ezért nem tudtam megjegyzés nélkül hagyni az idilli jelenetet.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy még nem született meg? – kérdeztem gúnyosan. Bár Alex és Cam már három éve együtt voltak, a családalapítás gondolata alig egy éve vetődött fel közöttük, így a baba is csupán a nyolcadik hónapban járt. Még rengeteg idejük volt a szülésig; habár valahányszor kiejtettem a számon ezt a mondatot Alex hozzám vágott egy díszpárnát. A lány már egy teljes hónapja stresszelt a kisbaba miatt, és ez sokszor Cameronon is meglátszott. A kialvatlanság jelei, a sötétlila karikák már az arca részeivé váltak.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy még mindig a kulcsokra várok? – kérdezte ugyanolyan hangsúllyal, ahogy én tettem azt alig egy másodperce. A lány szépen ívelt jobb szemöldöke a homlokára csúszott, és ott is maradt, amíg egy lemondó nyögés közepette le nem tettem az ebédemet.
  Neki háttal, a farmerom zsebében kotorásztam.
- Tessék! – mondtam, amikor megtaláltam, majd ezt követően a felfelé fordított tenyerébe nyomtam az apró kulcsokat. Hosszú másodpercekig némán figyeltem, ahogy Blair tekintete megakadt az összeért kezeinken. A bőre tüzelt, bár azon sem lepődtem volna meg, ha csupán én képzeltem volna az egészet. Igaz, én dobtam el magamtól, végül mégis nehezemre esett elengedni.
- A cuccaidat a portán hagytam – motyogta lehajtott fejjel. Szinte hallottam, ahogy a mondat végén nyelt egy hatalmasat, de aztán kihúzta magát és egyszerűen hátat fordított.
  Öles léptekkel szelte a métereket, mindenkit fellökött, aki csak az útjába került, mintha még neki állt volna feljebb, holott ő tört rám a saját munkahelyemen és csinált jelenetet.
- Csodálatos! – kiáltottam utána, hogy az enyém lehessen az utolsó szó, ha már a csatát – és vele együtt a háborút is – elvesztettem.
- Kitűnő! – replikázta magasba emelt kézzel, amit aztán durván a combjához csapott dühében. Hihetetlen volt! Minden tekintetben.
  Cameron mosolyogva veregette meg a vállamat, még mielőtt leült volna az asztala mögé. Nem tudtam mire vélni a hirtelen jókedvét, de túlságosan éhes voltam ahhoz, hogy akárcsak egyetlen szót is pazaroljak ilyesmire. Felhúzott orral én is helyet foglaltam, majd nekiláttam az időközben langyossá vált zöldségeimnek, amiket a második falat után a kukába száműztem.
  Bosszúsan nyúltam a telefonom után, hogy pizzát rendelhessek.
- Nyugodtan átjöhetsz estére, ha szeretnél – ajánlkozott Cam, amikor lediktáltam az őrs címét és kinyomtam a hívást. Kedves volt tőle, hogy a többórás munka mellett a nap hátralevő részében is képes lett volna elviselni, csak mert nem volt hová mennem, ennek ellenére nem fogadhattam el az ajánlatát.
- Dehogy! Alexnek nyugalomra van szüksége. Megoldom – mondtam, miközben kényelmesen hátradőlve összefontam a karjaimat a tarkóm mögött. Még a lábaimat is asztalra tettem, akárcsak otthon, így egy röpke másodpercre átfutott az agyamon, hogy akár a kapitányságon is éjszakázhattam volna.
- Igen? – Cam kétkedve emelte magasba az egyik szemöldökét, míg az arcán megjelent az az idegesítő és egyben lemoshatatlan mosoly, amit úgy utáltam. Ilyenkor ugyanis rendszerint egy mélyenszántó gondolat következett, amitől kivétel nélkül minden egyes alkalommal idiótának éreztem magam.
  Muszáj volt közbeszólnom:
- Ha hiszed, ha nem, nem te vagy az egyetlen barátom – makacskodtam felszegett fejjel. Az ajkaimat összecsücsörítve, a képzeletbeli szakállamat simogatva fordultam vissza a számítógép monitorjához, amin egy ránézésre egyszerű program segítségével a további lehetséges hasonlóságokat kerestem, de még a lakhelyük sem stimmelt. Volt, aki Liverpoolban, volt, aki Floridában lakott.
- Ne álltasd magad! – Cam kacagva gyúrta galacsin méretűre az ebédjéhez kapott szalvétáját, amivel aztán jókedvűen arcon dobott, ezzel kizökkentve az elmélkedésemből. Vajon a Játékmester tudta, hogy Colin Henderson nem volt több egy ártatlan turistánál, amikor úgy döntött porcelánbabát csinál belőle? Vagy tényleg véletlenszerűen választott; nemtől, kortól, származástól függetlenül?
  A műszak leteltével a faliórát bámulva vártam, hogy a vonal másik oldalán felvegyék a telefont. A másodpercek kínzó lassúsággal vánszorogtak, és bár Cam felajánlotta, hogy elvisz, ezúttal nemet mondtam neki, és egy apró biccentéssel néma búcsút vettünk egymástól. Nem akartam felesleges köröket tenni, ha esetleg senki sem fogadott volna be, itt még mindig maradhattam.
- Tommy? – kérdeztem, amikor a monoton sípolást felváltotta az elektromos háttérzaj. A göndör sráccal már középiskolás korunk óta barátok voltunk, rég leszoktunk az udvarias köszöngetésről, a mellettem elsétáló James mégis furcsa képpel méregetett, amikor meghallotta a türelmetlen kérdésem. Egy nemtörődöm legyintéssel útját álltam az öreg nyomozó aggodalmas faggatózásának, hisz minden a lehető legnagyobb rendben volt. Ha velem nem is, Tommyval biztosan.
- Le vagyok tartóztatva? Még túl korán van ahhoz, hogy… - elhívj egy kocsmába, áthívj meccset nézni, máris részeg legyél, és még napestig sorolhattam volna. Még így, látatlanban is tisztában voltam vele, hogy mosolygott, ami engem is jobb kedvre derített, de aztán eszembe jutott a kora délutáni jelenet és ismét elkomorodtam. Nem elég, hogy semmire sem jutottunk az üggyel, még a lakásomból is kidobtak. Pazar zárása egy pazar napnak!
- Figyelj! Meghúzhatnám magam nálatok pár napig? – böktem ki kerek perec. Kár lett volna húzni az idejét, amúgy sem voltam a mellébeszélés híve, és nem csak azért, mert nem egészen ötvenkét perc múlva kezdődött az egyik kedvenc sorozatom. Azt online is bepótolhattam volna.
  A vonal egy rövid időre elcsendesedett, ám a némaságot megtörő apró neszek sok mindent elárultak. Csörömpölés és puffanás. Tommy felállt egy asztaltól, az evőeszközei pedig durván nekicsapódtak a tányérjának. Pusmogás és félmondatok. A srác épp a barátnőjével, vagy egy számára fontos személlyel vacsorázott – amit különösnek találtam, tekintve, hogy csupán öt óra volt -, akitől sűrű bocsánatkérések közepette ellépett, hogy a beszélgetésünk részletei kettőnk között maradhassanak.
- Mi történt? – kérdezte kíváncsian, egy csipetnyi aggodalommal telve.
- Blair kidobott! Te tudtad, hogy az a lakás a szüleié? 
  Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy bár több hónapja együtt éltünk, ez az apróság valahogy mégis elkerülte a figyelmemet, így a hangomban bujkáló bosszankodás nem is lehetett volna őszintébb. S talán mindössze ennek az apróságnak köszönhettem, hogy Cammel ellentétben Tommy nem nevetett a képembe.
- Öhm, igen?! Te nem? – a fiú szavai akadozottan hagyták el a száját, ahogy megpróbálta visszanyelni a szórakozottságát.
- Valamiért mindig is azt hittem, hogy közös – dünnyögtem, miközben az ujjaimmal az asztalom szélét kapargattam. Unatkoztam, egy kicsit zavarban is voltam, ezek a kényszermozdulatok pedig segítettek, így meg sem próbáltam visszafogni őket, jóllehet Hamilton kapitány élve megnyúzott volna, ha rajtakapott volna. Bár ő volt a világ legnormálisabb főnöke, ki nem állhatta a vandalizmust.
- Figyelj, most épp Manchesterben vagyunk Sam szüleinél, de beszélek Torival. Majd írok, jó? – kérdezte, én pedig ösztönösen bólintottam, holott tudtam, ebből semmit sem láthatott. Hálás voltam neki, hogy nem utasított el, így amint észbe kaptam, hangosan is kimondtam a lelkemre nehezedő szavakat.
- Kösz, haver! 

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Bocsi, hogy csak most írok, de csak most volt időm elolvasni mind a kettő részt. Nagyon jó volt, annyira tetszett. Kiváncsi vagyok mi fog kisülni ebből a egészből. Iszonyatosan jól írsz, ahogy már sokszor mondtam.Türelmetlenül várom a következő részt!
    Puszi, Kata.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kata!
      Egyáltalán nem haragszom, hisz ha valaki tudja, akkor az én vagyok, hogy egy embernek gyakran nincs ideje ilyesmire. Teljes mértékben megértem, és köszönöm, hogy ezúttal is időt szántál a véleményezésre :) Hálás vagyok minden egyes szóért, és ha tehetném, most azonnal megölelgetnélek <3 (pedig utálok ölelkezni, szóval ez tőlem hatalmas dolog).
      Millio puszi Xx
      ui.: kitartás a sulihoz!

      Törlés