Minden, amit ezen a blogon látsz az én munkám, kérlek ne lopd és ha lehet, ne becsméreld! Köszönöm.

2015. szeptember 25., péntek

4. Jótékonykodásra fel!

Sziasztok :)
Sajnálom, hogy csupán "ilyen későn" hoztam a friss részt, de tegnap este teljesen elfeledkeztem róla, és csak most sikerült átolvasnom (remélhetőleg alaposan). Szeretném megköszönni az előző rész alatt hagyott sorokat. Nagyon jól estek, ahogy a pipák is. Remélem ezúttal is aktívak lesztek!
Hogy a következő rész mikor érkezik? Nem tudom biztosra, ugyanis még nem sikerült megírnom, de igyekszem. Mindenesetre, amikor már biztosat tudok, akkor frissíteni fogom a Folytatás modult, így az mostantól nagy segítségetekre lesz.
Kellemes hétvégét mindenkinek!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx

×Perrie Edwards× 

  A száraz, sütőpor illatú levegő sűrű volt az oxigénmolekulákhoz keveredő liszt miatt, de ez a parányi kellemetlenség látszólag senkit sem zavart. Bár az is megfordult a fejemben, hogy hozzám hasonlóan ők is csupán a látszat miatt fogták be a szájukat, és a felszín alatt kaparó torokkal nyúltak egy-egy újabb behűtött, ásványvizes palackért.
  A buborékos víz hatalmas kortyokban csordogált le a torkomon, majd amikor már éreztem, hogy a hasam elnehezült a benne felgyülemlő folyadéktól, egy egyszerű mozdulattal visszacsavartam a flakon tetejét.
- Na, milyen? – kérdeztem a lányoktól, amikor körém gyűlve a kezeik közé kaptak egy-egy rózsaszín cukormázzal díszített süteményt. Bevallom, nem ezek voltak életem legszebb alkotásai, de a virágszirmoknak induló, időközben ovális karikákká váló marcipándarabokra nézve jóleső melegség öntötte el a szívem. A beteg kisgyerekek mosolygós arcaira gondolva már egy cseppet sem bántam, hogy elvállaltuk ezt a jótékonysági rendezvényt. Még annak ellenére sem, hogy ennek hála egész álló nap tökéletes rálátásom nyílt a Malik család boldog pereputtyára.
- Ez… - hüledezett Jade, és bár az arcát nem láthattam, mivel egész idő alatt háttal állt nekem, biztos voltam benne, hogy mosolygott. Én legalábbis mindig ezt tettem, valahányszor beleharaptam a kedvenc süteményeim egyikébe, és mióta összeköltöztünk rengeteg apróságot átvettünk egymástól. - Fúj, ez meg mi?
  Felhúzott szemöldökkel léptem közelebb az újonnan kék loknikkal büszkélkedő lányhoz, majd egy erélyes mozdulattal önmagam felé fordítottam, így az orra nekiütközött az államnak, valahányszor az átlagosnál nagyobb lélegzetet vett.
- Csokoládés muffin – feleltem kissé bosszúsan, amiért az utolsó pillanatban meggondolatlanul a ruhámra öklendezte a nyálas falatokat. A citromsárga felsőm közepe egy teljes árnyalattal sötétebbé vált, így a minket körülvevő kamerák miatt kénytelen voltam összefűzni a karjaimat, még mielőtt az egyik szemfüles riporterlány kiszúrta volna az ocsmány foltot. Már szinte magam előtt láttam a holnapi szalagcímeket: „Perrie Edwards a konyhában sem jeleskedik. Már értjük, Zayn miért döntött úgy, hogy nélküle kezd neki a családalapításnak.”
- Aha – válaszolta Leigh-Anne a sütőporos asztalra könyökölve. A lány a receptkönyv fölé görnyedve olvasgatta a gyerekek számára készült, egyszerű utasításokat. - Hát szerintem nagyon elnéztél valamit, mert kizárt, hogy ez csokoládés. A színe is csak azért barna, mert bénán vajaztad ki a formákat – motyogta a mutatóujjával az egyik cukormázas muffin felé bökve.
- Annyira nem lehet rossz. Adj egyet! – parancsoltam rá, mire készségesen a kezembe nyomott egyet a félkész remekművekből, amiket még nem volt időm kidekorálni. Egy hosszúra nyúlt másodpercig farkasszemet néztem az apró süteménnyel, hol közelebb emeltem a szemeimhez, hol távolabb löktem tőlük, végül jóízűen beleharaptam.
  Az első falatok egyáltalán nem voltak olyan szörnyűek, mint vártam, bár meg kell hagyni a tészta közel sem sikeredett olyan omlósra, mint szerettem volna. Ám ahogy az ízlelőbimbóim szép lassan megízleltek minden egyes morzsaszemet, a torkom összeszorult, és hirtelen nagyon szomjas lettem.
- Na? – érdeklődött Jade, miközben egy fanyar mosollyal az arcomon ismételten letekertem az ásványvizes flakon kék kupakját. - Ugye, hogy ez nem csokoládés? De még csak nem is édes!
  Szúrós szemmel csaptam az asztalra az üres palackot. Az alja eldeformálódott az erőteljes mozdulattól, míg a tálcán sorakozó muffinok egy milliméternyit elemelkedtek a sötétbarna műanyagtól.
- Túlreagáljátok! – tiltakoztam, és bár egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy legyűröm a másik kezemben szorongatott, félig megevett desszertet, végül mégsem tettem, helyette egy elegáns mozdulattal a többi közé dobtam. Összefont karokkal, ernyedt vállakkal dőltem neki a rozoga asztalnak. Az ajkaim akár egy fejre állt kifli, lefelé konyulva préselődtek egymáshoz.
- Ha a kislány helyett a receptre figyeltél volna, minden bizonnyal észreveszed, hogy kihagytad a csokoládét, és sót használtál cukor helyett – vigasztalt Jesy, aki mintha már teljesen elfelejtette volna az esküvő napját és azt, mennyire kiborultam akkor, ismételten megértően fordult felém. A lány pár finom mozdulattal megpaskolta a vállamat, majd összekoccintotta a sajátjával, amitől önkénytelen mosolyogni kezdtem.
- Amúgy sem a tiétek – zsörtölődtem az orrom alatt, bár már mind tudták, hogy ezt a csatát ők nyerték. Esélyem sem volt a szörnyű ízekkel szemben. - Az összes a rászorulók számára készült.
  Átlesve a vállam fölött egy múlékony másodpercre belevesztem a szomszéd asztalnál tapsoló kislány látványába. Dominica arcát egy csöppet sem csúfította el a liszt, az mintha csak még inkább kihangsúlyozta volna éjsötét szemeit. Sokkal könnyebb volt gyűlölni őt, amíg elkerültem a személyes találkozást. A mélyről fakadó utálat helyett már csupán magányt éreztem, valahányszor összetalálkozott a tekintetünk.
- Szerencséd, hogy nem leszel ott, amikor átadják nekik, mert megdobálnának vele – viccelődött Leigh-Anne, miközben mindkét kezében egy-egy félre sikerült muffint egyensúlyozgatott. Mintha csak eldeformálódott baseball labdák lettek volna, úgy játszadozott velük, akár egy kisgyerek.
- Vicces vagy – gúnyolódtam. Az ajkaimat résnyire nyitva kinyújtottam rá a nyelvemet, mire ő hozzám vágta a tenyereiben szorongatott édességet. Összegörnyedtem, ahogy a szikkadt tészta kiszorította a tüdőmből a benne keringő oxigént, és hátat fordítva a lányoknak, a lisztes asztalra támaszkodva kapkodtam levegőért.
  A könnyek elhomályosították a látásomat, de a kezeim túlságosan koszosak voltak ahhoz, hogy megdörzsöljem a szemeimet, ezért őrült pislogásba kezdtem.
  Az egyik figyelmetlen operatőr felszerelése a földre sodorta a szakácskönyvem, ezért mérgesen fordultam a baseball sapkás, enyhén borostás férfi irányába. Ám minden pöffeszkedő, szemöldökhúzogatós megjegyzésem ellenére, mintha ott sem lettem volna. Az ismeretlen idegen a kamerája mögé bújva minden figyelmét a szomszéd asztalon kacagó kislánynak szentelte.
- Ez az első alkalom, hogy a világ megcsodálhatja ezt a kis csöppséget. Igazán aranyos, és remekül viseli a rivaldafényt. – A magas, modell lábakkal megáldott, vörös riporterlány finoman megsimogatta Dominica arcát, amit a legfiatalabb Malik egy hangos prüszköléssel fogadott, majd az anyukája felé fordulva mindkét kezével Tori felé nyúlt, aki ezt látva azonnal a lánya mellé lépett. A hirtelen mozdulatnak hála majdnem magával rántotta az asztalon sorakozó piték egyikét. Azt kívántam, bárcsak úgy lett volna!
- Ha tudtuk volna, hogy a kamerák láttán ennyire megszeppen, mindenhova fényképezőgépeket szereltünk volna a lakásban, hogy végre megnyugodjon – viccelődött, nekem pedig a pofám leszakadt. A sütőporos kezemet a homlokomhoz csapva legszívesebben kikapartam volna a saját szemeimet, hogy ne kelljen végignéznem, amint Zayn a családja mellé lépve egy fülig érő mosollyal az arcán megcsókolja azt a kétszínű libát. Abban a pillanatban értettem csak meg igazán az új, kedvenc filmem főszereplőjének egyik elhíresült mondatát: A világ nem egy kívánságteljesítő gyár. Ha az lett volna, Victoria Jones kétség kívül ragyás képpel sétált volna az oltár elé, vagy meg sem született volna.
  Talán egy kicsit túlzás volt a Csillagainkban a hibából idézni tekintve, hogy már évek óta az álmomat élve sikeres és teljes életet éltem, ám újabban a szokásommá vált túldramatizálni a dolgokat. Ezúttal miért tettem volna másképp?
- Egy igazi energiabomba – helyeselt Zayn, az egyik kezét a felesége csípőjén pihentetve. A szemei csillogtak, miközben a kislányáról mesélt, nekem pedig elszorult a torkom, valahányszor arra gondoltam, akár én is állhatnék mellette.
  Lenyelve a legepésebb megjegyzéseimet, összefont karokkal fordítottam hátat a sztorizgató szerelmespárnak.
- Egy igazi energiabomba – ismételtem eltorzított, rekedtes hangon. A szempilláimat rebegtettem és idiótán vigyorogtam, akár egy agyatlan kellékfeleség, amin többen is felnevettek. Zavaromban gyorsan a fülem mögé tűrtem egy idegesítő tincset, ezzel csak még inkább kihangsúlyozva a sötét rózsaszínné váló orcáimat. Olly Murs a nem létező bajuszát simogatva kapta el rólunk a tekintetét.
- Ne féltékenykedj! – szólt rám Jesy kellően anyáskodóan ahhoz, hogy eszembe se jusson ellenszegülni a kérésének. Egyszerűen csak megrántottam a vállamat, majd felkapva az első dolgot, ami a kezeim közé került, vagyis a kiürült ásványvizes palackot, megkerültem a lányokat, és elindultam a kijárat felé.
- Azt hiszem, kimegyek. Szükségem van egy kis friss levegőre – löktem oda lazán, fél lábbal már szinte a szabadban.
- Vidd ezeket is! – szólt utánam Jade. Sötétkékre lakkozott körmeivel a cukormázas muffinok felé bökött, majd a jobb kezével finoman az asztal hozzám közelebb eső sarka felé csúsztatta a műanyag tálcát. - Jobb, ha a kukában végzik, nehogy valaki véletlenül gyomorrontást kapjon tőle.
  Összeszorított szájjal néztem végig az általam készített édességeken.
- Nem lehetne, hogy… - Leigh-Anne nem hagyta, hogy befejezzem, azonnal közbevágott:
- De, persze. Csinálunk pár frisset a te nevedben is, csak siess vissza, nehogy észrevegyék, hogy eltűntél – utasítgatott. A kapkodó mozdulatainak és a gyanús suttogásának hála több kíváncsi szempár is ránk szegeződött. Kínomban felnevettem, amikor Niall összesúgott Birdyvel, majd hangosan horkantottam, amikor Harry az ég felé emelve a hüvelykujjait idióta vigyorral az arcán végigkísért az utamon.
  Kilépve az egyszintes épületből, elkapott a megkönnyebbülés.
  Ám a mozgássérült feljáró mellé húzott vastag korlátot bámulva eszembe jutott Victoriáék esküvője és ismételten rám tört a letargia. Kifejezéstelen arccal, monoton sétáltam el a kőből készült építményig, majd meglendítve a bal lábamat, lassan és óvatosan felkapaszkodtam rá.
  Alig tíz perc telt el. Ez idő alatt a fákat csodáltam, az utcán sétáló vagy éppen kocogó embereket, a kutyákat, akik póráz nélkül szaladgáltak és a kisgyerekeket, akik az utolsó nyári napjaikat siratták; egyszóval mindent és mindenkit. Leginkább ismeretleneket.
  Majd egy ismerősen csengő, mély hang kiszakított a percekig elnyúló, tökéletesen mélabús pillanatomból, amiért már az első jótékonykodással töltött órában ölni tudtam volna.
- Kezdem azt hinni, hogy egyáltalán nem tudod, mi az a boldogság – mondta, ám hiába fordultam felé, nem jött közelebb. Egy tapodtat sem mozdult, mindkét lába lecövekelt az ajtó mellett, közvetlenül a sporttáskája mellett.
- Hmm? – kérdeztem az egyik szemöldökömet a magasba emelve, miközben gondosan végigmértem az idegent. Egy sötétkék farmert, egy sötét bakancsot és egy fekete pólót viselt, rajta egy terepszínű, vékony pulcsival. A haja rakoncátlan tincsekben pihent a feje tetején, mintha az elmúlt órákban legalább egymilliószor összekuszálta volna őket, az arcán mégsem láttam az idegesség egyetlen szembetűnő jelét sem.
- Már megint fancsali képet vágsz egy korláton, miközben bent szórakoznak az emberek – válaszolta szórakozottan, a hátát a világos falnak döntve. A kijelentését hallva a tekintetem ösztönösen a nyitva felejtett, kétszárnyas ajtóra vándorolt, onnan pedig mindazokra, akik az épület belsejében tartózkodtak. A magas, vörös riporter már Birdyt ostromolta, így a tömeg eltűnt Toriék asztalától, aminek az alig kétéves kislány látszólag nagyon örült. Sokkal elevenebben csapkodta a tenyereit, mint az elmúlt negyedórában bármikor.
- Nem igazán az én társaságom – válaszoltam, és közben önmagam elé húztam a lábaimat, amiket egészen addig lógni hagytam, akár egy fogasra akasztott egyberuhát. Oszlopok híján ezúttal nem tudtam megtámasztani a hátam, így a térdeimre hajtottam a fejem, úgy figyeltem a különös idegen minden mozdulatát.
- Az énekes, brit sztárok? – kérdezte kacagva. A nevetése éppoly erőltetett volt, mint a mosolyom, de a világért sem lepleztem volna le. Fordított esetben én is elvártam volna ugyanezt. - Tudtommal te is…
- Mi történt? – kíváncsiskodtam, még mielőtt mélyebbre áshatott volna. A fejemet óvatosan a földön heverő táskája felé biccentettem, majd egy lapos pislogást követően ismételten neki szenteltem a figyelmemet. A hét folyamán először nem kellett színlelnem az érdeklődést. Valóban kíváncsi voltam a névtelen srác történetére.
- Hosszú – felelte, és egy másodpercre mintha elkomorult volna a tekintete, bár a laza mosolyát látva a következő pillanatban már kissé elbizonytalanodtam ezt illetően. Ám ettől csak még kíváncsibb lettem.
- Akkor mondd el röviden – replikáztam, mialatt az egész testemmel felé fordultam. A körmeim beleálltak a faragott kő szélébe, míg a lábaim tehetetlenül lógtak, akárcsak a fiú érkezése előtt, csupán ezúttal a másik oldalon.
  Mr. Titokzatos összeráncolta a homlokát, a szemöldökei szinte összeértek, ahogy engem nézett. Nem szólt egy szót sem, amiért nem tudtam hibáztatni, hisz nem ismert. Hozzám hasonlóan ő sem bízott bennem.
  Alig két perccel később mégis megosztotta velem a történetét.
- Kidobtak egy házból, amiről azt hittem, az enyém – hadarta pár heves kézmozdulat közepette, amit egy újabb erőltetett nevetés követett. Megsajnáltam, és szolidaritásból én is mosolyra húztam a szám. - Te jössz! Miért jöttél ki?
  Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig farkasszemet néztünk egymással, mialatt én a lehetőségeimet mérlegeltem. Elfordulhattam volna, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyhattam volna a kérdését, és Istenemre esküszöm az utóbbi tetszett a legjobban… végül mégis válaszoltam. Habár nem a tényleges igazságot, inkább annak egy kifordított, de helytálló változatát.
- Elcsesztem pár muffint, gondoltam eltüntetem őket – mosolyogtam, miközben magasba emeltem az egyik rózsaszín süteményt. A hatás kedvéért meg is ráztam, mielőtt visszatettem volna a többi közé. Mr. Titokzatos szemei erre felragyogtak, és már akkor tudtam, hogy kérni fog, amikor ő maga még csupán a morzsás tálcával szemezgetett.
- Hmm… adj egyet!
  A jobb karommal megemeltem a cipőm mellett pihenő tálcát, majd felé nyújtva megvártam, amíg elvette a legszélsőt. Nem mintha megfeledkeztem volna róla, mennyire rosszul sikerültek, hisz a saját káromon tapasztaltam meg az ízét, ennek ellenére kíváncsi voltam a reakciójára. Hogy képes lett volna-e az arcomba hazudni és legyűrni az egészet, csupán azért, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül.
  A titokzatos srác arca már az első harapásnál megfeszült, a szemei kiguvadtak, az orrlyukai kitágultak, a keze pedig megállt a levegőben, csak ezt követően hullott vissza az oldala mellé.
- A kuka az ajtó mögött van, azon az oldalon, ahol állsz – siettem a segítségére, míg ezzel egy időben jót derültem a látványán.
  Amíg arra vártam, hogy kiöklendezze magából az elsózott, csokoládéhiányos csokoládés édességet, hátradöntöttem a fejem és becsuktam a szemeimet, miközben azért imádkoztam, hogy még véletlenül se pottyantson rám egy elégedetlen galamb azok közül a madarak közül, akik szintén megkóstolhatták a kreálmányomat.
  Mindeközben kiélveztem a kora őszi napsütést és a pillanatnyi nyugalmat, hisz errefelé mindkettő ritkaságszámba ment.
- És én még azt hittem az ebédre talált salátám a legrosszabb étel a világon – dörmögte, és nagy meglepetésemre a hangja közelebbről érkezett, mint amire számítottam. Mire kinyitottam a szemeimet, már mellettem ült, és hozzám hasonlóan hátra döntött fejjel hagyta, hogy a napsugarak elárasszák az arcát.
- Köszönöm – replikáztam kissé sértetten, akárcsak akkor, amikor a barátnőim kritizáltak.
  Az idegen kinyitotta az egyik szemét, míg a másikat még inkább összepréselte, ezzel különös külsőt kölcsönözve önmagának.
- Figyelj! – kezdte, ezúttal mind a két szemét rám szegezve. - Minek hazudjak? Abból a félig megcsócsált darabból – mutatott a tálca közepére – arra következtetek, hogy te is pontosan tudod, mennyire szar.
  Nem vitatkozhattam, mégis megtettem:
- A madaraknak ízlik – replikáztam felhúzott orral, jóllehet a végén már én is nevettem. Az arcom sajgott a folytonos vigyorgástól, de egy cseppet sem bántam, mert ez pontosan annyira jóleső fájdalom volt, mint mikor egy kisgyerek tüdeje sajogva könyörög a levegő után, de ő mégis a víz alatt marad, hogy megdöntse a legutolsó rekordját.
- Azok mindent megesznek. – Mr. Titokzatos egy leheletnyit közelebb hajolt hozzám. A vállaink összeértek, valahányszor az átlagosnál nagyobb lélegzetet vettem, ami elég gyakran előfordult, és ez látszólag neki is feltűnt, így elfordítottam a tekintetem. - De ha valami finom süteményre vágysz, próbáld ki azt a cukrászdát két sarokra innen. Kívülről nem nagy cucc, de minőségi tortaszeleteket árulnak a pitéről már nem is beszélve – folytatta, mintha mi sem történt volna, ezzel megkímélve egy kellemetlen szituációtól.
  Kétkedő tekintettel fordultam felé. Olyannyira összeszűkítettem a szemeimet, hogy a szempilláimtól szinte semmit sem láttam.
- Lehet, hogy benézek, mielőtt hazamennék – feleltem egy könnyed mosoly kíséretében, még mielőtt ismételten lehunytam volna a szemeimet, átadva magam a pillanat varázsának. Követve a srác példáját én is úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.
- Akkor lehet, hogy összefutunk – válaszolta. A vállát az enyémhez nyomva kissé meglökött, amitől egy röpke pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, és ahhoz, hogy visszanyerjem, kénytelen voltam beletenyerelni a cukormázas süteményekbe.
  Fintorogva néztem le a bal kézfejemre, és az arcomat látva az idegen hangos nevetésbe kezdett. Összeráncolt homlokkal, szavak nélkül próbáltam elcsöndesíteni, még mielőtt felkeltettük volna a bentiek figyelmét, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt, így hát kénytelen voltam valódi okot szolgáltatni a jókedvének.
  Hezitálás nélkül az arcába töröltem a rózsaszín, ragadós masszát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése