XVI. fejezet: Nem fogadott hívások

Sziasztok :)

Hát itt is lenne a folytatás. Szeretném ismét megköszönni azt a sok-sok támogatást, amit tőletek kapok. Egyszerűen hihetetlenek vagytok, s nem győzőm ezt hangoztatni. Remélem az iskola alatt is velem tartotok majd, és olvassátok majd a történeteimet, nem csak ezen a blogon, hanem mindenhol. 

A részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy elég félreérthető lesz majd egy bizonyos dolog, ami teljesen beindítja majd az eseményeket. Nekem ez a rész sokkal jobban tetszik, mint az előző, és remélem veletek is így lesz.

Remélem minden kedves olvasóm örült a díjaknak, amikkel megleptelek titeket, próbáltam a legtehetségesebbeket kiválasztani, akik ráadásul még írni is szoktak nekem. *.*

Millio puszi, és jó olvasást! <3 Xx

ui.: meghoztam egy nehéz döntést. Most sok minden összejött, és sokáig nem tudtam írni, és a sok edzés mellett szintén nem lesz időm, max csak hétvégén, így a részeket már mostantól hozom az új rendszer szerint. Hetente csak egy. Mivel az egyik kedves olvasóm azt kérte, hogy hétköznapra essen a választásom, így SZERDÁNKÉNT lesz új rész, hisz akkor nem edzek. Remélem nem haragszotok meg :)

~Zayn Malik~

Csörgés, koppanás, fájdalom. Ezzel a három szóval tudnám a legjobban összefoglalni a reggelemet, hiszen a telefonom folytonos zenélése keltett fel, amitől leestem az ágyról, beverve a fejemet a földbe. Nem törődve semmivel, nyúltam a készülékért, aminek a képernyőén Tori mosolygós arca világított. Gondolkodás nélkül nyomtam a piros telefonra és visszamásztam az ágyamra. Szörnyen éreztem magam és minden bizonnyal borzalmasan is festettem. Tegnap késő este értünk haza, mert egész stúdiózás alatt bénáztam. Hála nekem, Liam lekéste a randiját Daniellel, ezért bűntudat is mardosta a lelkem, ha az eddigi problémáim nem lettek volna elegek. Dani persze az mondta, nem bánja, hogy nem értek oda időben a filmre, mivel a lényeg, hogy Liam mellette van. A srácok is nagyon megértőek voltak egész idő alatt, de engem idegesített a bénaságom. Mérgesen fújtattam egyet az előtörő emlékek miatt, hisz megint rá gondoltam, ahogyan azt mondja, szeret. Úgy látszik ez a szó egyre kevesebb embernek jelent bármit is. Manapság mindenki csak dobálózik vele, nem gondolva arra, másnak mennyire fog fájni, ha rájön, hogy az egész hazugság volt. Az életem kezdett kísértetiesen hasonlítani egy béna idézetes oldal soraira, ami kétségbeejtően szánalmasnak hatott. Sokáig bámultam a plafont, de rá kellett vennem magam, hogy kikeljek az ágyból és reggelizzek, mielőtt elindulnánk az interjúra. Lajhár lassúsággal vánszorogtam le a lépcsőn, életkedvem egyenlő volt a nullával. Átsétálva a nappalin, elértem a konyhába, ahol mindenki bőszen tömte magába a finom falatokat. Liam már majdnem teljesen kiszedegette a mézes karikákat a tejből, egy nyamvadt villa segítségével. Még most is nehezemre esett elhinni, hogy kanálfóbiában szenved. Miért nem kígyó vagy pók, amivel nem találkozik minden nap? Furcsa mód, ebben a pillanatban általában viccesnek mondható bénázása sem tudott jobb kedvre deríteni, ami nagy szó volt. Hazza a pirító mellett toporgott egy doboz vajjal és egy kenőkéssel a kezében, míg Niall feltehetően a sokadik emeletes szendvicsét majszolgathatta, Lou pedig egyszerűen csak a hűtőben kutatott valami ehető után. Hatalmas volt a nyüzsgés, akár egy neves bevásárlóközpont étkezdéinél, ahol a látszat ellenére szinte lehetetlen üres helyet találni, mert minden többszemélyes asztalnál egy emberke üldögél. Egy keserű szájhúzás után mosolyt erőltettem az enyhén borostás arcomra és elkezdtem reggelit készíteni magamnak. Amíg a serpenyő fölött álltam, arra várva, hogy elkészüljön a rántottám, valami kő kemény és büdös dolog repült a fejemnek. Bosszúsan, egekbe szökő szemöldökökkel fordultam a támadás irányába, ahol a kikerekedett szemű Harryt pillantottam meg. Beletúrt göndör hajába, ásított egyet, végül fejét vakargatva bámult a padló felé, ahol egy szenes kenyér pihent.

- Bocs, haver – csak ennyit tudott kinyögni, mire a többiek hangos nevetésben törtek ki, az asztalt verve fuldokoltak. Csak legyintettem egyet, miközben megforgattam sötétbarna szemeimet. Most valahogy nem találtam viccesnek a hülyeségeiket, amiken máskülönben már sírnék a röhögéstől, most csak bőgni lett volna kedvem. Bezárkózni a szobámba és ki sem jönni egész álló nap. Kicsit megráztam a fejem, visszatartva az égető könnycseppeket, majd leültem az asztalhoz. Utáltam ezt az egészet. Sosem voltam még ki ennyire egyetlen egy szakítás után sem, pedig volt már pár az életemben, mégis, ez határozottan más volt. Talán a viselkedésemen látszik meg, hogy most szerettem először tiszta szívemből, ami szívás. Magamba lapátoltam a kissé sósra sikeredett reggelimet és visszamásztam az emeletre.

- Tíz perc és indulunk. Paul megöl, ha megint késünk, mivel ez most élőben fog menni, nem pedig felvételről, úgyhogy szedd össze magad – kiabált utánam Liam, mire hangosan hümmögtem egyet, majd becsaptam magam mögött az ajtómat. Kerestem a szekrényemben valami elviselhető göncöt, átvedlettem, végül megmostam a fogam és az arcom.

Épp időben értem le a parkolóba, ahol a többiek már a kocsiban szórakoztak és vártak. Egyetlen szó nélkül ültem be hátulra, becsatoltam az övemet, hisz fő a biztonság, végül hallgattam a rádiót, a fiúkat és kibambultam az ablakon. Az időjárás borús volt, az egész várost átjárta a szürkeség, jelezve, hogy ma nagy valószínűséggel esni fog az eső. Régen nem esett már, ahhoz képest, hogy London erről híres, épp itt volt az ideje. Rengeteg ember járkált az utcákon, rohantak a taxik és a buszok után. Mindenki sietett valahova, alig volt bárki is aki normális tempóban sétált volna, kiélvezve az élet adta csodás pillanatokat. Pedig ők sem lesznek már fiatalabbak, bármikor jöhet valami, ami megváltoztatja az életüket, és akkor sajnálni fogják azt a sok időt, amit elpazaroltak.

A kocsi hirtelen megállt egy óriási épület előtt, pont a London Eye közelében, majdnem szemben voltunk vele. Kinyitottam a Range Rover ajtaját és a srácokkal együtt indultunk a BBC stúdiójába, ahol ma élő műsorban fogunk válaszolni a műsorvezető kérdéseire, mindennel kapcsolatban. Amint átléptük a küszöböt rengetegen rohamoztak meg minket, sminkesek, statiszták, háttérmunkások, fodrászok és még sorolhatnám. Ránk adtak pár divatos ruhát, eltüntették a karikákat a szemeink alól, hoztak nekünk italokat és ételeket, mindent amit csak megkívántunk végül egy óra tökölés után belevágtunk a műsorba.

- Három, kettő, egy. Élő adás – mondta az egyik ember, majd megszólalt a szőke hajú lány és egy rövid előzetes után felkonferált minket.

- És akkor jöjjön, a világ egyik feltörekvőben lévő fiúbandája, a One Direction – berohantunk a lányhoz, mindannyian illedelmesen köszöntünk neki, végül helyet foglaltunk a vele szemben lévő kanapén. Hatalmas tapsvihar fogadott minket, ami boldogsággal töltött el, hisz szerintem nekünk vannak a világon a legaranyosabb rajongóink. Nagy nehezen sikerült lehalkítani őket, és kezdetét vehette a beszélgetős rész – Srácok, mikor léptek fel legközelebb? - egyszerű kérdésekkel indított, amire általában mindig Liam válaszolt, hisz ő volt ebben a legjobb. Nélküle nagy valószínűséggel rengeteg fellépésünkről maradtunk volna már le. Nem azért, mert nem akarnánk ott lenni, szimplán csak kicsit szétszórtak vagyunk, ennyi az egész – Akkor jöjjön pár személyesebb kérdés, srácok. Harry, igazak a pletykák arról, hogy Taylor Swiftet ott hagytad egy szigeten, azzal a szöveggel, hogy túl unalmas? - mindannyian óriási nevetésben törtünk ki, még én is. Niall a térdét csapkodta, miközben Lou a könnyeit törölgette, a műsorvezető pedig rosszallón bámult végig rajtunk.

- Kmm – köszörülte meg a torkát Hazza, mire mindannyian lenyugodtunk, és hagytuk, hogy válaszoljon – Ezek csak vicces pletykák, egyáltalán nem igazak. Igen, tényleg szakítottunk Taylorral, de nem így – visszatartott egy újabb hangos nevetést, szája szélén viszont ott éktelenkedett egy apró mosoly.

- Na és Niall, látom levették a fogszabályzód, milyen érzés volt megválni tőle? - ennél hülyébb kérdéseket még életemben nem hallottam. Unalmamban inkább végignéztem a teremben. Körülbelül kétszázan ülhettek a nézőtéren, volt, akiknek a kezében kézzel készített táblák voltak, amiken a mi neveink vagy/és fényképeink díszelegtek. Arra kértek, hogy vegyük őket feleségül. Megmosolyogtatott az igyekezetük, de a legtöbb túl fiatal lenne hozzánk, meg amúgy is, hogy vehetnénk őket feleségül, ha rögtön elbőgik magunkat, amint hozzájuk szólunk?

- Zayn, Zayn – lökdösött oldalba a mellettem ülő Liam, mire felé kaptam a fejem és étetetlenséggel az arcomon, bámulni kezdtem – Tőled kérdeztek – suttogta, alig hallhatóan, így nagyon oda kellett figyelnem, hogy megértsem.

- Elnézést, nem hallottam – néztem a szőke lányra, aki szavaim hatására újra elmondta, az előbb feltett kérdését.

- Mostanában mindenhol azt lehet olvasni, hogy Perrie és te szakítottatok.  Igaz, és ha igen, akkor mi vagy ki miatt? - tudtam, hogy ezt ma még fel fogja tenni, szavai mégis jeges esőként értek, teljesen váratlanul. Egy ideig nem mondtam semmit, azon gondolkoztam, mégis milyen sztorival állhatnék elő, de az agyam cserben hagyott. Egyfolytában Tori arca lebegett a szemem előtt, ahelyett, hogy valami értelmes történetet kreáltam volna. Kezem izzadni kezdett, végül vettem egy mély levegőt és beszélni kezdtem.

- Igen, ezek a pletykák igazak. Szakítottunk, közös megegyezéssel, mert már nem voltunk szerelmesek egymásba, viszont barátok maradtunk – ez részben igaz volt. Együtt döntöttük el, hogy nem folytatjuk tovább, vagyis nagyjából így történt, az pedig, hogy barátok maradtunk? Nos, én még mindig annak tartom.

- Ezek szerint nincs semmiféle lány az életedben? Sajnálom, de ezt kicsit nehéz elhinnem – egy percre, mintha elpirult volna, de nem foglalkoztam vele. Nyeltem egy nagyot és kényszerítettem magam, hogy képes legyek kimondani azt az egy ici-pici szócskát, ami leállíthatja ezt a kérdezősködést, mégis olyan nehézen ment, sokkal nehezebben mint az eleinte gondoltam.

- Nem. Nincs senki – hangom határozottan csengett, így végre továbbléphettünk valami más témára. A fiúk értetlenül néztek rám, de végül nem mondtak semmit. Körülbelül negyed óra múlva vége lett az adásnak. Átöltöztünk és mehettünk haza. Liam a vállamra rakta a kezét, de most nem volt szükségem a sajnálatukra. Küldtem feléjük egy biztató mosolyt és elindultam a London Eye felé, mert gyalogolni volt kedvem.

- Biztos, hogy nem jössz velünk a kocsival? - bámultak rám egyszerre, mire jobbra-balra bólogattam, végül egy kapucnit a fejemre húzva sétáltam végig az utcákon. Nem tudtam merre megyek, csak bolyongtam céltalanul. Egyszer csak vidám kacagására lettem figyelmes, ami oly ismerősen csengett a fülemben. Fejem a hang irányába fordítottam, ahol hihetetlen látvány tárult elém. Tori meg a barátnői kiléptek egy óriási épületből és feltehetőleg egy vicces dolgon, talán egy viccen nevettek, vagy rajtam. Igen, az is megfordult a fejemben, hogy most adták le a cikket és jót röhögnek rajtam, hogy olyan hülye voltam, hogy bedőltem a színeskedésének. Kezeim ökölbe szorultak, képes lettem volna megütni bárkit, aki ebben a pillanatban hozzám akart volna szólni. A levegő fojtogatóan fülledté vált, végül hideg esőcseppek kezdtek hullani az égből. A telefonom csörögni kezdett, mire belenyúltam a zsebembe és kivettem. Alig hittem a szememnek, Tori hívott. Leküzdöttem magamban a vágyat, hogy felvegyem és leordítsam a fejét, helyette egyszerűen csak kinyomtam. Újra feléjük fordítottam a tekintetemet, láttam ahogyan elteszi a telefonját és besétálnak egy kávézóba. Mintha csöppet csalódott lett volna, de a barátnői gondoskodtak róla, hogy pár másodperc múlva újra felhőtlenül nevessen. Nevessen, ami nekem már azóta nem ment, hogy szakítottunk. Borzasztóan dühös lettem rá, amiért ilyen könnyen sikerült túltennie magát rajtam, így szaladni kezdtem. Meg sem álltam, amíg haza nem értem a villába. Felsiettem az emeletre és ma már sokadjára becsaptam magam mögött az ajtót. Berohantam a fürdőszobába és ledobtam magamról a csurom vizes ruháimat. Végignéztem egész lényemen, és legszívesebben képen hánytam volna a tükörből rám bámuló személyt. Kinézem csapzott volt, arcom kissé beesett, mint egy roncs. Bemásztam a zuhanyzó alá és lemostam magamról a nap fáradalmait. A hülye kérdéseket az interjún és az előbb látottak emlékét. Nem tudom pontosan meddig állhattam a forró víz alatt, de mire kiértem a helységből, már mind a négy srác az ágyamon ült, átöltözve, mint akik bulizni készülnek.

- Örömmel látom, hogy végre zuhanyoztál – szagolt bele a levegőbe Lou, mire a szekrényemben kezdtem keresgélni pár tiszta ruha után.

- Mi megyünk és szórakozunk egyet. Nem jössz? - kérdezte kissé félénken Hazza, ami meglepett. Először egyből el akartam utasítani, és ki akartam használni az alkalmat, hogy nem lesznek itthon, de aztán jobban átgondolva ezt az egészet, másképp döntöttem.

- De, megyek. Mindjárt elkészülök – ez a lehető legjobb, amit tehetek. Annyit ihatok, amennyit csak szeretnék, ezzel bár csak rövid időre, de megszabadulhatok végre a problémáimtól. Liam sosem iszik a veséje miatt, így legalább figyelni fog rám és haza tud hozni. Tökéletes. Gyorsan elővettem egy fekete felsőt meg egy farmernadrágot. Belenéztem a fürdőben lévő tükörbe, és elégedetten nyugtáztam, hogy a lehető legtöbbet hoztam ki magamból. Hajamat bezseléztem, végül kacsintottam egyet a tükörképemre és indulásra készen álltam.

- Én nem hittem, hogy rá tudjuk majd venni - súgta oda Niall a többieknek, de nem foglalkoztam vele. Ma becsajozom, és lesz egy felejthetetlen estém, egy egy-éjszakás kalandom, következmények nélkül. Elmosolyodtam a gondolatra, és belekaroltam Hazzába, úgy rohantunk le a kocsi felé. Zsebemben megcsörrent a mobilom, de egy apró mozdulattal ledobtam a nappaliban lévő kanapéra, hagy csörögjön. Ma nem érdekel semmi, és senki.

- Tori az – kiabált utánam Lou, arcom önkéntelenül megrándult, de nem mondtam semmit, úgy tettem, mint aki nem hallotta az imént, hogy a volt barátnőmet említette.

- Party time – kiabáltunk kórusban Harryvel és meg sem álltunk a kocsiig.