XIX. fejezet: Mi a franc?

Sziasztok!

Hűha, fogalmam sincs, hogy mivel kezdhetném, hiszen mindig olyan nehéz ide írni, és megtalálni a megfelelő szavakat. Szeretném elmondani nektek, hogy mennyire szeretlek titeket, és köszönök mindent, amit adtok nekem. Borzasztóan sokat jelent minden megjegyzés, pipa és díj (a kettőt, amit kaptam, amint tudom kiteszem).

Erről a részről csak annyit, hogy kicsit agresszív lett, és talán még jobban megdöbbentek Zayn viselkedésén, mint eddig. Nem akarom veletek megutáltatni a szereplőket, csak egyszerűen így álmodtam meg a történetet. Apropó, történetek.

FONTOS! Szóval, mivel megfáztam, több időm jutott írásra, és hasonlókra, így ki is tettem egy szavazást a blog folytatásával kapcsolatban. Pár hónapja megszavaztátok, hogy Louis legyen a blog harmadik történetének főszereplője. Én viszont most arra vagyok kíváncsi, hogy ki legyen a negyedik? HARRY vagy LIAM? Mind a kettőjükkel van már egy elképzelésem, de fogalmam sincs, melyiket valósítsam meg előbb, így szükségem lenne a segítségetekre *.* Oldalt leírtam, de akkor ide is: Szavazatok érvényesek: komiban és chat-en, és mindenki csak egy embert választhat <3

Millio puszi Xx szeretlek titeket, és jó olvasást!

~Victoria Jones~

Reggel teljesen kipihenten keltem fel, olyan voltam mint egy energiabomba, aki minden egyes másodpercben csinálna valamit. Kicsattantam a bennem lévő izgatottságtól, ami teljesen átjárta a testem, mintha adrenalin folyt volna az ereimben vér helyett. Alig vártam, hogy végre elinduljak a fiúkhoz, de sajnos, még el kellett készülnöm a nagy találkozás előtt. Szinte sprinteltem a fürdőbe, majdnem elestem a szobám küszöbében, de csodával határos módon megkapaszkodtam a falban, így nem zúztam össze az arcom és a testem. Beérve a fürdőbe, vettem egy gyors zuhanyt, akár csak tegnap vagy tegnapelőtt, vagyis minden nap. Nem tökölődtem sokat, mint általában, szinte csak a rutin kedvéért, megszokásból vizeztem be magam. Fogtam egy hatalmas törölközőt, szárazra töröltem minden egyes porcikámat, belebújtam a tiszta fehérneműimbe és elkezdtem magamra ráncigálni a ruhákat. Miután kész lettem, egy kicsit lassabb tempóban kocogtam a konyha felé, ahol magamba öntöttem fél liter narancslevet – a kávét mellőztem, érthető okokból – és egy tál gyümölcssalátát. Sokáig tartott felszeletelni a színes gyümölcsöket, de igazán megérte. Sokkal jobb kedvem lett tőle, így már nem csak az izgatottságtól kalapált hangosan a szívem a mellkasom mögött. Bekapcsoltam a rádiót, amiben az egyik kedvenc számom szólalt meg, így a tállal a kezemben táncoltam át a nappalin. Ha valaki ezt látta volna, bizonyára elvitetett volna abba a bizonyos sárga házba. Magamban felkuncogtam ezen, hisz elképzeltem ahogy egy fehér láncos és csatos pulcsiban vezetnek ki innen, ahogy azt a filmekben szokták. Hajamat laza kontyba rendeztem, szememet pedig egyszerűen kihúztam, hogy szebb legyen a tekintettem. Nem szoktam minden nap sminket használni, de most minden kis női praktikát be kellett vetnem, annak érdekében, hogy visszaszerezzem. Felvettem a csizmámat és beledugtam a fülhallgatókat a fülembe, végül dúdolgatva sétáltam ki az utcára, kezemben a kedvenc táskámmal. Éreztem, hogy ez a nap megváltoztat majd mindent, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy vajon milyen irányba. Remélem, hogy minden rendbe jön. Ez és hasonló pozitív gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor elhaladtam a London Eye előtt. Agyamat emlékek sokasága lepte el, amik részben vidámak, részben szomorúak voltak. Próbáltam csak a jóra gondolni, de minden jóban volt valami rossz is, ami megmérgezte a szépségét. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha mégsem mennék el most a srácokhoz. Talán el tudnám kerülni őket egész életemben, és akkor nekem is jó lenne és nekik is. Lábaim abbahagyták a sétálást, megálltam, mintha odaragasztottak volna a betonhoz. Választhattam; haza megyek és túl lépek mindenen, vagy tovább küzdök. Ha az első mellett döntenék, akkor sok fájdalomtól megkímélném magam, viszont lehet, hogy sok felejthetetlen és örömteli pillanatot dobnék el magamtól csak azért, mert túl vágya voltam az adott pillanatban. Vettem egy mély lélegzetet és újra egymás után pakolgattam lábaimat, csak nem az eddigi irányba. Fejemben hangosan üvöltött két ellentétes gondolat, majd szét esett, mintha egy ördög és egy angyalka ült volna az egy és másik vállamon. Sokáig tartott, de végül ismételten döntésre jutottam. Visszafordultam és a One Direction villa lett az új  úti célom. Az emberek értetlenül bámultak rám, úgy éreztem mindenki engem néz, bár ez nem volt meglepő, hisz szinte forgolódtam az imént, ami valljuk be röhejes viselkedésnek számított.

Remegve emeltem fel a kezemet, kopogásra készen, lesz ami lesz alapon. Hangosan dörömböltem az ajtón, miközben éreztem, hogy egyre melegebbé válik az épület. Alig kaptam levegőt, tenyerem izzadni kezdett, szívem pedig hevesen járt, már attól féltem, hogy helyben szívinfarktust kapok. Az ajtó résnyire kinyílt, de senki sem nyitotta ki igazán, olyan volt, mintha véletlenül így hagyták volna a nagy sietségben. Bátortalanul lépkedtem be, de senkit sem találtam otthon.

- Hahó, srácok itt vagytok? - kiabáltam el magam, amikor egy hatalmas koppanást hallottam meg az emelet felől. Ugye nem egy betörő járkál itt?! Lenyugtattam magam, miszerint ha tényleg egy bűnöző lenne, akkor nagyobb lenne a rendetlenség, bár az a melltartó elég furán mutatott a kanapé mellett, de mindezt elkönyveltem Harry egyik kalandjának az egyik kedves „barátnőjével". Az ismeretlen hang irányába indultam, ami Zayn szobájához vezetett, mire szemöldökeim az egekbe szöktek a testem felett úrrá lett döbbenettől. Talán csak ő van itthon az egész házban? Ez olyan Louisos, mosolyodtam el. Imádtam ezt a srácot, s eszméletlen, hogy összehozta mindezt, csak nekünk. Boldogan nyitottam be az ajtón, de amit megláttam az nagyon meglepett. Egy szőke hajú lány lépett ki a fürdőszobából, kezében Zayn ruháival, aki kitágult pupillákkal méregetett. Testemet elöntötte a méreg, de kényszerítettem magam, hogy nyugton maradjak. Még sem ugorhatok neki egy vadidegen csajnak, csak mert a volt barátom ruhái voltak nála. Az is lehet, hogy egy rajongó, aki imádja a srácokat.

- Te meg ki vagy? - kérdezte meg végül, amikor szóhoz jutott, de én még mindig csak őt bámultam. Olyan ismerős volt a hangja és az arca is, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy mégis honnan. Agyam cserben hagyott, vagy csupán csak egy óriási csalódástól akart megóvni, mert nagy volt rá az esély, hogy ő nem más, mint Perrie Edwards, a One Direction rossz fiújának előző barátnője. Ugyan már, kit áltatok? Ezer százalék, hogy ő az, ami csak annyit jelenthet, hogy... Szemeim könnybe lábadtak, úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok, a végtagjaim kezdtek szörnyen nehezek lenni, a térdem pedig alig észrevehetően megremegett kétségbeesésemben.

- Zayn barátnője – mosolygott kedvesen. Két szó, mégis fenekestől felforgatott mindent. Még egy hete sem volt, hogy szakítottunk, és ő máris...? Nem, az nem lehet, vagy mégis? Szívem kihagyott egy feleslegesnek vélt ütemet, s talán épp fel akarta mondani a szolgálatot, melyet eddig oly kitartóan végzett, végül mégiscsak tovább folytatta szabálytalan ritmusának dübörgését.
- Nem hiszek neked – förmedtem rá, hangom ellenszenvesen csengett, alig ismertem magamra. Sosem beszéltem még ilyen lekezelően senkivel sem ezelőtt, de nagyon úgy látszott, hogy ez a srác többet jelentett nekem, mint azt valaha is gondoltam volna.
- Pedig ez az igazság, de te ki vagy? - kérdezte meg ismét, kezeim pedig azonnal ökölbe szorultak és  abban a pillanatban hatalmas késztetést éreztem arra, hogy beverjek egyet ennek az idióta libának, bár tudtam, hogy felesleges lenne. Ő már választott, és az egyetlen ember, akit hibáztathattam, az én voltam. Én rontottam el mindent, amikor megírtam azt a hülye cikket, én nem töröltem le a laptopomról, és legfőképpen én voltam az az idióta, aki nem mondta el az igazat, amikor már időszerű lett volna. Mivel nem akartam jelenetet rendezni, csak lementem a lépcsőn, vagyis inkább kirohantam a szobából és becsaptam magam mögött az ajtót, s úgy száguldottam le a már említett lépcsőfokokon. Szememből patakoztak a könnyek, teljesen ki voltam borulva, és ami a legrosszabb, hogy a nappalin átfutva megláttam azt a melltartót, ami már az érkezésemkor is szemet szúrt. Kezdtem azt hinni, hogy még sem Harry egyik barátnője hagyta itt, hanem Perrie. Ezek ketten itt szexeltek, feltehetőleg részegen, míg én otthon aludtam. Mára már sokadszorra , agyamat elöntötte a méreg, de nem is ez tett be végül, hanem hogy az a szőke utánam jött és rám ugrott hátulról. Úgy dőltem el, mint egy zsák krumpli, szétterülve a padlón, miközben ő csak fojtogatott. Próbáltam szabadulni alóla, de nem sikerült, és bevallom féltem. Rettegtem, hiszen mióta megismertem Zaynt, ez a harmadik ehhez hasonló alkalom az életemben, és lehet, hogy most fogok meghalni. Na jó, tuti nem akart megölni, de hasonló lila foltok lesznek rajtam, mint amikor Zayn anyukája megharapdált. Ösztönösen könyököltem a hasába, így egy percre engedett a szorításán, és sikerült kimásznom alóla. Megkönnyebbültem vettem pár nagyon nagy és mély levegőt, de nem pihenhettem sokáig mivel „Miss Zayn barátnője vagyok hahaha” újra támadásba lendült. Ezúttal nem a nyakamat, hanem a hajamat vette célzásba, ami az előző kis közjátéka miatt ziláltam omlott a vállaimra, a szépen elrendezett kontyom helyett. Éreztem a fájdalmat, ami minden egyes hajszál kitépésénél belenyilallt a fejembe. Már attól féltem, hogy kopaszon kell leélnem hátra lévő életemet, feltéve, ha élve kijutok innen. Nem sikítoztam, nem lett volna értelme, mivel senki sem volt ebben a kastély méretű házban csak ez a kattant meg én. Beletérdeltem a gyomrába, hátha megint lazít a fogásán, és szerencsémre bevált. Az ajtó felé futottam, de amikor a kanapé mellett sprinteltem el, megint rám ugrott és ezúttal magammal döntöttem a bútort is. Minden porcikám sajgott, de próbáltam nem tudomást venni róla, és csak egyszerűen tovább küzdeni. Eddig a hasamon feküdtem, így megfordultam, de bár ne tettem volna, mert azonnal kaptam a szemem alá egy jobb egyenest. Pár másodpercre elhomályosult minden, végül kezeimet magam elé kaptam, hogy a további próbálkozásai ne érjék az arcomat. Kezei megint a hajamba vándoroltak és majdnem szívinfarktust kaptam, amikor megláttam egy hajcsomót a kezében. Az övé lett Zayn, akkor meg mégis mi a franc baja van? Hirtelen ajtócsapkodásra lettem figyelmes, de nem túlzottan érdekelt, mivel Perrievel voltam elfoglalva.
- Mi a jó büdös franc folyik itt? - hallottam meg egy mély, ismerősen csengő hangot, mire megkönnyebbülés lett úrrá a testemen. Tudtam, hogy ő, vagy az egyik haverja majd leszedi rólam a támadómat és végre haza mehetek. Nem csalódtam bennük, az ütések abba maradtak, én pedig végre kaptam levegőt, mivel eddig Pezz a mellkasomon ült, kiszorítva minden csepp oxigént a tüdőmből.
- Jól vagy? - segített fel Niall és azonnal magához ölelt, míg Harry és Liam lefogták Perriet. Hirtelen nem tudtam tovább visszafojtani a sírást, és kiadtam magamból mindent. Niall kedvesen simogatta a hátam, pedig ezt nem neki kellett volna. De ő? Csak bámult ki a fejéből bambán és hol engem hol a barátnőjét nézte. El akartam tűnni, elmenni innen a lehető legmesszebb és többé soha a büdös életben be sem tenni ide a lábam. Leszedtem magamról Nialler védelmező karjait és az ajtó irányába indultam.
- Sajnálom, én nem tudtam – Louis lebiggyesztette a száját, mire megöleltem és a fülébe  suttogtam, hogy nem számít. Adott az arcomra egy cuppanós puszit, végül ismét töretlenül haladtam a célom felé. Már az ajtónál jártam, amikor Zayn utánam szólt.
- Mi történt? - hallottam a hangjában egy csöppnyi aggodalmat, de az is lehet, hogy csak én képzelődtem, mert azt szerettem volna, ha aggódna miattam. De ez biztosan nem így volt, hisz akkor már megölelt volna, azt mondta volna, hogy szeret vagy valami hasonló.
- Kérdezd a barátnődet! - idegesen csaptam be magam mögött az ajtó és lerohantam a lépcsőn, egyenesen az utcára. Könnyeimet törölgetve fogtam egy taxit, és amint beültem lediktáltam a sofőrnek a címemet. Hátra ültem, nem akartam, hogy lássa, ahogy lefolynak az arcomon a meleg könnycseppek, amiket mégis jéghidegnek éreztem a lángokban álló fejem miatt. A halk rádióban egy One Direction szám csendült fel, mire legszívesebben üvöltöttem volna egy hatalmasat. Miért kell még most is szívatni, hmm? Néztem fel az égre, mintha csak Istent kérném számon, aki természetesen szart a fejemre, és nem válaszolt. Inkább az útra koncentráltam, kinéztem az ablakon és vártam, hogy minél hamarabb hazaérjek. Viszont amikor már csak két utcányira voltunk a célállomástól, olyat pillantottam meg, ami megállásra késztetett.
- Kérem, álljon meg, ki szeretnék szállni – kérleltem a sofőrt, aki félre állt, én pedig azonnal kipattantam a hátsó ülésről.

~Zayn Malik~

Lefagyva álltam, miután Tori kiszáguldott a lakásból. Haja zilált volt, ruhája elszakadt az egyik vállánál, szeme alatt egy vörös folt éktelenkedett, de még így is gyönyörűen nézett ki. Nem is a jelenléte kavart fel igazán, sokkal inkább a szavai. Értetlenül fordultam Perrie felé, aki már sokkal nyugodtabb volt, s kezében még mindig ott szorongatott pár barna hajtincset.

- Hogy kit kérdezzek? - emeltem fel szemöldökeimet és kérdően néztem világos szemébe. Fejét lehajtotta, kerülte a tekintetemet, de addig nem megy sehova, ameddig nem válaszolt a kérdéseimre – Válaszolj! – hangom kicsit hangosabb volt, de csak azért, mert már kezdett vészesen fogyni a türelmem.
- Izé – beharapta alsó ajkát, amit régen olyan csábítónak gondoltam, most viszont a falra tudtam volna mászni tőle – azt mondtam neki, hogy a barátnőd vagyok. Tudom, hogy hiba volt, de amikor megláttam. Olyan csinos, én pedig kiborultam. Ráugrottam és ütni kezdtem, mert mérges voltam rá, rád és magamra. Sajnálom – mondandója végén már alig lehetett hallani mit beszélt, mivel a szipogása eltorzította szavait. Harry védelmezően magához ölelte, mire Pezz bőgni kezdett. Még sosem láttam ilyen állapotban, és nagyon megsajnáltam.
- Semmi baj, nem haragszom – nyomtam egy puszit a homlokára, mire egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Rendbe hozom. Megmondom neki, mi is az igazság, hogy őt szereted és nem engem – mondta két szipogás között, de felemeltem a kezeimet tiltakozásként.
- Nem kell – azzal ott hagytam őket és felmentem a szobámba. Nem akartam, hogy Tori tudja az igazságot. Így legalább biztos nem fog keresni. Akkor pedig elkerülhetem őt egész életemben és boldog lesz, ahogyan én is, feltéve ha egyszer sikerül majd túl tennem magam rajta.