XX. fejezet: Te vagy a fiam barátnője?

Sziasztok!

Azt sem tudom hol kezdjem, először is nagyon szépen köszönök mindent, és ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni nektek. Mindannyian édesek vagytok, és nem is tudom mit csinálnék nélkületek. Kinek hogy telt az iskola? Nem beteg senki? Én végre meggyógyultam és itt is köszönöm a jó kívánságokat. :D

Aki még szavazott és szeretne, az tegye meg mindenféleképpen, hiszen nagyon szoros az állás, és mindössze egyetlen szavazatnyi különbség van a fiúk között. 

Most nem is húznám az időt, millio puszi és jó olvasást! Remélem tetszeni fog Xx

~Victoria Jones~

Hatalmas hévvel pattantam ki a kocsiból, amikor szemeim látómezeje elé szökött egy jelenet, amit alig akartam elhinni. Komolyan mondom, többször is megdörzsöltem a szemem, mert abban reménykedtem, csak a képzeletem játszadozik velem, de végül mégsem így lett. Szinte sprinteltem Zayn háza felé, ami előtt jelenleg egy rendőrautó állt, a kocsi mellett pedig egy egyenruhás ember próbált letartóztatni valakit, akit ismertem – bár eddig még csak egyszer találkoztunk, s az sem sikerült túl fényesre – és aki ismét nem volt száz százalékig beszámítható. Intettem a taxisnak, hogy nem már jövök vissza, és nem lesz szükségem a további szolgálataira, úgyhogy menjen el nyugodtan, így gyorsan el is hajtott. Az utcán szinte senki sem járt, ami hatalmas csoda számba ment, tekintve, hogy Londonban voltunk és egy elég érdekes és durva jelenetnek lehettek volna szemtanúi a kíváncsi emberek, ha jelen lettek volna. Kivételesen örültem, hogy szombat volt és a legtöbben vagy már dolgoztak vagy még aludtak, kipihenve a hosszú hétköznapok fáradalmait. Már csak pár röpke méterre voltam a helyszíntől, így megszaporáztam lépteimet. Kinézetem csapzott volt, hajam össze-vissza állt, míg a felsőm el volt szakadva, akár egy ribancnak vagy egy rossz csövesnek. Szinte már lihegtem, amikor megszólítottam a biztosurat, szavaimat pedig alig lehetett megérteni ezen okból kifolyólag.

- Elnézést kérek, mi történik itt? - kérdeztem tisztelettudóan, hogy ne keverjem magamat bajba, és ne kerüljek ismételten őrizetbe a makacsságom, vagyis elsősorban Zayn miatt, hisz mégis csak az ő anyukáját akarta letartóztatni egy fakabát, méghozzá a saját fia háza előtt.
- Betörést jelentettek a szomszédok, kérem hagyja, hogy végezzem a munkám – szemeivel végigmért, végül visszafordult a betörő felé. Agyam megállás nélkül kattogott, kereste a megoldást, amivel elkerülhetné ezt az incidenst. Igaz, hogy soha többé látni sem akarom Zaynt, de ha már én nem írtam meg a cikket az anyukájáról, akkor másnak sem fogom hagyni. Legyen értelme annak, hogy feladtam az álmom, és ne vesszen kárba az áldozatom, amit a szerelem oltárán égettem porrá. Idegesen, mégis kimérten kopogtattam meg a rendőr vállát, aki többszöri erőltetett köhögésem ellenére sem figyelt rám. Ez komoly? Levegőnek akar nézni?
- Elnézést, de itt valami félreértés történt. Ez a nő jó barátom, és történetesen itt lakik – magyaráztam, miközben kezemmel hol az említettre, hol a házra mutogattam. Hajrá, biztattam magam képzeletben és vettem egy mély lélegzetet, hogy abból erőt merítve, folytathassam az elkezdett hazugság pontos kidolgozását, s mesteri előadását – Biztosan megint elvesztette a kulcsát. Gyakran megesik. Ilyenkor meg szoktuk várni a fiát, aki beengedi, mert nála van a pótkulcs.
- Igazán? - húzta fel az egyik szemöldökét, mire heves bólogatásba kezdtem – Felelősséget vállal az asszonyért? Ha megint rajtakapom, le kell tartóztatnom, és magát is behívatom az őrsre egy kis beszélgetésre a hamis tanúzást illetően. Tudta, hogy hazudni bűn? - mért végig újra, ezúttal sokkal alaposabban, mint az első alkalommal, mire teljesen berezeltem, viszont idegességemet sikerült jól eltitkolnom, ami engem is meglepett.
- Felelősséget vállalok – Zayn anyukája hálásan nézett rám, és azonnal abbahagyta a hever ellenkezést, így a zsaru leszedte a kezéről, a nehezen ráhelyezett bilincset, végül elengedte – Köszönöm – hálálkodtam és megvártam, míg beült a kocsijába és elhajtott, csak utána fordultam kérdő tekintetemmel Zayn anyukája felé. Mégis mit képzelt? Ezzel a tettével tönkre tehette volna a fiúk karrierjét. Nem hiszem el, hogy nem képes másra gondolni, csak a piára. Ott van a fia, aki iszonyú tehetséges, és aki megérdemli, hogy szeressék, hogy az anyukája mellette álljon.
- Hogyan hálálhatnám meg? - kérdezte. Tekintete sokkal józanabb volt, mint pár perccel ezelőtt. Talán a pillanatnyi sokk helyre rakta. Gyakran megesik az emberrel, hogy kijózanodik ha nyakon öntik egy pohár jéghideg vízzel, s mindezt csakis tapasztalatból mondhatom. Lehet a tudat, hogy majdnem börtönbe került, pont ilyen hatással volt rá, aminek én személy szerint nagyon örültem, mert így nem kellett attól tartanom, hogy ismét kedve támad kutyásat játszani.
- Jöjjön, menjünk el hozzám és mesélje el, mi történt. Ennyi bőven elég lesz – mosolyogtam rá kedvesen, amit azon nyomban viszonzott, egy cseppnyi habozás nélkül. Mivel már csak két utcányira voltunk a lakásomtól, gyalog tettük meg az utat, hisz felesleges lett volna megint taxit hívni. Azzal is csak szennyeztük volna a környezetet.
- Hívj nyugodtan Patríciának – ölelt magához, amin nagyon meglepődtem. Hogy lehet valakit ennyire félre ismerni? Vajon ez az igazi énje, vagy az, amit legelőször láttam? Ez, és sok más hasonló gondolat kavargott a fejemben, de féltem feltenni őket. Alig ismertem, és amúgy sem volt semmi jogom a válaszokhoz. Zayn már nem volt többé a barátom, és talán soha nem is látom viszont.

Az egész utat némaságba burkolózva tettük meg. Végig a tájat bámultam, ami elképesztően gyönyörű volt, s hol a járókelők nyüzsgését figyeltem, hol az épületeket, amik bár nagyok voltak, sosem lesznek olyan hatalmasak, mint New Yorkban, ahová már nem fogok eljutni és egy cikkem sem fog megjelenni a híres New York Timesban. Kissé szomorkásan fordítottam a fejem az ég felé, hogy az ott elrepülő madarakat csodálhassam. Olyan boldogok és ami a legfontosabb, szabadok. Amikor kikerültek a látómezőmből, tekintetem a felhőkre vándorolt. A Temze felett még kéken tündökölt, de a város belseje felé egyre csak szürkévé változott, mintha kifogyott volna a nyomtatóból a festék. A színátmenetet alig lehetett észrevenni, és talán rajtam kívül senki sem szúrta ki, hisz a mai rohanó világban kinek volt ideje ilyesmire? Ezelőtt nekem sem volt, egyszerűen nem érdekeltek a jelentéktelen apróságok, csakis magammal törődtem, de mára rájöttem, hogy hatalmas hibát követtem el, ezzel a begyöpösödött felfogással. Vicces, hogy a hibáinkra csak akkor jövünk rá, amikor már szinte visszafordíthatatlanul elcsesztünk mindent. Mióta szakítottunk Zaynel furcsa módon mindent tisztábban láttam, rájöttem, hogy a szerelem fontosabb a hírnévnél és boldogabbá is tesz, amit eddig el sem tudtam volna képzelni. Meg kellett hagyni, jó hatással volt rám, még ha csak egy nagyon rövid ideig is mondhattam magaménak, határozottan megtanított szeretni.

- Megérkeztünk – tártam ki a hatalmas ajtót a lépcsőház elején és előre engedtem a vendégemet. A kedvéért megvártuk a liftet, amire mindig is utáltam várni, mert tetű lassúsága az őrületbe kergetett, de mégsem kényszeríthettem gyaloglásra az idősebb asszonyt. A lift becsukódott, én pedig megnyomtam a hideg gombot, ami pirosan kezdett világítani, miközben a rendes lámpa hol kialudt, hol vakítóan belevilágított a szemünkbe. Sok minden kavargott a fejemben, többek között, hogy mi a francot csinálok én most? Minek hívtam meg magamhoz Patríciát és miért nem vagyok hajlandó felhívni Zaynt, hogy vigye el? Hisz ez minden, csak nem az én problémám. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba és vettem egy mély lélegzetet. Kinyitottam a lakásom bejáratát is és ledobtam magamról a rajtam lévő cipőket – Mindjárt jövök, csak átöltözöm. Érezze otthon magát – tanácsoltam és elsétáltam a szobámig. Kivettem a szekrényből egy másik felsőt és magamra kaptam. Belenéztem a tükörbe és elszörnyedtem a látványomtól. Sminkem el volt kenődve, hajam romokban állt. Ujjaimmal próbáltam elrendezni megzabolázhatatlan tincseimet, de amikor beletúrtam egy csomó a kezemben maradt. Kis híján megállt a szívem, de szerencsére a hajam többi része strapabíróbb volt és a fejemen maradt, így gyorsan egy copfba kötöttem és visszamentem a nappaliba.
- Bátorkodtam önteni magamnak a kávéból, amit találtam – mutatott a pohara tartalmára, amit a kanapén ülve fogyasztott el. Kedvesen mosolygott, ami az anyukámra emlékeztetett. Ő volt az, akivel mindig megbeszélhettem mindent, aki tudta minden féltett titkomat és aki mindig a lehető legjobb tanácsokkal látott el, legyen szó sportról, iskoláról, írásról vagy fiúkról. Elképesztően hiányzott, amit csak az ilyen pillanatokban éreztem meg igazán – Mi a baj? - nézett rám kérdő tekintettel, mire leültem mellé és csak megráztam a fejem.
- Semmi lényeges. De akkor elmeséli, hogy mi történt reggel? - a lehető legnyugodtabb hangon kérdeztem, ami  egyáltalán nem hatott számon kérően, egyszerűen csak fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Szégyenlem bevallani, de pénzre volt szükségem – lehajtotta a fejét, majd beharapta alsó ajkát, ezzel magába fojtva a további szavakat, miközben én rengetegszer elkáromkodtam magam, s cifrábbnál cifrább jelzőkkel illettem a mellettem elhelyezkedő nőt – Mindent elrontottam. A fiam nem szeret, érthető okok miatt – arcát kezeibe temette elkeseredettségében, kezeimet pedig ösztönösen tettem a hátára, hogy gyengéd simogatással próbáljam megnyugtatni a meggyötört nő személyét. Tisztában voltam azzal, milyen érzés, ha nincs pénze az embernek, viszont azt amit tett, elítélem.
- Csak kérnie kéne, biztos vagyok benne, hogy adna, ahogy abban is, hogy szereti magát. Mégis csak az anyja. Sosincs késő helyre hozni a dolgokat. Beszéljen vele józanul. Mondja el, hogy mindent megbánt, hogy  újra az anyja akar lenni, aki törődik vele és szereti – simogattam tovább és lágyan suttogtam fülébe szavaimat.
- Olyan kedves vagy, pedig borzalmas dolgokat csináltam az első találkozásunkkor. A fiam egy mázlista, hogy megtalált – míg ő letörölte a könnycseppeket arcáról, az enyémet ellepték eme nedves folyadékbuborékok. Hirtelen én éreztem meg a nyugtató hatással rendelkező kezeket a hátamon, s ezzel az egész felállás megváltozott. Én lettem az, aki elkeseredett, míg Patrícia újra erős és magabiztos kisugárzása körbelengte a szobát.
- Sajnálom – szipogtam, és törölgetni kezdtem a sós cseppeket, de egyre csak több és több lett belőlük, mintha sosem akartak volna elfogyni – Amúgy már nem vagyunk együtt, és talált valaki mást – keserű mosoly terült szét az arcomon, szemeim előtt újra lejátszódtak a reggel eseményei. Amikor még boldogan nyitottam be a szobájába és minden ami az után történt.
- Ugye nem miattam? - kerekedtek el szemei, amik Zaynéhez hasonlóan gyönyörűek voltak. Le sem tagadhatnák egymást.
- Dehogyis. Én rontottam el – körülbelül erdejére hagyja el a számat ez az aprócska mondat. Nem kéne mindig magamat hibáztatni, egyszerűen csak el kéne felejtenem a dolgot és továbblépni. Ha tudom mit kell tennem, akkor mégis miért suttogja egy hang a szívemben, hogy hülyeség, és küzdjek? Miért nem hal már meg az a fránya remény, miért nem hagy nyugodni? Miért? Kérdések, amikre nem tudtam a választ, vagy talán tudtam, csak nem akartam bevallani saját magamnak. Szeretem, és ez nem múlik el varázsütésre, még akkor sem, ha ő már elfelejtett és mással hempergett boldogan, mást csókolgatott és legfőképpen másnak suttogott édes dolgokat a fülébe, amitől az én testemen mindig kellemes borzongás futott végig.
- Beszélj vele. Fogadd meg a saját tanácsaidat – kiment a konyhába és hozott nekem egy kis vizet, amit egy szuszra megittam. Jólesően folyt végig a torkomon, ami csoda számba ment, tekintve, hogy csak hideg víz volt, semmi más.
- Próbáltam, de meg sem hallgat – tettem le az üres poharat az asztalra és Patrícia szemébe néztem minden alkalommal, amikor válaszoltam kérdéseire. Mesélt a férjéről, arról, hogy miért kezdett el inni, én pedig kezdtem megérteni a nézeteit.
- Ha akkor nem a könnyebb utat választom és beszélek vele ivás helyett, nem távolodunk el ennyire. Talán még együtt lennénk – meredt előre, mintha képzeletben újra átélte volna amiket mondott.

A nagy lelkizések után felhívtam Zayn nővérét, akinek meg volt a száma a híváslistámban, hisz Zayn az én telefonomról hívta fel a legutóbbi alkalommal. Hálás voltam, amiért nem vele kellett beszélnem, hisz nem mertem a szemébe nézni azok után, hogy verekedtem a barátnőjével, bár azt inkább verésnek és nem verekedésnek mondtam volna. Lényegtelen. Doniya megkért, hogy vigyem el hozzájuk, mivel nem tud elszakadni otthonról. Nem kérdeztem meg miért nem, csak beültünk a kocsiba és meg sem álltunk Bradford-ig. Még életemben nem jártam ebben a városban, ami kifejezetten gyönyörű hely és kicsit talán még hasonlít is Londonra. Egy elég otthonom kis sárga ház előtt parkoltunk le, de nem szálltunk ki azonnal, vagyis én nem szálltam ki azonnal. Mit csinálok? Kérdeztem folyamatosan magamtól. Minek állíttattam le azt a vacak taxit? Most már mindegy. Vettem egy mély lélegzetet és becsaptam az autó ajtaját. Szerényen lépkedtem Patrícia mellett, úgy éreztem csiga lassúsággal vánszorgunk az ajtó felé. Lehet, hogy nem csak én rettegtem a találkozástól, hanem ő is pontosan ugyanezt érezte? Pár percig néma csendben álltunk egymás mellett, vártuk, hogy valamelyikünk kopogjon vagy csengessen, végül ő volt az, aki felemelte a kezét és halkan kopogtatni kezdett. Aki viszont ajtót nyitott, hátborzongatóbb volt, mint Doniya. Legszívesebben abban a másodpercben visszarohantam volna egészen Londonig.