XXII. fejezet: Tökéletes cikk

Sziasztok :)
Na, kinek hogy telt a napja? Nekem eszméletlen jó volt, és holnap még első órám sem lesz, ami amúgy történelem lenne *.* Köszönöm szépen a sok-sok támogatást, észrevettétek, hogy már 71-en vagyunk? Hihetetlen! Amúgy, nem tudom, ki mire gondolt, a folytatást illetően, hiszen a "Mi lesz még?" résznél elég félreérthető részletet kaptatok. Szívesen elolvasnám, ki mire számított és hogy tetszett neki a végeredmény :) Amúgy, nem régiben volt egy szavazás a blog negyedik története kapcsán (igen, tudom, hogy ez még csak a második, de túl sok a kreatív energiám) amiben Harry lett a nyertes. Tegnap este csináltam hozzá egy trailert, ha érdekel titeket, akkor nézzétek meg nyugodtan: LINK

Millio puszi Xx és jó olvasást!

~Victoria Jones~

Még aznap, szombat este elhatároztam lefekvés előtt, hogy az ég világon semmit sem fogok csinálni vasárnap, csak lustálkodom, hiszen szükségem volt egy kis nyugalomra. Az életem sosem volt ilyen eseménydús ezelőtt, és néha nagyon is hiányzott a megszokott szürkeség. Viszont egy részem, amiről eddig én sem tudtam, hogy létezik, teljes ellentmondásban állt  az előző állításommal, hisz mégsem úgy történtek a dolgok, ahogy azt először elterveztem. Nem ettem meg nyolc csomag popcornt és nem néztem meg nyálas filmeket, pedig direkt erre az alkalomra töltöttem le mindegyiket. Sebaj!
Niall kora reggeli telefonhívására ébredtem, amit másodszori próbálkozására nagy nehezen fel is vettem. Reggeli, rekedtes hangomon szóltam bele a készülékbe, de bármennyire is fáradt voltam, hiperaktivitása rám is rám ragadt. Megkért, hogy találkozzunk a Tower Bridge lábánál és nem tudom miért, de igent mondtam neki. Valami vonzott a társasága felé. Beszélni szerettem volna valakivel, és mivel a lányok nem értek rá, ő pedig igen, ezért egyértelmű volt számomra, hogy neki mesélek a lelkemben dúló háborúról. Miért pont háború? Mert a már említett két felem egyfolytában egymás ellen küzdött. El kellett döntenem mit szeretnék. Továbblépni, vagy minden fájdalom ellenére próbálkozni, amíg meg nem hallgat. Zayn tegnap esti üzenete új életre keltette bennem a reményt, amely már épp készült kialudni, s ezzel a felejtés homályába taszítani a fiút s egész személyét.
A lényeg, hogy belementem a találkozóba és épp ezért álltam már öt perce a megbeszélt helyen, rá várva. Mindössze egy egyszerű lenge kabátot viseltem, amit utólag kicsit megbántam, mert szemerkélni kezdett az a fránya eső, így jéghideg cseppjei miatt libabőrös lett az egész testem. Egyszer csak egy hevesen integető alak bukkant fel a semmiből, akinek kapucni takarta az arcát a kíváncsi szemek elől, én mégis egyből rájöttem, hogy ki az. Vajon a rajongók miért nem jöttek rá? Hiszen ez olyan átlátszó, mint Superman, aki szemüvegben még Clark, de szemüveg nélkül már egy csodákra képes hős, akinek egy zöld kő a gyenge pontja. A lány, aki amúgy mind a két személyt ismeri, mégsem veszi észre a hasonlóságot, pedig majd kiszúrja a szemét. Az egész oly egyértelmű, hogy az már fáj. Szemeim megforgattam, végül rámosolyogtam Ír barátomra, aki viszonozta kedves gesztusomat.
- Nézd, mit hoztam neked! – ölelt magához. Éreztem kölniének kellemesen férfias illatát, ami elkábított, szinte már megszédültem tőle. Alig kaptam levegőt, mégsem szerettem volna megszakítani ölelésünket, mert éreztem benne a szeretetet, amire valljuk be, hatalmas szükségem volt.
- Mit? - kérdeztem, gyermeteg kíváncsisággal a hangomban, mire a kezembe nyomott egy tábla csokit, méghozzá a kedvenc milkámat. Nem emlékeztem arra, hogy említettem volna neki valaha is a lila tehenes finomság iránt generált mérhetetlen imádatomat, de ez teljesen lényegtelen volt – Köszönöm – ugrottam a nyakába, de abban a pillanatban még jobban rázendített a szürkés színekben pompázó égbolt, és már nem csak esett, de egyenesen zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Rohantunk, mint két ütődött, amikor megláttunk egy játszóteret, ami az időjárásnak köszönhetően teljesen kihalt volt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam Niall karját és felrángattam egészen a mászóka tetejéig, ahova nem esett be az eső. A sárrá változott homoktól koszos lett az egész cipőm és még a nadrágom vége is, de nem fordítottam eme ténynek túlságosan nagy figyelmet, hisz csak egy haszontalan lábbeli volt, semmi különös. Még csak márkásnak sem tudtam volna nevezni.
- Tudod, hogy még egy sarok és találtunk volna egy Nando's-t? - nézett rám csalódottan, de én csak oldalba löktem, mire majdnem kizuhant a gyerekek számára épített „biztonságos” épületből. Szerencse, hogy épp idejében kaptam utána – most már biztos, hogy meg akarsz ölni.
- Tessék? Én mentettelek meg – nyújtottam ki a nyelvem, végül előhalásztam a nagy sietség közben, zsebembe nyomott csokoládét és kibontottam a lila papírját. Kedvesen megkínáltam, mire csillogó szemekkel kapott az apró, foltos kockák után.
- Köszi. Na és ha már itt ragadtunk, amit csakis neked köszönhetünk – játszotta a sértődöttet, több kevesebb sikerrel. Kezeit összefűzte mellkasa előtt, szemeivel pedig szúrósan nézett az enyémekbe – Elmondhatnád, hogy miért kerülsz minket?
- Nem kerülök senkit, vagyis csak őt – bámultam ki a semmibe, miközben bekaptam egy újabb csokit, ami kellemesen édes ízével töltötte meg a számat, ahogy nyelvemmel játszadoztam vele, ahelyett, hogy összerágtam volna.
- Őt sem kéne, mert így mi sem látunk. Tudod, hogy megijedtem, amikor nem vetted fel azt a fránya telefont? - szidott le, akár egy aggódó bátyó, és valahol belül annak is érzem, még akkor is, ha fiatalabb volt nálam pár hónappal. A kor nem más, csak egy ostoba szám, a személyiségünk mutatja meg, hány évesek is vagyunk valójában, hogy mennyi idős a lelkünk; mert az, ami igazán számít.
- Sajnálom, egyedüllétre volt szükségem, nem úgy mint neki. Már is új barátnője van – jegyeztem meg gúnyosan, ajkaim lebiggyesztettem, majd szám alsó részébe haraptam, hogy elfojtsam a feltörni készülő siránkozó mondatok tömkelegét, hisz nem tudtam eltitkolni az érzéseimet. Túlságos szerettem. Niall az állam alá nyúlt puha ujjaival, ezzel maga felé fordítva az arcomat, hogy a szemébe nézzek, mindazok ellenére, hogy eddig kerültem tekintetét. Érdeklődve bámult íriszembe, közben mosolyra húzta száját, amivel végképp összezavart. Miért vidám, ha én nem? Ennyire szórakoztató lenne, amit mondtam? Hisz kitárom a lelkem.
- Te hülye vagy, már megbocsáss – puszilta meg az arcom, amibe beleborzongtam, de az is lehet, hogy a hideg szél hatására lettem libabőrös. Igen, ez sokkal valószínűbb – Pezz csak egy barát... - nem hagytam, hogy befejezze.
- Barát? Te és én is barátok vagyunk, mégsem feküdtünk le – mondtam kissé felháborodva, ami ismét nevetésre késztette. Mérgesen fújtattam egyet, végül hatalmas lendülettel ugrottam le a mászókáról. Nem volt kedvem tovább hallgatni a sületlenségeit. Sárga converse cipőm besüppedt a homokban, kissé fájt a talpam, de töretlenül haladtam előre, kifelé az elkerített játszótér kapuján.
- Várj! Nem hallasz? - ezúttal ő kapott a kezem után, de én egy egyszerű mozdulattal kirántottam magam a fogságból. Hülye ötlet volt ez a találkozó.  Abban a percben nem akartam mást, csak kiverni a fejemből az egész hülye bandát, bántam, hogy elfogadtam a munkát. Bárcsak... bárcsak elfelejthetnék mindent – Hibázott, miért nem adsz neki egy esélyt? Kezdjétek újra – próbálkozott feleslegesen, nem hatottak meg a szavai. Egy másodpercre se tántorodtam meg. Hajamból csavarni lehetett volna a vizet, a ruhámról nem is beszélve. Gyűlöltem az esőt, akkor is esett, amikor anyut temettük. Hideg és nedves, egyáltalán nem jó dolog! - Szeret – szemeimből hullottak a könnyek, de az cseppeknek köszönhetően nem lehetett észrevenni. Kár hogy Niall pontosan tudta mi a helyzet. Kezeim megremegtek a kilincsen, megtört. Dühösen fordultam meg, ordibálni kezdtem. Nem érdekelt, hogy valaki hallhatja, bár erre, valljuk be őszintén, kicsi volt az esély.
- Fejezd be! Nem szeret, tegnap sem akart látni. Nem hallgat meg. Lefeküdt a volt barátnőjével. Utál – ütögettem a mellkasát, mire szorosan magához húzott. Csak álltunk az esőben, miközben megállíthatatlanul bőgtem. Testem rázkódott karjai között, állát a fejemre helyezte, kezei fel s le jártak a gerincem mentén.
- Szeret, csak makacs. Nyugodj meg kérlek. Haza viszlek – kezét áttette a vállamon és úgy sétáltunk el egészen az autójáig. A sötét és óriási kocsinak be volt sötétítve minden ablaka, így az emberek nem láttak be rajta. Biztonságban éreztem magam Niall mellett, aki feltekerte a rádió hangerejét és minden számot hamisan énekelt, csak hogy felvidítson.
Hazaérve berohantam a fürdőszobába és ledobtam magamról minden egyes ruhadarabot. Azonnal bevágtam őket a mosógépbe, végül beálltam a zuhany alá. A tűzforró víz égette a bőröm, mégis élveztem, a borzalmas fájdalom ellenére is. A tusfürdő hidegsége enyhítette a kínt, ahogyan lassan bemasszíroztam az égett területet. Ahogy jött a kellemes hideg, úgy áradt szét a testemben a nyugalom. Lassan besamponoztam a hajamat, végül a fogaimat is a zuhany alatt mostam meg. Földön heverő cuccaim felől egy halk csipogó hangot hallottam meg. Gyorsan leöblítettem a testem, elzártam a csapot és egy törölközőbe bugyolálva nyúltam a telefonom felé. Kicsit homályos volt a képernyő, a bent felgyülemlett párának köszönhetően, de amikor kiléptem a folyóra már mindent tisztábban láttam. Egy üzenetem érkezett, méghozzá Tarától.
„Cikk! Holnapra! Nincs több időd, sajnálom. Szeretlek, és tudom, hogy szaftos lesz a sztori. Megérdemli, hogy megtudja a világ, milyen is valójában. Xx”
Beérve a szobámba felvettem a pizsamámat és turbánba tekertem a hajam, így egy tincs sem lógott ki a törölköző alól. Kényelmesen befészkeltem magam a pihe-puha párnák közé, magamra húztam meleg takarómat és bekapcsoltam a laptopom. Kék fénye bevilágította az egész szobát, kissé tengerpartivá varázsolva a helyet. Ujjaimmal különböző, a felismerhetetlenségig eltorzított dallamokat kopogtattam, miközben arra vártam, hogy betöltsön a készülék. Először pár ikon jelent meg, később a wifi, végül a jegyzetek és a Skype. A víz miatt ráncossá vált ujjam ráhelyeztem az egeret helyettesítő fekete kockára, aminek egyenletlen volt a felülete. Az apró fehér nyilacskát az elátkozott mappa felé irányítottam és finomat rákattintottam kétszer, hogy ezzel pupilláim elé táruljon a tartalma. Szememmel olvasni kezdtem a már megírt cikket...
One Direction. Kinek mi jut eszébe erről a két szóról? A legtöbb embernek öt eszméletlenül tehetséges és szexi fiú. Több százezer sikítozó rajongó, sok zenei elismerés vagy pár igen őrült klip. De vajon mit találnánk ha a felszín alá néznénk? Talán semmi extrát, hisz ugyanolyanok mint bárki más. Nekik is van családjuk, szeretteik, hibáik és titkaik is mint nekem vagy neked. Annyiban különbözünk, hogy ők jobban titkolják. De most lehull a lepel... - itt abbahagytam az egészet és egy egyszerű mozdulattal töröltem a következő sorokat. A szívemre hallgattam, ahogy azt Milly tanácsolta nem is olyan rég, így beraktam egy témához illő zenét és az ujjaim szárnyakra kaptak. Villámgyorsan pötyögtem a billentyűzeten, elképzeltem minden együtt töltött pillanatot, a történeteket a fiúkról és nekiláttam a sztori befejezéséhez.
… A rémes igazság az, hogy a fiúkat mindennek lehetne nevezni, csak tökéletesnek nem. Rengetek apró hibájuk van, mint például a lustaság, a rendetlenség és olykor, ha rossz napjuk van, akkor nagyon bunkók tudnak lenni. Mégis, mindezek ellenére szerények, kedvesek és feldobják az ember napját. Ahogy lassan megismertem őket, a hibáik eltörpültek a pozitív dolgok mellett, hisz erről szól a szeretet. Elfogadni valakit mindannak ellenére, hogy hibázik néha, és ezzel együtt mellette lenni, amikor szüksége van rá.
Kismilliószor átolvastam, mindig kijavítva a folytonosan észrevett fogalmazási hibákat, végül, amikor már elégedett voltam vele, elküldtem Pamelának. Lecsuktam a laptopom tetejét és belebújtam a takaróba. Holnap reggel korán fogok kelni, így jobb lesz, ha azonnal lefekszem és kipihenem magam, hisz ha minden igaz, nem lesz egyszerű napom. Miért is lenne?! A rossz előérzet úrrá lett a testemen, így csak nagy nehezen sikerült elaludnom. Folyton forgolódtam, és többször is felriadtam az éjszaka közepén, hála a rémálmoknak, melyek szörnyű képekkel kísértettek.