Sziasztok drágáim!
Van pár fontos bejelenteni valóm, de előtte szeretném megköszönni, amiért itt vagytok és támogattok. A díjakat még a héten ki szeretném rakni, még mielőtt költözünk, hiszen nem lesz netem egy darabig az új házban. S akkor el is érkeztünk az első bejelentéshez.
Két dolog közül választhattok, mint ilyenkor mindig: egy, a barátnőm felteszi a részeket, amiket előre megírtam nektek és ő írja az előszót stb. vagy nem lesz rész és megvárjátok, hogy visszajöjjek. Mivel az utóbbi időben annyira nem jeleztetek vissza, nem tudom, szeretnétek-e a részt vagy sem.
A másik dolog, hogy ezt a részt szeretném kyrus-nak ajánlani, aki az előző részekhez is kitartóan írt. Nagyon köszönöm, sokat jelentett. <33
Jó olvasást, szeretlek titeket és millio puszi Xx
ui.: Drága Diana! Csak a kedvedért hamarabb feltettem :)
„Alig
kaptam levegőt, egész lényem meghajolt szépsége előtt. Szeméből
őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a bennem lévő
nyugtalanságot. Finom vonásainak láttán meg akartam őt védeni
saját magamtól. Egy pillanatra gyengédséget éreztem közöttünk,
valami olyat, amit még talán soha ezelőtt. A szívem azt súgta
szeret, és bármikor számíthatok rá, ahogy ő is rám.”
°Grace
Evans°
Keserű
tudatlanságban tengődtem, és idegességemet még Summer folytonos
nyavalygása is csak tetézte. Valami oknál fogva a fejébe vette,
hogy elmondtam Louisnak mindent, és minden alatt a mocskos kis
tervét értette, amit kikotyogott nekem egy óvatlan pillanatban.
Hiába tagadtam bőszen, nem hitt nekem, ami csak annyit
jelenthetett, hogy vagy túl jó emberismerő vagy én voltam képtelen a hazudozás művészetére. Mi tagadás, beárultam.
Azonban a mi történetünkben nem én játszottam a gonosz főhős
szerepét, azt már rég elorozta mindenki elől, aki eme földön
valaha élt s lélegzett.
-
Grace! Azonnal vonszold ide a seggedet! - jött egy udvariatlan óhaj
a mellettem fekvő szobából, amit inkább katonai parancsnak
neveztem volna, mintsem baráti kérésnek. Próbáltam nem törődni
a rikácsoló hanggal, és gyorsan kulcsra zártam az ajtómat,
mielőtt őnagysága megint arra vetemedett volna, hogy egy pohár vízzel
ajándékozza meg az arcomat, puszta heccből. Csupán a saját jókedve
érdekében.
Tekintetem
a szobám bejáratáról, egyenesen az ágyamra tévedt és a rajta
elhelyezkedő mobilra. Tudatában voltam annak, hogy a kis készülék
magában hordozta Lou számát, és nemes egyszerűséggel akár fel
is hívhattam volna, de nem voltam benne biztos, hogy volt hozzá jogom. A
legutóbbi találkozásunk emléke még mindig a elmémben lebegett
és agyam kénye-kedvére vetette szemeim elé a rémképeket, a
meggyötört arcát és bántó szavait.
Végül
rávettem magam a tárcsázásra. Gondosan kikerestem a nevét a
telefonkönyvből, és rányomtam a hívást kezdeményező gombra. A
szívem hevesen verte ritmustalan ütemét, hol kihagyott egy
dobbanást, hol egyszerre kettőt vert, miközben az ajkamat
harapdáltam. Lábaimmal a padlón doboltam, és azt hittem elájulok,
de egyszer csak abba maradt a zúgás és átkapcsolt rögzítőre.
-
Lou, vedd már fel, kérlek. Csak tudni akarom, hogy jól vagy-e.
Kérlek – szinte könyörögtem a telefonba, de nem jött válasz.
Mondjuk mire is számítottam?! Bizonyára azért nem vette fel, mert
elfoglalt. Mégis, egy keserű érzés fúrta az oldalamat, és arra
kényszerített, hogy megkeressem. Lelkem addig nem találhatott
megnyugvást, amíg nem láthattam, és ezért már is elkezdtem
tervezgetni a szökésem. Talán az ablak... fejem az említett
nyílászáró felé fordítottam. Volt előtte egy jókora fa, de
amint lenéztem a mélybe, úrrá lett rajtam a félelem. 'Miket
beszélsz? Hisz nem vagy rab!' - teremtettem le saját magam és az
ajtó felé igyekeztem. A zsebembe csúsztattam a telefonomat és
lassan elfordítottam a zárba helyezett kulcsot, rögtön azután,
hogy megbizonyosodtam afelől, csönd honolt a folyosón.
-
Basszus.. – fojtottam el a további káromkodások áradatát, és
mindössze ezt az egy szót szűrtem ki fogaim között, amikor
megpillantottam Summert. Lehettem volna még ennél is szerencsétlenebb?!
-
Én is örülök neked – szavai csöpögtek az irónia gúnyos
savától, ami még a betont is képes lett volna átmarni – Nem
cserélted át a lepedőmet. Na hajrá! - mutatott a szobája felé,
de én az ellenkező irányba indultam. Talán, ha elérném az
ajtót, akkor már nem tudna megállítani. Igen, az utcára csak nem
jött volna utánam, hisz még porrá égett volna a naptól az a nyamvadt és
gonosz vámpírlelke.
-
Van jobb dolgom is – megengedtem magamnak ezt az egy megjegyzést, és
lépteim gyorsaságát megkétszereztem, sőt háromszoroztam.
Végigrohantam a lépcsőn, és éreztem, ahogy „Miss Azt teszed,
amit mondok” felém kapott. Sikertelen próbálkozása feldühítette,
és utánam szaladt. Meleg lehelete égette a bőröm, majd meglökött
és már csak arra emlékeztem, hogy beverem a fejem a lépcsőbe. Úgy gurultam, mint egy görögdinnye a lejtőn, és képtelen voltam megállni, pedig kezeimmel egyre csak azon munkálkodtam; mindhiába.
Testem minden egyes négyzetcentimétere sajgott a belé hasító
fájdalomtól, olyan volt, mintha milliónyi apró tű szurkált volna belülről.
-
Na, most már tényleg van – nevette el magát és átlépett
rajtam, mintha csak egy gyűrődés lettem volna a szőnyegén.
-
Gyűlöllek! - üvöltöttem, mire visszafordult és olyan közel
hajolt az arcomhoz, mint még soha. Ha fiú lett volna, könnyen
félre érthetővé válhatott volna a helyzet.
-
Jól jegyezd meg ribi. Itt mindig is az volt amit mondtam és ez így
marad, amíg csak élek. Te sem állhatsz az utamba. Mert könnyen
azon kaphatod magad, hogy mindened elvettem, ami fontos volt
számodra. Végül öngyilkos leszel egy híd alatt, én pedig élem
tovább a tökéletes életem – megpuszilta a homlokom és
visszament a szobájába. Kikerekedett szemekkel bámultam a plafont
és a sírás szélén egyensúlyoztam, azonban pár röpke pillanat
múltán elestem, és hiába próbáltam ellenállni, a gödör
magával ragadott. Könnyeim sűrűn folytak végig arcomon és
hirtelen már nem is volt olyan ijesztő az ablakomból látott fa.
Ott kellett volna kiszöknöm, mert igenis rab voltam, egy
megkeseredett nyomorék.
Nagy
fájdalmak árán sikerült vízszintesbe tornáznom magam, majd
kilépni a bejáraton. Átkoztam magam, amiért nem volt kocsim, és
ismét csak a buszt kellett választanom, pedig egy roncs Trabanttal
is többre mentem volna. Ezúttal nem gyönyörködtem a tájban,
mert semmi szépséget nem véltem benne felfedezni. Komoran vártam
a tömegközlekedési járműre, míg az ég beborulni látszott. Az
esőfelhők hihetetlen gyorsasággal gyülekeztek a fejem felett,
többségükből pedig azonnal hullani kezdett a jéghideg eső.
Régen imádtam eme természeti jelenséget, amikor az égi víz
végigfolyt az arcomon, és sokszor lógtam ki éjszakánként csak
azért, hogy érezhessem kellemesen hűvös érintését a nyaranta
felforrósodott bőrömön.
Sokkal
tovább tartott, mint legutóbbi alkalommal, de határozottan ott
álltam Lou lakása előtt. Nem szűrődött ki semmilyen hang vagy
fény, de reménykedtem benne, hogy otthon van. Kezem felemeltem az
ismerős csengőhöz, azonban többszöri megnyomásra sem történt
semmi. Mivel nem akartam kinn megvárni, fogtam magam és
felkapaszkodtam a kerítésre. Az oldalamba hasító fájdalom ismét
utat tört magának, de töretlenül haladtam a célom felé. A lehető
legmagasabbra másztam és átlendítettem először a jobb, majd a
bal lábamat. A legtöbb esetben leugrottam volna a tetejéről, de
ezúttal lassan és komótosan másztam le a másik oldalra, hogy
aztán az ajtó felé lépkedjek, magabiztos mozdulataimmal. Hisz nem
volt mit vesztenem. Már nem.
Kezemmel
a bejárat kilincse felé nyúltam, és amikor végre lenyomtam, a
szemem elé tárult az ismerős lakás belseje. Időm sem volt azzal
foglalkozni, hogy Lou milyen felelőtlen volt, mert megrémített a bent
talált fiú látványa. Pontosabban a hiánya. Az egész villa
sötétségbe borult, a sötétítők elzárták a napsugarak halvány
fényét, így csak az általam keltett résen át tudtam felmérni a
szoba állapotát. A megjavított üvegasztal ismét porrá volt
zúzva, a TV leesett a helyéről, a konyha padlóját ezer apró
szilánk borította be, viszont a keresett srácot sehol sem
találtam. Félelemmel telve lépkedtem az emelet felé, hogy
megkeressem a szobáját. Először a mosdóra találtam rá, ahol be
volt verve a tükör, és véres nyomok díszítették a falat. Olyan
érzésem volt, mintha egy béna horrorfilm első áldozatát
játszottam volna el a mozivásznon. A testem könyörgött, hogy
fussak, azonban nem tettem meg.
-
Louis – suttogtam, mivel az is megfordult a fejemben, hogy esetleg
egy betörő hagyta nyitva a bejáratot, és most épp a karmai közé
vetettem magam naivitásom közepette.
Feladva
a szólongatását, sorra nyitottam be a szobákba, és harmadjára
sikerrel is jártam. A szívem majd megszakadt, amikor megláttam,
ahogy a szobájának a sarkában ült és felhúzva térdeit,
beletemette az arcát a kezeibe. Abban a pillanatban biztos voltam
benne, hogy látta a fényképeimet és bűntudatom támadt az
állapotát illetően. Én tehettem arról, hogy így maga alá
került. A lehető leghalkabban másztam mellé, és leültem vele
szemben, hogy biztos támaszt nyújthassak barátomnak a legnehezebb
időkben.
Kezem
rátettem a vállára, amibe beleremegett, de nem emelte rám
tekintetét. Jobb ötlet híján simogatni kezdtem a hátát, és
nyomtam egy puszit a feje tetejére.
-
Annyira sajnálom. Nem kellett volna elküldenem – húztam el a
számat és még közelebb merészkedtem testéhez, hogy ráhajthassam
a fejem, azonban megelőzött cselekedetével. Haja csikizte a
nyakamat, és belebizseregtem az érzésbe, ahogy magához ölelt.
Egyszerre voltam boldog és szomorú, eme kettős érzelemhullám
pedig szétszakított belülről. Szememet elhagyta egy kósza
könnycsepp, és nem csak én voltam ezzel így. Mind a ketten
szenvedtünk Summer miatt, és legszívesebben bevertem volna neki
egyet, hogy neki is fájjon. Hogy érezze, amit mi.
-
Köszönöm – csuklott el a hangja, mire értetlenül néztem rá,
szóval folytatta – azt, hogy itt vagy, mindazok ellenére, ahogy
veled bántam – fejét ismét a vállamba fúrta, én pedig a haját
simogattam, mintha egy kisgyerek lett volna, akinek szüksége volt rám.
Nekem is szükségem volt rá.
Nem
tudtam pontosan mennyi ideig ültünk így, de aztán elegem lett
ebből az egészből, és nem akartam a rossz dolgokra gondolni, mert
azok magukkal hozták a szüleim emlékét, abba pedig belehaltam
volna, ha valóra váltak volna a legrosszabb előérzeteim, apámmal
kapcsolatban. Amikor nem gondoltam rájuk, akkor nem fájt a tény,
hogy nem voltam mellettük.
-
Csináljunk valamit, vagy megőrülök! - törtek ki belőlem a
szavak és felálltam a helyemről, magammal rántva Lout is – Nem
lógathatjuk egész nap az orrunkat – engedtem meg magamnak egy
halvány mosolyt, mire ezúttal az ő arcán jelentek meg az
értetlenség félreismerhetetlen jelei.
-
Ha nem vetted volna észre, semmi kedvem elmenni itthonról – vágta
le magát az ágyára, karba tett kezekkel, és nem tágított
kijelentése mellől.
-
Ki mondta, hogy el kell mennünk? Hisz ez a ház hatalmas. Bármit
csinálhatunk idebenn is, feltéve ha kitakarítunk – vázoltam fel
az ötletemet, ami ismételten nem nyerte el a tetszését, de egy
kis noszogatás és ráhatás után, belement a dologba.
Nem
mondom, jó sok munkával járt a rámolás, de az idő csak úgy
száguldott, hála a poénoknak, amiket elsütöttünk közben. A
fürdőszobával kezdtük, ezt követte a konyha, végül a nappali.
-
Még a televíziót is? Pedig a plazma sokkal jobban mutatott, mint
Summer a hülye rózsaszín estélyiében – húztam össze a
szemöldököm és rosszalló pillantásokkal ajándékoztam meg a barátomat, aki, bár nem kacagott fel torka szakadtából, azért
őszintén elmosolyodott megjegyzésemen.
-
Mi lenne, ha megnéznénk egy filmet? - kérdezte, amint beledobtam
az utolsó lapát üvegdarabot is a kukába. Csak hümmögtem egyet
beleegyezés gyanánt, végül felé fordultam és a kezébe nyomtam
a megtelt zsákot.
-
Ne nézz rám így! Vidd ki, addig keresek egy filmet – néztem rá
tündérien, mire sóhajtott egyet és kikapta a kezemből a benne
tartott szemetet.
Megtöröltem
a homlokom és lassan a még épségben pihenő DVD-k felé
igyekeztem, ahol nem várt dolgokra bukkantam. A kezeim között
szorongattam három karaoke lemezt, és azonnal be is nyomtam őket a
lejátszóba, viszont nem működött, és csak később tudatosult
bennem, hogy bizony, ehhez a plazmának is működnie kellett volna.
Szomorúan szedtem ki az imént betett CD-ket és visszatettem őket
a tokjukba.
-
Miért vagy így elkenődve? - egy hang, amit ezer közül is képes
lettem volna felismerni, egy hang, aminek hatására megremegett az egész
testem és egy hang, ami körülbelül egy centiméterre a fülemtől
szólalhatott meg – Bocs, nem akartalak megijeszteni – nevette el
magát és a legtöbb esetben szívesen megajándékoztam volna egy
csípős megjegyzéssel, de ezúttal inkább csak örültem, hogy
újra boldognak láthattam. Bevallom kételkedtem benne, hogy valaha
is nevetni fog még az életben.
-
Csak szerettem volna lejátszani ezeket, viszont TV nélkül nem
igazán megy – oktattam ki és a kezeibe nyomtam az előbb talált
dolgokat. Egy percre újfent komorra váltott arckifejezése és
belül elkáromkodtam magam, meggondolatlanságom miatt. Miért nem
tudom sohasem befogni?!
-
Gyere velem! - azzal karon ragadott és egészen a szobájáig
vezetett. Leültetett az ágyára, ami nagyon puha és kényelmes
volt, mintha egy óriási vattacukron foglaltam volna helyet. Végre
világos volt a helyiségben, így kényem kedve szerint nézhettem
szét, mivel Lou egyszerűen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
A birodalmában uralkodó szín a piros volt, amit eleinte lányosnak
ítéltem meg, azonban jobban megnézve a csíkos falakat, illet
bohókás stílusához. Mert igenis vicces srác volt, aki minden
pillanatban képes volt megnevettetni. Talán ezért is nőtt ennyire
a szívemhez – Itt is vagyok. Már csak be kéne kötni ezeket –
mutatott a kábelekre, amik a kezében tartott lejátszóból lógtak
ki. Á, nekem eszembe se jutott volna, hogy fenn is énekelhetnénk.
-
Segítsek? - reménykedtem benne, hogy nemet mond, mivel fogalmam sem
volt, hogyan is kell egy ilyet beüzemelni, de úgy látszik ez
nagyon nem volt az én napom.
-
Aha – mivel én ajánlottam fel, nem vonhattam ki magam a munka
alól. Leguggoltam mellé, és bőszen koncentráltam, mintha egy
vizsgát kellett volna letennem, vagy megmentenem egy ember életét, akit a
szemem előtt gázoltak el. Nem volt nagyon nehéz, csak egymásba
kellett dugni az egyforma színű végeket, így ötödszöri
próbálkozásra sikeresen bekapcsolt a ládika. Kék fénye
megvilágította a kezeinket, vagyis nem szúrtuk el és nem robbant
fel a lakás. Azonban valamilyen oknál fogva rezegni kezdett a
lejátszó, én pedig magam elé emeltem a kezeimet védekezésképpen.
Fura hangokat adott ki magából, majd valaki megcsikizte az
oldalamat, belőlem pedig egy félénk sikoly tört napvilágra.
-
Beszartál, mi? - nevette el magát, amit ezúttal nem
hagyhattam válasz nélkül. Ilyenkor az idegeimre ment ez a nyomi,
mégis, megmosolyogtatott a szívatása, bár nem mutattam ki, és soha
sem vallottam volna be neki.
-
Javíthatatlan – húztam el a szám, és legyintettem egyet, mintha
nem az imént csináltam volna be a gatyámba a félelemtől, az ő
szavaival fogalmazva.
A
nap és az este hátralévő részét is nála töltöttem. Kiderült,
hogy eszméletlen jó hangja van, és neki is tetszett az enyém, így
rögtönöztünk egy bandát, aminek az lett a neve, hogy „Louis
and the potatoes”. Említettem már, hogy egy idióta, mert ha
nem, akkor itt volt az ideje?! Egy nyomi, aki tudta nélkül lopta el
a szívemet, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem fogja
szétzúzni egy óvatlan pillanatában, ahogy azt a lakásában
található törékeny dolgokkal tette nem is oly régen.
Drága, egyetlen szerecsendio!
VálaszTörlésCuki vagy, hogy megemlítettél!<3 Nagyon sajnálom, hogy nem írtam, de ezt már elmondtam neked párszor. Jó lett a fejezet, bár Summer még mindig egy ribanc, az is marad, változni úgy sem fog. Várom a következő fejezetet.*.*
Ölel,
Diana Brunwin
Drága Dius!
TörlésMuszáj volt, ha már rágtad a fülem a rész miatt... na jó, nem rágtad, a lényeg viszont ugyanaz. A te kedvedért került ki hamarabb. <3 Nem baj, hogy nem írtál, hiszen tényleg elmondtad már a véleményed párszor. Summer mindig is ribi lesz, szerintem, ezen nem tud változtatni, báár, ki tudja :$
Hamarosan érkezik a következő fejezet <33
Millio puszi Xx nagyon szeretlek! <3
Nagyon jò lett imádom!Ha a barátnôd írja az jó lesz! :D
VálaszTörlésSzia, kedves Szandi!
TörlésNagyon szépen köszönöm és mivel többen is kérték, Kriszti ki fogja tenni az előre megírt részem szerdán ^^
Millio puszi Xx
Szia!
VálaszTörlésElőször is, nagyon megdöbbentett, hogy megemlítettél, nem gondoltam volna, hogy ennyire sokat jelentenek neked azok a megjegyzések, amiket írok. Ha igen, annak nagyon örülök.
Másodszor, pedig nagyon örülök ezeknek a Louis-Grace-es momentumoknak, már nagyon vártam ilyenekre. Viszont Grace már felbátorodhatna és elmondhatná Lou-nak az igazat. A fiúk általában azt várják, hogy a lányok kezdeményezzenek, vagyis valahol ezt hallottam, de még sosem tapasztaltam.
Harmadszor, pedig nem bírnám ki sokáig a történeted nélkül, szóval nagyon jót tennél nekünk, az olvasóidnak, azzal, hogy a barátnőd feltenné a részeket!
Puszil,
Kyrus
Drága kyrus!
TörlésSzia :) Ennyire megdöbbentő volt? Pedig nekem már akkor eszembe jutott, amikor olvastam az előző részhez írt kommentárodat. Úgy gondoltam, annyi nem elég, ha elmondom, hogy köszönöm, mert már olyan sokszor leírtam, hogy kezdi elveszíteni a jelentését. Nekem pedig tényleg sokat jelentenek a soraid.
Tudom, éreztem, hogy tetszeni fog, ezért választottam neked pont ezt a részt. Azt nem mondom el, hogy Grace vagy Lou fog-e előbb lépni a kapcsolatukban, de megéri rá várni... attól függetlenül, hogy mi fog kisülni belőle.
Igen, manapság a fiúk átmentek lányba és a lányoktól várják el, hogy lépjenek, amit személy szerint utálok a jelenben, de nincs mit tenni, ha valamit szeretnénk, lépnünk kell. Tapasztalatból mondom. Ahogy azt is, hogy ez nem mindig jön össze.
Rendben, szerdán jönni fog a rész a megszokott időben (megsúgom, hogy az is nagyon a szívemhez nőtt)
Millio puszi Xx <3
szia :) hozza a barátnőd mert nem biztos hogy tudnám nélkülözni ezt a blogot egy hétnél tovább ;) imádom ahogy írsz és imádom az összes történeted *-* :) <3 csak így tovább! ;) <3
VálaszTörlésDrága Kata!
TörlésSzia :) Köszönöm, hogy írtál, hihetetlen számomra, hogy nem bírnád nélkülözni a blogomat egy hétnél tovább *-* olyan aranyos vagy! Jönni fog a rész, ezt megígérem <3
Millio puszi Xx
Drága, csodálatos, pótolhatatlan szerecsendiom!
VálaszTörlésÉn amellett szavazok, hogy a barátnőd rakja ki a fejezeteket, hiszen nehezen tudnám nélkülözni az írásodat. Ahj, ez a fejezet, iszonyatosan jóra sikeredett (nem mintha az eddigiek nem), imádtam! Grace és Louis, annyira aranyosak együtt, egymásnak lettek teremtve! Az, hogy a lány ennyire kiáll mellette, nem hagyja el, kitartó, hihetetlen! Remélem, hogy Louis is hamarosan kiszeret Summer-ből, és rájön, hogy a tökéletes ember végig a szeme előtt volt! Summer pedig... Nehéz úgy sajnálni, hogy egy dögként viselkedik, alaptalanul. Próbálom megérteni, csak néha nem megy!
Ez is azt mutatja, mennyire fantasztikusan csavarod a szálakat, és milyen érzelmeket vagy képes kihozni belőlem, hihetetlen! Eszméletlenül jól csinálod! <33333
Nagyon szeretlek, csak így tovább, millió puszi, Azy
Drága, egyetlen, szeretni való Azym!
TörlésKöszönöm a szavazatod, örülök, hogy így gondolod, és természetesen Kriszti ki is tette szerdán a részt, ami már elmúlt így tárgytalan és nem is tudom, miért fecsegek itt neked össze-vissza.
Köszönöm, boldog vagyok, amiért tetszett a fejezet, és szerintem is nagyon aranyosak együtt *-* imádtam írni minden egyes sorát, ahogy az összes hasonló fejezetnek is. Szerintem kijelenthetem, hogy miután mindez kiderült Summerről, Lou igenis kezd kiszeretni belőle, bár ez várható volt. Viszont az, hogy valaha is képes lesz-e másképp tekinteni Gracere egy szimpla barátnál. Huh, az még igencsak a jövő zenéje.
Igazad van, nehéz úgy sajnálni valakit, hogy közben egy dög, de ő már csak ilyen és nem is szándékozik változtatni rajta. Hozzászokott, hogy mindent megkap és bárkin áttaposhat... sajnos, pedig aranyos lány lenne.
Köszönöm, köszönöm és köszönöm <33333 Imádlak, nagyon aranyos vagy, leírhatatlan, amit értem teszel <333
Millio puszi Xx nagyon nagyon szeretlek <333