Sziasztok :)
Köszönöm a támogatásotokat, mint mindig. Fogalmam sincs, hogyan érdemeltem ki ilyen aranyos olvasókat, mint amilyenek ti vagytok. Örülök, amiért a suli mellett is volt olyan ember, aki vette a fáradtságot és írt nekem. Nélkületek talán már feladtam volna, hogy közzétegyem a részeket és csak magamnak írnék.
Ebben a részben nagy áttörés történik Louis életében, ami az egész történetre hatással lesz. Nem lett a legerősebb fejezet, de próbálkoztam, és remélem így is tetszeni fog, vagy ha nem,akkor leírjátok, szerintetek min kellett volna javítanom.
Millio puszi Xx nagyon szeretlek titeket és jó olvasást!
ui.: Van egy szavazás, ahol szeretném, ha ti is kinyilvánítanátok a véleményeteket. Nem muszáj rám szavazni, de ha szeretitek, amit csinálok, akkor nagyon örülnék pár klikkelésnek <33
°Louis
Tomlinson°
Kételyek.
Olyan dolgok, amelyek megnehezítik az életet, vagyis az abban való
hitet. Napok óta ezeknek a szörnyű érzéseknek tengerében
ringatóztam, és hiába kezdődtek el a forgatások, még a munka
sem tudta elterelni a figyelmemet magáról a tényről, hogy nem
tudtam kinek higgyek. Melyik lány mondott igazat és melyik hazudott rezzenéstelen arccal a szemembe? Amikor Graceszel voltam önmagamat
adhattam, és önfeledten nevettünk egymás idióta poénjain,
viszont Summerbe szerelmes voltam. Olyan vágyat éreztem a közelsége
iránt, hogy az már szinte szétszakított belülről. A
tegnapelőtti találkozásunkkor nem mutatta semmi jelét sem, hogy
bűnös lett volna, én pedig képtelen voltam a titkolózás bűnével
vádolni. Mindennél jobban hinni akartam neki, bízni benne. De ha
megtettem volna, akkor Gracet kellett volna elítélnem, amire a
szívem ismét nem volt hajlandó.
-
Mr. Tomlinson, már forog a kamera – suttogta nekem egy statiszta,
aki egy forgatókönyvet szorongatott a kezei között és egy füles
volt a fejére rögzítve. Egy másodpercre lehunytam a szemeimet és
egy mély lélegzetvétel után úgy tettem, mintha nem éppen az
imént pazaroltam volna el a filmtekercs képkockáit. Felvettem a
már rám öntött maszkomat, ami oly tökéletesen illet vonásaim
minden egyes görbületéhez és ismét kinyitva látószerveimet,
elém tárult a stúdió látványa.
A
hely vakító volt. A fehér díszlet és a mindent belepő műhó
égette a retináimat, de nem törődve az irritálóan világító
dolgokkal, mosolyra húztam, amúgy bágyadt ajkaimat. Elmém mélyén
a megfelelő szöveg után kutattam, és hála a hátam mögött
tudott jó pár filmnek, rövid idő alatt rá is leltem az éppen
soron következő párbeszédre.
-
Mary, tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem, de el kell mennem... - a velem szemben álló lány barna szemeibe néztem, és hiányoltam belőlük azt a
csillogást, amit az elmúlt napokban megismert kék szemekben
láttam. De vajon melyiküké volt valódi? - Ez lesz a legjobb.
Neked, nekem. Nekünk – a filmben most következett a csók, ami a
kínkeserves búcsút tette még elviselhetetlenebbé a két karakter
számára, azonban a szám egyszerűen nem akart engedelmeskedni az utasításoknak.
Ajkam épp hogy csak súrolta a velem szemben csücsörítő lányét,
ami feltűnt a rendezőnek is.
-
Állj! Mindenki, álljatok le! Louis, drága Lou, ugye nem akarod
nekem beadni, hogy ezt te csóknak nevezed?! Kicsit élethűbben.
Az lenne a legjobb, ha igazából is elcsattanna köztetek egy
szenvedélyes nyelvcsata – mosolyogva kacsintott ránk, majd
visszaült a székébe és a kamerák újra forogni kezdtek, ezzel
felvéve minden rezdülésünket.
-
Mary, tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem... - mondtam el újra az
iménti szavakat, végül elérve a megfelelő pillanathoz a karjaim
közé vontam színésztársamat és behunyva a szemhéjamat, arca
helyére valaki egészen mást képzeltem. Beletúrtam laza
tincseibe, a hajának selymessége pont olyan volt, mint Summer bőre.
Lelki szemeim előtt épp egy tengerparton voltunk, ellenben ezzel a
téli környezettel, ami fogságában tartott bennünket és szinte
már hallottam a víz félreismerhetetlen hangját, ahogy a hullámok
a partot nyaldosták mérhetetlen erejükkel. Boldog voltam és ez az
érzés olyannyira magával ragadott, hogy éreztem a kellemes
bizsergést a bőröm alatt, ahogy a véremmel keveredve szétáramlott
a szervezetemben. Belemosolyogtam a csókba, és hirtelen már el sem
akartam szakadni szeretetem lényétől, de egy hangos ricsaj
elválasztott minket egymástól. Széttört az üvegfal, amit a
képzeletem emelt körénk. Ő eltávolodott, én pedig egyedül
maradtam. Magányosan.
-
Szép volt srácok. Áttérünk a szalmakazalban játszódó
jelenetekre. Díszletváltás, smink- és ruhacsere. Egy, kettő...-
adta ki az utasításokat egy őszes férfi, én pedig bevonultam az
öltözőbe. A kosztümöm előre ki volt készítve és gondosan fel
volt akasztva egy fogasra, így nem volt nehéz dolgom. Rögtön
ezután kaptam egy kis alapozót, végül még kávézni is volt
időm. Csak negyed óra elteltével folytatódott a forgatás.
A
színésznő, aki a filmbéli szerelmemet, Maryt játszotta, nem más volt, mint Lily Collins. Gyönyörű parasztlány szerelésben
tündökölt előttem, az arca teljesen kipirult, de ez leginkább a
szűk ruhájának volt betudható, hisz a fűzőtől alig kapott
levegőt, bár meg kell hagyni, szépen kiemelte bájait. A szeme se
rebbent, amikor egy statiszta még erősebben meghúzta, a már
említett aláöltözőt. Biztos voltam benne, hogy én nem tudtam
volna elviselni a folytonos fájdalmat és a levegőhiányt, pedig
képletesen engem is sújtottak eme kínok.
-
Kezdés fél perc múlva – hallottam meg a hangosbemondó hangját,
ami visszhangzott füleimben. Csupán harminc másodpercem volt
hátra, azután pedig el kellett játszanom egy forró jelenetet
ezzel a lánnyal. Egy hónappal ezelőtt szívesen megettem volna,
sőt élőben is eljátszadoztam volna vele egy hotelszoba nyújtotta
franciaágyban. Efelől egy szernyi kétségem sem volt. Most
viszont... a hátam közepére sem kívántam az egészet.
-
Három, kettő egy és... csapó – a fülembe tódult vértől csak
haloványan érzékeltem a fekete tábla csattanását, a zörejt,
miszerint elkezdődött a felvétel és innentől kezdve minden
élesben ment.
Lily,
vagyis Mary a lovaknál állt és egy számára igen kedves kancát
simogatott. Puha ujjai le s fel vándoroltak az állat arcán, végül
az oldalán. A film főhőse James, vagyis jómagam a pajta ajtajának
falához támaszkodva figyeltem az elém táruló látványt, majd
nesztelen léptekkel, síri csendben settenkedtem szívem hölgyének
háta mögé. Karjaimat szorosan átfontam a csípője körül, ezzel
is magamhoz láncolva, és édes rosszaságokat suttogtam füleibe. A
lány elmosolyodott, majd megfogta egyik kezem és maga felé
fordított, így szemtől szembe kerültünk egymással. Ajkai ismét
érintkeztek az enyéimmel, amitől kirázott a hideg, de nem abban a
kellemes értelemben, ami a szerelmes-regényekben szokott lenni,
hanem egy fanyar módon, mint amikor az ember felhevült bőréhez
hideg dolgot érintenek.
-
Annyira vágyom rád, hogy azt el sem tudod képzelni – hagyták el
számat, a leírt szavak, amiket csak nagy nehézségek árán tudtam
élethűen előadni.
Úgy
kaptam fel a karjaimba, hogy az ajkaink nem váltak el egymástól,
végül hanyatt döntöttem a szalmák által kreált, rögtönzött
ágyon. A növény kellemetlenül szúrt, és el sem tudtam képzelni,
hogy aki kitalálta ezt a filmet, tényleg jó ötletnek tartotta a
szexet pont egy pajtában lebonyolítani. Homlokom próbáltam nem
összeráncolni, amit az alattam fekvő lány is észrevett, de nem
szólt egy rossz szót sem, inkább csak megmosolyogtatta a bénázásom.
Hálás voltam neki, amiért nem gúnyolt ki, így minden erőmmel
azon voltam, hogy a legjobbat nyújtsam. Már csak az ő kedvéért
is, hisz miattam még sokáig el kellett viselnie ezt a ruhát.
-
Akkor mutasd meg. Csak a tied vagyok – túrt bele a hajamba, én
pedig elkezdtem szétbontani a ruháját. Először a pánttal
kezdtem, és miután már az sem állt az utamban, gyengéd puszikat
leheltem kebleire. Fejét hátrahajtotta és teste ívbe megfeszült
alattam, miközben szájából eljátszott nyögések törtek a
napvilágra.
-
Leállni! Louis, minden rendben van? - fordult felém a híres neves
rendező, akivel nem először dolgoztam együtt, de képtelen voltam
válaszolni neki. Mi értelme is lett volna, ha egyszer úgyis látszott rajtam, hogy teljesen máshol jártam képzeletben?! Hazudjak? Hisz
akkor teljes mértékben megérdemeltem, hogy engem is rútul
kijátszottak – Szünet emberek – odasétált hozzám és kedvesen
vállon veregetett, mintha egy kisgyerek lettem volna, akinek
vigasztalásra volt szüksége. Egy szerető családtagra.
-
Sajnálom. Ígérem, összeszedem magam – keserű vonallá
préseltem a számat, mire aggódóan végig mért. Pár
pillanat erejéig a távolba meredt, mint aki hevesen mozgatja
agyának kerekeit. Arca az előzőnél is komorabb volt, és testem
egyre csak frusztráltabb és frusztráltabb lett. Átfutott az
agyamon ama rémkép, hogy kirúg a filmből, amiért hátráltattam a
többiek munkáját, és egyszerre kivert a víz. Az ájulás szélén
egyensúlyoztam, hiszen ha valakit eltanácsoltak egy filmtől, az a
személy hamar a süllyesztőbe került. A filmiparban gyorsabban
terjedtek a pletykák, mint azt bárki emberfia el tudta képzelni.
-
Tudod mit? Menj haza és pihenj. Addig felvesszük azokat a
jeleneteket, amikben nem szerepelsz. De jövőhéten már nem akarom
egyfolytában a bánatos arcodat nézni, mert az idő pénz. Ezt te
is nagyon jól tudod – lassan bólintottam egyet, végül
kisétáltam a stúdióból. Még hallottam, ahogy ismét kiadta az
utasításokat és mindenki munkához látott, aztán az utca zaja
elnyomta a díszleteket átrendező statiszták csörömpölését.
Lassan
rakosgattam lábaimat, egymás után, egészen a motoromig, amin a
lehető legkényelmesebben elhelyezkedve, útnak is indultam. Fejemen
ott díszelgett az elengedhetetlen kellék, egy fekete bukósisak, de
úgy gondoltam most még az sem lett volna képes megvédeni, ha esetleg
arra vetemedtem volna, hogy figyelmetlenségemben nekicsapódom egy
épületnek vagy egy másik járműnek. Felülkerekedett rajtam egy
ismeretlen, öngyilkos hajlam, és bár igazából eszem ágában sem
volt véget vetni ifjú életemnek, a csábító gondolatok megbújtak
agyam egyik kis zugában, ahonnan lehetetlenségnek tűnt kiverni
őket. Autóbalesetek, lezuhant repülőgépek és szinte az összes
jelenet a Végső állomás című filmből... csak ezek a rémképek
cikáztak a fejemben, figyelmetlenségemben pedig majdnem valóra is
váltottam az egyiket.
Végül
épségben hazaértem, egyik végtagom sem hiányzott, és még a
sisak sem kócolta össze, felzselézett hajamat, ami bizonyára csak
valami égi csoda folytán történhetett meg. Úgy látszik
valakinek fontos lehettem odafenn. Levágtam a sisakot a kanapéra és
bekapcsoltam a laptopomat, mert úgy gondoltam írok valamit a
rajongóimnak, ha már úgy elhanyagoltam őket az utóbbi időkben.
Igen, tisztában voltam vele, hogy milyen egy beképzelt tuskó módon
viselkedtem, és jóvá akartam tenni elkövetett hibáimat.
Legalábbis, amit még lehetséges volt. Kételkedtem benne, hogy Bill valaha
is újra barátjává fogadna, de majd minden tőlem telhetőt
megteszek az ügy érdekében, esküdtem néma fogadalmat.
Amíg
töltött a gép, gyorsan elrohantam a konyhába, ahol jobb étel
híján, a kezembe vettem egy almát, és azzal együtt fáradtam
vissza a készülék képernyője elé. Mutatóujjam ráhelyeztem az
egérként funkcionáló fekete kockára, aminek enyhén göröngyös
felülete simogatta bőrömet. A fekete kijelző helyére a neves
közösségi oldal, vagyis a Twitter bejelentkező oldala lépett, és
a billentyűzeten ejtett gyors pötyögések után már is a
kezdőlapon találtam magam. Rengetegen írtak nekem tweet-eket, és
tényleg, Istenemre mondom, hogy megpróbáltam a lehető legtöbbre
válaszolni és mindenkit bekövetni aki kérte. Nem csak egy-két
emberig, ahogy azt két hete tettem volna, hanem egészen a limit
határig nyomkodtam a 'Follow' gombokat. Amikor már kis híján vér
sem maradt az ujjaimban, áttértem a privát üzenetekre. Sok
rajongó írt és érdeklődve válaszoltam a hülyébbnél hülyébb,
olykor perverz kérdéseikre. Valaki egyfolytában arra akart
rávenni, hogy egyek a nagymamájának a kertjében termesztett
répákból. Hátborzongató.
Már
épp kiléptem volna, hogy egy pihentető fürdőt vegyek, amikor egy
ismerős név jelent meg a képernyőn. @Grace_Evans, olvastam és
egyből rá is kattintottam. Nem volt semmi szöveg, még csak nem is
köszönt, szimplán egy képfájlt csatolt és ennyi. Mivel ötletem
sem volt arról, mit is ábrázolhatott a fotó, egyszerűen rányomtam.
Idegesen harapdáltam a körmeimet, amíg a letöltésre várakoztam,
de az csak nem akart könnyíteni feldúlt lelkemen. Mintha a képembe
röhögött volna, beakadt egy százalékkal a vége előtt, én
pedig azt hittem az ujjaimat is lerágom, mire megpillanthatom a
képeket.
Egy
millió évnek tűnő pillanattal később megnyílt a fájl, az én
szívem pedig kihagyott nem is egy, hanem egyszerre két dobbanást
is. A sírás kerülgetett és a torkomban máris éreztem az egyre
növekvő gombócot, ami majdnem megfojtott. Annyi név díszelgett a
lapokon - amik között megtaláltam a sajátomat is -, hogy
legszívesebben elhánytam volna magam. Hogy lehettem ilyen vak? És
legfőképpen, hogyan voltam képes olyan csúnya dolgokat vágni az
egyetlen ember fejéhez, aki törődött velem? Jobban mondva
törődik, hisz még így is, hogy minden oka meglett volna arra, hogy
megvessen - mivel én is megvetettem saját magamat -, képes volt
megszerezni ezeket a biztos lábakon álló bizonyítékokat.
Éreztem,
ahogy a szívem millió apró darabra hullott és bár törni-zúzni
akartam, ezúttal ahhoz sem volt elég erőm. Mintha kiszállt volna
a testemből az élet, lerogytam a padlóra és a kezeim közé
temetve arcom, bőgni kezdtem, akár egy meggyötört kisgyerek.
OMG! Komolyan, én az írásaidra nem is tudok mást mondani, mint hogy "te jó ég!" és csakis jó értelemben. Nagyon tetszett, ahogy leírtad a Louis-ban lejátszódó érzelmeket és tényleg olyan volt, mintha benne lennék a történetben. És ennek az utolsó bekezdésnek, pedig külön nagyon örültem, hiszen Lou szeme végre felnyílt! Jaj, de jó!
VálaszTörlésXoxo és sok-sok imádattal, Kyrustól...
Drága kyrus!
TörlésNem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy minden héten itt vagy nekem, de nagyon szeretlek érte, leírhatatlan, mennyi erőt adsz nekem. Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Remélem az elkövetkezendőkben sem fogok csalódást okozni, és örülök, hogy úgy érezted, mintha benne lettél volna a történetben. Louis szemei felnyíltak, a következő részben pedig már idilli lesz a hangulat közte és Grace között, ugyanis a lány fel fogja keresni.
Millio puszi Xx köszönöm, hogy vagy nekem <3333 imádlak!
Drága, fantasztikus, egyetlen szerecsendiom!
VálaszTörlésEl se tudod képzelni, mennyire örülök, amiért Louis-nak a rész végére felnyílt a szeme, és minden kétsége szertefoszlott. Summer nem úszhatta meg ennyivel, és bár most Louis-nak valószínűleg hihetetlen rossz érzés, és tényleg összetörték a szívét, hosszú távon sokkal-sokkal járt így. Már várom azt a pillanatot, amikor Grace-től bocsánatot kér, és Summer is megkapja, ami neki jár. Bár azt hiszem a Te esetedben ezután se fog minden egyszerűen menni! <3
Tényleg nehéz megfogalmaznom, hogy mennyire szeretem, amit csinálsz, szerintem rengetegen felnézhetnek Rád, amiért hihetetlen kitartó vagy, és végig viszed, amibe belekezdtél! Ezeket a dolgokat (is) nagyon tisztelem benned, csak így tovább, tényleg ne hagyd abba soha az írást, bűn lenne! <333333
Nagyon nagyon szeretlek, ezernyi puszi & ölelés, Azy
Drága, kedves, imádni való, utánozhatatlan Azym!
TörlésTe pedig azt nem tudod elképzelni mennyire örülök, hogy annak ellenére, hogy már az újabb részek is kint vannak, te mégis írtál.. hihetetlen vagy, komolyan mondom, nem találok szavakat <3
Igen, Louisnak borzalmas érzés, hogy átverték, és valljuk be, nem ez volt a legszebb módja annak, hogy megtudta az igazságot. De az ő hibája, hogy nem akarta végighallgatni Gracet.
Igazad van, innentől kezdve sem lesz sima ügy, hiszen mez még csak a 12 fejezet volt a 25-ből, szóval lesz még itt ne mulass :)
Nagyon édes vagy, hidd el rád sokkalta többen felnéznek, köztük én is és köszönöm hogy itt vagy nekem és megállás nélkül biztatsz, sokat jelent, komolyan! <3333 Nagyon nagyon szeretlek <333
Millio puszi Xx és nem hagyom, ígérem - legalábbis nem a közeljövőben <33