Sziasztok :)
Nagyon szépen köszönök mindent, azt, hogy még az előző bejegyzésemhez is írtatok, hiszen ezzel tényleg nagyon, de nagyon sokat segítettetek a barátnőmnek, aki minden egyes sort elolvasott.
Remélem jól telnek a napjaitok és fel a fejjel, lassan vége a télnek, hát nem szuper?
Ebben a részben megtudhatjátok mit gondol Summer Grace és Louis kapcsolatáról és elhihetitek, hogy nagyon negatív véleménnyel lesz minderről. Nem lett a legjobb, elnézést is kérek, de próbáltam a maximumot nyújtani...
Millio puszi és Jó olvasást mindenkinek! Xx
„Boldog
voltam, egy bizonyos pillanatig úgy éreztem engem semmi sem
rángathat vissza a fellegekből, hogy már túl messzire repültem
ahhoz, hogy lezuhanhassak. Nos, tévedtem. A gonosz elsötétítette
az egem, és vakon szállva, már túl késő volt, mire észrevettem
az előttem tornyosuló akadályokat, és nekimentem egy hatalmas
fának, ezzel végérvényesen elveszítve a boldogság halovány
érzését.”
°Summer
Delgado°
Az
idő körülbelül három felé járhatott, amikor normális
gyorsaságú léptekkel átszeltem az ágyam és az asztalom közötti
csekély távolságot. Kétségbeesetten kutakodtam a megfelelő
színű körömlakk után, ami a legjobban illett a rajtam lévő
világoskék ruhához, de a nagy kínálatban egyszerűen megbénított
a bőség zavara. Nem kis idő elteltével végül rátaláltam a
tökéletes árnyalatra, így visszaérve az alvásra alkalmas
bútoromhoz, egyszerűen lefeküdtem rá és lecsavartam az üveg,
fiola alakú tégely tetejét. Kissé be volt száradva, de enne
ellenére sikeresen eltávolítottam a már említett fedelet s már
épp az utolsó ujjamnál jártam, amikor egy autó idegesítő
zúgása megzavart a kedvenc együttesem vadonatúj számának
hallgatása közben. Frissen szedett, íves szemöldökeim az egekbe
szöktek és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem Louis lesz az, bár szerencsére már rég nem keresett. Pontosabban a legutolsó randink
óta. Óriási érdeklődéssel és annál is nagyobb hévvel
rohantam az ablakom felé, hogy félrehúzva a vékony, selyem
függönyeimet, rálátást nyerhessek a hívatlan látogatóra.
Mit
ne mondjak, teljesen összezavarodtam az elém táruló látványtól,
és ez alkalommal nem arra értettem, hogy Louis Tomlinson a házunk
előtt parkolt le, hiszen ez az utóbbi időben elég gyakori
eseménynek számított. Sokkalta inkább azt találtam furának, hogy
egy szőke lány szállt ki az anyósülésről, méghozzá nem is
akárki. A nyamvadt kis Gracie. Kikerekedett íriszeim majd kiestek a
szemem üregéből, állam pedig a padlót súrolta, ezzel mutatva, mennyire letaglóztak a látottak.
-
Az a rohadt lotyó – suttogtam magamban, minden egyes szót
alaposan kihangsúlyozva, azonban továbbra is szótlanul meredtem a
két, általam megvetett személyre és arra, hogy mennyire boldogok voltak együtt. Felszínre tőrt bennem a megsértettség kínkeserves és
félreismerhetetlen érzése. Bántott a tudat, hogy már nem én
érdekeltem Louist, annak ellenére, hogy a pizzázóban világosan a tudtomra adta mennyire
szeretett. Nem. Nem azzal, hogy kimondta eme bűvös szót, hanem
pusztán a ténnyel, hogy nem rágalmazott meg bizonyítékok nélkül,
pedig jól tudta, hogy átverem.
Szépen
lassan megvártam, hogy egy baráti öleléssel elbúcsúzzanak egymástól, majd amikor Grace az ajtó felé tartott, még egyszer megfordult és úgy integetett Tomlinsonnak, mint egy
reménytelen szerelmes csitri.
Nem
rohantam le a földszintre, hagytam, hogy kiélvezze az édes
pillanatokat, amik feltehetőleg az utolsó ilyen, boldog és vidám
élmények voltak az életében. Főleg, ha rajtam múlott! Az ajtóm
keretének támaszkodva vártam a leányzóra, akinek még a léptein
is hallani lehetett, hogy jó napja volt. Kivételesen nem
csodálkoztam azon, hogy sikerült elmennie mellettem anélkül, hogy
észrevett volna - bár már máskor is megpróbálkozott vele, de akkor
nem volt túl sikeres a kivitelezésben. Ami nem csoda, hisz feltűnő egyéniség
voltam a férfiak és a nők körében egyaránt.
-
Hova-hova? - köszörültem meg torkomat, ezzel magamra vonva a nekem
kijáró figyelmet. Hangom hatására olyan gyorsan fordította felém
tekintetét, hogy szőke haja lágy hullámai meg-megrezdültek,
mintha a szellő játszadozott volna kénye-kedve szerint a
tincseivel.
-
A szobámba – válaszolta flegmán és hozzá még grimaszolt is,
de ezzel csak azt érte el, hogy még a pillanatnyinál is dühösebb
lettem rá, ha egyáltalán lehetséges volt eme érzelmet ilyen
magas fokon generálni egy másik élő ember irányába. Mielőtt
elrejtőzhetett volna a szobája nyújtotta kis világában,
visszahúztam és a karjánál fogva rángattam a folyosóra. Nem
féltem attól, hogy esetleg valaki megláthatja a közöttünk
lezajló vitát, hiszen a szüleim nem voltak itthon – de ez már mindennapos volt, és inkább az ment volna csodaszámba, ha nem dolgoztak volna – a cselédek pedig mindig is vakok voltak ilyen szempontból. Ezt nem úgy kell
érteni, hogy nem látták, csak éppen mind hiába. Nem tehettek
ellene semmit és az évek során a fejükbe vertem, hogy aki
árulkodik, az repül. Rengeteg alkalmazottól megszabadultam már,
rövid életem során és nem esett nehezemre növelni az áldozataim
listáját. Csak egy szavamba került, hogy bárki, aki itt dolgozik
hirtelen munkanélkülivé váljon.
-
Nem hiszem – elővettem legelragadóbb mosolyomat és rávillantottam hófehér fogaimat, mire lenézően mért végig.
-
Hát azt nagyon nem te döntöd el – erősködött, de ezúttal nem
sikerült kiszabadulnia fogságomból. A lehető legerősebben
szorongattam és titkon reméltem, hogy marad rajta pár árulkodó
jel, mondjuk lila foltok, amik emlékeztetni fogják rá, hogy rossz
emberrel kezdett ki.
-
Dehogynem. És tudod mi az, amit még én döntök el?! Minden. Tűnés
és csinálj nekem kaját, ha jót akarsz magadnak – lökdöstem a
konyha irányába, bár nem volt olyan szerencsém, mint a múltkor
és nem esett le a lépcsőn - azért így is élvezhető volt a
dolog. Mi több, egyenesen pazar látványt nyújtott.
-
Túl sokat képzelsz magadról - szűrte ki a fogai közül, mire
rántottam rajta egyet és a lehető legtöbb gúnnyal a hangomba
suttogtam egy aprócska mondatot a fülébe, ami tudtam, hogy
hatalmas pofon lesz a számára.
-
Látod, ebben nagyon is hasonlítunk – kacajom betöltötte a lakás
egész légterét, hisz szórakoztatott a pufogás, ami a mondandóm
miatt tört felszínre belőle. Fogalmam sem volt, miért voltam vele
ennyire ellenszenves és nem csak most, hanem úgy általában értve.
Egy röpke pillanatig még a mellkasom is szúrni kezdett, mintha
bűntudat vagy valami hasonló növekedett volna odabenn, ami ki
akart volna szabadulni, de aztán megráztam a fejem ezzel eltüntetve eme
ostoba, kósza gondolatokat az agyamból. Azért utáltam, mert
tökéletesnek hitte magát, és másokkal is elhitette ezt a
baromságot. Gyűlöltem, mert leleplezett a kiszemeltem előtt és
végül megvetettem, mert már az első pillanatban a szüleim
szívébe lopta magát és fájt, hogy általa megkapták a tökéletes
kislányt, aki jó, szép, okos és kedves mindenkivel. Falra másztam
ezektől a tulajdonságaitól és legszívesebben arcon köptem
volna, amiért, bár gyenge, mégsem voltam képes megtörni.
-
Semmiben sem hasonlítunk. Te egy szörnyeteg vagy – köpte, és
most az egyszer kedveltem benne valamit. Azt, ahogy olyan utálattal
nézett rám, mint még senki és arcvonásai megmutatták nekem azt
a lányt, aki nap mint nap visszanézett rám a tükörből.
-
Miért? Akkor te mi vagy, talán a földre szállt angyalka, aki
megment mindent és mindenkit a hozzám hasonló emberektől? -
hangomat a lehető legjobban eltorzítottam, ezáltal olyan lett,
mintha héliumos lufit szívtam volna. Grace megremegett, de próbálta
türtőztetni érzelmeit és lassú, lomha léptekkel sétált
egészen addig, amíg nem ösztönöztem gyorsabb tempóra, vagyis
amíg nem taszítottam rajta egy hatalmasat. Csak csöndben
hallgatott, némaságba burkolózva, így nem válaszolt a feltett
kérdésemre, bár nem is vártam el tőle – Gondoltam – adtam
szót véleményemnek, amikor megérkeztünk a keresett helyiségbe.
-
Á, szóval erre is képes vagy? - tátotta el a száját, mintha
komolyan megdöbbentette volna a tény, hogy az agyamat használni is
tudtam. Csak megforgattam a szemeimet béna visszavágásán és a
pultra dobtam egy jegyzetfüzetet és egy ceruzát, amiket a felső
fiókok egyikéből szedtem elő. Általában a bevásárlólista
felírására szoktuk használni, de jelen pillanatban tökéletesen
megfelelt a céljaimnak.
-
Jegyzetelj, édes – küldtem felé egy puszit, és kezeimmel az
óceán hullámzását utánoztam, jelezve, hogy siessen, mert nem
érek rá egész nap. Volt ezer más jobb dolgom is annál, hogy vele
foglalkozzam – Először is, mint már mondtam... készíts nekem
kaját, majd menj el bevásárolni, takarítsd ki a szobámat, tudod,
azt, amiben olyan lelkesen kutakodtál – egy röpke pillanatig
átfutott az arcán a döbbenet, majd ledermedve, mozdulatlanul állt
a papírlap felett. Igen, jól tudtam, hogy olvasta a naplómat,
hiszen nem jó helyre tette vissza és bár az eltérés csak egy
párnányi volt, azért nekem mégis feltűnt – Végül terítsd ki
a ruhákat és portalaníts a nappaliban, mert szabadságra küldök
mindenkit, így ez rád marad – eleinte unottan írta le a
dolgokat, azonban mire a végére értem, már nem láttam, hogy
mozgott volna az a bizonyos íróeszköz a kezében.
-
Nem csinálom meg! - akaratoskodott és mivel már nem tartottam a
kezeim fogságában, nemes egyszerűséggel a konyha ajtaja felé
sétált, mintha oda mehetett volna ahova csak akart. De ezt az opciót
sikeresen kiikszelte, amikor Louisszal kezdett.
-
De igen. Mindent meg kell tenned, amit csak mondok vagy akarok,
megértetted?! - nyomatékosítottam kijelentésemet a 'megértetted'
szóval, mire megrántotta a vállát és úgy haladt tovább, mint
akinek az egyik fülén ki, a másikon bement az információáradat
– Soha többé nem találkozhatsz vele! SOHA! - üvöltöttem végső
elkeseredettségemben, de nem érdekelt, hogy lelepleztem előtte az
érzéseimet, mert kitörésem hatásosnak bizonyult. Megállt és
felém fordult. Kék szemeiben dühöt és értetlenséget véltem
felfedezni, így rendeztem összeráncolódott vonásaimat és
nyugodt arckifejezést erőltettem magamra.
-
Ehhez semmi jogod. Azzal találkozok, akivel akarok és amúgy is
csak kihasználtad. Ne próbáld nekem beadni, hogy féltékeny vagy
vagy hasonló, mert nem vagyok hülye. Még csak nem is a pasid és
már nem is szeret – velem ellentétben ő nem kiabált, hangereje
egy csöppet sem lett magasabb, ami jobban idegesített, mintha
leordította volna a fejem. Hangjának érzelemmentes csendülése
felsőbbrendűnek hatott, mintha már a markában érezte volna a
győzelmet, azonban a játszmának még koránt sem volt vége.
Ördögi vigyorra húztam szám széleit, ezzel ismét elképesztve
az előttem ácsorgó lányt, bár fogalmam sincs miért lepte meg a
viselkedésem, hisz megszokhatta volna már ez alatt a pár hét
alatt.
-
Azt majd meglátjuk mihez van jogom és ki szeret. Mellékesen, ha
nem hagyod abba a szemforgatást esküszöm kikaparom a tengerkék
íriszeidet, mert már nagyon az agyamra megy! - karjait széttárta
egy amolyan nem törődöm stílusban és elhúzta ajkait, mint
akinek nagyon nem tetszett amit az előbb hallott – Mindent
megcsinálsz, ami a listán van, plusz azokat is amiket nem írtál
fel, vagy beváltom az ígéretem, miszerint megkeserítem az
életedet – kacsintottam, hogy ezzel is az agyára menjek.
-
Mintha most nem azt tennéd – motyogta az orra alatt, ám olyan
hangerővel, hogy én is jól érthetően halljak minden egyes szót,
amit kiejtett a száján.
-
Várjunk csak – a felismerés villámcsapásként cikázott végig
az agyam minden egyes szegletéhez elérve. Az arca, a mozdulatai,
az, ahogyan róla beszélt és ahogy minden porcikája ellenezte a
tiltásomat. Ajkaimat 'O' formájúvá kerekítettem ami hamar átment
egy gúnyos nevetésbe – Te beleszerettél...
-
Nem! - tiltakozott, mielőtt befejezhettem volna amit akartam, de
ezzel nem hogy megrendítette bennem a hitet, hanem csak jobban
megerősítette az elképzeléseim alapjait. Ez a csitri
beleszeretett abba a sztárocskába, akit érzelmileg rokkanttá
akartam tenni, és ezzel segített neki begyógyítani a sebeket,
amiket oly nehezen tudtam a bőrébe karmolászni.
-
Ha te mondod... na de most húzz a konyhába, mert már éhen halok –
jobb karomat a levegőbe emeltem és az említett szoba irányába
mutattam. Dühösen csörtetett be az ajtón, és még annak ellenére
is hallottam mozdulatinak apró neszeit, hogy próbált halk lenni.
Amikor kijött a tenyerében ott díszelgett egy papírgalacsin, amit
egyenesen a képembe dobott.
-
Baszodj meg!
-
Jól hallottam? Azt akarod, hogy az anyucid megtudja, hogy mégsem
lettünk barátok? Hogy képtelen voltál beilleszkedni és
ismételten csalódást okoztál neki? - már a lépcső tetején
járhatott, amikor mérgesen lekiabált az emeletről egy 'Majd
megcsinálom'-ot és becsapta maga mögött a szobája ajtaját.
Száz
százalékig biztos voltam benne, hogy elkeseredettségében
lerogyott a földre és bőgni kezdett, akár egy óvodás, de Gracie
érzéseivel mit sem törődve, diadalittasan foglaltam helyet a
kanapén, hiszen öt perc múlva kezdődött a kedvenc sorozatom,
amit a világért sem hagytam volna ki.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésÁhhh....ez nagyon jó volt mint mindig,és még mindig utálom Summert! Szegény Gracie egyszer neki is kijárna egy kis szerencse!De attól imádom a blogod mert ilyen izgi! :D
VálaszTörlésDrága Szandi!
TörlésKöszönöm szépen, igen, gondoltam, hogy senki sem fogja megkedvelni ez után a rész után, de hát a remény hal meg utoljára :D Egyszer talán valakinek megesik rajta a szíve.
Igen, szerintem ő az, akinek tényleg járna abból a bizonyos szerencséből, de eddig nagyon úgy néz ki, hogy semmi sem jön össze szegénynek. Örökök, hogy ennyire szereted ezt a blogot, nagyon, de nagyon jól esik ^^
Millio puszi Xx köszönöm, hogy írtál <333
Eszméletlen jó lett!
VálaszTörlésSummer rohadt szemét....
Grace pedig remélem elmondja VALAKINEK a dolgot
Most is, mint mindig csodásan írsz és nagyon jó rész lett
Ölelés: Dorci
Drága Dorka!
TörlésNagyon szépen köszönöm, örülök, amiért tetszett, hiszen mindig annyira izgulok, hogy nem lesz jó. Summer nagyon szemét, de neki ilyen a természete, és hogy is fogalmazzak.. Nagyon irigy Gracere, amiért ne sikerült elérnie az, amit ő sosem tudott: Egy beképzelt srác megváltozott a kedvéért. Meg persze azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Louis lemondott róla... és ez sérti az önbecsülését.
VALAKINEK? Itt Louisra gondolsz? Hmm, hát majd meglátjuk, mi lesz a folytatásban, hogy kiderül-e egyáltalán ez az egész :)
Millio puszi Xx köszönöm a dicsérő szavakat, és hogy írtál <3
Drága tehetséges, imádni való, kedves, pótolhatatlan szerecsendiom!
VálaszTörlésTe jó ég, ez a rész aztán nem volt semmi, tényleg levettél vele a lábamról. Elképesztő, hogy Summer milyen kegyetlen, erre már komolyan nem találok szavakat, de valamennyire meg is értem, már látom a féltékenység szikráját benne, ami magyarázatot ad a viselkedésére. Remélem azért egyszer a bűntudat jobban is fogja marni, hiszen hihetetlen, milyen rosszindulatú tud lenni. Mindenesetre bízom benne, hogy Grace nem törik meg, vagy ha igen, akkor Louis megy a segítségére... Apropó Summer nem szeretett bele egy kicsit Louis-ba?
Szeretném elmondani tényleg mennyire oda vagyok érted, és azért, amit csinálsz, a blogger világ egyik legkiemelkedőbb írója vagy, csak így tovább, drága tehetséges szerecsendiom, nagyon nagyon szeretlek! <3333333
Millió puszi, Azy
Drága, tehetséges, édes, kedves, túlzó, eszméletlen Azym!
TörlésLevettelek vele a lábadról? De hiszen olyan gonosz rész volt, hogy el sem hiszem, hogy ennyire tetszett. Igen, Summer nagyon kegyetlen ember, de ez az arca már eddig is megmutatkozott, csupán most oka is volt a gonoszkodásra: a féltékenység. Nem árulom el, hogy valaha is győzedelmeskedik-e felette a bűntudata, de annyit mondhatok, hogy még sok problémát fog okozni a viselkedésével. Grace erős lány, sok mindent túlélt már, nem kell félteni s ha mégis a padlóra kerül, hidd el, lesz, aki a segítségére siet. Hiszen neki van a világon az egyik legkedvesebb barátja. Igen, Louisra gondoltam.
De, fején találtad a szöget. Summer bár még magának sem vallaná be soha, de kicsit belezúgott Mr. Tomlinsonba :)
Nagyon szépen köszönöm, de ismételten túlzásokba estél drágám <33 Nem csinálok én semmi olyat, amit például te ne vittél volna már véghez <33 Nagyon nagyon szeretlek és köszönök minden egyes támogató szót, nem tudom mit csinálnék nélküled <3
Millio puszi Xx