Fourteenth chapter: This is my life, my boring life

Sziasztok!

Mint azt már szerecsendio tudatta veletek sajnos költözködés miatt egy ideig távol lesz, így engem kért meg, hogy rakjam ki helyette ezt a csodás fejezetet. Nem szeretném nagyon szaporítani a szót, hiszen ez az ő blogja, semmibe sem szeretnék belekontárkodni. Az ő nevében is jó olvasást kívánok a mai fejezethez :)

Millió puszi és szoros ölelés, kriszty96 <3

„Mi, emberek, állandóan csak panaszkodunk az életünk miatt. Arra nem is gondolunk, hogy másnak talán ezerszer rosszabb is lehet. Én is ilyen voltam, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem rángatott az álomvilágomból és meg nem mutatta a zord valóságot. Olyan emberekkel találkoztam általa, akik engem is jobbá tettek, akiknek bár semmijük sincs, mégis övék minden amit csak kívánni lehet.”

°Louis Tomlinson°

Hangos csörömpölésre ébredtem, és kellett pár másodperc mire tudatosult bennem, hogy nem voltam egyedül. Tegnap este vendégül láttam Gracet, aki a külön ilyen alkalmakra kialakított szobámban lelt édes álomra, míg én maradtam a saját hálómnál. Egyszerre voltam boldog és szomorú, és ha költőien szerettem volna fogalmazni, azt mondtam volna, hogy az egyik szemem sírt, a másik nevetett, amit természetesen a két lánynak köszönhettem. Vidámságom elhozója pedig, épp a konyhában tevékenykedett, ha nem csalt a fülem, hiszen én is ejtettem már le edényeket, amiknek pontosan ilyen hamiskásan csengő hangjuk volt. Lassan fordultam az oldalamra, végül még egy méternyi gurulás után leestem a franciaágyamról, így alfelem sikeresen összeismerkedett a padló kemény felületével. Négykézlábra ereszkedve vánszorogtam el a fürdőig és komoly erőfeszítésembe került, mire térdre ereszkedve felértem a csapot. Utáltam ha felkeltettek, de már nem tehettem ellene semmit és Gracet sem akartam megbántani, hiszen volt olyan kedves, hogy maradt estére, pedig simán megtehette volna, hogy egyedül hagy.

Morcosan és kissé kómás fejjel ballagtam le a lépcsőn, miközben a számban ott díszelgett a fogkefe és az egyre csak növekvő mentolos fokrém habja. Szabad kezemmel beletúrtam a hajamba, amin ezúttal egy csepp zselé sem volt és elérve a konyhába, szemeimet Grace elragadó személyén legeltettem. Az én pólómat viselte, ami csöppet nagy volt rá, így egy kicsivel a térde felett libegett, ahogy a legfelső polcon található tányérokért ugrált.

- Segítsek? - kuncogtam fel, majd a konyhában található csaphoz sétáltam és beleköptem a számban összegyűlt halványkék habot, ami egyre inkább a fehérre kezdett hasonlítani. Kezemmel tölcsért formáltam és belekortyoltam a vízbe, amivel kiöblítettem az egész számat.

- Kösz, de egyedül is megoldom – makacskodott, és térdét egy egyszerű mozdulattal feltette a pultra, hogy felmászva a beépített bútorra, könnyedén elérhesse a kívánt edényeket. Ujjaival óvatosan nyúlt a porcelán felé, ami sajnos kicsúszott finom tapintása alól, és hangos csörömpöléssel, hat nagyobb és több kisebb darabban ért földet. Ajkai közül egy halk sikoly tört elő, és kétségbeesetten nézett rám, majd a padlóra – Annyira sajnálom. Veszek újat, én... - kezeit az arca elé kapta és lefagyva, magatehetetlenül bámult a semmibe.

- Semmi baj. Úgyis mind ősrégi volt, és nem kell venned semmit – lassú, kimért léptekkel sétáltam felé, hogy a derekánál fogva segítsek neki leszállni az asztal tetejéről, majd amikor már biztonságban földet értek a lábai, megkerestem a seprűt, amit még szinte sohasem használtam ezelőtt.

Úgy tartottam a kezemben a takarításhoz szükséges eszközt, mintha egy atomfegyver lett volna, egy igen bonyolult számítástechnikai kütyü, ami bármelyik pillanatban képes lett volna felrobbanni és ezzel milliók életét kioltani. Amikor balra toltam a darabkákat, akkor jobbra repültek, amikor meg jobbra, akkor pedig balra. Kész káosz volt az egész és legszívesebben felhívtam volna telefonon a takarítónőmet, hogy jöjjön ide és csinálja meg helyettem. Azonban, mégsem akartam egy beképzelt és elkényeztetett ficsúrnak tűnni Grace előtt, aki maga volt a tökély és a színtiszta kedvesség.

- Ezt már rossz nézni – nevette el magát és könnyedén kikapta a karmaim közül, az eddig oly görcsösen szorongatott botot, végül pár röpke másodperc alatt megoldotta a helyzetet és a porcelándarabkák a kukában landoltak.

- Nincs kedved ma is itt maradni? - kérdeztem rá, miközben a hűtő felé kullogva, valami ehető után kutakodtam. Hamar ráakadtam a kedvenc tejes finomságomra, ami csak egy sima egyszerű vaníliás puding volt, amiben különféle csokis kekszgolyókat szórtak a kisgyerekek és a hozzám hasonló örök ifjak számára.

- Lenne, de már elígérkeztem. Húzta el a száját és mellém lépett, hogy ő is csillapíthassa gyomrának éhségét, amit már a szomszédok is meghallhattak, hála a hangos korgásnak, ami csak nem akart megszűnni – Vagy, mi lenne, ha velem tartanál? Egy árvaházba megyek önkéntes munkára. Jó móka lesz – kivett egy narancslevet a hűtőből és öntött magának a kesernyés ízű italból, ami tökéletesen illet a tojáshoz, amit már elkészített, mielőtt leértem volna – Kérsz?

- Köszi, de nem kérek és nem! - értetlenség tükröződött tengerkék szemeiben, így kénytelen voltam folytatni a mondandómat méghozzá egy érthető magyarázattal, azonban mindezt csak azután tettem meg, hogy belekanalaztam a kezemben szorongatott édességbe – Nem lesz jó móka. Az önkénteskedés hülyeség és csak időpocsékolás – jelentettem ki keményen, aminek hatására megajándékozott egy csöppet sem kellemes, sőt egyenesen frusztráló tekintettel – Most mi van? - tettettem az értetlent, mire rosszallóan megrázta a fejét, így kissé hullámos, szőke tincsei össze-vissza mozogtak.

- Úgy teszek, mintha ezt a megnyilvánulásodat nem hallottam volna és ismételten megkérdezem. Nincs kedved velem tölteni a napot, miközben árva gyerekeken segítünk? - mit sem törődve kérdésével, amit inkább egy utasításnak könyveltem el magamban, már el is indultam a nappali felé. Sajnos még nem volt időm beszerezni egy új televíziót, de a rádió még működőképes állapotban díszelgett az egyik polcon, így azt bekapcsolva próbáltam elnyomni Grace kérésének zaját - Lou, ne már! Hisz te akartál velem lenni – motyogta, én pedig csak megforgattam a szemeimet és nemes egyszerűséggel levegőnek néztem harcias barátomat. Tudtam, hogy nem fogja feladni, hisz ha képes volt Summer szobájában kutakodni, akkor nem semmi egy csaj, mégis, reménykedtem, hogy ez alkalommal rájön, hogy túl nagy fába vágta az a bizonyos fejszét.

- Kizárt! - tettem le a reggelimből maradt műanyagdobozt és karjaimat masszívan összefontam a mellkasom előtt, ezzel is ellenállást tanúsítva. A hátam közepére sem kívántam ezt az egészet és igazából nem is az ingyen melóval volt gondom, hisz mindenkinek a maga dolga volt eldönteni, mennyire fontos számára a pénz. Magát a tényt utáltam, miszerint egy árvaházba akart elrángatni, egy helyre, amihez rengeteg keserédes emlék kötött, hisz jómagam is eltöltöttem pár évet egy hasonló intézmény börtönébe zárva.

- Miért? - ült le mellém, kényelmes pozíció után kutakodva a kanapén, majd amikor végre megtalálta a számára legmegfelelőbbet, érdeklődve pillantott szemeimbe. Látszott rajta, hogy tényleg érdekelte a dolog. Hogy engem akart megismerni, nem pedig a sztárt, aki vele szemben terpeszkedett el egy bútoron, ami bár szép volt, tényleg nem lehetett a legkényelmesebb darabnak nevezni.

- Mert... - megakadtam mondandóm elején, mivel hirtelen úrrá lett rajtam a pánik. A nevelő szüleimen kívül senki sem tudott a múltam eme árnyoldaláról, még maga Bill sem, és nem voltam benne biztos, hogy képes leszek ennyire megnyílni neki. Tény, hogy rövid időn belül az egyik legjobb barátommá nőtte ki magát ez a törékeny csöppség, de épp emiatt szinte semmit sem tudtam róla. Biztatóan nézett rám, de amikor rájött, hogy ehhez még túl gyáva voltam, megszorította a kezemet és inkább ő vette át a szót.

- Akkor leszek én az első. Elmondom én egy féltve őrzött titkomat, rendben? - tekintete barátságos volt, és sugárzott belőle a kedvesség, így bólintottam egyet, és reménykedtem benne, hogy én is készen állok majd elárulni neki mindent, ha befejezte a mesélést – Azért jöttem a városba, mert az apámnál súlyos betegséget diagnosztizáltak. Egy daganat van a fejében és az orvosok túl kockázatosnak tartják a műtétet, mert szerintük könnyűszerrel le is bénulhat vagy elveszhetnek az emlékei a beavatkozás során. Anyám teljesen a padlóra került amikor megtudta, így engem elhozott a barátnőjéhez és a családjához, hogy ne nézzem végig, ahogy apu esetleg meghal. Mérges vagyok rá, amiért nem engedi, hogy ott legyek és ráadásul miatta még Summert is el kell viselnem nap, mint nap. Ha pedig ez nem lenne épp elég, utálom magam azért, mert ezt érzem anyámmal kapcsolatban. Tudom, hogy csak meg akar védeni, de nincs rá szükségem. Mellettük szeretnék lenni... - kikerekedett szemekkel bámultam, ahogy arcán végiggördült egy sós könnycsepp, csillogó vonalat hagyva magam mögött. Ujjammal óvatosan érintettem meg orcáját, hogy letöröljem az, azt elcsúfító vizet, mire megköszörülte a torkát és próbált úgy tenni, mintha az ég világon senki és semmi sem bánthatta volna. Viszont abban a pillanatban, amint megnyílt előttem, tisztában lettem azzal, hogy az élete egyáltalán nem volt olyan vidám, mint amilyennek először gondoltam.

- Sajnálom – öleltem magamhoz és addig simogattam a hátát óvó és nyugtató mozdulatokkal, amíg teste abba nem hagyta a folytonos remegést – Elmegyek veled az árvaházba. Csak azért tiltakoztam ennyire, mivel én magam is elvesztettem az igazi szüleimet és egy ilyen otthonban laktam tizenkét éves koromig. Gyerekesen viselkedtem, mert megrohamoztak a fájó emlékek és minden porcikám menekülni akart, de épp ezek miatt kéne mindenkinél jobban tudnom, hogy nagy szükségük van a segítségre.

- Ha nem szeretnél nem kell – mosolygott rám, a rá jellemző módon, és ha nem lettem volna szemtanúja az előbbi érzelmeinek, el sem hittem volna, hogy néhány másodperccel ezelőtt sírt.

- De! El szeretnélek kísérni – megmakacsoltam magam, azonban most már teljesen más véleménnyel az elmémben. Megfogtam a kezeit és felrángattam ülő helyzetéből, majd az emelet felé kezdtem tolni. Igazából minél hamarabb el akartam indulni, mivel nem voltam benne biztos, hogy ez a lelkesedés, ami felszínre tört a belsőmben, képes lesz-e kitartani a nap végéig. Nem szerettem volna megfutamodni az utolsó utáni pillanatban. Főleg nem az ő szeme láttára.

- Ne lökdöss, egyedül is tudok lépcsőzni – nevette el magát, mire megforgattam a szemeimet és felvettem a vállamra.

- Aha, és egyedül is képes vagy leszedni pár tányért a polc tetejéről – emlékeztettem a reggel történt incidensre, mire megütötte a hátamat – Auch – úgy tettem, mintha fájt volna az előző mozdulata, de mind a ketten jól tudtuk, hogy ez minden volt csak igaz nem.

Húsz teljes percébe telt rendbe szednie magát, amit nem nagyon értettem, hisz pizsomában is makulátlanul szép volt, de inkább nem szóltam semmit, és türelmesen vártam a garázsomban parkoló Range Rover belsejében ücsörögve. Kezeimmel ismeretlen dallamok ritmusát kopogtattam a kormányon, miközben magamban több különböző dalszöveg mixét énekeltem.

- Már azt hittem belefulladtál a vécébe – engedtem meg magamnak egy aprócska gúnyolódást, mire becsapta az anyósüléshez tartozó ajtót és felhúzta aranyszőke szemöldökeit.

- Gyors voltam. Ne is tagadd, hogy minden eddigi csajod rekordját kenterbe vertem – nyújtotta rám a nyelvét és csöppet sem zavartatva magát bekapcsolta a rádiót és a lehető leghangosabbra tekerte a hangerőt. Ajkait résnyire nyitva, eleinte csak fütyülte a számokat, végül pár perc elteltével már leénekelte az aktuális sztárt a színpadról.

- Remélem nem tervezel szóló karriert, mert nem engedem, hogy kilépj a Louis and the potatoes nevű bandánkból. Örök életű szerződést kötöttél – böktem meg a vállát, mire elnevette magát és mosolyogva válaszolt.

- Majd meglátjuk – megvillantotta hófehér fogsorát, pont akkor, amikor leállítottam a járgányom édesen doromboló motorját. Megérkeztünk.

Grace mellett toporogva, idegesen álltam a bejárat előtt. Fejemet körbefordítva, alaposan szemügyre vettem az épület minden egyes szegletét és még annak ellenére is feszengtem, hogy semmi hasonlóságot sem tudtam felfedezni eme árvaház és a St. Christian között.

- Végig melletted leszek – Grace apró kezei közé fogta az én tenyerem, úgy léptünk be egy hatalmas, fából készült ajtón, majd a következőn és az azt követőn. Egy öreg asszonyt követtünk, akinek sajnos nem emlékeztem a nevére, pedig biztos voltam benne, hogy említette az elején. Még az is rémlett, hogy mi is bemutatkoztunk, csak sajnos hatalmas képszakadás és sötétség lepte el agyam azon szegletét, ami az emlékeimet raktározta. Egyfolytában előtörtek a régi rémképek és minden erőmet arra használtam, hogy visszanyomjam őket a feledés homályába – Lou, eltöröd a kezem - suttogta a mellettem sétáló lány, és csak akkor tudatosult bennem, hogy egész végig a már említett testrészét szorongattam.

- Sajnálom – mentegetőztem, de csak legyintett egyet és pár percen belül meg is érkeztünk a mai nap úti céljához.

Rengeteg apróság nézett fel ránk amikor már csak ketten maradtunk, szemeikben egyre halványuló reménnyel azzal kapcsolatban, hogy valaha is kikerülhetnek innen. A szívem szakadt meg értük és legszívesebben mindet haza vittem volna magammal a villába, ami oly üres és sivár volt, tekintve, hogy egyedül éltem benne. Egy pillanatra lesokkoltam saját gondolataim miatt, hiszen pár héttel ezelőtt nem hogy hasonló badarság nem jutott volna az eszembe, de még ezt a helyet is messziről elkerültem volna. Ám lássuk be megváltoztam, még ha ezt nehéz is volt beismernem.

- Szia – jött oda hozzánk egy vörös hajú kislány, akinek kunkori tincsei megzabolázhatatlanul pihentek a fején. Egyik kezében egy plüssállatot szorongatott, míg a másikkal a nadrágomat rángatta hófehér kezeivel – Nem olvasnál el nekem egy mesét? A többiek nem akarnak – húzta el a száját és szomorúan pillantott a nála idősebb gyerekek felé, akik inkább egymást szekálták, minthogy ezzel a tüneményes lánnyal foglalkoztak volna. Félénken pillantottam Grace felé, aki biztatva tolt a könyvespolc irányába, ahonnan levettem az ismeretlen csöppség által kért mesét.

- Na és mi a neved? - kérdeztem rá, hisz mégsem hívhattam kölyöknek vagy hasonlónak, az olyan lekicsinylő és rideg lett volna. Személy szerint én utáltam, amikor annak idején lurkónak vagy taknyosnak tituláltak az apácák, akik a St. Christian nevelői voltak.

- Eliza, de mindenki csak Lizinek hív. Na és téged? - kíváncsiskodott, miközben leültünk az egyik sarokban elhelyezett párnákra és fellapoztam a hercegnős könyvecskét, aminek rózsaszín borítója helyenként igen elrongyosodott már.

- Louis, de a barátaimnak Lou – tekintete felcsillant, mintha valami vicces dolog jutott volna az eszébe, de nem szólt semmit. Illedelmesen megvárta, hogy elkezdjem a történetet magáról a tengerek királylányáról, Arielről.

- Egyszer volt, hol nem volt... - kezdtem bele vékony hangon, hogy minden egyes karakternek másmilyen dallamban csendüljön fel a mondandója. A mély szólamoknál kissé bénáztam, ami megnevettette a velem szemben ülő lányt. Sőt! Még a többieket is, így a harmadik oldalhoz érve már mindenki körénk gyűlt és Graceszel karöltve, figyelmesen hallgatták a történetet.