Sziasztok, drágáim!
Huh, nagyon rohan az idő, legalábbis a történet kapcsán - hiszen az iskoláról inkább nem nyilatkozom, borzadály az egész, főleg mostanában. Reggel még tudtam, hogy mit fogok ide előre írni, de most, hogy végre bekapcsoltam a laptopom, hirtelen mindent elfelejtettem...
Nagyon szépen köszönök mindennemű támogatást (kommentárokat, pipákat, díjakat), annyira aranyosak vagytok. Nagyon szeretlek titeket <33
Jó olvasást, és millio puszi Xx
ui.: nem a legcsodásabb fejezet, de igyekeztem, előre is elnézést mindenkitől
„Ahhoz,
hogy meglásd, ami nincs ott, azt kell nézned, ami ott van. Sokáig
tartott mire megvilágosodtam, de amikor megtörtént, akkor már nem
volt visszaút. Végérvényesen és visszavonhatatlanul
megkedveltem. Az életem részévé vált és már nem akartam
elveszteni. Minden egyes percet ki akartam használni, amit a
társaságában tölthettem, hisz a legrosszabb pillanatokban is
képes volt színt vinni az amúgy szürke életembe.”
°Grace Evans°
Kopp-kopp, majd
csendesség s végül ismételten a felismerhetetlen zaj, ami
határozottan az ablakom felől érkezett. Fejem azonnal a hang
irányába kaptam és kellett az agyamnak némi idő, hogy felfogja a
történteket, miszerint valaki apró kövekkel dobálta meg a
üveget. Mivel semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy bárkivel is
bájcsevegjek, inkább felmásztam az ágyra és a fejemre húztam a
takaróm, de csak nem akarta feladni az a bizonyos illető.
Kopp-kopp. Már a párna is a buksimon díszelgett, így csapzottá
változtatva, amúgy enyhén hullámoz hajamat, amikor újabb
csörömpölés töltötte be a szobám légterét. Kopp-kopp.
- Megyek már –
szitkozódtam, ahogy ledobtam magamról a menedéket nyújtó
ágyneműket és az ablakhoz siettem, vagyis inkább cammogtam, mivel
nálam a kedvetlenség egyet jelentett a lassúsággal. Ujjaimból
rögtönzött fésűt készítve, csöppnyit rendbe szedtem csapzott
külsőmet és csak miután végeztem az említett tevékenységgel,
akkor húztam el a függönyt, ezzel szemem elé tárva az idegen
személyét – Louis?! - egyszerre kiabáltam és suttogtam, aminek
az lett a következménye, hogy egy elég vicces hangot adtam ki
magamból.
- Azt hittem már
sosem jössz ide. Gyere! - biztatóan mutogatott a fa felé, ami az
ablakomtól nem messze helyezkedett el, és ahol a múltkori
alkalommal megfutamodtam a kiszökést illetően. Félelemmel telve
léptem egyet hátrébb és becsuktam a szemeimet. Nem volt más
dolgom, mint rámászni arra az öreg tölgyre, aminek talán nem
törik le egyetlen ága sem a testsúlyom alatt. Hát, nem túl
biztató, gondoltam magamban.
- Nem merem –
fejemet hol jobbra, hol balra ráztam kétségbeesésemben, de amikor
Lou szüntelen unszolgatásának foszlányai eljutottak a fülemig,
egy csöppet bátrabbnak éreztem magamat.
Bal lábam feltettem
a párkányra, ezt követően pedig a jobbat is, s ennek
következtében több méter magasságban álltam, bármilyen biztos
kapaszkodó nélkül. A legközelebbi ág negyven-ötven centire
lehetett tőlem, de amikor ránéztem, kilométereknek tűnt a minket
elválasztó távolság.
-
Lélegezz, majd elkaplak – hallani lehetett a hangján, hogy
komolyan gondolta, de mégis elnevette magát mondandója végére,
ami nem segített túl sokat. Meginogtam, de mégis megtettem, amit
kért. Az oxigén lavinaként áramlott a tüdőmbe, és tényleg
jobban lettem tőle. A pulzusom ismét a normálisra csökkent, már
nem éreztem a torkomban dobogó szívem egyenletlen ütemét.
Lábamat előre lendítettem, kezeimmel egyből a fába kapaszkodtam,
és úgy döntöttem a lassúság helyét ezúttal gyorsra váltom.
Száguldottam, mint még soha, akár egy életéért küzdő zebra a
szavannán, és meg sem álltam addig, amíg karjaimmal át nem
tudtam ölelni a tölgy vastag törzsét.
- Sikerült! -
sikítottam el magam, kieresztve minden visszatartott levegőt, de
annyira figyelmetlen voltam örömömben, hogy elengedtem a
biztonságot nyújtó kérget, félre léptem, és ha nem
kapaszkodtam volna bele reflexszerűen a kezem útjába kerülő
gallyba, azonnal a földön találtam volna magam. Csak lógtam
magatehetetlenül, akár egy csimpánz, vagy valami hasonló állat.
Az ág durva felülete felsértette a tenyeremet. Csukott szememmel
haraptam ajkaimba.
- Elkaplak. Csak
engedd el – nem mozdultam, elkeseredetten fogtam a fadarabot, és
küzdöttem az életemért, bár tudtam, hogy ha leestem volna, akkor is
max a karom törhettem volna el – Bízz bennem! - akaratoskodott, mire
beszívtam az alsó ajkamat, gyorsan elmormoltam egy imát, és
kiszabadítottam a vesszőt, ujjaim fogságából.
Egy erős kar
fonódott körém, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Kipirosodott arcomat Louis mellkasába fúrtam, miközben magamba
szippantottam jellegzetes, férfias illatát, amit gondosan
elraktároztam az elmém azon szegletében, ahol a legféltettebb
kincseimet őrizgettem.
- Menjünk, még
mielőtt észreveszi, hogy kiszöktél – hátrébb léptem, hogy
bele tudjak nézni azúrkék szemeibe, mialatt fejével egy bokor
felé bökött. Tekintetem értetlenül követte a mutatott irányt,
és majd kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam a motorját.
Csak bólintottam egyet és már úton is voltam a járgányhoz. Még
mindig elállt tőle a lélegzetem, így nem hagyhattam ki azt, hogy
megsimogassam a látszólag újonnan fényezett felületét –
Pattanj fel! - gyengéden megütögette az ülést, miközben a
kezembe nyomta a bukósisakot, amit már a legelső alkalommal is
kiszemeltem magamnak. Ismételten követtem az utasításait és
szorosan magamhoz öleltem testét, fejem pedig a hátán
pihentettem, mintha egy párnaként használható, óriási
plüssállat lett volna.
- Hova megyünk? -
érdeklődtem, azonban a gyorsaságnak köszönhetően semmit sem
értett belőle az előttem elhelyezkedett fiú. Lemondóan vetettem
el az ötletet, miszerint megtudakolom nála az úti célunkat és
helyette inkább bambán bámultan a tájat. A házak teljesen
összemosódtak, szemem egyetlen hosszú csíknak érzékelte az
építményeket és tudomásul kellett vennem, hogy semmi esélyem
sem volt a megvilágosodásra. Sőt, ha egyedül lettem volna, már rég
eltévedtem volna.
- Itt is volnánk –
Louis leállította a motort, így a bukósisakom levétele után már
nem csengett a fülem. Ismét tisztán hallottam, felesleges zümmögés
nélkül.
- És mégis mi ez a
hely pontosan? - az elém tárult látvány magáért beszélt és
teljesen elbűvölt a szépségével. Mindenhol emberek mosolyogtak,
és még egy hirtelen támadt zivatar sem lett volna képes
lelombozni a hangulatot, borús felhők ide vagy oda. Balra egy
focimeccs élet-halál harca zajlott két iskolás csapat között.
Jobbra szerelmes párok ültek a fából készült padokon. Jóízűen
beszélgettek és nevetgéltek, más szóval élvezték egymás
társaságát. Előttünk edzőruhába öltözött fiatalok futottak
maratoni távokat, míg a fülükben ott díszelgett egy
elengedhetetlen kellék; fülhallgató és az ahhoz csatlakoztatott
mp3 lejátszó.
- Ez a Hyde Park –
mutatott körbe, mint egy idegenvezető és abban a pillanatban
igenis egy izgatott turistának éreztem magam. Sokat hallottam már
London leghíresebb zöldövezetéről, ám legvadabb álmaim
egyikében sem gondoltam volna, hogy ilyen ámulatba ejtő, nem csak
a képeken, de a valósban is.
A mellettem ácsorgó
srác türelmesen megvárta, míg kigyönyörködöm magam a
környezet nyújtotta látványosságokban, csak később nyúlt a
kezemért, és rángatott el egy ösvényig, ahol nyugodtan, minden
zajtól elzárva élvezhettük a szabadságot. Kerestünk egy
viszonylag üres részt, és hanyatt feküdtünk a fűben. A zöld
növényzet csikizte a bőrömet, de ami még ennél is
bizsergetőbbnek bizonyult, az az volt, amikor Lou válla hozzáért
az enyémhez.
- Köszönöm, hogy
elhoztál ide – hálálkodtam és fogalmam sem volt, hogyan tudtam volna valaha is viszonozni neki mindezt, de őt nem is érdekelte a dolog. Csak
mosolygott és legyintett egy aprót, mintha magától értetődő
lett volna a kedvessége. Pedig nekem nagyon sokat jelentett nem csak
ez, de minden rezdülése, vagy szava, amit megformált ajkaival –
Gyakran jársz ide? - puhatolóztam, hisz úgy gondoltam semmi okom
nem lett volna arra, hogy ódzkodjak a beszéd ellen. Közel álltunk
egymáshoz, és azok után, amiken átmentünk már együtt, ez
semmiségnek számított.
- Régen úgy volt,
de mára már elfelejtődött ez a hely. Híres lettem, és nem
illettek bele az életembe a hétköznapi dolgok – kicsit
elszomorodtam szavai hatására, és mintha megérezte volna, gyorsan
hozzátett még egy kicsi, de annál nagyobb jelentéssel bíró
mondatot a végére – De minden erőmmel azon leszek, hogy ez
megváltozzon – lökött oldalba, mire játékosan beleboxoltam a
vállába – Auch – jajgatott, mint egy óvodás, ennek hatására
pedig elnevettem magam. Jól esett vele lenni, mert olyankor úgy
éreztem, hogy a fellegekben jártam és csak remélni tudtam, hogy ő
is hasonló véleményen volt az én társaságom kapcsán. Hogy én
is fontos és elengedhetetlen részévé váltam az életének.
°Summer Delgado°
A szobámból
láttam, ahogy elhajtottak és belül nem éreztem mást, csak
ürességet. Mintha kiszipolyoztak volna belülről és egyszerűen
eltűnt volna a lelkem, vagyis az a kicsi darabka is, ami megmaradt belőle az évek során. Nem tudtam eldönteni, melyik volt a szánalmasabb.
Az, hogy együtt mentek el, mint egy szerelmes pár, mit sem törődve
a tiltásommal, vagy a naivitás, miszerint elhitték, hogy nem fogom észrevenni.
Fájdalmasan kacagtam fel elkeseredettségemben és egészen addig
bámultam az egyre kisebb ponttá váló járművet, amíg teljesen
el nem tűnt a látómezőmből. Hanyatt dőltem az ágyon, jobb
dolgom híján a gondolataimba zárkózva. Csukott szemem alatt
meg-meg mozdult a szemgolyóm, mintha álmodtam volna, és igazán jó
lett volna felébredni ebből a zord valóságból. Teljes szívemből
gyűlöltem Grace egész lényét, és amikor ma beszólt nekem,
képtelen voltam visszafogni a felszínre kívánkozó érzelmeimet.
A dühöt, amivel igazából csak a fájdalmat palástoltam. Elég
volt kiejtenie azt a pár szót, hogy bevillanjon Eric arca, ezzel a
mélybe taszítva testemet. Egy olyan helyre, ahonnan nem volt visszaút.
Megvetettem, amiért vele még nem történt ilyen és amiért ő
győzedelmeskedett egy olyan dologban, amiben én az első
pillanatban vereséget szenvedtem. Neki sikerült elérnie egy
fiúnál, egy bunkó és beképzelt fiúnál, hogy megváltozzon, míg
az Eric-kel való kapcsolatom alatt inkább én voltam az, aki
változott. Az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett már az
első alkalommal, amikor a földre kerültem. Grace pedig minden
egyes nap, mióta csak betette ide a lábát, a régi énemre
emlékeztet, arra, akit elvesztettem. Csupán azzal, hogy itt élt,
sorozat számra adta a pofonokat, miszerint elbuktam és képtelen
voltam egy olyan egyszerű dologra, amit ő nap, mint nap megtett. A
kitartásra.
Kinyitottam a
szemeimet és a plafont kezdtem bámulni. Szüntelen azon törtem a
fejem, hogyan is dobhattam volna ki ezt a kártevőt az életemből, de
csak nem akaródzott jönni az isteni szikra. Az első tervem,
miszerint megkeserítem az itt eltöltött napjait, sajnos nem ért
célt, sőt inkább a visszájára fordult. Kicsikét
elgondolkodtató, hogy talán pont egy ehhez hasonló esetben
találták ki azt a bizonyos közmondást az ásásról és a
veremről. Talán ha nem szemétkedtem volna vele, akkor sosem
ismerkedett volna meg Louisszal, s ebből kifolyólag most engem rabolt volna el a délután
közepén és nem őt. Talán mostanra már rég megtörtem volna,
hogy aztán rezzenéstelen arccal vágjam a képébe mennyire
megvetem, ezzel összetörve a kicsike kis szívét. Sóhajtottam egy
hatalmasat, majd tenyereimet az arcomra helyeztem, ezzel eltakarva a
szomorúságom tagadhatatlan jeleit.
Önkéntelenül
jutott az eszembe az első találkozásunk, majd az azt követő első
randi, ami bár borzalmas volt, kaptam tőle egy gyönyörű
nyakláncot, ami azóta is a szekrényemben lapult. Az egyik
legféltettebb kincseim egyike lett és ezt anyu is nagyon jól tudta. Ha bármikor elvesztettem volna, biztos voltam benne, hogy kivertem volna balhét, hiszen egy nagyon drága
darabnak látszott, így legalább pénzbeli értéke volt, ha már szerelmi nem.
Mint egy óriás,
hangos robajjal járó villámcsapás, úgy cikázott át az agyamon
a megoldás, a felismerés, miszerint egy zseniális ötlettel
ajándékozott meg eme gyengeséggel teli érzelgősség. Amilyen
gyorsan csak tudtam, felpattantam az ágyból, ennek a meggondolatlan
hevességnek pedig az lett a következménye, hogy csöppet
megszédültem. Kezemet a fejemhez emeltem és becsuktam a szemeimet,
hogy pár perc elteltével sokkal lassabban ismételhessem meg az
előbb lezajlott folyamatot. Mikor már ismét biztos lábakon álltam
a földön, vagyis a padlón, nemes egyszerűséggel oda sétáltam a
szekrényhez és kivettem belőle a nyakláncot. Felemeltem, hogy egy
szintben legyen az arcommal, majd vigyorogva adtam rá egy puszit.
- Nyugi drágaságom,
nem hagylak sokáig magadra – suttogtam és tisztában voltam vele,
hogy egy ékszerhez beszéltem, ami képtelen lett volna a válaszadásra, mégsem izgatott.
Rohanva tettem meg az én, és Grace szobája közti távot, és mit
sem törődve azzal, hogy nézett-e valaki, vagy hogy volt-e bent bárki
is, kinyitottam a helység ajtaját.
Izgatottan
pillantottam körbe, a legjobb és legkézenfekvőbb rejtekhelyet
keresve, szemem azonban megakadt pár ocsmány ruhán, amit képtelen
voltam figyelmen kívül hagyni. Fintorogva rúgtam bele, csak úgy
heccből, a magam szórakoztatása végett, végül az
éjjeliszekrényéhez sétálva, kihúztam a bútorhoz tartozó
fiókot. Nem volt benne más, csak pár ócska fénykép a szüleiről,
meg egy barna hajú csajról, aki feltehetőleg a barátnő szerepét
töltötte be az életében. Önfeledten mosolyogtak, amitől kis
híján a falra másztam, de lenyelve a feltörő epét inkább
visszatoltam a fiókot. Túl egyértelmű lett volna, ha oda teszem a
gyémánt nyakláncot, így más hely után keresgéltem. Ágy alatt?
Nem, az annyira béna, ráadásul nem szerettem volna, ha megsérül
az ékszer.
Végül a
ruhásszekrényéhez igyekeztem, nem mintha sietnem kellett volna.
Csak rájuk kellett nézni, hogy az ember rájöjjön, sokáig
ellesznek egymás társaságában fürdőzve. Gúnyosan forgattam meg
kék szemeimet, és beletúrtam a cuccaiba. Csupa divatjamúlt ruha,
enyhén kopott farmernadrágok, mintás pólók és pár ing. Nem a
leglenyűgözőbb darabok, azt meg kellett hagyni, bár én még
ezekből is ki tudtam volna hozni a legjobbat. Az eddig a kezeim
között szorongatott kincset, egy laza mozdulattal dobtam bele az
egyik kockás ing zsebébe, és mintha mi sem történt volna,
kiszambáztam a szobából. Gondosan becsuktam magam mögött az
ajtót és birtokba vettem a saját kis zugomat.
Visszafeküdtem az
ágyamra és elővettem a naplómat, aminek a kulcsát ezúttal már
nem a medvém nyakában dugdostam, hanem az órám mögött.
Belehelyeztem a zárba, majd balra fordítottam, ennek következtében
pedig egy apró kis kattanás hangzott fel. Fellapoztam a soron
következő oldalt és bőszen firkálgatni kezdtem.
„Eltávolító
hadművelet: A soha viszont nem látásra, Gracie!”
Első lépés:
elrejteni a nyakláncot
Második lépés:
hagyni, hogy gond nélkül haza érjen, és nyugovóra térjen, édes
tudatlanságában
Harmadik lépés:
másnap reggel, amikor még anyuék is itthon vannak, kiverni a
hisztit az eltűnt ékszer miatt
Negyedik lépés:
felkutatni mindent, beleértve Grace szobáját
Ötödik lépés:
ártatlan fejet vágva, véletlenül megtalálni a keresett tárgyat
Hatodik lépés:
rávenni anyut, hogy küldje el a házból a lopós lotyót!
Első komiii!
VálaszTörlésSzóval első reakció: Summer egy igazi p*csa! Második reakció: Imádom Louis-t, és reménykedek, hogy már valamikor végre összejönnek Grace-cel. Ez így szenvedéééés!! :DD
Ölel és puszil: Kyrus <3
Drága Kyrus!
TörlésBizony ám, te lettél az első kommentelő *.*
Sajnos egyet kell értenem veled, Summer egy igazi picsa, viszont nélküle unalmas és béna lenne a történet, így be kell látnod, sajnos elengedhetetlen része lett. Igyekszem boldog véget kreálni kettejüknek, de az még egyáltalán nem biztos, hogy egymás mellett találnak rá a boldogságra. Az is lehet, hogy megmaradnak barátok. EZ majd csak az utolsó pillanatban fog kiderülni. Szerintem... :) Sajnálom, hogy szenvedés :( :)
Millio puszi Xx nagyon imádlak, köszönöm, hogy írtál <3
Na szo
VálaszTörlésNagyon várom a kövi részt és szokásomhoz híven most sem jutok szóhoz én komolyan nem tudok mást mondani mert minek ide a szavak ha.....na mindegy
Ez a rész még az előzőnél is fantasztikusabb lett és nagyon féltem Gracet viszont biztos vagyok benne h megtalálja majd az elrejtett láncot...
Szeretleeeeek
Puszi: Dorci
Kedves Dorka!
TörlésHahahha, lassan már én sem találok szavakat, hiszen most, hogy olvastam a kommentárodat, hirtelen azt sem tudom, mit kéne válaszolnom. Nagyon hálás vagyok neked, amiért itt vagy és támogatsz, részről részre egyre jobban. Nem is kívánhatnék kedvesebb olvasót <3
Félted Gracet? Nos, minden okod megvan rá, ugyanis lesz ez még durvább is, ha a Delgado lányon múlik. Az, hogy Grace megtalálja-e a nyakláncot, még mielőtt Summer bemárthatná őt... szerdán minden ki fog derülni, ezt az egyet megígérhetem :)
Millio puszi Xx én is szeretlek <3
Drága szerecsendiom! :)
VálaszTörlésHű. Azt sem tudom mivel kezdjem, mert most rengeteg minden kavarog bennem, és azt hiszem, túl sokat szeretnék egyszerre elmondani Neked. Talán nem bírom az összes gondolatot veled megosztani. Mindegy, megpróbálkozom vele. :)
Elsősorban *****ul sajnálom, hogy ennyi ideig nem írtam, s olvastam a fejezeteket. Lehet, hogy neheztelsz rám emiatt, de kérlek, ezt ne tedd. Sajnálom, hogy egy időre kilépett az életemből ez a történet, de minden nap gondolkoztam rajta, s ma végre elérkezett a pillanat, hogy írhatok is eme tökéletességhez!
Azt hiszem, az elmúlt jó pár rész elolvasása, ismét rádöbbentett arra, hogy milyen kiváló író és ember vagy. Nem tudom mitől fejlődtél ennyit a legelső történeted óta, de a változás nagyon látszik, pozitív, és azt hiszem áldom a személyt vagy tárgyat amelytől te ilyen profivá váltál. Csodálatos vagy.
És be kell vallanom, az eddigi fölkerült fejezetek közül, ez lett a kedvencem. Tetszik az ötlet, tetszik a végén az a kis haditerv, az összes hasonlat, mondat, gondolat és fogalmazás. Nem is tudom, te már nem is tudnál fejlődni. Tudod miért? Mert te már a legfelső szinten vagy, onnan pedig már nincs tovább. Megnyertél mindent :)
Te vagy a legjobb, ezt sose feledd! :) És nem vagyok elfogult! <3
u.i.: Remélem nem haragszol rám, mostantól igyekszem időben elolvasni mindent, ami ide fölkerül. Élvezet minden sort olvasni, csak így tovább, és nagyon várom a további elképesztő részeket! :)
Nagyon Szeretlek!
<333333333333
Cher Brooks
Drága Cher!
VálaszTörlésSzerintem sikerült a lehető legtöbb dolgot megosztanod velem, mármint, szerintem semmit sem hagytál ki :) Hirtelen én sem találok szavakat, mindig olyan kedves vagy velem, szerintem kissé túlzásokba esel, de ahww... imádlak <33
SOHA, ismétlem SOHA nem tudnék haragudni rád, főleg ezért, mert nem tudtál olvasni. Megértem én, hogy mindenkinek van magánélete és a blogolás csak másodlagos. Örülök, hogy végre volt időd írni, nagyon sokat jelent :)
Nem vagyok én kiváló, inkább csak próbálok az lenni, mindenesetre jól esik, hogy így gondolod. Emlékszem, már az első történetet is nyomon követted, és hihetetlen, hogy még mindig itt vagy. Pedig az már több, mint egy éve volt. Csodálatos vagy <3
Millio puszi Xx köszönöm, hogy vagy nekem <33 Szeretlek <33
Drága, tehetséges, pótolhatatlan és (nagyon remélem) megbocsájtó szerecsendiom!
VálaszTörlésElőször is elképesztő módon szégyellem magamat, hogy ennyi idő után jövök csak el ide. Igen, tudom, hogy mondtad, hogy megvár, és nem kell sietni, de én még is úgy éreztem/érzem, hogy cserben hagytalak. Úgyhogy remélem emiatt nem haragszol rám, és kárpótolni tudlak azzal, hogy minden részhez írok, mintha el sem mentem volna! <3
Na, akkor vágunk is bele. Grace és Louis. Annyira hihetetlenül aranyosak együtt, a fás részen különösen jól szórakoztam, de nem igaz, hogy nem látják még, hogy egymásnak lettek teremtve! Pedig olyan egyértelmű, ott van a szemük előtt! És igazán remélem, hogy Grace bizakodása, miszerint Louis életének fontos és elengedhetetlen része, nem csak egy bizakodás, hanem valójában igaz.
Aztán Summer... Amikor az első részeket olvastam megsajnáltam, azt hiszem eddig még a történetben nem említetted, hogy Grace-t tulajdonképpen azért is utálja, mert magára emlékezteti. Csak az a különbség közöttük, hogy ő nem volt kitartó, a bukása után nem volt képes felállni. Azért kíváncsi vagyok, hogy a történet végére megváltozik-e, vagy marad ilyen. Mindenesetre ezzel a "hadműveletével" bármennyire is sajnálom őt, végképp elásta magát, ez már aljas...!:(
Nagyon-nagyon szeretem ezt a történetet, ismétlem, rajongásig vagyok érte, és tényleg már nem tudok hogyan bocsánatot kérni ezért a felháborító késért! Eszméletlen tehetséges vagy, komolyan az egyik legjobb bloggerina, csak így tovább, nagyon szeretlek! <33333
Millió puszi, Azy
Drága, édes, kedves, szeretetre méltó Azym!
TörlésTudod - legalábbis nagyon remélem -, hogy sosem tudnék haragudni rád, főleg nem egy ilyen apróság miatt. Nagyon jól esik, hogy annak ellenére is írsz nekem, hogy ezt a történetet már befejeztem. Hihetetlen vagy, nem tudom, mivel érdemeltem ki a támogatásodat és nem hagytál cserben, hiszen itt vagy! <3
Most gonosz leszek - nem mintha nem tudnál utána nézni - és nem árulom el, hogy Grace bizakodása bizakodás marad-e vagy sem. Szegények nem veszik észre, mert mindkettejüknek nagyon sokat jelent a másik boldogsága és bele sem mernek gondolni, hogy több lehetne. Louis pedig alig van túl egy szerelmi csalódáson. Egy nagyon csúnya csalódáson. Amúgy szerintem is nagyon aranyosak együtt *-*
Nem,még nem említettem, hogy Summer miért utálja úgy Gracet, de hát ez most kiderült. Nem fair az, amit csinál, de valahol egész logikus. Legalábbis én így gondolom. Féltékeny, s a féltékeny lányoknál nincs rosszabb vagy kegyetlenebb ellenség.
Örülök, hogy ennyire szereted ezt a történetet, nagyon sokat jelent <33 Imádlak és messze nem én vagyok a legjobb, de jól esik, hogy így gondolod <333
Millio puszi Xx nagyon szeretlek és te is eszméletlenül tehetséges vagy <3