Nineteenth chapter: Help, please!

Sziasztok :)

Nos, eltelt még egy hét, az időjárás egyre szebb, közeledik a nyár, a történetben pedig egy amolyan reményteli epizód következik. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de úgy érzem, nem szeretitek annyira a történetet, mint amennyire szerettem írni a részeket. Nem akarok sajnálkozni, vagy véleményért könyörögni, csupán tettem egy megállapítást; ugyanis a visszajelzések erről beszélnek. Nem mondom, hogy írjatok vagy nem kaptok részt, ilyet sosem tennék, csak kicsit elszomorít. 

Köszönöm azoknak, akik kitartóan itt vannak velem, részről részre. Nélkületek nem tudnám, jó-e amit csinálok, vagy sem. Minden szeretetem és ölelésem a tietek, sok sikert az iskolához, legyen szép hetetek.

Jó olvasást és millio puszi Xx 

„Az élet sokszor iszonyú nehéz, olykor abba kapaszkodsz, akiről tudod, hogy megért téged. Megért, hisz közös az utatok, szavak nélkül is beszélitek egymás nyelvét, összetartoztok. Szeretitek egymást, kötődtök a másikhoz még akkor is, ha ezt ti magatok sem veszitek észre. Ott van köztetek a megértés, a tisztelet, az elfogadás, a feltétel nélküli odaadás. Nem a szerelemről beszélek, hanem arról, hogy megtaláltátok egymásban a lelki társatokat. Önmagatokat.”

°Grace Evans°

A ház előtt álltam, s még egyszer utoljára végignéztem az óriási építményen. Nem akartam rá gondolni, mégis az eszembe jutott az a nap, amikor anya elhozott ide, és itt hagyott ezeknél ez embereknél. Már akkor sem akartam ezt az egészet, egyszerűen minden porcikám irtózott a gondolattól, hogy maradnom kell. Tehát, mindezek után az lett volna az ésszerű, ha boldog lettem volna a hirtelen kapott szabadság miatt, nemde? Viszont azon a fázison már túltettem magam, csak úgy, mint ez engem csúnyán rászedő lány és az ő gyáva anyja iránt generált dühön. Sikeresen eljutottam arra a szintre, hogy már csak sajnálatot és szánalmat éreztem Esme iránt, meg persze magammal kapcsolatban is.

Lassan lépkedtem a buszmegálló felé, és az oda vezető út alatt ezerszer megbántam, hogy nem fogadtam el azt a nyamvadt pénzt, amit oly készségesen felajánlottak, hisz szükségem lett volna rá. Így esélyem sem volt. Semmire. Szinte egyetlen ember sem várakozott a jellegzetes tömegközlekedési eszközre, kivéve engem. Én ott álltam, mint egy szerencsétlen és magamban azért imádkoztam, hogy elég legyen a megtakarított pénzem a buszjegyre, pedig még azt sem tudtam, hova mehettem volna.

Miután tudatosult bennem az újabb akadály, kétségbeesetten ültem le a direkt erre a célra kialakított padra és a tenyerembe hajtottam a fejem. Mennyivel könnyebb lett volna minden, ha itt lett volna Carter, gondoltam magamban, s mint maga a megvilágosodás, csapott le rám egy remek ötlet látképe, ami szüntelen a szemem előtt lebegett. Gyorsan előhalásztam a zsebemben rejtegetett mobilomat és tárcsázni kezdtem a számát, amit már annyiszor hívtam, hogy az elmémbe égett minden egyes számjegye. Egy csörgés, két csörgés, majd egy ismerős és mindig kedves hang, amiben ott csengett az izgatottság félreismerhetetlen tónusa.

- Szia. Mi van veled? - kérdezősködött, hisz már tényleg nagyon régen beszéltünk. Pontosan azóta nem hallottam felőle, hogy rájöttem, mit is éreztem valójában az itteni, egyetlen barátommal kapcsolatban. Ezek az érzelmek pedig csak egyre fokozódtak, olyan méreteket öltve, amiket képtelenség kordában tartani, de nekem mégis titkolnom kellett előle. Először Summer miatt, most pedig már csak puszta megszokásból és beletörődésből.

- Szia. Hol is kezdjem?! – ironizáltam, ami nem igazán sikerült, tekintve, hogy legjobb barátnőm rosszallóan fogadta az időhúzás gyanánt beékelt költői kérdésemet. Lelki szemeim előtt láttam, amint a magasba szökött egyik sötétbarna szemöldöke, és ha most velem szemben állt volna, akkor kaptam volna a fejemre, amiért megpróbáltam játszadozni az idegeivel. – Kidobtak a Delgado házból.

- Tessék? De hisz ez remek, akkor azonnal haza is mehetsz. Nem ezt akartad? - hangja pár oktávval magasabban szólalt meg, mint eddig és el kellett emelnem a fülemtől a mobilom, hogy ne kapjak halláskárosulást. Már el is felejtettem milyen hamar izgalomba tudott jönni, bármilyen apróságról legyen is szó – bár ez most kivételesen nem volt annak nevezhető -, és ez a vidám kisugárzása kimondottan hiányzott az életemből. Ő maga hiányzott.

- Hát te tényleg nem érted? Nem mehetek haza semmilyen indokkal sem, hisz legalább még egy teljes hónapot maradnom kellett volna. Anyu megölne, te is tudod, hogy milyen beilleszkedés mániás – forgattam meg a szemeimet, miközben egy kislány és az anyukája leültek mellém, hogy velem együtt várják meg a buszt, ami elviszi őket innen a belvárosig. A barna hajú szépségnek nem értek le a lábai, de könnyen feltalálta magát és aprócska végtagjait lóbálva énekelgetni kezdett egy ismerős dallamot. Ha emlékezetem nem csalt, ezt én is tanultam, méghozzá az óvodában.

- És mi van vele? - puhatolózott, és ismételten magam előtt láttam a perverz vigyorát, ami felért egészen a füléig. Vettem egy mély lélegzetet és próbáltam értetlenséget erőltetni a hangomba, hisz bár sejtettem kire gondolt, azért szerettem volna száz százalékig meggyőződni az igazamról.

- Kivel? - még fel is emeltem a szabad kezem, csak hogy hitelesebb legyen az alakításom, azonban pár pillanat múlva és egy kislány nevetésének köszönhetően rájöttem, hogy Carter ebből semmit sem látott és magamnak mutogattam, akár egy elme roggyant. Fejem ismét a tenyerembe temettem, és inkább türelmesen vártam barátnőm válaszára, bármiféle mozdulat nélkül.

- Hát Louis Tomlinsonnal – és tessék, kimondta azt a nevet, amitől rettegtem legbelül. Féltem, hogy ezzel csak annyit értem volna el, hogy az életem még jobban letért volna a nyugodt ösvényről, amitől már így is mérföldekre elkószáltam az utóbbi hetekben. Vettem egy hatalmas lélegzetet, és felnéztem, abban reménykedve, hogy meglátom a buszt, s ezzel a lehető legmesszebb kerülhettem volna ettől a helytől. Már mindegy volt hova, csak el.

- Kizárt! - kicsit hevesebben reagáltam, mint kellett volna. Hangom visszhangzott az üres utcán és a mellettem ülő lány szemmel láthatóan megrémült tőlem. Kikerekedett íriszei engem vizslattak. Olyan szépek és sötétek voltak, hogy teljesen elvesztem bennük, a gyönyörű csillogásukban, majd már csak azt vettem észre, hogy önkéntelenül Lou szemei lebegtek látószerveim előtt.

- De hisz a barátod és gazdag. Biztos szívesen befogadna, amíg nem találsz munkát vagy valami. Meg amúgy is csak egy hónap... - a végére már nem is figyeltem igazán, ami nem azért volt, mert hülyeségnek találtam az érveit, csupán megérkezett a busz, így a másik zsebemből előszedett pénz számolása foglalkoztatott. Elégnek kell lennie, mondogattam magamban, és beálltam a sor végére, hogy a sofőrtől érvényes jegyet tudjak vásárolni.

- Nem is tudom – motyogtam, amikor a vonal másik végén beszélő lány elhallgatott, de még levegőhöz is alig jutottam, amikor elkezdett kiabálni. Sosem tetszett neki, amikor eljátszottam a bátortalan nyuszit, és ok nélkül eldobtam magamtól a lehetőségeket, amivel megajándékozott az élet. Mióta ismert, azon volt, hogy kinevelje belőlem, ezt az idióta szokásomat, és eddig úgy gondoltam sikerrel is járt. Úgy látszik, tévedtem.

- Grace, ne már! Nem lehetsz ilyen és amúgy sincs túl sok választási lehetőséged – egy újabb nyomos érv, én pedig éreztem, hogy bele kell egyeznem ebbe, vagy legalább igazat adnom neki. Mégis, rettegtem a visszautasítástól, attól, hogy Louis magamra hagyott volna, hogy egyszerűen csak elfordította volna a fejét, miközben kiszolgáltatottan voltam, egy ember, akinek szüksége lett volna a segítségére, de ő mégis gyáván szemet huny felette.

- Igazad van – egy újabb sóhaj szökött fel a torkomból, utat törve magának, hogy a külvilágra szabadulva tudassa az engem körülvevő emberekkel: nincs minden rendben. Időközben sorra kerültem és átnyújtottam a sofőrnek a markomban szorongatott aprót, aki lekezelő pillantásokkal nézett végig rajtam, majd egy fejrázás után a kezembe nyomott egy kezelt jegyet és némi visszajárót. Nem tudtam mi baja lehetett, bár az is megfordult a fejemben, hogy csak fáradt volt. Eme meggyőződéssel nyugtatgattam magam, miközben üres hely után kutatva, helyet foglaltam egy ablak mellett.

- Tudom, már megszokhattad volna – Carter hangján érezni lehetett, hogy mosolyog, így én is felfelé görbítettem az ajkamat, amit mind ezidáig egyenes vonallá préseltem. Az üvegen keresztül kivehető volt a társasházak körvonala, hisz nem mentünk gyorsan, ami azt illeti, szinte egy helyben álltunk ahhoz képest, amikor Louis motorján száguldottunk a legutóbbi alkalommal. Akkor azt hittem minden rendben volt az életemmel, hogy már senki sem bánthatott, hisz ő velem volt, de ki kellett ábrándulnom ebből a tévképzetemből. Az élet egy hatalmas pofonnal gondoskodott arról, hogy észhez térjek és eltüntetve a rózsaszín felhőket, szürkévé varázsolta a valóságot, mely inkább hasonlított egy ócska szappanoperára tele ármánykodással és viszonzatlan szerelemmel, mintsem egy tündérmesére, amiben a jó szüntelen győzelmet aratott a rossz felett.

- Szia – köszöntem el végül, hisz a telefonom pittyegett egyet, ezzel jelezve, hogy lassan lemerült az akkumulátor, így bármelyik pillanatban kikapcsolhatott volna a kezemben tartott elektronikai készülék. Csak néztem az utcán sétáló embereket. A belváros felé közeledve egyre több nő és férfi járkált az utcákon. Sietős lépteik hatására az egész testük beleremegett a mozgásba, amit egész viccesnek találtam.

- Szia, és majd hívj, hogy mi volt – kötötte a lelkemre, mire hümmögtem egyet és bontottam a vonalat. Ismerős volt a környék, ugyanis már legalább harmadszorra közelítettem meg Louis házát tömegközlekedés i eszközök által. Ha az emlékezetem nem csalt, a következő megállónál kellett átszállnom a második buszra, s még három utcányi furikázás után a harmadik, egyben utolsó piros járműre.

Lomhán lépkedtem az megfelelő úton, bár időközben esni kezdett az eső. A cseppek, mint ezernyi könny hullott alá az égből, hol a fejemen, hol a testem egy másik pontján csapódva bele személyembe. Úgy gondoltam az időjárás megfelelően tükrözte a lelkemben dúló eseményeket, az egyre maró fájdalmat és talán ha kisütött volna a nap, akkor a bennem szikraként égő remény is megmutatkozhatott volna, ezzel teljessé téve a képet s a párhuzamot, köztem és a világ között. Nem siettem túlzottan, hisz nem akartam elesni, ezzel magamra rántva a bőröndjeimet és azokkal együtt teljes tartalmukat, meg amúgy sem zavartak a jéghideg cseppek. Kezdtem egyre jobban kedvelni az időjárás eme fajtáját, meg persze az is közre játszott, hogy késleltetni akartam a kínos találkozást, amikor fedélért fogok könyörögni egy barátomnál. Életem megalázó szituációinak fénypontja, semmi kétség. Azonban, mintha valaki odafenn mostanában nagyon unatkozott volna, a sors újabb – bár határozottan kisebb – akadály elé állított. Louis autója épp a szemem előtt hajtott ki a garázsból, így kénytelen voltam megszaporázni lépteimet, ha nem akartam kint megvárni, míg hazaér. És nem akartam!

- Várj! - ordítottam torkom szakadtából, és rohantam, ahogy csak lábaim bírták, miközben magam mögött húztam a gurulós táskáimat, amik olykor-olykor kibillentek az egyensúlyból, ezzel megnehezítve a dolgom. Miért nem csodálkoztam?!

A Bentley lelassított, majd magam is alig hittem el, de megállt. Louis lehúzta az ablakot és a kocsi nyújtotta menedékből nézett fel, bőrig ázott, csurom vizes személyemre.

- Szia. Te meg mit keresel itt? - értetlenül bámult a szemeimbe, amik bár gyakran fogva tartottak, most azonnal elfordítottam a fejem. Kerültem a tekintetét, és legszívesebben azonnal haza utaztam volna, nem foglalkozva a következményekkel. Hisz az anyám, csak nem lett volna olyan mérges és talán én voltam az, aki túlreagálta a dolgokat – És miért van nálad táska? Talán hazamész? - még mindig nem válaszoltam, de akkor egy ajtócsapkodás zaja ütötte meg fülem, és képtelen voltam nem abba az irányba bámulni. Fránya kíváncsiság!

- Nem, vagyis... - nem kellett sok idő ahhoz, hogy Lou is bőrig ázzon, hisz az eső csak jobban rázendített ahelyett, hogy átalakult volna szelíd csepergéssé – Az a helyzet, hogy Summer elérte amit akart és most nincs hová mennem. Csak téged ismerlek és megértem, ha nem... Azt se tudom mit gondoltam, inkább elmegyek – alig találtam a szavakat, nehezemre esett minden egyes kiejtett hang és annyira összezavarodtam a végére, hogy a segélykérés átment szabadkozásba. Arcom pipacsvörössé vált, és gyorsan sarkon is fordultam, de egy erős kéz fonódott karomra.

- Várj! Ne menj el – vettem egy mély lélegzettet és csak azután néztem rá, ezáltal heves ide-oda forgolódásomban megbotlottam a saját lábamban. A velem szemben álló srácot megnevettette esetlenségem, mosolya pedig engem is jobb kedvre derített – Maradhatsz, ameddig csak szeretnél – kivette a kezemből az oly szorosan markolászott bőröndöket és a bejárat felé igyekezett velük. Én csak követtem, hisz nem engedte, hogy segítsek neki.

- Amint találok munkát esküszöm keresek egy motelt vagy valami... - elkezdett monológom hatására mérges pillantásokkal jutalmazott meg, amik teljesen belém fojtották a kikívánkozó mondatokat. Annyira lesokkolt eme arckifejezés, hogy teljesen elfelejtettem, mit is akartam pontosan.
- Ne hülyéskedj! Semmi motel vagy hasonló, megértetted? Elég nagy ez a ház ahhoz, hogy itt maradj – vizes cuccaim apró tócsákat kreáltak a parkettán, ahogy szerény lényemből is patakokban folyt a nedves és hideg folyadék – Tudod mi merre van, öltözz át, zuhanyozz le, egyél, érezd otthon magad és hasonlók – mutatott körbe a villában és igaza volt, teljesen tisztában voltam azzal, merre találtam a mosdót, a konyhát, a vendégszobát és hasonlók. Hálásan mosolyogtam rá, és csak álltunk egymással szemben, belefelejtkezve a másikba, ezzel együtt pedig önmagunkba. Ezzel a tettével nem csak bebizonyította nekem, hogy mindig számíthattam rá, hanem kiérdemelte a tiszteletem, a megértésemet, a feltétel nélküli odaadásom s szeretetem is. Mindent, amit csak adni tudtam volna neki, már az övé volt, ahogy szívem is, bár ezzel ő maga sem volt tisztában. – A francba! Mindjárt elkések. Rohannom kell a forgatásra, majd ha hazajöttem, akkor elmesélsz mindent – adott egy apró puszit a homlokomra, majd kirohant a házból, s bár egyedül voltam, tudtam, hogy minden a lehető legjobban alakult.