~első~ Minden kezdet nehéz

Sziasztok :)

Végre valahára elérkezett ez a nap is. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogadjátok az új történetet. Bevallom, az előzőhöz képest igencsak nyugodt hangvételű lesz, ugyanis annyi Dark típusú Harry Styles fanfictionnal találkoztam már életem során, hogy eldöntöttem: ez nem lesz olyan!

Meg szeretnék köszönni nektek minden egyes kedves és biztató szót, amit Louis történetének utolsó fejezete alatt hagytatok. Elképesztően sokat jelentett és rengeteg mesés pillanattal gazdagítottátok a délutánjaimat. Nos, nem is húznám a szót... íme Melissa, az I know I am not alone legújabb üdvöskéje.

Millio puszi Xx Jó olvasást!

Az egész történetet szeretném az egyik legjobb barátnőmnek ajánlani, aki legalább annyira megszerette ezalatt a fél év alatt Melissát és Harryt, mint én. Kívánom, hogy valaki egyszer úgy szeresse őt, mint Harry Melissát. Megérdemelné.

#MELLISA

 Sosem tűnődtem el azon, milyen az élet a falunkon kívül. Egyszerűen nem hozott lázba a tudat, hogy élhetnék egyszerűbben is, kevesebb elvárással, szinte már szabályok nélkül. Nekem teljesen megfelelt a kicsike családom és a körülbelül ötven főből álló közösség, ahol leéltem életem eddigi 18 évét. De ez a nap más volt. Mindig is tudtam, hogy eljön majd a pillanat, amikor el kell hagynom ezt a helyet. Még ha csak egy kis időre is, de el kell mennem egy nagyvárosba, felfedezni milyen is az élet a huszonegyedik században. Amis családba születtem, ha eddig még nem említettem volna. Ez annyit tesz, hogy modern dolgok nélkül éljük le a napjainkat. Lovas szekérrel közlekedünk vagy gyalog, saját magunknak termesztjük meg a dolgokat és állatokat nevelünk, már kiskoruktól kezdve. Összesen három kistestvérem van édesanyámon és édesapámon kívül. Ők jelentik számomra a családot.

 Ma töltöttem be a már említett 18. életévemet, szóval megkaptam a nagypapám bőröndjét, benne pár szükséges holmival és nem sokára el fognak vinni a legközelebbi városba, ahonnan egyenesen Londonba utazhatom.

- Melissa drágám, minden be van pakolva? Nem szeretném, ha bármit is itt hagynál, mert ha esetleg már nem szeretnél visszajönni... - édesanyám kissé ráncos arcán legördült egy oda nem illő könnycsepp, amitől nekem is legszívesebben sírni támadt volna kedvem. Gondolom erről a szokásról sem beszéltem még. Nálunk úgy van, hogy ha valamelyik amis gyerek mégis úgy dönt, hogy egy hónap elteltével sem szeretne vissza jönni, akkor már sosem térhet haza. Szerintem ez kicsit túlzás, bár engem nem fenyegetett az a veszély, hogy esetleg örökre el kell hagynom a családomat, mivel nem szándékoztam sokáig távol maradni. Egy hónap és jövök haza, addig pedig kereshetek egy kis pénzt. Szorosan magamhoz öleltem az anyukámat és úgy nyugtatgattam kellemesnek mondható hangommal.

- Sose félts! Még visszajövök, hisz haza húz a szívem – pusziltam meg az arcát, végül átadott nekem egy befőttesüveg földet, ami az otthont szimbolizálta, hisz a kertünkből szedte, amit mindig is együtt gondoztunk. 

  Belül rettegtem a változás megállíthatatlan szelétől, hisz attól tartottam, hogy olyan messzire repít, ahonnan még iránytű segítségével is képtelenség visszatalálni a szeretteid közé, de nem volt mit tenni, s az idő egyre csak fogyott, míg végül el nem párolgott, akár csak az esővíz, mely egy meleg nyári nap után, nyomtalanul tűnik el az utcáról.

 Vettem egy mély levegőt, s becsukva szemeimet, próbáltam elraktározni mindennemű emlékfoszlányt az agyam azon részébe, ahonnan még éles karmokkal is képtelenség lett volna eltávolítani. Húgaim és a kisöcsém már az utca túlsó feléről elkezdtek felém szaladni, amikor megláttak apró szemecskéikkel, mire íriszeimre egy leheletvékony lepel került, ezzel elhomályosítva érzékszervem élességét. Boldogan, mégis keserédes érzelmekkel öleltem magamhoz gyermekded testeiket, és legszívesebben eldobtam volna a kezeimben szorongatott bőröndöt, s fittyet hányva az ostoba szabályokra, itt maradtam volna.

- Mikor jössz vissza? - Tessie, lebiggyesztett ajkai, s szomorkás szeme, olyannyira elkeserített, hogy a torkomban megjelenő gombóc miatt, szóhoz sem jutottam. Csak bámultam rá, míg ő rángatni kezdte a szoknyámat, ezzel ösztönözve a maradásra.

- Kicsim, hagyd békén Melissát, és ne nehezítsd meg a dolgát! – egy ismerős, kissé dörmögős hang szólalt meg a hátam mögül, melynek mély tónusát bárhol képes lettem volna felismerni. Tekintetem felé fordítottam, s olyan gyorsan szeltem át a köztünk megbújó métereket, hogy szinte már nem is lépkedtem, hanem egyenesen repültem. Karjaimmal átöleltem alakját, s megremegtem a testemben szétáramló érzelemhullámok hatására, melyek cunamiként döntöttek magukkal. Szemeimet szúrni kezdte pár kitörni készülő könnycsepp, ám nekem egyáltalán nem állt szándékomban útjukat állni, így lomhán siklottak végig hófehér bőrömön.

- Szeretlek apu – pusziltam meg az arcát, mire összeborzolta éjsötét fürtjeimet, melyek lazán omlottak le vállaimra. Tessie ismételten megrángatta a kék ruhám szoknyáját, mire leguggoltam mellé, hogy az enyémekhez hasonló, világos szemeibe tudjak nézni.

- Ki fog nekem esti mesét olvasni? – húzta el a száját, majd olyannyira közel jött hozzám, hogy a fülembe tudjon suttogni egy titkot, mellyel mind a ketten tisztában voltunk. Kezeit tölcsér alakúra formázta, majd beszélni kezdett: – Anya rosszul csinálja – kacajon betöltötte a légteret, hiszen pontosan tudtam, mire célzott. Édesanyám sosem változtatta el a hangját olvasás közben, ellenben velem, aki minden egyes szereplőnek más tónust kölcsönzött, akár csak egy szinkronszínész.

- Adj neki egy esély! Észre sem veszed, és eltelik ez az egy hónap, aztán megint itt leszek. Le sem tudsz majd rázni – öleltem magamhoz, majd a magasba emeltem és feldobtam az ég felé, hogy aztán elkapjam, s ezt megismételve játszadozzak vele, ahogy mindig is szoktuk. Arcán megjelent egy édes mosoly, ami mindig is elbűvölte a szomszédokat, s ezzel együtt a városban élő összes embert. Sosem láttam még nála aranyosabb kisgyereket, és angyali vonásait kellőképpen kihasználta, amikor úgy tartotta kedve. Hisz melyik gyermekben ne lakozott volna egy aprócska kisördög, ami csintalanságokra készteti lelkét?

- Engem is! – kiáltotta Phoebe, s már nyúltam is érte, amikor egy ismerős hang, meggátolt a mozdulatsorom befejezésében.

 A lovas kocsit húzó állatok patájának félreismerhetetlen zaja teljesen ledermesztett, hiszen ez nem jelenthetett mást, mint hogy elérkezett az idő. Itt kellett hagynom mindent és mindenkit, valami teljesen újért. Valami teljesen idegenért.

- Melissa, gyere már! A kocsi nem vár sokáig, Tomnak van más, fontosabb dolga is, mint itt szobrozni – türelmetlenkedett édesapám, mire megráztam a fejem és megigazítottam a rajtam lévő textilréteg anyagát. Fogalmam sem volt, mennyi ideig temetkezhettem a gondolataimba, s bár legszívesebben durcásan elvonultam volna a szobám rejtekében, most az egyszer éretten, egy felnőtt módjára kellett gondolkodnom s e szerint cselekednem.

- Sajnálom – mentegetőztem, miközben helyet foglaltam a szállítóeszköz elején, szorosan a mellettem ülő, öregember mellett, akit már azóta ismertem, mióta az eszemet tudtam. Ő volt az, akinek órákig tudtam hallgatni a meséit a másik világról, arról a helyről, ahová én is igyekeztem.

 Arcomra felvettem egy álarcot, melyre mosolygós vonásaim képét festettem, és úgy integettem a családom tagjainak. Végig nézve lényükön, szívem majd’ meghasadt, amiért itt kellett hagynom őket, de nem tehettem semmit, és ha ellenkeztem volna, akkor szégyent hoztam volna édesapám fejére. Azt pedig semmiképpen sem szerettem volna, hisz tiszteltem. Neki köszönhettem mindent, és ezt sosem fogom tudni meghálálni neki.

 Körülbelül fél órája kocsikázhattunk, néma csend leplébe burkolózva. Kék íriszeimmel a tájat bámultam, ami egyre inkább ismeretlen formákat öltött, ahogy távolodtunk a falunk határától. Régen Tom is velünk élt, ám munkájából kifolyólag, szinte sosem tartózkodott a községünkben, hiszen ő volt a postásunk, aki néha-néha összekötött bennünket a civilizációval, s szerény személyemet minduntalan evilági könyvekkel ajándékozta meg. Mindig is imádtam olvasni, ez egyfajta szenvedély volt a részemről, hiszen könnyedén képes voltam beleélni magam egy-egy romantikus vagy letargikus jelentbe. Legfőképpen Cassandra Clare könyvei lopták be magukat a szívembe, hiszen volt bennük egyfajta báj, és szerethetőség, ami a legjobbak közé emelte sorait. Mindezek mellett azonban a klasszikusokat sem vetettem meg, melyre élő példa volt William Shakespeare egyik legismertebb alkotása, a Rómeó és Júlia vagy Dante: Isteni színjátéka.

- Félsz? – szakított ki elmélkedésemből egy mély, mégis vidámsággal teli hang, amiben ott bujkált a kíváncsisággal vegyített aggodalom tagadhatatlan tónusa. Tekintetem a bajszos ember felé fordítottam, hogy az enyémekkel teljesen ellentétes színű, sötétbarnával keretezett pupillák mélyébe bámulhassak, amik olyannyira gyönyörűek voltak, hogy képes voltam egy pillanat alatt elveszni csillogásukban. Mióta csak az eszemet tudtam, én is hasonlóan tündöklő szemeket szerettem volna, bár édesanyám szerint a külső nem minden, és így is szépnek talált. Az idő folyamatos előrehaladtával, pedig én magam is megtaláltam a bensőmben lakozó értékeket.

- Legszívesebben azonnal visszafordulnék – vallottam be, miközben az ujjaimat tördeltem, és az ajkamba harapva megéreztem a saját vérem ízét. Ha rajtam múlott volna a dolog, tényleg a falunkban maradtam volna, bár ott sem volt éppen kellemes az élet mostanság, amit csakis Jeremynek köszönhettem. A szomszéd srác a fejébe vette, hogy egy nap, én leszek majd a felesége, és rettegtem attól, hogy apám odaadja neki a kezemet. A legtöbb lány boldogan belement volna az ajánlatába és fejet hajtott volna az akarata előtt, viszont én nem ilyen voltam. Hittem az igaz szerelemben, az egyenlőségben s abban, hogy mindenkinek meg volt a joga ahhoz, hogy saját maga döntsön az életéről. Apám sokszor szidta imádott könyveimet, mert szerinte a bennük papírra vetet sorok rontottak meg.

- Ugyan már, kislány. Mi lett volna, ha az általad úgy istenített regények főszereplői meghátráltak volna az akadályok láttán? – tett fel egy kérdést, melyet először költőinek gondoltam, így nem is állt szándékomban válaszolni rá, csupán elgondolkozni a lehetőségeken. Azonban, amikor Tom érdeklődéstől ragyogó, kissé ráncos vonásaival felém fordult, ajkaim képtelenek voltak titokban tartani, féltve őrzött véleményeim egyikét. Mintha csak egy pletykás vénasszony testébe bújtam volna, anélkül, hogy észrevettem volna.

- Meg sem születtek volna a történetek – szám sarka felfelé görbült, és ismételten a tájat kezdtem bámulni. A lágy, tavaszias szellő néha-néha belekapott a hajamba, ezzel összeborzolva éj színű tincseimet, de én ezzel mit sem törődve, hagytam, hogy önálló életet éljenek.

- Pontosan. Lemaradtak volna életük legnagyobb kalandjáról, pusztán a félelem miatt – mindig is tudtam, hogy a mellettem ülő férfi bölcsebb, mint bárki is gondolná, hiszen gyermekkorom nagy részét a társaságában éltem le, ahogy hatalmas fantáziámat is neki köszönhettem. Ő volt az, aki mesélt nekem a hercegnőkről, a boszorkányokról, a nagyvárosok szépségeiről. Mindenről.

- De a változás nem mindig felemelő, van, amikor a mélybe taszít! – számat keserűen húztam el, miközben szívverésem egyre csak fokozódott, s már attól féltem, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat a helyéről, ezzel beletaszítva a sötétségbe. Önkénytelenül jutott az eszembe, amikor kihullott az első két fogam – ami, ugyebár igenis változásszámba megy -, és mindenki rajtam nevetett a délutáni iskolában. Gyenge érv, mégis helytálló.

- Viszont nem mindig olyan rossz, mint képzeled – Tom hangja egyáltalán nem volt felsőbbrendű, még annak ellenére sem, hogy mondandóját határozottan kioktatásnak szánta. Kezeiben szorosan fogta a gyeplőt, miközben a némaságot, melyet én okoztam, csak a lovak lépkedésének, egyenletes ritmusú zaja törte meg. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, vajon mikor hallhatok majd legközelebb, ehhez fogható dallamot, és hogy mennyire lesz idegen számomra a ricsaj, melyről minden egyes nagyváros híres volt. Valószínűleg nagyon.

- Talán igazad van – zavaromban a hajamba túrtam, és amikor az ujjaim közé akadt egy rakoncátlan tincs, azon nyomban csavargatni kezdtem. Úgy morzsolgattam a fekete szálakat, mintha az életem múlott volna rajta, amikor hirtelen egy kéz hozzáért a vállamhoz, s megpihent rajta. Testem összerezzent a váratlan cselekedettől, de amikor tudatosult bennem, hogy ki volt az egyetlen személy, aki végrehajthatta eme tettet, ismételten megnyugodtam.

- Ez a beszéd! Nos, mi az úti cél? – szám íve azonnal felfelé görbült a vicces hangzású kérdés hatására, ami a mellettem pihenő férfiból is kacagást váltott ki. Volt már bárkivel olyan, hogy képtelen volt abbahagyni a nevetést, mert az ember, akinek a társaságában felhőtlenül boldog volt, egyszerűen röhögésre késztette a puszta jelenlétével?! Hát én pontosan így éreztem magam, mialatt Tom bácsi motyogva nyugtázta, hogy sikeresen elfeledtette velem az aggályaim tömkelegét.

- London – bukott ki belőlem, körülbelül húsz perccel és tömérdeknyi viccel – amikkel egymást szórakoztattuk - később. Valamiért vonzott az esőről, a Big Benről, a hatalmas óriáskerékről, és a kettényitható hídról elhíresült város, és hatalmas késztetést éreztem arra, hogy megcsodálhassam a nevezetességeket, meg a rengeteg galambot, amik a könyvekben elárasztották a tereket. S bár, utóbbit nem tartottam túlságos valószerűnek, attól függetlenül felkerült a bakancslistámra, azok közé a dolgok közé, amit látni vagy tenni szerettem volna ez alatt az egy hónap alatt.

 A nap vakítóan sütött, amikor szemmagasságba érkezett fénye, így jobb kezemet felemelve próbáltam tompítani a sugarakat, mindhiába. Amikor lehunytam szemeimet, egyfolytában ott lebegett előttem egy kör, mintha még mindig nyitva tartottam volna őket, és egyenesen belenéztem volna a magával ragadó fényáradatba.

 Hirtelen, ismeretlen hangok kavalkádja csapta meg fülemet, így kíváncsiságomnak köszönhetően kénytelen voltam abba az irányba nézni, ahol több apró kisgyerek labdázott. Jóval idősebbek voltak Tessie-nél, és a többieknél is, mégis, önkénytelenül jutottak az eszembe a testvéreim, akiket sajnos, elég sokáig nem láthattam viszont. Már most hiányoztak.

 Beérve a kisvárosba, ide-oda kapkodtam a fejem, s ámuldozva csodáltam a hangulatos házak sokaságát. A legtöbb ugyanúgy nézett ki, mégis egytől-egyik volt bennük valami egyediség. Hol különféle színben pompázó virágok, hol gyümölcsfák, hol bokrok és kerítések díszítették a kerteket. A gyerekek nevetgélve játszottak az utcákon, ami olyannyira emlékeztetett a falura, ahonnan jöttem, hogy szívemben jóleső bizsergés szikrája kapott lángra.  

- Állj! – kiáltottam el magam, amikor megpillantottam egy táblát, hangom hatására pedig kis híján lefordult ültéből, a mellettem pihenő kocsis.

- Ez még nem Lond... - értetlenkedése meglátszott vonásain, de még mielőtt befejezhette volna mondanivalóját, belé fojtottam a feleslegesnek vélt szavak áradatát. Tisztában voltam vele, hogy ez nem London, hiszen egyáltalán nem illett a könyvekben leírt álomvárosra a csönd és a meghittség, mégis... ez a hely olyan megmagyarázhatatlanul hívogatott, hogy képtelen voltam ellenkezni a nálam felsőbb szinteken álló erővel. Nem mintha szándékomban állt volna. Maradni akartam!

- Tudom, de ott egy könyvesbolt, és a táblán az áll, hogy kisegítőt keresnek. Kérlek, csak hagy menjek be pár percre – ajkaimat lefelé biggyesztettem, miközben megrebegtettem fekete szempilláimat, s kérlelő tekintetemmel fogvatartottam Tom bácsi íriszeit. Hát nem ő mondta az előbb, hogy ne féljek semmitől, hogy találjam meg a saját történetem? Mi van, ha nekem ez volt megírva? Hagyjam elillanni a lehetőséget?

- Kint megvárlak – sóhajtott, majd a magasba emelte szemöldökeit, kimutatva nemtetszésének félreismerhetetlen jelét. Tudtam, hogy ő sokkal jobbat akart nekem, hiszen Londonban annyi lehetőség lakozott, itt pedig szinte semmi, viszont mindig is imádtam a kemény fedélbe bélelt lapokat, és ezt a szokásomat csakis magának köszönhette.

- Köszönöm – adtam egy puszit az arcára, aztán leugrottam a kocsiról és a bejárat felé rohantam. Szívem hevesen dobogott, olyannyira izgatott voltam, hogy kis híján elájultam, de mindennek ellenére boldogan vágtam bele az új életem első kihívásába.