~harmadik~ Új barátságok szövődnek

Sziasztok :)

Először is: ismételten szeretnék megköszönni mindent. Nagyon aranyosak vagytok és talán elcsépelten hangzik, de nálatok kedvesebb olvasókat aligha kívánhatnék. Még most is mosolygok, ahogy a kommentárjaitokra gondolok. 

Ebben a részben megismerkedhettek egy újabb fontos szereplővel és úgy hiszem rajta kívül már csak ketten maradtak, akik rejtve vannak előletek. Viszont, ami késik, az nem múlik. Remélem tetszeni fog ez a rész is.

Amúgy, hétvégén voltam diákolimpián és elsők lettünk... annyira örültem. Ma pedig indulás Siófokra, egy király osztálykirándulásra. Bízom benne, hogy nektek is olyan jó lesz ez a hét, mint nekem.

Millio puszi és Jó olvasást! Xx

#MELISSA

   Egy mély lélegzetvétel kíséretében szippantottam be a kissé poros padlás oxigénjét, s szám szüntelen mosolygott, még annak ellenére is, hogy a ház ezen része igencsak el lehetett hanyagolva az utóbbi időkben. Két tetőablak világította be a teret, azonban mindezek mellett felszereltek ide egy lámpát is, mely már alig pislákolt, hiszen szinte senki sem vette a fáradtságot arra, hogy kicserélje a villanykörtéjét, mely életre hívta volna a lángnyelveket, ezzel fényárba borítva a légkört. Kezeimet összekulcsoltam a fejem felett, s nyújtózkodásom közepette ásítottam egy hatalmasat. Szemeimmel körbe pásztáztam az újonnan kapott szobámat, melynek falait egy vékony faborítású védőréteg óvta meg a hidegtől, bár június vége felé, aligha lehetett hűvösnek nevezni az időjárást, szeszélyei ellenére sem. Az ágyam a lépcső lejárótól balra, míg a táskáim szorosan mellette kaptak ideiglenes helyet. Margaret biztosított afelől, hogy a hétvégén kipakoljuk a felesleges dolgokat, és bár kacajjal nyugtáztam heves igyekezetét, miszerint a lehető legotthonosabbá varázsolja számomra a ház eme szegletét, egy részem feleslegesnek tartotta ezt a nagy felhajtást. Egy hónap; mindössze ennyi ideig maradok majd, s eme elképzelésem mellől senki ember fia nem tántoríthatott el, nem mintha bárkivel is találkoztam volna már a város lakói közül; a kedves házaspárt kivéve. Ujjaimat végigvezettem az egyik tölgyfa deszkán, amitől kezem felületére egy leheletvékony porréteg került, azonban ez nem keltett bennem fanyarú érzéseket. A falunkban sem éltünk fényűzésben és gyakran megesett, hogy a mindennapos munkától, ettől sokkal mocskosabb álruhába bújtattuk testünket. Képes voltam örülni az élet apró örömeinek, így az ölebe esett lehetőségnek is, miszerint itt maradhattam, mindaddig, ameddig csak szerettem volna. Még most is alig akartam elhinni, hogy sikeresen vettem az első akadályokat, melyeket elém állított az élet.  

   Lomha, mégis élettel teli léptekkel bandukoltam le a lépcsőn, miközben kezemmel olyannyira megszorítottam a korlátot, hogy ujjbegyeim, megszokott színűk helyett hófehérré változtak, mintha egy kesztyű borította volna be bőröm felületét. A konyha felé közeledve – mert tegnap kaptam egy kis útbaigazítás a nagy házszemle után, így pontosan tudtam merre milyen helységet találhatok – édeskés illatfelhő átlátszó, mégis szívet melengető tömkelege csapta meg orrom nyílását.

- Jó reggelt! Jól aludtál, nem volt kényelmetlen ott fent? – az öreg nő, anélkül beszélt hozzám, hogy különösképp felém fordította volna, szarkalábakkal keretezett tekintetét, ami kicsit megrémített. Bizonytalan lépésekkel sétáltam a konyhában elhelyezett, evésre alkalmas asztal felé, ahol kényelmesen helyet foglaltam az egyik üresen hagyott széken. Mr. Berry bizonyára már korábban megehette a reggelijét, vontam le a helyes következtetéseket, amikor a fából készült bútordarabon megpillantottam egy félbe hajtott papírköteget, vagyis a délelőtti újságot. A napilap gyűrött oldalai egy-egy szamárfüllel voltak megjelölve a fontosnak, vagy érdekesnek talált cikkeknél.

- Jó reggelt! Nem, egyáltalán nem volt kényelmetlen – udvarias köszönésem mellé azon nyomban odanyomtam egy biztató mosolyt, hiszen nem szerettem volna tovább hallgatni Margaret szabadkozását, melyre egyáltalán nem volt szükség. Befogadott, ennél többet nem is kívánhattam volna. Remegő kezeivel, óvatosan helyezett elém egy tányérnyi tojást és különböző felvágottakat, szalonnát és friss zsemléket, aminek hatására alig bírtam kifejezni azt a mérhetetlen hálát, melyet lelkem mélyén önzetlen személye felé generáltam - Hmm, ez isteni finom.

- Örülök, hogy ízlik. Ez Tina egyik kedvence – újságolta, s ajkain meglátszott, mennyire szerette az említett személyt, kinek lénye még ismeretlen volt számomra. Mintha belepte volna őt egy vastag ködréteg, amitől szemeim képtelenek voltak meglátni, állítólagos szépségét.

- Kicsoda az a Tina, ha szabad megkérdeznem? – villámmal komótosan lapátoltam magamba a rántottát, ezzel egyidejűleg pedig próbáltam nem leenni az abroszt, mely hófehéren díszelgett az asztalon, vagy a ruháimat, ezzel megmutatva az idős nőnek, hogy még az illedelmes evésre sem tudtak megtanítani drágalátos szüleim. Pedig megtanítottak, csupán én voltam leírhatatlanul béna.

- Jaj, de szétszórt vagyok! Elfelejtettem mondani, hogy ma érkezik hozzánk az unokánk. Tudod, minden szünetet itt szokott tölteni. Körülbelül veled egy idős lehet – jobb kezével elfordította a tűzhely gombját, ezzel eloltva a kéken izzó lángok egyikét. Mosolyogva ült le mellém, hogy aztán beavathasson az elkövetkezendő programokba, vagyis abba, hogy eme háznak lesz még egy vendége, aki barna hajával és szintén barna szemeivel, igencsak hasonlított rám. Legalábbis Mrs. Berry bevallása szerint.

- Biztos, hogy nem leszek útban? Ha igen, akkor azonnal elköltözöm – magyaráztam egy hatalmas falat szalámis zsömle lenyelése után, hiszen annyit én is tudtam, hogy teli szájjal nem illik komoly eszmecserét folytatni. Attól, hogy vidéken nőttem fel, még nem voltam paraszt.

- Nem szükséges, biztos vagyok benne, hogy nagyon jól ki fogtok jönni. Tudod, ő egy tündéri kislány – arcán megjelent egy újabb nevetőránc, melyet mosolygása ragasztott napbarnított bőrének felületére.  Annyira aranyos asszony volt, hogy legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna, miközben össze-vissza puszilgattam volna az orcáját, mégsem volt hozzá elég bátorságom. Hiszen alig ismertem, és attól féltem, hogy tolakodásnak tartotta volna és felelőtlen viselkedésem okán kitett volna az utcára.

- Ebben biztos voltam. Mikor kell bemennem a könyvesboltba? – kíváncsiskodtam, miközben felálltam a helyemről és a mosogató felé cipeltem a tányéromat, hogy aztán engedve egy kis langyos vizet, tisztává varázsoljam a porcelán étkészlet egyik elengedhetetlen darabját.

- Vasárnap nem nyitjuk ki, így pihenhetsz még egy napot – kikerekedett szemekkel, s csalódottsággal teli mimikáimmal próbáltam a házimunkára koncentrálni, hogy Margaret még véletlenül se vegye észre melankolikus hullámokba átcsapó hangulatomat.

  Miután befejeztük a reggelit, Mrs. Berry elment a barátnőihez; ahogy ő fogalmazott, egy vasárnapi kártyapartira, ami elengedhetetlen része volt a hétvégéinek, míg az említett férje és a férfi legjobb barátja halászattal ütötték el eme másodperceket, melyekben én a nappaliban található könyvespolcok sokasága előtt sétálgattam, egy számomra érdekesnek titulálható műalkotást keresve. Ujjaimmal végigsimítottam minden egyes könyv gerincén, úgy olvasgattam el a címeket, amik között rengeteg, számomra ismerős, s még annál is több idegen hangzásút találtam. Viszont, amikor egy barna borítású, egyszerű, Times New Roman szöveggel ellátott papírrengetegre bukkantam, gondolkodás nélkül huppantam le a kanapéra, hogy fellapozva régi kedvencemet, ismételten a sorai közé bújhassak.

- Szia. Gondolom te vagy Melissa – kis híján lefordultam a barna bőrrel bevont ülőalkalmatosságról, amikor meghallottam a hátam mögül érkező, jellegzetes tónussal rendelkező hangfoszlányt, mely, egy számomra idegen embertől érkezett. Kíváncsian fordultam felé, miközben ujjaimat egyfajta könyvjelzőként használva, gondosan az általam megkezdett oldalak közé csúsztattam.

- Igen, te pedig Margaret és George unokája, Tina?! – eleinte kérdésnek indult, érdeklődő feltevésem, de amikor megpillantottam barna szemeit s csokoládészín loknijait, már semmi kétségem sem volt afelől, hogy Christina Berry személye magasodott aprócska termetem felé. Arcán helyenként visszaköszönt az idős házaspár egy-egy védjegyévé vált vonása, mint például az orra, mely akár két tojás, úgy hasonlított Margaret jellegzetes testrészéhez. A szemét pedig minden bizonnyal Mr. Berrytől örökölhette.

- Ühüm, mit olvasol? – huppant le mellém, mindenféle kérdés nélkül, bár nem mintha könyörögnie kellett volna érte, amúgy is hellyel kínáltam volna, amint túltettem magam a kezdeti sokkon, melyet első találkozásunk hozott magával. Mintha hideg vizet locsoltak volna arcomba, egy pillanatra mozdulni sem tudtam, s szinte a kanapéhoz fagyott minden porcikám.

- Jókai Mór: Az aranyember, egy igazi klasszikus. Rengeteg nyelvre lefordították, köztük angolra is. Tudod, ő egy magyar ember volt és… - jobb tenyerével belém fojtotta gyermekded imádatom felszínre törését, s ezzel ismételten elérte, hogy meghökkenve dőljek a bőrből készült bútor háttámlájának. Lábait kényelmesen az ölembe dobta és megforgatott szemekkel folytatta elkezdett mondatom, míg végül befejezve azt, büszkén kereste a távirányítót.

- Jaj, tudom. Az valami halál unalmas. Egyszer a nagyi mesélt róla és szó szerint bealudtam a kanapén – vidám személyisége képtelen volt szimpátiát generálni a lelkemben, hiszen az imént sértett vérig egy klasszikus remekművet, amit bár nem én írtam, mégis szívemen viseltem sorsát. Alig akartam hinni a füleimnek s az orcámra ki is ült eme hitetlenség, méghozzá egy csúnya grimasz kíséretében.

- Én szeretem, szerintem csodás tájleírások vannak benne – próbáltam győzködni, de élménybeszámolóm süket fülekre talált, mintha csak édesapámmal folytattam volna diskurációt az irodalom témájában. Ő is megvetette az írókat, a költőket, az értelmiséget, hiszen úgy tartotta, hogy az igazi ember földet művel, s nem értelmetlen sorok tömkelegét veti el egy terméketlen földkupacba, melyek alatt a megsárgult papirosokat értette. Ilyenkor általában heves vitákba bonyolódtunk, amiből minduntalan én jöttem ki vesztesként. Én voltam az, aki megjárta, amiért kiálltam az elképzeléseim mellett. Egy világ mellett, melyet nem is ismertem.

- Ha te mondod – legyintett félvállról, ezzel még inkább húzva, már így is elnyúlt idegeimet, melyek felborzolva hevertek egymás hegyén-hátán. - Egész nap ezt szeretnéd csinálni? Olyan unalmas. Mi lenne, ha megmutatnám neked a kedvenc helyeimet? – ajánlotta fel, amikor több másodpercnyi intenzív kutakodás után sem sikerült megtalálnia a keresett elektronikai tárgyat, melynek személy szerint pontosan tudtam nyughelyét; a televízió mögé bújtatták.

- Jól hangzik, szívesen körbe járnám a várost – a kezemben szorongatott könyvet gondosan az asztalra helyeztem, majd mosolyogva bámultam Tina csokoládészín szemeibe. Tényleg nagyon hasonlított rám, ezt a kis apróságot leszámítva, amiért még irigyeltem is, mindannak ellenére, hogy első benyomásra nem találtam túl szimpatikusnak. De ki voltam én, hogy ítélkezzek?

- Király, akkor gyere! – fogott meg a karomnál és lelkesen elrángatott egészen a bejáratig, ahol magamra kaptam a tavaszi csizmámat és pár másodperc elteltével már is az utcán voltunk, egymás mellett sétálva, némaságba burkolózva. - Amúgy hogy kötöttél ki ezen az Isten háta mögötti helyen? – nem kellett sokáig várnom az első kíváncsi kérdésre, Tina azon nyomban nekem szegezte érdeklődő tekintetével karöltve, amint friss levegőhöz jutott szervezete.

- Hidd el, hogy ez egyáltalán nem olyan rossz, mint gondolod – válaszommal próbáltam kitérni az eredeti kérdés elől, hiszen nem szerettem volna a tudtára adni, milyen körülmények között tengettem eddigi hétköznapjaimat. Féltem, hogy elítélt volna, amiért más voltam, hiszen az emberek gyakran vetették meg azokat a társaikat, akik egy kicsit is különböztek a megszokott, szürke egyedektől. Ráadásul, ha már ezt a gyönyörű, számomra igenis modernnek titulálható helyet is leszólta, akkor elképzelni sem tudtam, mit mondott volna a falunkról, aminek még konkrét neve sem volt. Mindenki csak A falunak hívta, hiszen senki, még csak ki sem tette a lábát a területéről, minduntalan a határon belül tartózkodtunk. Meg amúgy is tiltotta a törvény, amit semmilyen körülmények között sem szerettem volna megszegni, így vissza kellett fognom kalandvágyó természetemet.

- Hát, nem tudom, hol laktál eddig, de Londonhoz képest ez egy putri. Ha anyám nem küldene el ide minden évben, Crawley közelébe se tenném a lábam – London hallatán felcsillantak a szemeim, hiszen világ életemben rajongtam eme kulturális városért, mely számomra egyenlő volt magával az Édenkerttel. Tina egyre gyorsabb tempót diktált, így szinte már futottam, hogy tartani tudjam a lépést, de ez a kellemetlenség egyáltalán nem érdekelt, hisz a kíváncsiságom hajtott. Vajon milyen London? A könyvek igazat regéltek bámulatos nevezetességeiről vagy csupán én voltam oly naiv, hogy elhittem a meséket?

- Londonban laksz? Tényleg olyan csodás, mint mondják? – bukott ki belőlem, amikor jobbra fordultunk az egyik sarkon ezzel rátérve a főútra, ahol már nem homok, hanem beton kopogott a talpaink alatt.

- Elég szép, meg kell hagyni, de sosem lesz olyan bámulatos, mint Párizs – most először éreztem csodálatot a mellettem sétáló lány hangjában, s izgalmában még a lépteit is lelassította, így már nem kellett kiköpnöm a tüdőmet, hogy vele egyszerre mozgathassam lábaimat. Szemei ragyogtak, miközben a kedvenc városáról áradozott, és még olyan dolgot is megtudtam a divat fővárosáról, amit szerintem egy francia lány sem tudott volna részletesebben körülírni. Semmi kétség, egy rajongóval álltam szemben. - Egyszer ott fogok élni. Divatos ruhákban sétálok majd a Sans Elysee-n. Oh, meg is érkeztünk, hogy tetszik? – karjával egy babarózsaszín épület felé mutatott, amitől kis híján leesett az állam. Arról már nem is beszélve, milyen érdekes látvány fogadott, amikor átlépve a küszöböt, bepillantást nyerhettem a helység légterébe.

- Ez meg micsoda? – kérdeztem, eltátott szájjal, amikor megláttam a süti formájúra öntött székeket, a cukormázas asztalokat, a csillogó tapétát és a rengeteg édességet, melyek egy üvegbura alá voltak pakolgatva.

- Egy cukrászda. Itt készítik a világ legfinomabb epres pitéjét. Már csak ezért megéri ebben a börtönben tölteni öt teljes hetet. Gyere! – fogta meg a kezemet és pult irányába vonszolt, ahol egy hóbortos kinézetű, kék hajkoronával megáldott, fiatal lány állt, csíkos köténnyel a ruhája előtt. A szájában volt egy fémkarika, amiről alig tudtam levenni érdeklődő pillantásaimat, még annak ellenére sem, hogy tudtam, borzasztóan illetlenül viselkedtem, s édesapám már rég rám szólt volna, hogy fejezzem be. - Két szelet pitét szeretnénk – amint Tina leadta a rendelésünket, már a kezeinkben is tartottuk a porcelántányérokat, amiken ott pihent egy-egy gusztusos sütemény, melyek igencsak hasonlítottak a berendezésre; más szóval, rózsaszín árnyalatokban tündököltek.

- Az a helyzet, hogy én nem tudok fizetni – suttogtam, a lehető leghalkabban, hogy a boltos lányhoz már ne jussanak el szavaim. Szégyenemben visszatettem a pultra az étkészlet egyik hófehér darabját, és leszegett fejjel fordultam a padló felé, hogy aztán lenyelhessem a torkomban növekvő göcsörtös gombócot.

- Semmi baj, erre a vendégem vagy – kapta fel a tányért, aztán a kezembe nyomta, s intett a fejével, hogy kövessem. Végül az egyik sarokban találtunk magunknak kényelmes ülőhelyet, ahova azon nyomban letelepedtünk és beszélgetésbe elegyedtünk. Villámmal lehasítottam egy jókora szeletet a pitéből, majd azon nyomban be is kaptam. Az eper édes íze szétáramlott a számban, megcirógatva ízlelőbimbóimat. Tinának határozottan igaza volt, amikor magasztalta eme cukrászda finom kínálatát. - Hogyan kerültél a nagyszüleim házába?

- A könyvesboltjukban fogok dolgozni és nem volt hol laknom – kelletlenül kezdtem bele a mesélésbe, hogy beavassam őt a saját kis történetembe, s bár csak nagy vonalakban vázoltam fel eme kellemetlen szituációt, mégis rosszul érintett. Olyan megalázónak találtam, főleg azok után, hogy még a desszertemet is a velem szemben helyet foglaló lány fizette ki.

- Szóval hajléktalan vagy? – húzta fel egyik, szépen ívelt szemöldökét, mire kis híján kiesett a kezemből, a benne szorongatott evőeszköz. Ismételten elállt a szavam egy gombolyag hatására, mely sátrat vert a torkomban, de ezúttal még csak lenyelni sem tudtam. Némán bámultam ki a fejemből, farkasszemet nézve Tinával, s reménykedtem benne, hogy visszaszívja előbbi kérdését; nem tette.

- Mi? Nem! Vagyis azt hiszem nem. Van otthonom, egy hely, ahova bármikor visszatérhetek, csak most kirándulok, vagy mi a szösz – makogtam össze-vissza, s bár kényelmetlen szituációba kevert eme nőszemély, képtelen voltam haragudni rá, hiszen nem volt rossz, mindössze nem volt tisztában a múltammal, azzal ki is vagyok, s ki szeretnék lenni. Utóbbinak még én sem voltam tudatában.

- Értem, hát, igazán választhattál volna szebb úti célt is – mutatott felém villájával, miközben lenyelt egy újabb falat epres különlegességet. A légkör hőmérséklete ismételten kellemesen langyosra váltott s testem is ellazult, bár észre sem vettem, mikor feszítettem be görcsös izmaimat. Épp olyan reflexszerű mozdulatsorozat lehetett, mint amikor az ember visszatartja a lélegzetét, egy számára félelmetes helyzetben.

- Nekem megfelel – vetettem oda, majd megtöröltem a számat, és megvártam, míg Tina is befejezte az evést. A barna loknik tulajdonosa elővette a pénztárcáját és az üres tányérok mellé helyezett pár fontot, hogy aztán felém fordulva, izgatottan kérdezhesse meg a soron következő mondatát:

- Mehetünk a következő helyre? – csapta össze tenyereit, s meg sem várva válaszomat, egy egyszerű, ám heves mozdulattal felkapta pulcsiját és már kint is volt az utcán.

- Hova? – érdeklődtem, s majdnem felbuktam a saját lábamban, amikor utána rohantam. Tina rám ügyet sem vetve haladt gondosan eltervezett célja felé. Még életemben nem találkoztam nála szétszórtabb és hiperaktívabb lénnyel, pedig három kistestvérrel is büszkélkedhettem. Ebben a pillanatban bármit megadtam volna, hogy visszaszívhassam a csúnya, meggondolatlan szavaimat, amikkel az ikreket, Tessiet és Phoebet illettem egy-egy türelmetlen pillanatomban - amikor sokkal szívesebben menekültem volna el a világ elől, mintsem velük játszadozzak.

- Van a közelben egy karaoke bár, ami igazából nem is bár, mert nem szolgálnak fel alkoholt, de mindegy is – heves gesztikulálása következtében kissé megütötte egyik vállamat, amit szerintem észre sem vett, hiszen nem kért elnézést. Csak ment tovább, míg el nem értünk egy sötétbarnára festett, zömök épületig. Ezt már csöppet sem találtam barátságosnak, de ami még jobban rám hozta a frászt az a karaoke felírta volt, mely ott díszelgett a bejárat felett.

- Én nem tudok.. nem tudok énekelni – ujjaimat tördelve léptem át a küszöböt s igencsak meglepődtem, amikor a beltérben egy egész hadseregnyi embertömeget véltem felfedezni. Kizártnak találtam, hogy én ennyi ember előtt szerepeljek, s egyre csak azért imádkoztam, hogy Tina ne rángasson fel a színpadra.

- Jaj, ne mondj már ilyeneket! Annyira nem lehetsz rossz – vetette oda félvállról, miközben határozottan törte maga előtt az utat, mely végéhez érve, egy pulttal találtuk szembe magunkat. Sok könyvet olvastam már, amikből arra következtettem, hogy ennél a berendezési tárgynál lehetett feliratkozni az énekelni vágyók névsorára. Tenyerem felületén megjelent pár verejtékcsepp, s éreztem, hogy az orcámból kifutott mindennemű színezék, ezzel egy hulláéhoz hasonlóvá varázsolva mimikaközpontomat.

- De igen, borzalmas vagyok, a húgaim mindig kinevettek, amikor karácsonyi dalokat kellett énekelnem a templomi kórusban. Nem megyek fel arra a színpadra! – dobbantottam a lábammal, amit később azonnal megbántam, hiszen a padló kőkemény felületének s csizmám vékony talpának érintkezése koránt sem volt kellemesnek mondható. Kajaimat összefontam a mellkasom előtt, ezzel kívánva kimutatni szilárd elhatározottságomat, s az sem érdekelt, hogy pár kíváncsi tekintet érdeklődve pásztázta végig megjelenésemet.

- Rendben. Azért maradunk? – húzta el a száját, s csak akkor tudatosult bennem, hogy ő mennyire szerette eme művészeti ágat, hogy mennyit jelentett számára a zene. Talán épp oly kedvesek voltak számára a dallamok, mint nekem a könyvek, így képtelen voltam kicsikarni magamból a nemleges választ.

- Persze, sőt! Szeretnélek meghallgatni – kezemmel biztatóan simítottam végig felkarján, mire mosolyogva emelte rám csokoládészín szemeit.

 Miközben Tina a színpadon állt s kieresztette a hangját, nekem elállt a lélegzetem. Az egész mesébe illően tökéletesnek hatott, nekem pedig kedvem támadt megörökíteni a pillanatot. Le szerettem volna írni mindazt, amilyen érzéseket kiváltott, nem csak belőlem, hanem a közönség többi tagjából is. Még soha ezelőtt nem éreztem ilyesfajta késztetést az írás művészete iránt, hiszen én mindig is olvasónak tartottam magam, olyan személynek, aki képtelen lett volna megütni azt a szintet, ami elég volt egy remekmű megalkotásához. Mégis, most még a lelkem is mosolygott - s ezzel nem voltam egyedül. Tinát, mintha kicserélték volna, akkor is kacarászott, amikor helyet foglalt a mellettem lévő, üresen hagyott széken.

- Csodálatos hangod van – áradoztam, amire szerényen meglendítette a kezét és bár a helyiség félhomályában alig lehetett kivenni bármit is, én láttam, ahogy arca halvány pírba borult bókom hallatán.

- Köszönöm…

- Nem, én köszönöm, ezt az emlékezetes napot. Még sosem éreztem magam ennyire szabadnak – vágtam a szavába, még mielőtt befejezhette volna hálálkodását, amire az égvilágon semmi szükség sem volt. Hisz én voltam az egyetlen, akinek ódákat kellett volna zengenie személyéről.

- Úgy érzem, jó kis barátok leszünk – ölelt magához, ami kissé meglepett, de amint felébredtem a hirtelen sokkból, a lehető legszorosabban fontam köré karjaimat.

- Igaz barátok.

 Amilyen ellenszenves volt az elején, olyan szimpatikussá vált a nap végére, s már magam sem értettem, hogyan ítélhettem el valakit anélkül, hogy igazán ismertem volna. Hisz azért, mert nem szerette a könyveket, még nem vált rögtön rossz emberré. Igazat mondtam, mikor kijelentettem, hogy még sosem éreztem magam ennyire szabadnak. Szabad voltam, s ami a legfontosabb, önfeledten boldog.