~második~ Crawley

Sziasztok :)

Szeretnék megköszönni nektek minden kedves szót, amit az első fejezet alá írtatok. Hihetetlenül sokat jelent számomra, hogy a történet már most megtetszett nektek - annak ellenére is, hogy nincs benne semmi sötétség. Ebben a részben megismerkedhettek a történet egyik nagyon fontos szereplőjével, aki elindítja a cselekményt és akihez minden szál visszavezethető. Remélem nem okozom ezzel sem csalódást és legalább annyira tetszeni fog, mint az előző.

Én már most úgy érzem, hogy kikészültem, pedig még csak ez a harmadik nap, hogy elkezdődtek a számonkérések... remélem ti többet tudtok pihenni, mint én <3

Nagyon szeretlek titeket. Jó olvasást! Millio puszi Xx

ui.: sajnálat az esetleges hibákért - vesszők és elütések, esetleg értelmetlen mondatok -, de nem voltam túl jó állapotban, amikor átolvastam

#MELISSA

 Kissé idegesen toporogtam a bejárati ajtó előtt, aminek átlátszó üvegén keresztül be lehetett kukkantani a könyvekkel teli épületbe; én mégis inkább a fehér papírra vésett, cirkoványos betűkkel voltam elfoglalva. Halvány színű ruhámat még egyszer megigazítottam, s csak az ezt követő, hatalmas lélegzetvételem után gyülemlett fel testemben annyi bátorság, hogy lenyomjam az ajtóhoz tartozó kilincset, s ezzel kitárjam a fa keretbe burkolt, üveg nyílászárót. A sarokban elhelyezett csengő fülbemászó dallama betöltötte az egész étert, s mivel nálunk sehol sem lehetett ehhez hasonló szélcsengettyűt találni, mosolyogva bámultam az ezüstös fényű, harang alakú szerkezetet.
  A boltban alig lehetett emberekre bukkanni, különösen nagy volt a csend, ami nyomasztóan hatott az egész lényemre. A levegő, mintha fullasztóvá vált volna a nem létező porszemektől, s talán még a hőmérséklet is növekedni kezdett, ahogy bezártam magam után a bejáratot. Tekintetemmel elszántan pásztáztam végig a sorokat, melyek a könyvespolcok között húzódtak, de csak nem találtam meg az eladót, így kétségbeesésemben inkább a pulthoz siettem, feladva mindennemű, feleslegesnek titulált próbálkozást. Kezeimmel végigsimítottam a tölgyfaburkolaton s annak hajszálrepedéses felületén, amikor hirtelen a semmiből előbukkant egy szórakozott kinézetű, ősz hajkoronával megáldott, idős nénike alakja, aki mindez idáig az asztalként funkcionáló bútordarab mögött rejtőzött. Szívem majd' kiugrott a helyéről, de azon nyomban rendeztem meglepettséget sugárzó vonásaimat, hogy aztán nyugodt hangom szólíthassam meg a velem szemben tevékenykedő asszonyt, aki szerintem észre sem vette jelenlétem a nagy munkában. Tudni illik, éppen leltározott, vagyis én határozottan ezt szűrtem le a hatalmas papírrengeteg láttán.
- Jó napot! - köszörültem meg a torkom, mire az idős nő rám pillantott vékony-keretes szemüvege mögül, így megcsodálhattam csokoládébarna szemeit. Most komolyan csak nekem nem lehet ilyen?! Felháborító! Megnevettetett a nő értetlen arckifejezése, amikor minden bizonnyal elgondolkozott azon, mit kereshetett itt egy lány, aki grimaszolva üdvözli, s már attól nevethetnékje támadt, hogy őt bámulhatja. Nos, mindezek ellenére, mertem remélni, hogy nem könyvelt el egy hibbant libának.

- Jó napot! Mi járatban? – tette fel a kérdést, mire legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. A nagy álmélkodásban ugyanis elfelejtettem megosztani vele érzekésem miértjeit s okát. Azt, hogy szeretettem volna a könyvek eme birodalmában dolgozni, és itt maradni ebben a városban, melynek még a nevét sem tudtam.

- Az állás iránt érdeklődnék. Még szabad? – küldtem felé egy kedves mosolyt, mire azon nyomban felállt ülő pozíciójából és elrendezgetve a papírokat, felém nyújtotta jobb kezét, amin igencsak meglátszottak az idő nyomai, melynek vasmarka, mintha ráncokat vájt volna testének felületére.

- A nevem Margaret, és ami azt illeti, igen - heves bólogatása hatására meg-megmozdult a fején lévő hajkorona, s kihullott pár hajszál a gondosan összefogott kontyából, ami ott díszelgett a buksija tetején. Egész megjelenéséből sugárzott a jóindulat, ami azon nyomban előhívta emlékeim rejtekéből, megboldogult nagymamám ereklyeként őrzött mivoltát. Ő volt az a személy, akit mindenkinél jobban szerettem, s aki minduntalan arra biztatott, hogy legyek valaki. Hogy törjek ki a szürkeségből és változtassam meg az életem, amit mindez idáig szabályok tömkelege irányított. - Tudod, egy ilyen unalmas munkára nem jelentkeznek sokan - magyarázta zavarában, hiszen jó ideig egyikünk sem szólt egy árva mukkot sem, tekintve, hogy kettőnk közül én éppen a gondolataimba temetkeztem, míg ő folyamatosan a tenyeremet szorongatta. Gyöngének tűnő kezeiben sokkalta több erő lakozott, mint azt valaha sejtettem volna, hiszen ujjaim szinte elzsibbadtak, mire végre ismételten megkapták a szabadság ajándékát.

- Az én nevem Melissa Fray. Hogy érti, hogy unalmas? – emeltem magasba fekete szemöldökeim egyikét, hiszen nem értettem, mégis mire akart ezzel célozni. Hogy lehetnének a könyvek unalmasak, amikor szinte bármi megtörténhet bennük? A lapok sorai között életre kelhettek olyan dolgok, amik a szürke valóságban nem is léteztek; tündérek, boszorkányok, angyalok és démonok, melyek színessé varázsolták a létezést. Sokszor elképzeltem, hogy beszippant egy könyv, és ezáltal esélyt kapok arra, hogy megéljem a saját történetem. S a mai napig reméltem, hogy a kalandom igenis várt rám valahol, egy helyen, amire már csak rá kellett volna bukkannom.

- A mai fiatalság nem rajong a könyvekért. Ez a bolt pedig tele van velük – mutatott körbe, miután megköszörülte a torkát. Szemeimmel követtem karját, így megpillantottam egy sarkot, amiben el volt helyezve pár kényelmesnek látszó szék és olyan könyvek, amikbe bele lehetett olvasni, amolyan érdeklődést felkeltő ízelítőként. Legszívesebben azon nyomban leültem volna az egyik ülő alkalmatosságra, elzárkózva mindentől és mindenkitől, hogy belefeledkezve egy izgalmas cselekménysorozatba, élvezhessem a szabadságot, melyet ezzel az utazással nyertem. Végre nem kellett a kert végében bujkálnom a hülye Jeremy elől és édesapám szigorú szabályai sem kötötték le szárnyaimat. Legalábbis egy ideig biztosan nem fogják.

- Emiatt ne aggódjon. Imádok olvasni, ez nekem maga lenne a Paradicsom – magyaráztam, s próbáltam visszafogni gyermekded izgatottságomat, mind hiába. A nő arca, s szemei is mosolyogtak, amit annak tudtam be, hogy vidámságom szikrái, benne is lángra gyújtották a boldogságot.

- Nos, ha tényleg nem lenne gond, hogy könyveket kéne pakolgatnod, akkor szívesen alkalmazlak. Szabad megtudnom, hol laksz? – alsó ajkam kelletlenül szívtam be, miközben egy csúnya grimaszt varázsoltam az arcomra. Fogalmam sem volt róla, mit is mondhattam, hiszen nem laktam sehol. Nem volt fedél a fejem felett, s az összes holmim, amit magammal hoztam a falucskából, ahol eddig éltem, az is belefért egyetlen bőröndbe. Fejemet az üvegajtó irányába fordítottam, amin keresztül tisztán ki tudtam venni Tom bácsi alakját, aki unalmában leszállt a szekérről és a lovakat simogatta.

- Igazság szerint… - kezdtem bele, de megakadtam és csak egy mély lélegzetvétel s a gondolataim alapos rendszerezése után voltam képes ismételten szólásra nyitni ajkaimat - még nem találtam lakást, de szeretnék a közelben letelepedni. Tudja, nem leszek itt sokáig, csak egy hónapot – kezdtem bele a mesémbe, s bár nem akartam untatni a velem szemben álló asszonyt, a szavak csak úgy özönlöttek kifelé testem rejtekéből. Egy idő után pedig csak azt vettem észre, hogy már a szüleimről és a testvéremről áradozom, míg Margaret figyelmesen bólogatott, helyenként megjegyzéssel fűszerezte, egyoldalú kommunikációnkat, melyet leginkább monológnak lehetett volna titulálni.

- Értem. Tudja kishölgy, én és a férjem egy kisebb családi házban lakunk a város szélén. Van egy üres padlásszobánk, és ha nem kényelmetlen számodra, szívesen vendégül látunk – arcomon visszaköszönt a bennem lappangó meglepettség, és jobb kezemen található ujjaimmal belecsíptem a másik karomba, hogy ezzel bizonyosságot nyerjek afelől, hogy mindez csakis a valóság volt, s nem játszadozott velem az a fene nagy fantáziám.

- Nem fogadhatom el! – édesanyám mindig arra tanított, hogy az ilyen nagylelkű ajánlatokat nem illik visszautasítani, azonban egy részem, egy igencsak intenzív részem félt a hirtelen kapott ajándéktól. Lábaim alig észrevehetően remegtek, s szívem is majd’ kiugrott a helyéről. Nem tudtam volna mivel meghálálni, hiszen nem tudtam volna kifizetni a lakbért. Tíz fontom, talán annyim sem volt.

- Dehogyisnem – akaratoskodott, de amikor észrevette, hogy még mindig kétségbeesetten bámulok ki az ablakon - kerülve tekintetét -, egy másik, sokkal barátságosabb oldalról közelítette meg a dolgokat: - George mindig azért nyaggat, mert nem kártyázok vele. Tudsz kártyázni? – furcsa kérdése hallatán önkénytelenül fordítottam felé a fejem, s akaratom ellenére szöktek az egekbe sötét szemöldökeim.

- I-igen – makogtam, hiszen úrrá lett testem felett egy riadalommal teli érzet, és minden erőmre szükségem volt, hogy eme kavalkádot egy feltörhetetlen ládika mélyére száműzzem, melynek kulcsát olyan jól elrejtettem, hogy magam sem lettem volna képes megtalálni.

- Akkor kedvelni fog. Fél óra múlva bezár a bolt. Ha gondolod, megvárhatod, és akkor megmutatom, hol pakolhatnád ki a bőröndjeidet – minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még bambán bámultam a semmibe, a következőben már az utcán álltam, és magam mögött hagyva Margaret személyét, egy számomra igencsak fontos személytől búcsúzkodtam.

 Tom segített leszedni a táskámat, miután belátta, hogy esélye sem volt elhatározásom ellen. Eldöntöttem, hogy maradok és ebbe senkinek sem volt beleszólása. Végre szabad voltam, szabályok és utasítások nélkül, s csak remélni tudtam, hogy ezen a helyen megtalálhatom önmagam. Hogy nem választottam rosszul, s nem fogom megbánni eme határozott lépésemet. Bár, olvastam már azon mondást, hogy igazán csak a hibáiból képes tanulni az ember, és ez megnyugtatott. Talán itt volt az ideje, hogy kitapossam a saját ösvényemet, hogy rontsak, majd javítsak a dolgokon, hiszen erről szólt minden könyv. Egyik főszereplő sem volt tökéletes vagy hibátlan, mindnek megvoltak a saját bűnei, én pedig már alig vártam, hogy elkövethessem önön vétkeimet.

- Még elvihetlek Londonba – motyogta, amikor szorosan magamhoz öleltem, hogy ez által könnyes búcsút vegyek személyétől. Mélyen magamba szippantottam jellegzetes illatát, mely a bagó és a harmatos reggelek keverékére emlékeztetett. Szemeimre ráhullott egy fátyolos lepel, mely könnyeimet hivatottak jelképezni, s nagy lelki erő kellett hozzá, hogy ne sírjam el magam. Hiszen nem volt miért. Az elválás nem szólt örökké, és csak idők kérdése volt, mikor hoz ismételten össze minket a sors körmönfont keze.

- Semmi szükség – adtam egy cuppanós puszit enyhén borostás arcára, majd megvártam, amíg visszaült a helyére. Kezeimet a magasba emelve integettem egyre halványuló alakja után, egészen addig, míg el nem tűnt látómezőm térségéből.

 Lassú, lajhárokat megszégyenítő tempóban közeledtem a könyvesbolt bejárata felé, hogy másodszorra is átlépve küszöbét, kényelembe helyezhessem magam a korábban látott sarokban, ahol eltölthettem a maradék fél órát, ami még hátra volt a munkaidőből. Kezeim közé vettem egy ismerős borítással rendelkező papírköteget, melynek az elején egyszerű, letisztult betűk hirdették a címet; Rómeó és Júlia. William Shakespeare volt az egyik kedvenc íróm, és bár már legalább ezerszer elolvastam eme alkotását – így a sorai már nem rejtegettek számomra egyetlen titkot sem, sokkal inkább ismerős barátként köszöntöttem a mondatok tömkelegét – még mindig megunhatatlannak találtam.

 Mindössze két vásárlót fogott meg annyira a kirakat, hogy betérjen az üzletbe s ebből is csak egyetlen egy távozott egy új kiadású Dickens társaságában, míg a másik csak unottan lapozgatott a krimirészlegen. Magamban fogadalmat tettem s elhatároztam, hogy mialatt itt fogok dolgozni, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy az emberek rájöjjenek, mennyire fontos az olvasás művészete. Hiszen csak egy kis reklámozás hiányzott - esetleg szórólapok vagy plakátok, melyek vonzották a fiatalságot.

- Túl nagy szívesség, hisz nem is ismer – ejtettem ki ajkaimon, mikor segítettem az idős hölgynek elrendezgetni az asztalán található papírok tömkelegét, s ezt követően bezártam helyette a boltot, hiszen fáradt karjaival alig talált bele a kulcslyukba.

- Jó anyám mindig azt mondta, hogy aki szereti a könyveket, az rossz ember nem lehet – hangja nem hatott felsőbbrendűnek, mindannak ellenére, hogy határozottan tanulságos és bölcs gondolatokkal ajándékozta meg személyemet. Felajánlottam neki, hogy cipelem a táskáját, de visszautasította, arra hivatkozva, hogy nekem ott volt a bőrönd, ő pedig erősebb, mint azt bárki hinné. Nem volt kedvem rögtön az első másodpercekben szembe szegülni kedves lényével, így ráhagytam, s csendben követtem a kihalt utcákon.

 - Nagyon bölcs asszony lehetett – jegyeztem meg, amikor befordultunk az egyik sarkon, ezzel rákanyarodva egy, az eddigieknél is keskenyebb útszakaszra. Egyre több volt a növény és kevesebb a ház, ami ismételten az otthonomra emlékeztetett. Arra a helyre, ahol születtem s ahol majdnem két évtizedig tengettem mindennapjaimat egy szerető család társaságában.

 Időközben megtudtam, hogy a város neve nem más, mint Crawley, és hogy nem is voltam olyan messze imádott Londonomtól, mint azt elsőre gondoltam. Az utcákat beborították a sorházak, melyek, mint utóbb kiderült, hatalmas jellegzetességnek számítottak az angol kultúrában. Különös, hogy bár én is eme nemzet gyermekei közé tartoztam, szinte semmit sem láttam vagy próbáltam a tradicionális hagyományokból. Margaret megígérte, hogy megkóstoltatja velem a Yorkshire teát és a hozzá ízben passzoló süteményeket. Állítása szerint tökéletes nassolni-valónak számított egy kártyaparti közepén, és még akkor is képes volt felvidítani az embert, ha épp vesztésre állt.

- Oh, igen. Határozottan az volt – helyeselt néhány apró biccentés kíséretében, majd még pár percnyi sétálás után megérkeztünk egy sárgára festett, otthonos házikó elé, melynek kéményéből szürke füstgomolyag szállt az éterbe. - Szóval? Maradsz? – mosolygott, amikor tekintetét felém fordította, s szemében megcsillant az utcai lámpa pislákoló fénye, ezzel arany árnyalatokat kölcsönözve mogyorószín íriszeinek. Ráncai kisimultak, amikor lépteimmel, bár bizonytalanul, de követtem izgatottsággal telt személyét a bejárat felé.

- Igen. Szeretnék maradni.