~negyedik~ Cselekedj helyesen!

Sziasztok :)

Hűha, eltelt még egy hét. Tudtátok, hogy már csak kettő van hátra a nyári szünetig? Kitartást mindenkinek, remélem tudtok még javítani, ahogy azt is, hogy mindenki kihozta magából a maximumot. Holnap vizsgázom angolból, szurkoljatok, hogy jól sikerüljön. 

A szokásokhoz híven, szeretném megköszönni mindenkinek aki írt, pipált vagy bármilyen más formában támogatott. Imádlak titeket és az, hogy olvashatom a kommentárjaitokat, mindig boldoggá tesz. Ebben a részben "beindulnak" az események, ha fogalmazhatok így. Ami csak egyet jelenthet: HARRY STYLES a színre lép. De vajon hogy? Minden kiderül, ha elolvassátok!

Millio puszi Xx

#MELISSA

  Az ablakon beszűrődő fénysugarak pont a szemembe világítottak, és mivel a kisméretű tetőablakok egyike pont az ágyam felett pihent, melyre még mindig sikertelenül kerestem a megfelelő sötétítő függönyt, kénytelen voltam felkelni, ezzel esélyt sem adva hívogató álmom magával ragadó karjainak, s annak, hogy ismételten álomba szenderüljek. Ledobva magamról a puha, virágmintákkal díszített takarómat, vízszintesbe tornáztam kimerült személyem, hogy aztán lábaimat a hideg, faburkolattal bevont padlóra helyezve, leszegett fejjel tanulmányozhassam eme végtagjaimat. Tenyereimre támaszkodva, ujjaimmal belemarkoltam az ágy szélébe, ezzel sikeresen elérve, hogy ujjbegyeim elfehéredjenek s a bennük megjelenő bizsergető érzés hatására egész testemben megremegtem. Alsó ajkam alig észrevehetően beszívtam, míg szemeim továbbra is becsukva tartottam, hiszen az éles napfény hatására, mintha beleégett volna retinámba a hatalmas gömbóriás, s még pár röpke pillanat elteltével is ott lebegett íriszeim sötétségének árnyékában, a narancssárga különböző árnyalataiban tündöklő alakja.

  Kinyitva szemeimet, azon nyomban talpra álltam, hogy aztán leguggolva a táskám mellé, előkotorjak pár tiszta ruhadarabot, hogy azokkal a kezemben sétáljak le a lépcsőn. Kezemmel szorosan kapaszkodtam a vékony korlátba, hiszen reggeli kómás hangulatom ezúttal sem váratott magára, és attól féltem, hogy egy óvatlan pillanatban lezuhanok a mélybe, ezzel kitörve a bokámat, esetleg elveszve az eszméletem. Lassú, megfontolt mozdulatokkal pakolgattam lábaimat, lépcsőfokról lépcsőfokra, majd egy megkönnyebbüléssel teli sóhaj szökött a napvilágra összepréselt ajkaim közül, mikor talpam érintkezett a hideg parkettával.

  Jobbra fordulva, a második ajtó mögött találtam rá a fürdőszobára, amire három, idegőrlő percet kellett várnom, hiszen Mr. Berry épp a vécén olvasta, kedvenc napilapjának legújabb képregényét, ezzel megkétszerezve, az amúgy gyorsan lebonyolítható reggeli készülődésének eme folyamatát.

- Szabad – tárta ki az ajtót, miközben bajsza alól rám mosolygott, s bár örültem kedves gesztusának, legszívesebben azon nyomban félre löktem volna, kerülve bármiféle udvariaskodást. Nem azért, mert nem kedveltem, csupán azért, mert húgyhólyagjaim bármelyik pillanatban képesek lettek volna felrobbanni. Mindenesetre, megerőltettem magam, és gyorsan elmormoltam egy köszönömöt, mialatt hol egyik lábamra, hol másik lábamra helyeztem egész testsúlyomat.

  A pisilés után - ami során legalább két kilótól megszabadultam -, levettem a pizsomámat, hogy aztán gondosan összehajtva feltehessem a zuhanyzó mellett elhelyezkedő mosógép tetejére. Jobb karommal benyúltam a kabin belsejébe, ahol aztán megengedtem a vizet. Eleinte túl hidegnek találtam, így a piros karika felé forgatva a kör alakú fogantyút, egy sikeres leforrázás után, beállítottam a tökéletesen langyos folyóvizet. A folyékony halmazállapotú cseppek jólesően szánkáztak végig testem minden egyes négyzetméterén, ezzel kimosva belőlem mindennemű aggodalmat, melynek többsége alaptalan vád volt az engem befogadó idős házaspárral szemben. Az elején féltem, hogy át fognak verni, de minden egyes perc elteltével, egyre szimpatikusabbakká váltak számomra, és önkénytelenül is bizalmat kezdtem generálni irányukba. Jobb lábamra nehezedve, s kényelmesen felhúzva másik végtagom, úgy álltam, akár egy gólya, miközben egyik kezembe véve a sampon flakonján, a hátán feltüntetett írás sorainak olvasásával töltöttem el a reggeli, pihenésre fordított perceimet. Kezeimbe nyomva egy keveset a narancs illatú, első érintésre hideg maszlagból, azonnal beledörzsöltem hajamba, addig abba sem hagyva a körkörös mozdulatokat, amíg el nem lepte fejemet a finom illatú, fehér hab.

- Drágám, igazán nem akarlak siettetni, de szeretnélek megkérni egy szívességre és lassan indulok a könyvesboltba – hallottam meg Mrs. Berry, jellegzetes hangját, mire abbahagytam a hamiskás dúdolást, és amilyen gyorsan csak tudtam, leöblítettem a narancsos habot csokoládészín hajzuhatagomról. Széthúzva a zuhanyzó ajtaját, behunyt szemekkel, szinte vakon nyújtottam ki az egyik karomat, hogy megtaláljam az előkészített törölközőm, hiszen a szemembe folyt szappanos víz miatt, minden pislogás fájt - mintha ezernyi tű szurkálta volna belülről szemgolyóim üregét. Végül, amikor már majdnem kizuhantam a kabinból, ujjaim között megéreztem a puha szövetet, s ezt követően már egyszerű volt szélsebes tempóra kapcsolnom. Amint kiszálltam, magamra kapkodtam a világoskék, térd felé érő, tavaszias egybe ruhámat, laza kontyba fogtam kissé vizes hajamat és már nyúltam is a kilincs felé. Figyelmetlenségem közepette beleütköztem az igencsak kómás állapotban lebegő Tina alakjába.

- Sajnálom – makogtam össze-vissza, mire legyintett egyet és eltűnt a páradús légkörrel rendelkező helyiség ajtaja mögött. Még hallottam, ahogy kattant a zár, végül egy csattanást és egy morcos káromkodást, hiszen ha jól tippeltem, szerinte is kissé kijjebb csúszott a mosógép. Ha nem figyeltem volna, minden bizonnyal – hozzá hasonlóan – belerúgtam volna egyik óvatlan pillanatomban.

  Belépve a konyhába, ismételten finom illatok csapták meg orromat, s bár szorosan összefontam a karjaimat a hasam előtt, korgó gyomrom mégis képes volt porrá zúzni álcám felületét, ezzel megmutatva az idős nőnek, jelenlétem tényét. Félénk mosolyra kényszerítve számat, kényelmesen helyet foglaltam az egyik, megszokottan üresen hagyott széken, ami mellett ismételten ott díszelgett a George bácsi által olvasott napilap, megint csak szamárfülekkel tarkítva egy-egy érdekesnek titulált oldalon.

- Jó reggelt! – köszöntem, majd kezeimbe vettem egy szalámis szendvicset, ami halmokban állt az asztal közepére helyezett tányéron. Fogaimat azon nyomban belemélyesztettem a puha búzakeverékbe, aminek hatására, hasam ismételten megmordult, ezúttal elégedettségében.

- Neked is kincsem. Sajnálom, hogy siettettelek, de fontos dologról kéne beszélnünk – hanglejtése hallatán keserűen nyeltem le a számban rágcsált falatot, s letéve a kezemben szorongatott ételt, teljes figyelmemet Margaretnek szenteltem. Testemen eluralkodott egyfajta baljós érzet, s elmém szüntelen összeesküvés elméletekkel bombázta agyamat, szemeim elé tárva esetleges kipaterolásom képkockáit. – Holnapra kéne egy könyv, mivel az egyik kedves vásárlóm elutazik és magával vinné külföldre, de a szállítmány nem érkezett meg. Csak a hétvégén tudnák elhozni, ami már késő. Tudom, hogy nagy kérés, és még sosem voltál Londonban, de nem tudnál elmenni az új Cynthia Hand könyvért? – fejét lehajtva, elhúzott szájjal bámulta tenyereit, melyeken gyors ütembe forgatta mutatóujjait, úgy ahogy egy malom lapátjai mozogtak, amit egy gyors folyam sodrása hajtott. Szívemről, mintha egy ezermázsás súly hullott volna le, ami aztán darabjaira törve landolt a földön, ezzel örökre száműzve mellkasom rejtekéből. S bár nem is emlékeztem a momentumra, amikor izmaimat görcsbe rántottam, mégis jóleső érzéssel töltött el a megkönnyebbülés, ahogyan vállaim merevsége egyszeriben ellazult. Tüdőm ismételten megkapta az éltető oxigén vegyületét, amit az előző percekben önző mód megvontam tőle, s még egy megkönnyebbült sóhajt is szabadjára engedtem a konyha atmoszférájában.

- Dehogy gond. Szívesen elmegyek érte. Csak fogalmam sincs, hogyan juthatnék el oda – magyaráztam egy újabb falat leküldése után, mire a velem szemben elhelyezkedő asszony, aki eddig a fából készült ebédlőasztalnak dőlve állt, egy egyszerű mozdulattal ellökte magát a bútortól, és az egyik fiókban kutatott, személyem szerint valami papírféleség után.

- Hát persze, mindjárt gondolhattam volna. Sajnálom, csak mostanában azt sem tudom, hol áll a fejem. Tessék, itt le van írva minden.

- Köszönöm szépen, akkor az utca végén találom a buszmegállót? – ujjaim között megforgattam az aprócska cetlit, amin kacifántos betűkkel, ott virított egy cím és egy név. Gyorsan megittam az időközben elém rakott kakaót, majd miután egy laza mozdulattal megtöröltem az arcomat, máris útra készen álltam a bejárat előtt, kezeim között szorongatva a fémből készült kilincs, jéghideg markolatát.

- Pontosan. A járat félóránként megy, ha lekésed, akkor sajnos várnod kell. Itt egy kis pénz, ez elég lesz a jegyre és a szállítmány fedezésére is. Ha megéhezel, talán még péksüteményre is futja – nyomott a kezembe ötven font értékű költőpénzt, mire kikerekedett szemekkel bámultam sötétbarna íriszeibe. Bár nem volt eget rengető összeg, még sosem tartottam egyszerre ennyi pénzt a kezemben. Küldtem Margaret felé egy kedves mosolyt, majd a kis-táskám első zsebébe száműztem a fontokat, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se essenek ki az utazás során.

- Nagyon szépen köszönöm. Sietek, és egyből a könyvesboltba viszem… - még mielőtt befejezhettem volna tisztelettudó mondókámat, amit kisdiák módjára jegyzetelgettem agyam egyik szegletében, ezzel sorra véve minden tennivalót, melyek közül egyet sem hagyhattam ki, az öreg nő szorosan magához ölelt. Olyannyira meglepett eme váratlan fordulat, hogy a hirtelen érkezett sokktól, minden végtagom jéggé dermedt, s bele telt pár hosszúra nyúlt másodpercbe, mire visszaöleltem.

- Vigyázz magadra! Semmi esetre se beszélj idegenekkel. A mai világ veszélyes tud lenni az ilyen csinos lányok számára – suttogta a fülembe, végül elhúzódott tőlem, és gyengéden kilökdösött az ajtón, s ahogy az utcára értem, még integetett is nekem. Olyan volt, mintha egy, a saját gyerekéért aggódó szülő nézett volna rám, hiszen szeretettel teli vigyora belepte egész orcáját.

- Ígérem – kiabáltam oda, majd egy intés után, elindultam az útkereszteződés felé, ahol nagy valószínűséggel rá kellett találnom a buszmegállóra. Tegnap és tegnap előtt is feltűnt már a fából tákolt építmény rozoga alakja, de akkor még nem szenteltem neki különösebb figyelmet; egészen mostanáig.

  Nem kellett túl sokat várnom a tömegközlekedési eszközre, mindössze öt percet, amit arra fordítottam, hogy leülve az összedőlés szélén álló padra, szemeimmel végignéztem Crawley utcáin, melyeken kisgyerekek futkároztak. Fogalmam sem volt róla, hogyan lehetett energiájuk ahhoz, hogy már tíz órakor focilabdával a kezükben rohangáljanak, de sajnos nem volt időm ezen agyalni, mert egy tört fehér színű monstrum elállta a kilátást, ezzel belerondítva a pillanatba. Felállva a helyemről, gyorsan az első ajtóhoz siettem, hogy megvegyem a vonaljegyet.

- Jó napot! Egy jegyet szeretnék a Great Eastern Street-i megállóig – a morcos sofőr lenézően tekintett végig megjelenésemen, amit nem nagyon tudtam hova tenni, de szótlanul tűrtem ellenséges megnyilvánulását. Virsliszerű ujjaival durván nyomkodta a kormány mellé beépített pénztárgép billentyűit, majd felém fordulva, érzelemmentes hangom adta tudtomra a kívánt összeget.

- 5 font lesz – szó nélkül a kezébe nyomtam a kiszámolt pénzt, aztán, amikor már az ujjaim között szorongattam a kezelt jegyet, lassan hátra sétáltam az ülések között, egy üres helyet keresve. Szerencsére találtam egyet az egyik ablak mellett így lehuppanva a csöppet sem kényelmes székre, tekintetem a táj felé fordítottam. Az elején minden összemosódott, ugyanolyan fák, ugyanolyan bokrok, semmi érdekességet sem fedeztem fel az út mentén, s csak később, amikor már elértük London határát, akkor indultak be a dolgok. Hirtelen azt sem tudtam, merre forduljak, úgy éreztem, ha egy pillanatra is becsukom a szemem, akkor valamiféle csodát szalasztok el, így megpróbálkoztam a lehetetlennel; nem pislogni. Mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel.

   A nagy izgatottságom közepette kis híján elfelejtettem leszállni, de még épp időben vettem észre a buszmegálló táblájára kiírt szöveget, hogy egy velem egykorú lányt arrébb lökve, az utolsó pillanatba leugorhassak a volánbuszról. Fejemet körbe-körbe mozgattam, de hirtelen fogalmam sem volt róla, merre is kellett volna indulnom, így félelemmel teli izgalommal nyugtáztam magamban, hogy tényleg Londonban voltam. Sikerült eljutnom ide, a helyre, ahova mindig is vágytam. Arcomon megjelent egy őszinte mosoly, majd a táskámba nyúlva, elővettem a cetlit, melyen az ilyen helyzetekre kapott útbaigazításokat vésték. „Pitfield Street 17. Bookart Bookshop. Dean Wilkins”

  Először balra indultam, de sehol sem találtam a megfelelő utcatáblát, így végül fordítottam az irányon, s ennek hála, mindössze tizenöt percnyi kóválygás után, egy piros épületre bukkantam, amin sötét, szimpla hurkolt betűkkel virított a Bookart Bookshop logója. Önkénytelenül jutott eszembe a pillanat, amikor szemeim látképe elé tárult Margaret könyvesboltja, s akaratlanul is összehasonlítottam a kettőt. Míg az idős nőéről sütött a meghittség és az ajtaján belépve az ember szinte otthon érezte magát, mintha csak a nappalijában lévő kanapé párnái között olvasgatott volna egy-egy remekművet, itt csak szigorú renddel találtam szemben magam. A polcok között mindenhol polgárok ácsorogtak, míg a szekrények között pontosan annyi hely volt kihagyva, amin könnyedén elférhetett egymás mellett két testesebb ember. Rend és tisztaság. Szinte én éreztem kellemetlenül magam, amikor véletlenül tüsszentettem egyet, ezzel szilánkosra törve a légtérben megbújó csöndesség védőburkolatát.

- Jó napot! Margaret Berry nevében jöttem, egy bizonyos Cynthia Hand könyvért – egy erőltetett köhögés kíséretében eljátszottam, előre betanult szövegemet, melyet a buszon fogalmaztam meg, felkészülve a kínos pillanatok sokaságára. S igazából csak azt próbáltam elkerülni, hogy kérdések hideg vízként érkező áradatát zúdítsa fejemre, hiszen attól tartottam, hogy nem tudnék egyetlen értelmes választ sem kicsikarni elmém rejtekéből.

- Szia. Igazán tegezhetsz. Reggel beszéltünk telefonon, de nem említette, hogy egy ilyen gyönyörű lányt kell várnom – küldött felém egy kéjben úszkáló vigyort, mire megéreztem, ahogyan egész arcom szépen lassan lángba borult. Testemet átjárta egy meleg érzés, melynek tüzes lángnyelvei között kis híján elégtem.

- Öhm, köszönöm – szégyellősen tűrtem a fülem mögé egy nem létező hajtincset, s beszívva alsó ajkamat, abban reménykedtem, hogy a lehető leghamarabb elhagyhatom eme épületet, ahol a hőmérséklet már is megkétszereződött. A velem szemben álló srác, aki körülbelül egy vagy két évvel lehetett idősebb nálam, egész végig a szemeimbe bámult, melyeket zavaromban a földnek szegeztem.

- Látom nem vagy hozzá szokva a bókoláshoz. Megyek, inkább megkeresem neked a könyvet. Addig maradj itt – nem várva válaszra, elsietett, azt követően pedig eltűnt az egyik könyvespolc mögött. Kíváncsian néztem utána, ezzel jobban szemügyre véve megjelenését. Haja mézes árnyalatokban tündöklő tincsekkel rendelkezett, melyeknek a töve kissé eltért az összhatástól, ezzel az emberek tudtára adva, hogy eredetileg inkább volt nevezhető barnának, mintsem szőkének. Alkata sportosságát csak tetézte a trikó, mely elfedte testét, s akarva akaratlanul, egyszerűen képtelen voltam elfordítani róla mohó tekintetem. Még soha életemben nem láttam hozzá foghatót. - Itt is van. Szabad megtudnom a neved? – a könyvet belecsomagolta egy Bookart-os papírba, amit aztán egy átlátszó zacskóval együtt nyújtott át személyemnek. Kérdése igencsak meglepett, hiszen nálunk nem volt szokás ilyen nyíltan flörtölni egy lánnyal. Orcámat felemelve, teljesen elvesztem szemeibe, olyannyira, hogy csak másodpercekkel később tudtam kinyögni a választ.

- Melissa Fray, és köszönöm szépen – motyogtam az orrom alatt, hogy aztán elbúcsúzva az eladó sráctól, a kijárat felé siethessek. Hiába gyorsítottam fel lépteimet, egyszerűen a padlóba gyökereztek a lábaim, amikor meghallottam szomorkásan csengő hangját. Képtelen voltam felfogni, mit is akarhatott pont tőlem, s bár az egyik felem ki akarta deríteni, egy sokkal dominánsabb részem távozásra ösztökélt.

- Máris elmész? Igazán maradhatnál – nyúlt a karom felé, mire összerezzentem. Amikor észrevette, hogy hirtelen mozdulata rémülettel töltötte meg szívemet, azon nyomban elengedte a kezemet, ezzel szabadjára engedve félénk lényem, ami akár egy űzött vad melyet vére hajtott, futni óhajtott. Nem mintha túl sok okom lett volna rá, hiszen a számomra még mindig idegennek titulált fiú semmi rosszat nem tett. Nem az ő hibája volt, hogy félénkségem felülkerekedett rajtam. S bár mindig is vágytam a kalandok után; olvasni és átélni nem volt egy és ugyanaz.

- Sajnálom, de sietek – küldtem felé egy hamiskás mosolyt, majd kezemmel lenyomtam a rézből készült kilincset, aminek hatására kinyílt az ajtó, arcomat pedig megcsapta a kellemesen hűvös tavaszi szellő, így pirosságom ismételten normál árnyalatokra váltott.

- Amúgy a nevem Dean – kiáltotta utánam, mire zavartan fordultam az irányába, hogy ne higgyen túl bunkónak, amiért köszönés nélkül akartam magára hagyni. A könyvesbolt vendégei mind minket néztek, ami kissé feszélyezett, de próbáltam nem foglalkozni a gyomromban repdeső pillangókkal, melyek kedvük szerint rántották görcsbe a hasamat. Dean csak állt ott, maga elé meredve, míg kezeit csalódottan ejtette maga mellé.

- Öröm volt megismerni. Viszlát – integettem, majd bezártam magam mögött az üvegajtót, melynek átlátszó felülete mögött, még láttam, ahogyan a srác szőke hajába túrva, leszegett fejjel bandukolt vissza az eladó pult mögé.

   Lassú, lomha léptekkel közelítettem a buszmegálló felé, mely ezúttal a másik oldalon foglalt helyet, hiszen én is teljesen más irányba tartottam. Kicsit bántam, hogy nem nézhettem meg London nevezetességeit, de a tudat, hogy itt voltam, már önmagában megmelengette a szívemet. Alig vártam, hogy elmesélhessem a kistestvéreimnek. Egyszer csak egy pöfékelő jármű haladt el mellettem, s csak bambán bámultam utána, amikor hirtelen tudatosult bennem, hogy a saját buszom készül itt hagyni a nagyvárosban. Tempómat megkétszerezve, szinte már rohantam, de hiába köptem ki kis híján a tüdőmet, a sofőr bezárta a tömegközlekedési eszköz ajtaját, s képletesen szólva, fél méterrel a célom előtt, csúnyán elestem egy apró fadarabban.

- Kérem, várjon – kiabáltam, azonban könyörgésem süket fülekre talált, mintha csupán egy kővé dermedt szobornak zengtem volna verseket, ki fapofával ülte végig a szomorú sorokat, mindennemű érzelemnyilvánítás nélkül. - A francba!

  Legszívesebben beleütöttem volna valamibe, de mindezen agresszív megnyilvánulás helyett, inkább beletörődően sétáltam a menetrend kiírásához, ami azt a tényt tárta szemeim elé, hogy a következő járat csupán fél óra múlva érkezik meg – ahogy azt reggel a kedves idős nő is említette. Jobb ötlet híján eldöntöttem, hogy keresek egy pékséget, hiszen Margaret azt mondta, nyugodtan vegyek magamnak egy kis kaját, ha megéheznék. S bár annyira nem is voltam éhes, mégis jobbnak láttam így cselekedni, mintsem a padon ülve, halálra unni magamat.

  Körülbelül tíz perce róhattam az utcákat, melyeknek kirakataiban szebbnél szebb szuvenírek sokaságát fedeztem fel, amikor egy mélyről jövő, méreggel átitatott hangfoszlány csapta meg fülemet, mely olyannyira irritáló volt, hogy kalandvágyó énem képtelen volt figyelmen kívül hagyni, s egyszerűen tovább sétálni.

- Meg fogod bánni a napot, amikor az anyád világra hozott, te kis elkényeztetett senkiházi – üvöltötte, amilyen idegesen csak tudta, mire az időközben megtalált bár falának préseltem alakom, ezzel keresve menedéket az esetleges lelepleződés elől. Szívem hevesen dobogott, de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy szembe nézzek a sikátorban veszekedő emberekkel, hiszen kétség sem fért hozzá, hogy nem volt egyedül.

- Most fenyeget? Mondhatom, nagyon megijedtem – egy rekedtes kacaj zengte be az étert, mire összehúzott szemöldökkel pillantottam a rendíthetetlen srác irányába. Alkata bár büszkélkedett izmokkal, koránt sem volt olyan kigyúrt, mint a vele szemben álló, vörös fejű egyedé, akinek egy jókora ér duzzadt a homlokán, s már én féltem attól, hogy esetleg elpattanhat nála valami.

- Ne kekeckedj kisfiam, különben Istenemre mondom, hogy beverem a képedet azért, amit a lányommal tettél – a férfi ropogtatni kezdte az ujjait, azonban a göndör fürtökkel rendelkező, fiatalos személy mindezek felett szemet hunyva, vidáman horkantotta el magát. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy roppant bátor, vagy roppant idióta volt-e. Talán mind a kettő egyszerre.

- Komolyan ez a baja? Csak jól éreztük magunkat, és amúgy sem kellett győzködni, magától benne volt mindenben. El sem hiszi milyen perverzségekre vett rá – arcán megjelent egy kaján vigyor, mire megforgattam a szemeimet. Testem felületét még közelebb nyomtam a téglaborítású falhoz, miközben ujjaimmal belemarkoltam a vakolatba, ezzel sikeresen elérve, hogy mindennemű vér kiszökjön begyükből, mintha egy hulla tartozékai lettek volna, egy élettelen alaké, aki már alulról szagolta az ibolyát.

- Ezt nem kellett volna! – az idősebb ember agyát teljesen elöntötte a vörös köd, szemei szabályosan vérben forogtak, mire félénken összerezzentem. Még soha életemben nem láttam ehhez hasonlót, és a fürtöst elnézve, ő sem gondolta volna, hogy idáig fognak fajulni a dolgok. Az elmebeteg fazon arcon ütötte a fiatalabb srácot, majd felemelve lábát, beletérdelt a gyomrába. A srác azon nyomban összerogyott, de ez nem gátolta meg az öregebbet abban, hogy tovább rugdossa. A fiú torkából kínkeserves nyögések törtek felszínre, mire a felháborodott apuka belerúgott a fejébe.

- Hé, maga ott! Hát nem látja, hogy már alig van eszméleténél? Ha tovább folytatja, akkor megöli – csak a távolból hallottam eme hangot, s mindössze évtizedeknek tűnő másodpercek múltán jutott el a tudatomig, hogy ezen szavakat én ejtettem ki, eddig szorosan összepréselt ajkaimon. Már nem védett a bár fala, hiszen idő közben előugrottam menedékemből, feltárva az idegen előtt teljes alakomat.

- Te csak ne üsd bele az orrodat a nagyok dolgába – szűrte ki fogai között, ezt követően pedig ismételten bevitt egy rúgást, bele sem gondolva tettének súlyos következményeibe. Abba, hogy pár pillanat választotta el attól, hogy gyilkossá váljon.

- Kihívom a rendőrséget. Már tárcsázom is – nyúltam a táskámba, valamilyen téglatest alakú tárgy után kutakodva, ugyanis meggondolatlan szavaim megalapozatlanok voltak, csakúgy, mint fenyegetésem. Hiszen még csak nem is rendelkeztem ilyesfajta elektronikai készülékkel, mellyel kihívhattam volna a rendfenntartókat.

- A helyedben nem tenném… - sziszegte, akár egy kígyó, mire felgyorsítottam keresésemet, s megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy volt nálam egy notesz, amelyekbe minduntalan jegyzetelgettem a felszínre törő, mélyenszántó gondolataim sokaságát. Kiemelve az aprócska tárgyat, azonnal a fülemhez nyomtam, mintha bárkit elérhettem volna a segítségével.

- Jó estét, egy utcai verekedést szeretnék bejelenteni… - gyomrom fel- s leugrándozott, miközben azért imádkoztam, hogy ez az idióta, akiben már volt bőven az alkohol tartalmú italokból, ne vegye észre ügyetlen trükközésem, hogy ne buktasson le, és ami még fontosabb: ne öljön meg védelmező cselekedetsorozatom miatt.

- Szerencsés van, te kis pöcsfejű – még egyszer, utoljára bele rúgott a földön fekvő, kiszolgáltatott egyedbe, majd eltűnt az utca mögött, magamra hagyva egy félig eszméletét vesztett sráccal, aki kiterülve, magába görnyedve nyöszörgött. Magatehetetlenül.

- Jól vagy? – guggoltam le mellé, de amint ránéztem, sokkos állapotba kerültem. Még sosem láttam ennyi vért, mely az orrából folyt alá egészen a földre, ahol már egy kisebb tócsa keletkezett a vörösen izzó, sűrű folyadékból. Kedvesen megsimítottam az arcát, miközben egy, a táskámból előhalászott zsebkendővel törölgettem sebesült bőrének mocskos felületét, megpróbálva a lehető legkevesebb fájdalmat okozni az idegennek.

- Meghaltam? Bizonyára így történt, különben most nem lennél velem – össze-visszabeszélt, miközben méregzöld íriszeit az enyémekbe fúrta. Feltört ajkait felfelé görbítette, miközben remegő ujjaival orcám felé nyúlt; sikertelenül. Képtelen volt megérinteni, hiszen félúton elfogott az ereje, s karjai visszahullottak laposra vert teste mellé.

- Hülyeségeket beszélsz, és nem haltál meg – ahogy kimondtam eme szavakat, békésen csukta be szemeit, mint aki túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy fenn maradjon az éjszaka közepén. Mintha csak aludni tért volna. - Hahó! Hahó, kelj már fel! – hiába rázogattam, meg sem mozdult, mire szívem hevesebben kezdett verni. Úrrá lett rajtam a rettegés, és egyszerűen bele sem mertem gondolni, hogy ez a srác a karjaim között fog meghalni. Nem halhat meg így, főleg nem egy koszos sikátorban. - Valaki, segítsen már! – kiáltásom ismételten süket fülekre talált, mintha az emberek hirtelen eltűntek volna a környékről, pedig az igazság csupán annyi volt, hogy nem érdekelte őket más, a saját problémáikon kívül. Túl vakok voltak ahhoz, hogy önmagukon kívül, másokat is észrevegyenek. - A francba, érzem, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni – motyogtam magamban, majd ültébe tornázva a srácot, megpróbáltam elvonszolni egy taxiig. Még volt elég pénzem ahhoz, hogy eljussak Crawley-ig, viszont az, hogy mi lesz ezután, valahogy még nem állt össze agytekervényeim rengetegében. Csak egy dologban voltam biztos; hogy itt egyetlen röpke pillanattal sem maradhattunk tovább.