~hetedik~ Igazán otthon

Sziasztok :)

Kinek hogy telnek a nyár első napjai? Én eddig nagyon sokat segítettem anyunak, rengeteget aludtam és olvastam, de ma az évzáró után megünnepeljük, hogy mindenki sikeresen teljesítette az évet. Ti szoktatok ilyet? Mi tavaly vezettük be ezt a "hagyományt", akkor leszédültem egy székről. Remélem idén nem lesz semmi ilyesmi... Ó, és képzeljétek ma kezdem a jogsit, már annyira izgulok. 

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki lelkesen támogat, azt hiszem lassan beérem magam a válaszolgatásokkal, már csak kettőre nem írtam. Nagyon szeretlek titeket, boldog vagyok, amiért itt vagytok nekem. Remélem most, hogy nyár van, olyan bloggerinákról is hallok majd, akik eddig időhiány miatt nem adtak jelet magukról. De ha nem, hát nem. :) 

A részről csak annyit, hogy nem ez, hanem a következő a nagy kedvencem, azonban ez elengedhetetlen a folytatáshoz. Majd meglátjátok, miért. 

Kellemes nyarat, jó olvasást és millio puszi Xx

#MELISSA

   Kezemben egy hatalmas papírdobozzal sétáltam le a lépcsőn, miközben arra figyeltem, hogy egyenletesen szívjam, majd fújjam ki a levegőt, hiszen amikor otthon pakoltunk, az ilyen óriási súlyoknál gyakorta megfeledkeztem a helyes légzésről, aminek az lett a következménye, hogy halványlilává vált arccal ültettek le egy kényelmes szalmazsákra, s addig itattak a forrásból hozott jéghideg vízzel, amíg lötyögni nem kezdett a hasamban. Hol a jobb, hol a bal talpamat csúsztattam a soron következő fokra, s ezzel az óvatos mozdulatsorozattal sikerült megúsznom az esetleges eséseket. Csütörtökhöz híven Mr. Berry elment horgászni, s ezúttal az új jövevényt is behálózta, így a többiekkel – Tina és a nagymamája – úgy döntöttünk, kiürítjük a padlást, ezzel is otthonosabbá varázsolva a „szobámat”. Még mindig nem értettem, mire volt ez a nagy felhajtás, amikor már elértünk itt töltött vakációm feléhez, ami egyet jelentett azzal, hogy két hét múlva utazom haza, s soha többé még csak látni sem fogom az engem befogadó kedves embereket. Mégis, annyira jól esett, hogy gondoltak a kényelmemre és foglalkoztak velem, hogy egyszerűen képtelen voltam nemet mondani a rögtönzött programra.

- Hova tegyem? – kérdeztem meg Mrs. Berry-t, aki épp az ebédet készítette, mert már annyira régen reggeliztünk, hogy azt is elfejtettem, mit ettünk egyáltalán. Fejével a nappali felé bólintott, mire elmotyogtam egy ’köszönöm’-öt, és felgyorsított lépteimmel megindultam, követve a segítőkész utasítást. Agyam egyfolytában azon kattogott, vajon hogyan érezhette magát Jem, és ez kezdett megijeszteni, hiszen alig ismertem, mégis kötődtem hozzá. Esténként, amikor mindannyian leültünk az ebédlőben pihenő asztal köré, hogy az áldás után nekilássunk a finom ételek elfogyasztásának, minden másodpercet kihasználtam, hogy pár röpke pillanatig őt bámulhassam, s elraktározhassam elmém legmélyebb bugyraiba gyönyörű, ámbár még mindig sebhelyes vonásait. Alig akartam elhinni, hogy kis híján agyonverték, s bár annak az elmebetegnek megvolt rá az oka, egyszerűen képtelen voltam elítélni azért, amit tett. Hiszen mindenkinek voltak titkai, ami alól sem ő, sem én nem képeztem kivételt. Velem szemben pedig, neki esélye sem volt felfedni elrejtett cselekedeteit, hiszen ő maga sem tudott róluk. Olyan zavaros volt ez az egész, s bár tudtam, hogy az időnk egyre fogyóban, akár valamiféle hiánycikk, egyszerűen nem volt elég bátorságom felhozni a múltkor történteket. Hogyan is kérdezhettem volna meg, mit jelentett neki az az ostoba ölelés, amikor tudtam, rajtam kívül mindenkinek jelentéktelen volt eme mozdulatkombináció?! Én voltam az egyetlen, aki túlreagálta az eseményeket, s én voltam az egyetlen, aki még mindig ezen rágódott. Ajkamba harapva, megindultam az emelet felé, ami után még meg kellett másznom egy újabb halom lépcsőt, mivel ez volt az egyetlen módja annak, hogy valaki feljusson a padlásra.

- Szerintem kifesthetnénk, mondjuk citromsárgára vagy barackszínre – hallottam meg Tina jellegzetes hangját, amikor átléptem a küszöböt. Felhúzott szemöldökkel konstatáltam az előbbi kijelentésének abszurditását, azonban – tekintve, hogy háttal állt nekem, és teljesen belemerült a designnal kapcsolatos felvetéseibe – ő ebből semmit sem látott. Szemeimmel körbenéztem a félig üressé vált helyiségen, s megdöbbenve vettem tudomásul, hogy sokkalta nagyobb, mint azt valaha is gondoltam volna. A tetőablakokon keresztül beszűrődő fénycsíkban tisztán kirajzolódtak az apró porszemek alakjai, amik azonnal rátapadtak a hajamra és a ruhámra, így gyorsan felírtam a képzeletbeli listám elejére az alapos fürdést.

- Szerintem pedig tök felesleges – adtam hangot a véleményemnek, és újabb pakolni való után kutakodtam; ezúttal egy zsák használaton kívüli ruha akadt a karmaim közé. A szürke zacskó még nálam is nagyobb volt, így a kezeimbe véve ki sem láttam mögüle, ami komolyan megnehezítette a mozgást. Próbáltam nem törődni a téliszonyommal, s azzal nyugtatgattam magam, hogy ha előre esek, akkor legalább puha lesz a földet érésem.

- Úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna – kiabálta utánam, mire megforgattam kék színű szemeimet, és halk kuncogásba kezdtem, hiszen ez alatt a két hét alatt annyi időt töltöttünk együtt, hogy sikerült kiismernem Tina személyiségét, s rá jellemző tulajdonságait. Utálta, ha valaki megsózta a reggelijét, ha valaki megszólta egyedi stílusát vagy megmondta neki, mi helyes és mi nem. Egy igazi lázadó szellemű barátra találtam benne, amiért nagyon hálás voltam az égieknek, hiszen segített megtalálni önmagam. Már nem féltem minden újtól, bár ez nem jelentette azt, hogy rettenthetetlenné váltam. Elérve a nappaliba, óvatosan a kanapéra helyeztem a zsákot, hogy aztán visszarohanva a padlásra, folytathassam az elkezdett munkát. Jól esett dolgozni, hiszen lefoglalt és elterelte a gondolataimat, egy bizonyos méregzöld szemű egyedről, aki belopta magát elmém legmélyebb rétegeibe. Régen, amikor apu naphosszat napszámos munkát végzett a falu határában, anya mindig a ház körüli tevékenységekkel foglalta le magát, s bár akkor azt hittem, hogy elment az esze, most mintha megvilágosodtam volna. Végre megértettem őt.

- Csak én vagyok tisztában azzal, hogy az ittlétem nem végleges? – kérdeztem meg félvállról, miközben az ágyon ülő lány lustálkodó alakját figyeltem, aki az okos telefonján lévő alkalmazások segítségével, különböző színekbe öltöztette a belteret, amit a távollétemben lefényképezett. Haja, az enyémhez hasonlóan, egy kócos kontyba volt fogva, hogy a munka során ne akadályozza semmiben, bár ahogy elnéztem, ő már rég letett a közös programról. Sokkal jobban izgatta a bepakolás, mint az azt megelőző előkészületek.

- Na, és? Én sem lakom itt, mégis van szobám. Majd nyaranként meglátogathatsz minket – fel sem nézett a kezében szorongatott elektronikai készülékből, miközben hozzám beszélt. Fejemet csalódottan rázogattam, hol jobbra, hol balra, mialatt valami könnyű tárgy után kutakodtam. Már csak három közepes méretű doboz, egy antik csillár, egy komód, pár cipős doboz, egy ósdi zenelejátszó és az ágyam pihent a helyiségben, aminek a padlóján hatalmas rétegekben állt a por. Világosszürke szemcséik a hóra emlékeztettek, és szívből jövő késztetést éreztem arra, hogy belerajzoljak valamiféle ábrát.

- De épp ez az. Nem látogathatlak meg, ahogy ti sem engem – értetlen arckifejezése láttán vettem egy mély lélegzetet és magyarázkodásba kezdtem. El akartam neki mondani mindent, a lehető legrészletesebben, hogy eszébe se jusson kérdezősködni. Nem volt kedvem sem a faluról, sem a családomról s végképp Jeremyről beszélni, hisz én magam is utáltam az egészet - A mi falunkban egy amis közösség lakik, akik el vannak szigetelve mindenféle modern dologtól. Ha két hét múlva úgy döntök, visszamegyek, akkor nem jöhetek vissza. Ez az első számú szabály – a legfontosabb, aminek a megszegése súlyos következményekkel járt, tettem hozzá magamban, hogy teljes legyen a kép. Tom bácsi egyszer, egy részeg pillanatában elmesélte, hogy ismert egy fiút, aki csak egy év elteltével ment haza, de nem engedték át a határon. A polgármester azt állította, hogy túl sokáig érintkezett a modern felfogásokkal, és megrontaná a hithű közösséget a felvilágosult eszméivel. A nővére nem bírta elviselni, hogy hontalanná tették tulajdon öccsét, így segített neki visszajönni. Mindennemű feltűnés nélkül csempészte át a határon, és egy pajtába bújtatta. Egy kis patak menti kunyhóba a szántóföldeken túl, ahol régebben a juhokat őrző pásztorok töltötték az éjszakáikat, távol a családjuktól. Mindössze egy hónapig bírták lebukás nélkül, s amikor megtörtént a baj, akkor olyan orbitális botrány tört ki, amit csak megtorlással lehetett meg nem történtté tenni. A fiúnak kivágták a nyelvét, hogy ne hirdethesse az eszméit, s így végül maradhatott. Mindez még a nagymamám kiskorában történhetett, amikor háborúban állt az egész ország, és az emberek mindenre képesek voltak, nekem mégis felfordult a gyomrom már magától a gondolattól, hogy ilyen dolgok tényleg léteztek. S bár tisztában voltam vele, hogy ez törvénytelen, féltem, hogy a családommal is megtörténhetne, ha önző mód a saját fejem után mennék.

- Sosem akartál maradni, igaz? Nem is akarsz változtatni a döntéseden? – szegezte nekem kissé gúnyos hangvételű kérdéseit, amiből azonnal rájöttem, mennyire nem volt ínyére a dolog. Jól esett, hogy ennyire kiakasztotta a tény, hogy talán soha többé nem láthatjuk egymást, de egyben el is szomorított, hiszen sosem akartam megbántani senkit azzal, hogy az élete részévé váltam, még ha csupán egy kis időre is.

- Nem lenne értelme – motyogtam az orrom alatt, kissé meggyötört hangnemben, amitől a fájdalom érezhetően a légtérbe szökkent. Egyszerűen képtelen voltam a gondolkozásra, vagy az ellenérvek felhozatalára, és már abba is belefáradtam, hogy magyarázatok után kutakodjak az elmémben. Hisz mi értelme lett volna, ha Tina egyszerűen meg sem akarta hallani a miértjeimet? Az egész kezdett egy ostoba burokra hasonlítani, ami mögül hiába kiabáltam, a plexinek köszönhetően egyetlen hangfoszlány sem törte át a megingathatatlan falakat; barátnőm pedig nem értett a szájról olvasás művészetéhez. Pedig annyira próbáltam a tudtára adni a dolgokat, az idő viszont megállíthatatlan iramban pergett előre, mígnem egyetlen molekulányi oxigén sem maradt átlátszó kalitkámban. Fuldokoltam a tehetetlenség tengerében.

- Ez nem igaz, hiszen most már van munkád, barátaid. Egy idő után önálló életet kezdhetnél, és mondjuk, írhatnál. Ne is próbálj a szavamba vágni, láttam a gyönyörűséges idézeteket a füzetedben – résznyire nyílt ajkaimat összepréseltem a magasba emelkedő kezek láttán, amikkel Tina nyugalomra utasított. Még, hogy írni. Jó vicc. Sosem volt hozzá elég önbizalmam, hiszen minden próbálkozásom, ami édesapám kezébe került, végül a kandallónkban landolt, s nekem könnyes szemeim leheletvékony fátyla mögül kellett végignéznem, ahogy a költői soraim a tűz martalékává váltak, ahogy hamuvá porladtak, s ahogyan a szél továbbfújta őket, amikor kitakarítottuk, s a kertbe szórtuk a szürke szemcséket.

- Te belenéztél a füzetembe? – jutott el a tudatomig a lényeg, s mérgemben még a hangom is megemelkedett. Ehhez a világon semmi joga sem volt; semmi. Fejem vörössé változott, akár még egy pávián alfelével is versenyre kelhetett volna. Tina azon nyomban letette a kezében szorongatott telefont, és aggodalommal teli szemekkel meredt feldühödött alakomra. Talán most jött rá, mit is tett. Hogy mennyire megbántott a felelőtlenségével, bár minden kétséget kizárólag nem ez volt a szándéka. Szívem hevesen dobogott, de szemeimet lehunyva, próbáltam a lehető leggyorsabban lenyugtatni felhevült kedélyemet, s ezzel eme létfontosságú szervem ütemét is. Az orromba tóduló, kissé dohos szagú levegőt végül elnyitott számon keresztül fújtam ki, s ezt megismételve, addig lélegeztem, amíg megfeszült izmaim el nem ernyedtek.

- Hát, az úgy volt… nem mindegy? A lényeg, hogy tehetséges vagy és gyönyörű és szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki örülne, ha maradnál – fakadt ki magából, azonban velem ellentétben, hangja egy másodperc erejéig sem remegett meg, ahogyan izmai sem görcsöltek be az idegességtől. Sötét szemöldökeim az egekbe szöktek, mintha valamiféle vákuum szippantotta volna maga felé, s így fent is ragadtak. Értetlenségem tisztán kivehető volt a mozdulataimból, s a reagálásomból.

- Tudom, a nagyszüleid is nagyon megszerettek, ahogy én is őket, viszont azt nem várhatom el, hogy eltartsanak… Mi ez a fej? – tettem fel az utolsó kérdést, ezzel félbe szakítva szabadkozásomat. Tina arcán megjelent egy csúnya grimasz, amikor ajkaival ’o’ formát kreált, s egyik szemét még a másiknál is nagyobbra tárta. Hitetlenkedése láttán még azt is el tudtam képzelni, hogy ha most egy pohár víz lett volna nála, akkor egy hanyag pillanatában simán kiejtette volna kecses ujjai közül az átlátszó üveget. Úgy tett, mintha szellemet látott volna, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hova kerültem. Mi volt ilyen érthetetlen számára abban, amit mondtam? Talán nem hitte el, hogy tényleg ilyen fontosak számomra a nagyszülei? Pedig ez egy nyílt titok volt, ugyanis egy nap megesett, hogy többször is a tudtukra adtam mérhetetlen hálámat.

- Hidd el, belül szebbeket gondolok – nevette el magát, mire úrrá lett testem felett a megkönnyebbülés hulláma. - Te is tudod, hogy én nem rájuk értettem, vagyis nem csak rájuk – arcom önkénytelenül vette fel az előbb látott kifejezések mását, mintha Tina tulajdon tükörképévé váltam volna, egy mihaszna hasonmássá. - Mi ez a fej? – gunyoros mondata végén röhejes nevetésben tört ki, ami leginkább egy malac röfögésére hajazott, s ami minden pillanatban képes volt vidámmá varázsolni, még akkor is, ha éppen romokban állt körülöttem a világ. Ami valljuk be, az utóbbi időben elég gyakran előfordult, hiszen rengeteget búslakodtam a családom hiánya miatt, s ezt talán sokaknak gyerekesnek tűnhet, de akinek hozzám hasonlóan szoros kapcsolata volt a vér szerinti rokonaival, azok megérthették kiakadásom okát. Sokáig gondolkoztam a megfelelő jelzőn, amivel a mindennapjaimat körülírhattam volna, míg végül a melankolikust találtam a legreálisabbnak.  A melankolikus ember gyakran borúlátó, s alapvetően pesszimista. Nem érdekli olyan sok minden, de ha valamibe belekezd, abban kitartó, s képes a tökélyig vinni elképzelésének megvalósítását. Vonzódik a művészetekhez, a zenéhez, az irodalomhoz és a filozófiához – mintha csak rólam mintázták volna.

- Semmi, épp hülyének nézlek – rántottam meg a vállamat, félvállról véve a dolgokat, s ezzel is elterelve a beszélgetést, egy valamivel kellemesebb irányba. Kezemmel az egyik közepes méretű doboz felé nyúltam, majd megemelve azt, nyomomban barátnőmmel, megindultunk a nappali felé. Óvatosan botorkáltam le a lépcsőfokok rengetegén, akár egy vak, akinek még maga a lét is nehezére esett. Bal, jobb és bal, jobb; motyogtam magamban, miközben számolgattam a már megtett fokokat. Pontosan tizenöt vezetett le a padlásról, majd még huszonöt az emeletről.

- Miért pont Jem lett a neve? Szerintem a Harry jobban illik rá, nem? – Tina valamivel magasabb volt nálam, így csokoládészín szemeivel kilátott a holmik alól, míg én csupán oldalra pillantgattam, hogy mozdulatai utánozásával, akadálytalanul végezhessem el a rám szabott feladatot. Kérdése épp oly váratlanul ért, mint egy sivatagi utazót egy érintetlen oázis látképe, s hirtelen azt hittem mindössze a képzeletem játszadozott velem, hogy ez is csupán egy volt a rengeteg délibáb közül.

- Ezt úgy mondod, mintha tudnád kicsoda – tettem le a kanapé mellé a dobozt, hogy aztán farkasszemet nézve Tinával, számon kérhessem fura viselkedése miatt. Mi az, hogy a Harry jobban illik rá? Szerintem egyáltalán nem passzol hozzá a Harold elnevezés, s még akkor sem hoztam volna fel ezt a bugyuta nevet, ha ez lett volna az egyetlen, ami bírt a létezés fogalmával.

- Te tényleg nem tudod? – kérdezte, én pedig kezdtem megunni az idiótaságait. Mit nem tudtam, vagy ami még ennél is fontosabb; mi az, amit ő tudott, és nem mondott el nekem? Lehet, hogy ezt a titokzatos srácot tényleg Harrynek hívták és valahonnan ismerte a barátnőmet csak ő éppenséggel elfelejtette, ahogy mindenki mást az életében? S, ha mindez igaz volt, akkor miféle szálak fűzték össze az útjaikat?

- Honnan kéne? – lassú, lomha léptekkel közeledtem a padlás felé, a mai napon már sokadszorra, de egyáltalán nem bántam, hiszen sosem vetettem meg a kétkezű munkát, s ez még semmi sem volt ahhoz képest, amikor az egyik nyáron meghalt az ökrünk, és segítenem kellett apunak a földeken. Akkor értettem meg igazán, mi is az élet, és mit jelentett megdolgozni a napi betevőért. Amikor először olvastam a nagyvárosi emberekről, egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan voltak képesek a pazarlás ilyen mértékű műveléséhez, de aztán szépen fokozatosan rájöttem, hogy akinek az életében még nem voltak komolyabb nehézségek, azok nem is érthették meg, mit jelentett szenvedni.

- Vagyis úgy értem, hogy tényleg nem hallottad, hogyan nevezte az a férfi, aki összeverte? – hárította kérdésemet, s bár eleinte még kételkedtem szavahihetőségében, s képtelen voltam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy a képembe hazudott, végül mégis beadtam a derekam és szemet hunytam ostoba képzelgéseim felett. Ugyan mégis mi oka lett volna elhallgatni előlem valami kézenfekvő tényt Jem kapcsán? Úgy van: semmi.

- Nem mondott mást, csak azt, hogy pöcsfejű, de most, hogy jobban belegondolok… - húztam el a mondat végét, s mivel nem fejeztem be, az egész a levegőben lógott, hosszú másodperceken keresztül, ami alatt felértünk az üressé vált helyiségbe. Már alig volt benne a rá jellemző tárgyakból, s így, két hét után ez olyannyira fura volt, mintha egy piercinges ismerősömet megfosztották volna kedvenc testékszerétől. Határozottan eltűnt a varázsa és a személyes kisugárzása, ha egyáltalán lehettek ilyen jellemzői egy szobának.

- Igen? – Tina hangja alig észrevehetően megremegett, mintha félt volna a válaszomtól, és épp ezért fordultam felé, hatalmas kíváncsisággal vegyített gyanakvásommal. Talán tényleg titkolt valamit; futott át az agyamon. De vajon mit? Gyorsan megráztam a fejemet, hogy ezzel a mozdulattal kiverjem belőle az összeesküvés elméleteimet, hiszen egyáltalán nem volt jogom ilyesmivel vádolni, még gondolatban sem. Neki és a nagyszüleinek köszönhettem, hogy otthonra leltem Crawley városában. Az egyetlen elfogadható érzelem, amit irányukba generálhattam, az kétség kívül az őszinte hála volt.

- Nekünk is így kéne hívni – próbáltam menteni a menthetőt egy laza beszólással, amihez hasonlókat Jem és ő szokott egymás fejéhez vágni, minek hatására Tina szemmel láthatóan megkönnyebbült, és elnevette magát, miközben a kezembe nyomta az antik csillárt, és gyengéden a lépcső irányába tolta a testem.

- Nagyon vicces vagy, szerintem a mostani jobban tetszik neki, főleg, mert te találtad ki – kacsintott, mire megforgattam égszínkék íriszeimet. Egy dolog volt, amit jobban utáltam annál, ha az emberek megmondták, mit csináljak; ha az emberek megmondták mit csináltam, még mielőtt én magam tudatában lettem volna, általuk kreált tetteimmel. Mindig is gyerekes dolognak tartottam a szarkeverést és a pletykálkodást, s ezt egy rosszindulatú horkantással szándékoztam barátnőm tudtára adni, aki sajnálatos mód nem vette – vagy csak nem akarta venni – a lapot, így kénytelen voltam szavakba önteni keserű érzéseimet.

- Ne kavarj, kérlek. Te sokkal többet beszélgetsz vele, mint én, és ha véletlenül neki is felhoznád a témát, előre figyelmeztetlek, ezekkel a kezekkel agyon csaptam már pár csirkét – fenyegetőztem, pedig igazából, valahányszor erre került a sor, az ajtó másik oldaláról, eltakart szemekkel néztem, ahogy anya megfojtotta a védtelen állatokat. Világ életemben én etettem a tyúkokat, így elkerülhetetlen tényezőnek számított, hogy a szívemhez nőttek. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy a megölésük gondolatától is rám tőrt a sírhatnék. Gyűlöltem, hogy ilyen gyenge voltam, mégis, egy részem úgy gondolta, hogy a könyörületesség igazán nagy erény, s ahhoz is hatalmas lelki erő szükségeltetett.

- Értettem, főnök asszony. Befogom a számat – nevette el magát, majd csípőre tett kezekkel nézett végig a hasztalan holmikkal töltött nappalin, ami olyan volt, mintha kitört volna benne a harmadik világháború.

- Amúgy, ha nagyon festeni akarsz, legyen világoszöld – jegyeztem meg félvállról, majd megtörölve a homlokomat, a konyha irányába bandukoltam, hiszen az orromat megcsapta egy kellemes illatfelhő, amitől azon nyomban összefutott a nyál a számban, s erre még korgó gyomrom is rá tett egy lapáttal. S hogy miért zöld? Nos, erre igazán egyszerű volt a válasz, hiszen csak végig kellett nézni az ajtón belépő fiú alakján, mélyen az íriszeibe meredni, elveszni mélységükben, s az ember már nem is látott mást, csak azt a gyönyörűséges zöld árnyalatot, amitől egyből képes volt megnyugodni az egész lelke.