~ötödik~ Ismeretlen áldozat

Sziasztok :)

Ezennel eljutottunk az egyik kedvenc részemhez. Már nagyon vártam, hogy megmutathassam nektek és örülök, amiért előre dolgoztam, mert a suli miatt olyanra, hogy írás egy másodpercnyi időm sincs mostanában. Szeretnék megköszönni nektek mindent, és itt most tény MINDENRE gondolok. Remélem ez a rész nektek is tetszeni fog, az írása ugyanis nagyon élvezetes volt.

Sajnálom, hogy nem válaszoltam még minden kommentárra, ez nem jelenti azt, hogy nem örültem nekik vagy nem olvastam őket. Mindegyik megmosolyogtatott és bár nem látszik, de visszamenőleg sokat válaszolgattam, ugyanis drága Azy még a Louis-oshoz is írt nekem, pedig azt már több mint egy hónapja lezártuk. Ezúton is köszönöm neki <3

Millio puszi Xx Kitartást az utolsó napokhoz és nagyon szeretlek titeket!

#HARRY

  Iszonyatos fájdalmat éreztem a testemben, mintha ezernyi apró tű szurkált volna belülről, mintha valami megszállta volna lényemet, s most arra készült volna, hogy körmei segítségével kivájja magát bőröm rejtekéből, ezzel szétszakítva mindent, ami eddig voltam. Körülöttem nem volt más, csak sötétség, s bármennyire is szerettem volna, egyszerűen képtelen voltam kitörni eme börtönből, mely fogva tartott, száműzve mellőlem a szabadságot. Azt, ami születésénél fogva kijárt mindenkinek, még a legjelentéktelenebb kukacnak is, ki eső idején feljött a felszínre, maga mögött hagyva az oltalmazó földkupacot, melyben mind ezidáig monoton pillanatait tengette. Fülemet megcsapta egy lágy szólamú hang, melynek angyali dallama átjárta a légteret, ezzel csökkentve szenvedésem, magatehetetlen bánatomban. Minden erőmmel azon voltam, hogy végre valahára kinyissam a szemeimet, mégis kudarcot vallottam, s a további próbálkozás helyett, beletörődve adtam át magam a kellemes soroknak, melyek minden bizonnyal egy könyv lapjairól származhattak. Valaki mesét olvasott nekem; valaki, akinek talán számíthattam annyira, hogy ne hagyjon magamra.

„Ó, hideg, hideg, rideg, félelmetes halál, itt emelj oltárt, és díszítsd fel a rendelkezésre álló összes borzalommal, mert ez a te birodalmad! Csak a sokak által szeretett, megbecsült, tiszta fejnek nem tudod egyetlen hajszálát sem meggörbíteni rettenetes céljaid érdekében, nem teheted gyűlöletessé egyetlen arcvonását sem. Nem az számít, hogy a kéz tehetetlen, és ha elengedik, visszaesik, nem fontos, hogy a szív és az ütőér megszűnt lüktetni; csak az számít, hogy a kéz valaha nyitott, adakozó és igazságos volt; a szív bátor, meleg és gyöngéd, a szívdobbanás igazi férfié. Sújts le, árnyék, sújts le! Jótettei fölbuzognak majd a sebből, hogy a halhatatlan élet vetésének hintsék szét a világban!”

  A lány hangja egyre közelebbről érkezett, szinte hívogatott, mintha arra kért volna, hogy sose hagyjam el, pedig azt sem tudtam kicsoda, és így jobban belegondolva, hirtelen semmi mással sem voltam tisztában. Mintha valaki kiradírozta volna az emlékeimet, melyeket mind ezidáig az agyam menedékében raktároztam, egy biztosnak vélt helyen, ahonnan azt hittem, sosem veszthetem el őket. Úgy látszik tévedtem. Én tévedtem. De mégis ki voltam én? Hogyan kerültem ide? És ki ennek az angyali hangnak a tulajdonosa? Csak álmodom, vagy mindez valóság? Meghaltam, vagy élek?

  Hirtelen elhallgatott a monoton beszéd, egy olyan résznél, ami elég érdekesnek ígérkezett, de ami ennél sokkal jobban felzaklatott, az egy szék hangos és irritáló csikorgása volt, mely azt jelezte, hogy a rajta ülő egyed épp el akarta hagyni a szobát. Szívem hevesebb ütemre kapcsolt, és úgy éreztem bármelyik pillanatban képes lehet felmondani a szolgálatot, már magára a gondolatra is, hogy egyedül hagyhatnak ebben az álomvilágban, a helyen, amiről semmit sem tudtam, csupán annyit, hogy feketeség jellemzi. Olyan sötét, amit nem vált fel a világos, mintha ebben a dimenzióban csak az este létezett volna, és a nappal fogalmáról még csak nem is hallottak volna a lakói. Lakói? Hiszen nem is találkoztam mással, mindössze önmagam torz másaival. Egy hang arra ösztönzött, hogy adjam fel, hogy nekem már rég egy másik helyen lenne dolgom, valahol, ahova nem követhet senki, akit eddig ismertem. Még a hideg is kirázott, amikor a fülembe pusmogott és arról a másik világról mesélt nekem; mintha azt akarta volna elérni, hogy a halálba meneküljek. Viszont, létezett egy második, egy sokkal kedvesebb tónussal rendelkező, magasabb frekvencián mozgó hangocska is, amit eme lány hívott életre. S én annyira látni akartam, hogy küzdöttem. Küzdöttem a lehetetlen ellen, s csak reménykedni tudtam, hogy egyszer képes leszek kinyitni a szemeimet, hogy egyszer rám talál egy fénysugár.

  Halk, egyenletes ritmussal rendelkező léptek zaja töltötte be a némaságba burkolózó légkört, majd valami nedves és hideg szövet ér hozzá homlokom felületéhez, melytől még a hideg is kirázott; mégis, jóleső érzéssel töltötte meg a szívemet.

- Tudod, bár nem ismerlek, azért remélem, hamarosan fel fogsz kelni. Mindjárt kifogyok a Dickens könyvekből – egy keserű kacaj tört fel a mellettem pihenő torkából, majd kezei közé fogta az enyémeket, és ujjaival apró köröket rajzolt a tenyeremre. – Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Lehet, hogy kórházba kellett volna vigyelek, csak tudod nagyon berezeltem és elfelejtettem ésszerűen gondolkozni. Még szerencse, hogy Mr. Berry régen ápolóként dolgozott – éreztem, ahogy kifúj egy hatalmas adag levegőt, melyet egész idő alatt magában tartott, feltehetőleg idegességében. Fogalmam sem volt ki lehet az a Mr. Berry, akinek ezek szerint az életemet köszönhettem, azonban a tudatlanságom nem akadályozott meg abban, hogy mérhetetlen mennyiségű hálát generáljak irányába.

- Melissa drágám, kész az ebéd – egy eddig sosem hallott hang szólította meg a mellettem gubbasztó lányt, akit ezek szerint Melissának hívtak. Az újonnan felbukkanó alak szeretetteljesen megsimogatta Mel kezét, amit onnan tudtam, hogy ezzel egy időben bőrének ráncos felülete az én tenyeremhez is hozzá ért. Mindebből pedig azt a következtetést vontam le, hogy nagyon szerethette az unokáját, hiszen semmi kétségem sem fért hozzá, hogy rokoni kapcsolatban álltak. Ugyanis miért éltek volna egy háztartásban, ha idegenek egymásnak?

- Köszönöm, de nem vagyok éhes, inkább itt maradnék – egy évtizednek tűnő pillanat erejéig elengedte a kezemet, hogy megölelje a nagymamáját, majd visszaült mellém és folytatta nyugtató hatással rendelkező mozdulatsorozatait. A körök lassan csillagokká változtak, majd vonalakká, érintése pedig egyre gyorsabb és gyorsabb lett, mintha feszélyezte volna valami.

- Már három napja itt gubbasztasz, nem gondolod, hogy belebetegedsz az aggodalomba? Hiszen azt sem tudod kicsoda ez a fiú – ha tudtam volna, most minden bizonnyal összeráncoltam volna a szemöldökeimet, hiszen teljesen lesokkolt eme kijelentés. Nem ismert; akkor mégis miért voltam itt? Egy kényelmes, puha ágyban, oltalmazó kezek között. Vajon mi késztette arra, hogy vigyázzon rám, és még enni se legyen hajlandó? Agyam minden egyes szegletét megrohamozták a vészjósló gondolatok, mint például az a feltevés, hogy emiatt a lány miatt kerültem ilyen állapotba, hogy miatta veszítettem el az emlékeimet és most szimplán a bűntudata ragasztotta mellém. Hogy vezekelni akart, elkövetett bűneiért, ezzel csitítva a lelkében életre kelő hangocskát, ami folyton folyvást azt suttogta a fülébe: Gyilkos vagy!

- Az, hogy nem ismerem, nem akadályoz meg abban, hogy gondoskodjak róla. Hiszen majdnem megölték – dühtől izzó hangnemben förmedt rá az érte aggódó idős nőre, s még a teste is beleremegett az indulatok kusza kavalkádjába, ami, akár egy tornádó, magával ragadta, s oly messzire repítette nyugodtságát, hogy keresve sem találhatta volna meg. 

- George szerint túléli, és még épp idejében léptél közbe. Megmentetted az életét, én pedig nem fogom hagyni, hogy ő elvegye a tiédet – egy újabb tény, mely eddig el volt hallgatva előlem, és már kezdtem is megbánni előző gondolataimat. Szóval nem bűntudat tartotta mellettem, hiszen megmentett. Nem lehetek sem a barátja, sem a szerelme, hiszen még sosem találkoztunk ezelőtt, és az, hogy rám talált, csupán a véletlennek köszönhető. Hirtelen jobban érdekelt ez az egész, mint a saját múltam, és magamban elmormoltam minden imának nevezhető szösszenetet, ami hirtelen az eszembe jutott. Hiszen nem voltam teljesen zombi; tisztában voltam a matematika alapjaival, az irodalommal és a földrajzzal, még az az idióta történelem is az agyamban volt, kivétel a saját történetem. Kész röhej, hogy többet tudtam magáról Napóleonról, mint arról, ki is voltam valójában. Hogy voltak-e testvéreim, akik haza vártak; édesanyám vagy édesapám, esetleg egy hűséges házi kedvenc, aki arról álmodozott, hogy hamarosan megvakarom a füle tövét.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes – Mel, jól hallhatóan lenyelte a torkában növekvő gombócot, majd pár apró, de annál mélyebb lélegzetvétel után visszaült a nyikorgó székre, azonban most nem ért hozzám. Csak ült, és bármibe lemertem volna fogadni, hogy lehajtott fejével a cipőjét, esetleg a padlót mustrálta.

- A sütőben hagyok egy kis rántott húst, hogy ne hűljön ki. Ha meggondolod magad, akkor pedig szívesen látunk – szívesen látták volna, de tudta, hogy nem fog menni. Még én is tisztában voltam vele, hogy nem fog magamra hagyni, s bár aggasztott a tény, hogy ez a lány, akit még életemben nem láttam már több napja ebbe a szobába zárkózott unalmasnak nevezhető társaságommal, azért egy részem kitörő örömmel nyugtázta, hogy képes volt minderre.

- Köszönöm… - motyogta az orra alatt, amit pár monoton s egyre halkuló kopogás követett, jelezve, hogy a nagymama elhagyta a szobát, s rákanyarodott a folyosóra - és sajnálom – utóbbit már én is csak kisebb erőfeszítések árán hallottam meg, így kizártnak tartottam, hogy eljutott volna az idős nő füléig. Mellkasomba belehasított egy szúró érzés, mintha belülről kínzott volna a bűntudat, s egyszerűen nem akartam elfogadni a tényt, hogy miattam esetleg megromolhat a felhőtlen kapcsolatuk. Hisz nem voltam én senki, vagyis jobban mondva; egy senki voltam.

   Vettem egy hatalmas lélegzetet, éreztem, ahogy a mellkasom az egyik pillanatban felemelkedett, majd süllyedésbe kezdett, miközben szívem hangosan dübörgött a bordáim mögött. Fel akartam kelni, méghozzá azonnal és bármennyire is megerőltető volt a kimerítő próbálkozás, egy másodpercre sem adtam fel. Mind a két szemhéjam fájt, a karjaim bizseregtek, de akkor hirtelen, mintha átszakítottam volna egy láthatatlan célszalagot; sikerült megmozdítani az egyik ujjamat, így megszoríthattam Melissa puha kezeinek egyikét. A következő lépés már egy fokkal nehezebben ment, de végül a pupilláim is megláthatták a világosságot, mely vakítóan tört át a leheletvékony függönyök résein. S bár még nem tudtam ülésbe tornázni magam, arra már képes voltam, hogy fejemet a mellettem ülő lány felé fordítsam, akinél még életemben nem láttam szebbet. Ébenfekete haja hosszan omlott le egészen a mellei alá, s kék szemeivel értetlenül, mégis boldogan pásztázta arcom vonásait.

- Jól vagy? Fáj valamid? Nem vagy éhes? – csak úgy özönlöttek belőle a kérdések, mintha dézsából öntötték volna, vagy mintha átszakadt volna egy védgát, ami megmentette városát egy hatalmas folyamtól, mely mellette élte mindennapjait. Kezeivel a homlokomon pihenő kendő felé nyúlt, amit aztán letett az ágy szélénél álldogáló éjjeliszekrényre.

- Neked is szia, és most már ezerszer jobban vagyok, köszönöm – mosolyogtam rá, amennyire csak tőlem tellett, azonban egy fanyar grimasznál jobbra sajnos nem futotta. Próbáltam felemelni a karomat, hogy megérinthessem Mel arcát, azonban oly sutára és esetlenre sikeredett eme mozdulatom, amilyenre egyáltalán nem számítottam. Remegő kezem pár másodperc után, bénán hullott a testem mellé s aztán eltartott egy darabig, mire ismételten meg tudtam emelni. Kétség kívül ramatyul festhettem, s úgy is éreztem magam.

- Hozzak valamit? – jött egy újabb kérdés, és nagyon hálás voltam a lánynak, amiért figyelmen kívül hagyta előbbi tettemet. Arcom alig észrevehetően lángba borult, s bár óriási késztetést éreztem arra, hogy a hajamba túrjak, érthető okokból nem tettem meg.

- Ne fáradj, viszont érdekelne, mi volt az, amit felolvastál nekem. Olyan szép volt – tereltem el a témát egy sokkal vidámabbra, hiszen tényleg őszintén érdekelt a válasza. Az elmúlt napokban ugyanis a nekem mesélt szavai tartottak életben; egy beszámoló a napjáról, vagy egy számára érdekesnek titulált könyv érdekfeszítő sorai.

- Charles Dickens egyik nagyszerű könyve, a Karácsonyi ének. Ismered? – időközben a kezeibe vette az említett könyvet, ami eddig az előbb látott bútordarabon pihent egy digitális óra mellett, ami már délután két óra, tizenkét percet mutatott, pirosan fénylő számaival. Melissa remegő kezekkel fordította felém a műalkotást, mely sajnos nem volt ismerős a számomra, pedig szívesen mondtam volna az ellenkezőjét. Örömet akartam neki szerezni, azonban a hazudozás művészetére nem vitt rá a lélek.

- Még sosem hallottam róla, és ami azt illeti rengeteg dolog homályos egy kicsikét. Meg tudod mondani, hogy hogyan kerültem ide? – próbálkoztam meg egy egyszerű kérdéssel, hiszen, ha igazak voltak az öreg nő szavai, s nem csak unatkozó elmém kreálta a párbeszédeket, melyeket az elmúlt percekben hallottam, akkor erre tudnia kellett a választ. Hisz ő mentett meg.

- Hétfő délután megvertek egy sikátorban. Ha jól vettem ki a beszélgetésetekből, akkor igencsak jól érezted magad egy fiatal lánnyal, akivel nem kellett volna. Az apja megtudta és… nos, gondolom magadtól is rájöttél – szívta be alsó ajkát, miközben a világoskékre festett körmeinek lakkozott felületét kapargatta. Kétség kívül zavarban volt, pedig kettőnk közül nekem lett volna nagyobb okom eme érzés előtt fejet hajtanom. Hisz most jelentette ki, hogy lefeküdtem egy olyan lánnyal, aki tabunak számított. Vajon szerettem vagy csak önmagam szórakoztatására szexeltem vele? Ilyen lennék; egy szoknyapecér, egy közönséges nőcsábász, aki nem törődik senkivel és semmivel, csak tulajdon farkával?!

- Ohm… ez elég kínos. Lenne még egy kérdésem, ami elég furának tűnhet. Véletlenül nem tudod, hogy hívnak? – tématerelés. Tématerelés felsőfokon. Már bántam, hogy meg akartam ismerni a zúzódásaim keletkezésének körülményeit, s azt kívántam bárcsak visszaszívhattam volna az egészet. Felejteni akartam, ismételten tiszta lappal kezdeni, amit ezúttal nem szándékoztam beszennyezni már az első mondatommal.

- Nem tudod a saját neved? – húzta fel egyik szépen szedett szemöldökét, mire megrántottam a vállaimat. Tenyereimre támaszkodva feljebb tornáztam magam a kellemesen puha ágyon, majd a falnak támasztottam a hátam, hogy szemeink egy szintben lehessenek. Bámulni akartam, beszélgetni vele s megismerni, nem csak magamat, de őt is. Valami vonzott felé, hiszen ő volt az egyetlen ember, akiről emlékeim voltak, ha nem vesszük számba Napóleont. Fejemet megrázva, próbáltam eltüntetni az agyamból az idióta gondolataim sokaságát, s figyelmemet ismételten az engem ápoló lánynak szenteltem.

- Sem ezt, se más adatokat. Nem emlékszem a barátaimra, hogy voltak-e egyáltalán olyan emberek, akik szerettek. Nem tudom van-e családom, hogy mivel töltöttem a szabadidőmet. Teljes képszakadás – vallottam be a csúfos igazságot, amit kár lett volna szépíteni. Puszta időpocsékolás és felesleges hazugság. Hisz az igazság mindig kiderül, ugyanis nincs olyan személy ezen a gömbóriáson, aki a végtelenségig leplezni tudná, önmaga kreálta állításait.

- Sajnálom, de nem tudok rólad többet, minthogy Londonban bukkantam rád. Az nem biztos, hogy ott is éltél, hiszen én sem ott élek, nekem is csak egy elintéznivalóm volt, amiért bebuszoztam – egész beszélgetés alatt a könyvét szorongatta, mintha a borítóba kötött lapok sokasága képes lett volna megvédeni mindennemű bántalomtól. Mintha oltalmazó varázserővel rendelkezett volna, vagy akár egy jó barát lett volna, aki kiállt mellette bármi is történjék. Egy percre elgondolkoztatott, mi lehetett az oka ennek a ragaszkodásnak, mely a könyvekhez kötötte, de aztán felülkerekedett rajtunk az a kínos csöndesség, ami során még a szobába szökő légy idegesítő zümmögését is hallani lehetett.

- Értem – mondtam végül, majd fejemet az ablak felé fordítottam. Nem láttam túl sok mindent, hiszen a vakító fényesség még mindig a látószervem útjában állt, de azért pár lombos fa zöldellő koronáját ki tudtam venni, ahogyan a távolban meg-megmozdultak a leveleik, melyekkel incselkedve játszadozott a nyári szellő. Mert ebben az egyben ismételten biztos voltam. Nyár volt; méghozzá Június vége.

- Annyira sajnálom – puha kezein volt pár bőrkeményedés, amit csak most vettem észre, s eddig olyannyira a hangjára koncentráltam, hogy eme tény teljesen elveszett az információrengetegben. Vajon miért voltak ilyenek az ujjai? Talán zenész, aki minduntalan szeretett gitárját nyúzta? Meglehet.

- Akkor most mi lesz? Hol fogok lakni? Merre keressem a hazám? – tettem fel pár fontosnak titulált kérdést, mialatt érdeklődve mustráltam egymáson pihenő kezeinket. Mintha egymásnak lettek volna teremtve. Már magától a gondolattól is megrémültem, hogy ennyire kötődni kezdtem Mel személyéhez, és ami még ennél is nagyobb félelemérzettel töltötte meg porcikáimat, az maga a búcsú volt. Hisz nem voltunk mások, csupán két idegen, akiket összehozott az élet, akiknek az útjaik a Sors fondorlatos munkálkodása okán, igenis keresztezték egymást. A vicces az egészben pedig az, hogy még csak az ’ismerősök’ státusz sem illett a kapcsolatunkra. Hogyan is lehettem volna tisztában azzal, hogy ki is ő, amikor még önmagam titkait sem fedeztem fel teljes mértékben?

- Tudod, én sem itt lakok, vagyis most átmenetileg igen, de ez nem lényeges. Szóval, nem ígérem biztosra, de talán itt maradhatsz, amíg vissza nem térnek az emlékeid. Mr. és Mrs. Berry nagyon aranyos házaspár – zavarában a füle mögé simított egy rakoncátlan, hollófekete tincset, mely ránézésre igazi hajszínét tükrözte. Legszívesebben ismételten megpróbáltam volna megérinteni Melissa arcát, de sajnos túl gyáva voltam hozzá, mivel attól féltem, hogy újra belebuknék. Előtte pedig nem akartam kínos helyzetbe keveredni, már az is bőven elég volt, hogy a mocskos éjszakai életem miatt kerültem majdnem egy hullaház, fémből készült asztalára.

- Túl sokat teszel értem, pedig lehet, hogy ezelőtt egy pedofil voltam, vagyis a leírtak alapján nem kizárt. Csupán egy névtelen börtöntöltelék – nevettem fel keserédes viccemen, amit csak én találtam tréfásnak, azonban a velem szemben ülőlány inkább csak megrázta a fejét; rosszallóan, akár egy anyuka, aki rajta kapta feltétel nélkül szeretett gyerekét valamiféle csintalanságon.

- Nem hiszem, és ezen a neves dolgon is könnyen segíthetünk. Mit szeretnél, hogy hívjalak? Most az lehetsz, aki csak szeretnél, mintha egy tiszta lapot kaptál volna – egy tiszta lapot. Egy új életet mellette. Egész testem beleremegett a boldogsággal fűszerezett jövőképbe, s legszívesebben azon nyomban magamhoz öleltem volna törékeny testét; de ezt sem tettem meg. Mindent csak gondolatban tervezgettem, testem azonban túl gyenge volt ezen cselekedetek megvalósításához. Féltem, hogy kettőnk közül az én alakom lenne az, ami összetörne; hisz én magam voltam törékeny.

- Válassz te!

- Hmm, mindig is imádtam a James nevet, de annyira nem illik rád. Mi lenne, ha csak becenevet kapnál? Jem? – arcán elterült egy gyermeteg, széles mosoly, mintha kezei között tarthatott volna egy régen kiszemelt játékot, melyet a szülei csak sokszori unszolás hatására vettek meg neki. Arca megtelt élettel és most először láttam felhőtlenül boldognak. Most először nem aggódott értem olyannyira, hogy abba már kis híján belepusztult.

- Elég furán hangzik, mégis honnan szedted? – ráncoltam össze szemöldökeimet, amik lehettek akár barnák, akár szőkék; nem számított, a hangsúly a mozdulaton volt. Igazából most először gondolkoztam el azon, vajon hogyan nézhettem ki. Vajon krumpli orrom van, vagy pisze; kék a szemem vagy zöld; a kinézetem hasonlít az övéhez, vagy más nemzetiségi körből származok?

- Az egyik kedvenc könyvemből – nyújtotta rám a nyelvét, majd egy kaján vigyor kíséretében felállt a helyéről és kisétált a szobából, hogy aztán visszatérve, egy hatalmas adag étellel megrakott tálca társaságában üljön le mellém. Addig a pillanatig fel sem tűnt, mennyire éhes lettem, s szerintem ezzel nem voltam egyedül. Körülbelül öt perc alatt pusztítottunk el minden finomságot, ami a tányéron volt, hogy aztán újult erővel kezdhessünk bele emlékeim felkutatásába.