2014. július 22., kedd

~tizenkettedik~ Ha a kétszínűség fájna...

Sziasztok :)
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt az előző fejezet alá, s azoknak is, aki pipáltak. Nagyon sokat jelentenek számomra ezek  az "apróságok". Arra ösztönöznek, hogy jobb és jobb legyek. A díjakat majd igyekszem kitenni, talán most hétvégén lesz rá időm - remélem. 
Kinek hogy telik a szünet? Én hétfőn voltam a Margitszigeten, minden vízilabda-rajongó oda özönlött a meccsekre... hatalmas volt a tömeg. Van, aki kint volt közületek? 
Mindegy is, nem szeretném húzni az időtöket, ebben a részben végre kiderül, ki gonosz és ki nem. Kíváncsi vagyok, ki sejtette, hogy ennek ez lesz a vége... mármint annak, hogy Harry elkezdett emlékezni.
Kellemes nyarat, jó olvasást!
Millio puszi Xx
#HARRY
    Egyenletesen vettem a levegőt. Lassan ki, majd lassan be. Nem siettem sehova, és egyszerűen képtelen voltam rávenni magam arra, hogy akár egy milliméternyit is arrébb húzódjak tőle. Karjaimmal átöleltem a derekát, míg a testem többi részével szorosan az övéhez simultam. Éreztem, ahogy minden levegővételnél megemelkedett a mellkasa, hallottam a halk, monoton szuszogását, éreztem hajának vaníliás illatát és nem tudtam betelni vele. Ujjaimmal apró vonalakat rajzoltam a bőrére, és lehunyt szemeim ellenére tudtam, hogy még nem kelt fel. Ahhoz túlságosan nyugodt volt.
   Vettem egy mély levegőt, s beszippantva édeskés illatát, a tegnapi napon és az azt követő álmaimon gondolkoztam. Az egykori életemen, mely egyre inkább a felszínre akart törni. Minden erejével azon volt, hogy felfedhesse önmagát, szinte éreztem, ahogy éles körmeivel a minket elválasztó fal kopottas felületét kapargatta. Ráérősen engedtem ki a tüdőmből a benne felgyülemlett, feleslegesnek ítélt, széndioxiddal dúsított levegőt, aminek következtében megremegett a mellettem alvó lány sötétbarna haja. Valahányszor ránéztem, rám tört egy különös fajta félelemérzet. Rettegtem a múlttól és attól, hogy egyszer képes lesz utolérni. Őszintén szólva, egyáltalán nem siettettem az emlékezést vagy annak bármely folyamatát. Örültem annak, hogy megvolt a magam élete, egy új, melyet itt hoztam létre. Szerettem az embereket, akik körül vettek, még a házimunka vagy a bolti robotolás sem okozott nagyobb erőfeszítést, hiszen egy fáradt nap után mi mást kívánhatott volna az ember, minthogy körülvegyék a szerettei? A családja.
   Mel egy apró horkantás kíséretében a másik oldalára fordult, így feltárultak előttem bájos vonásai. Arca nyugodtságról árulkodott, olyan volt, mint aki elképesztő békét érzett ott legbelül és még csak rémálmok sem gyötörték annak ellenére, hogy már csak egy-két nap választotta el a búcsútól. Bezzeg engem! Túlontúl fontos lett a számomra, és oly ragaszkodóvá váltam mellette, amire még sosem volt példa. S miért voltam ebben ennyire biztos? Már nem voltak titkok. Mindennel tisztában voltam. Az igazi nevemmel, a születésem dátumával, a helyszínnel, ahol leéltem az eddigi életem több mint felét. Tudtam, hova jártam iskolába, kik voltak az akkori barátaim, s kik voltak a jelenlegi haverjaim, a bandatársaim. Tisztában voltam azzal is, hogy híres énekes voltam, és hogy a világ kilencven százaléka ismert, és akart tőlem valamit. Egy aláírást, egy képet, egy apró mosolyt. Bármit.
   Szúrni kezdett az oldalam, ahogy ráeszméltem, hogy az egyetlen ember, aki önmagamért szeretett nemsokára el fog tűnni az életemből. Melissa még csak azt sem tudta, hogy hívnak, szerintem még a hírnév jelentésével sem volt teljesen tisztában, s a fejemben egyfolytában egyetlen kérdés visszhangzott, mintha beakadt volna egy régi, ócska lemezjátszó: Elmondjam neki? A válasz egyszerű volt és nemleges.
   A tudatalattim elém vetített egy képet tegnap este. Arról álmodtam, hogyan jutottam el idáig. Benne voltak a szüleim, a nővérem, a barátaim, majd minden elhomályosult és ismételten London egyik sikátorában álltam. Éreztem az ütéseket, ahogy egy hatalmas ököl beleállt a bordáimba, s éreztem a vas ízét, ahogyan a vérem szétáramlott a szám belsejében. Már tudtam, miért történt mindez, hogy az az ember miért volt olyan agresszív. Nem hibáztattam, jogos volt minden pofon. Azt kívántam bárcsak jobb munkát végzett volna az a fazon, bárcsak örökre eltüntette volna az emlékeimet. Hisz mi értelmük volt eme képeknek, melyek az elmémben lebegtek, ha elválasztottak a nyugodt élettől? Már nem vágytam a hírnévre, úgy érzetem, mindent elértem, amit csak remélni mertem egykoron. Sőt! Sokkalta többet kaptam. Ujjaimmal megsimítottam Melissa arcát, és egy apró puszit nyomtam rá, hogy aztán betakarva reszkető testét, kisunnyoghassak a vécére.
   A bőröm azon felülete, melyet nem fedett textil, egy szempillantás alatt libabőrössé vált. Tenyeremmel a felkaromat simogatva, összefont karokkal hagytam magam mögött a padlás légterét. Halványan rámosolyogtam az ágyon szétterülő angyalra, s csak eme rutinszerű mozdulatot követően sétáltam le a lépcsőn. Óvatos voltam, minden fokra nagy odafigyeléssel helyeztem rá a testsúlyomat, hiszen nem állt szándékomban lezuhanni, még annak ellenére sem, hogy ezzel a tettemmel esetlegesen elveszthettem volna megszerzett emlékeimet. Ismét. Örültem, amiért itt senki sem ismert, hiszen amiről nem tudtak, az nem fájt nekik, így nem bánthattam meg őket azzal, hogy szánt szándékkal elhallgattam előlük eme információkat. Nem lett volna semmi értelme elrontani az utolsó napokat, az utolsó ötven órát – talán már annyink sem maradt.
   Még mielőtt benyithattam volna a fürdőszobába, észrevettem egy halk, de annál inkább erőltetettnek tűnő köhögést, közvetlenül a hátam mögött. Összehúzott szemöldökeimmel fordultam meg, hogy megpillanthassam a zavargó személyt. Tina volt az. Ott állt az átellenben elhelyezkedő falnak dőlve, teljes harci díszben, mint aki együtt kelt a hajnal első napsugarával. Karjait szorosan összefonta a mellkasa előtt, s a lábai is egymáson pihentek, így csak a válla volt az, ami visszatartotta őt az eséstől.
- Jó reggelt! Már kerestelek a szobádban, de nem voltál ott – motyogta, miközben szemeivel végigmérte kissé kómás alakom. Bár már egy ideje én is az ébren lévők népes táborát erősítettem, még koránt sem neveztem volna magam ébernek. Ujjaimmal beletúrtam kócos fürtjeimbe, és anélkül, hogy komoly figyelmet fordítottam volna a mellettem lévő lányra, egy könnyed mozdulattal kinyitottam a fürdőszobát.
- Mellel aludtam – ráérősen zártam be a fából készült nyílászárót, hogy aztán lehúzva a nadrágomat, végre megkönnyebbülhessek, ugyanis már egy ideje feszítette a hasam a sok folyadék, mely tegnapról maradt bennem. Szabályosan ellazultak az izmaim, miközben elvégeztem reggeli tevékenységemet, pedig eddig fel sem tűnt, hogy görcsösen tartottam őket. Felhúzva a cipzárt, meghúztam a kallantyút, mire örvénylő forgataggá változott a csészében lévő, tömérdek mennyiségű víz.
   A csapnak dőlve, gyorsan megmostam a kezeimet, majd az arcom, ez mégsem segített nyúzott ábrázatomon. Csak álltam ott bambán a saját, megfáradt vonásaimat szemlélve és elszörnyedtem a látványtól. Ha most egy önbizalom hiányos, megjátszott macsó lettem volna, akkor megkérdeztem volna magamtól, hogy vajon Mel mit láthatott meg bennem, azonban erre nem volt szükség. Pontosan tudtam mibe szeretett bele. Belém, a gondolataimba, a tetteimbe, nem pedig a külsőmbe, bár bizonyára az is nyomott a latban. Nem is keveset. A törülköző felé nyúlva, felszárítottam az arcomról a rajta megbújó vízcseppeket, végül elhagytam az épület ezen részét. Egy percig reménykedtem abban, hogy Tina már nem lesz ott, amikor kimegyek, hogy gond nélkül visszamehetek majd Melissa mellé, még mielőtt felkelne - de sajnos eme tévképzetem még az emlékeimnél is homályosabbnak bizonyult.
- Gondolhattam volna – pontosan azokat a szavakat használta, amiket magamban én is, de mind a ketten másra gondoltunk közben. Én arra, hogy itt lesz, ő arra, hogy Melissával töltöttem az estét. Még mindig nem értettem, hogy miért volt ilyen ellenséges, valahányszor meglátott minket együtt. Úgy hittem, ennél jobb alkalmat keresve sem találhattam volna a számonkérésre.
- Mi bajod velünk? – egyetlen kérdés, mégis milyen nagy jelentőséggel bírt. Ez a három szó mindent körbe írt. Minden, ami az elmémben bujkált felszínre tört általuk.
- Semmi, hisz a barátaim vagytok – egyetlen röpke pillanatig hittem neki, hisz oly hihető volt a hanglejtése s oly meggyőződéssel ejtette ki a szavakat, mintha komolyan gondolta volna. Talán egy része el is hitte, csak úgy, mint én - bedőlt a színjátéknak. Nem tudtam mit kellett volna éreznem ezzel kapcsolatban. Egyszerre voltam rá dühös, amiért a képembe hazudott és generáltam mérhetetlen szánalmat az irányába. Sajnáltam, hisz nem tűnt egyetlen problémám sem nagyobbnak annál, mint amilyenekkel ő küszködött. Becsapni egy barátot egy dolog, de amikor már önmagadat is csalfa szavakkal nyugtattad; annál rosszabbat még csak nem is ismertem.
- Nem így értettem. Mi bajod van azzal, hogy együtt vagyunk? Ne próbáld tagadni, látszik rajtad! – az utolsó mondatot akkora vehemenciával csaptam a kérdésem mellé, hogy abba még a vállaim is beleremegtek. Kikerekedett szemmel figyelt, talán azon gondolkozhatott mennyire voltam ideges, mialatt felmérte tűrőképességem határvonalait. Ajkai résnyire elnyíltak, ahogy vett egy aprócska, de annál mélyebb lélegzetet.
- Ugyan Harry, ne legyél ilyen gyanakvó – mosolygott rám két, mélybarna íriszével, melyek megcsillantak az ablakon beszűrődő napsugarak tompa fényében. Egy pillanatra úgy néztek ki, mint a borostyánkő.
- Hogyan szólítottál? – meglepett, hogy az igazi nevemet használta, amire én is csak tegnap jöttem rá. Rengeteg kérdésem lett volna, melyek szinte egyszerre fogalmazódtak meg a fejemben a hallottak után, de ez volt az egyetlen, amit képes voltam kinyögni. Elkerekedett szemekkel figyeltem minden rezdülését, de ő még csak meg sem mozdult. A mosoly továbbra is ott tündökölt az arcán, megrendíthetetlenül, egyre szélesebben. Fehér fogai kikandikáltak az ajkai alól, amitől még a hideg is kirázott. Nem azért, mert olyan csúnya volt, hanem mert egy hevesen lángoló tűzcsóva is jéggé fagyott volna tőle. A benne lakozó hűvös érzelmektől.
- Harry. Csak nem meglepett, hogy tudom ki vagy? Én nem Melissa vagyok, én a valóságban élek, nem pedig a képzeletemben – a torkából a felszínre szökött egy hangos kacaj, mely hasonló erősségű sóhajtásra késztetett. Ajkamat harapdálva, pár lépést közelebb húzódtam hozzá, hogy ezzel halkabb beszédre kényszerítsem. Jobb tenyeremmel nekitámaszkodtam a falnak, és az arcom már majdnem hozzáért az övéhez.
- Honnan, és mióta? – motyogtam a fülébe, ezt követően pedig körbepillantottam a folyosón. Senki sem volt jelen rajtunk kívül, ennek ellenére feszélyezve éreztem magam. Semmi sem garantálta, hogy Melissa nem fog felébredni. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy rájöhet a titkomra és ez ösztönzött arra, hogy berángassam Tinát a szobámba. Nem érdekelt, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki az ujjaimmal, melyek apó, piros foltokat hagytak az alkarján. Csupán egy dolog foglalkoztatott, így magunkra zárva az ajtót, megismételtem a kérdésemet.
- Már az első pillanatban tudtam, amint megláttalak – kényelembe helyezve magát, hátra dőlt a sárgás paplanon, amit tegnapelőtt cseréltem tisztára és azóta nem is használtam. A szövet összegyűrődött, ahol hozzáért a lány teste, miközben én fel-alá járkáltam a szobában. - Tudod, elég híres vagy, én pedig Londonban laktam, csak nyárra jöttem le a nagyihoz. Meg is lepett, amikor a nagyi és Mel karjaiban léptél be az ajtón – nem nézett rám, helyette a plafont bámulta és a kezeivel nonfiguratív ábrákkal rajzolta tele a levegőt. - Bár nem voltál eszméletednél, sajnáltam is.
- Miért nem mondtad eddig? – nem akartam megvádolni, a hangomból mégis lerítt az ellenszenv. Kezeim önkéntelen ökölbe szorultak. Lassú, megfontolt léptekkel sétáltam el az ablakhoz, hogy elrántva a függönyt, szabad utat engedjek a napsugaraknak. Körülbelül tizenegy lehetett, vagyis az időjárásból erre következtettem. A közelben álló, óriásira nőtt fák levelein átsütött a fényesség, ezzel művészi ruhába öltöztetve a növényeket.
- Nem akartam, hogy visszamenj, bár most már bánom, hogy hallgattam – hallottam, ahogy megmozdult az ágyon, mégsem néztem az irányába. Képtelen voltam rá, hiszen még nem sikerült feldolgoznom az előbb hallottakat. Azt akarta, hogy maradjak. Ennyire fontos lettem volna neki? Hát persze, hogy nem. Ő Harry Stylest, a sztárt szerette, nem engem. - Akkor talán nem lett volna ideje, hogy beléd szeressen. Láttam, mennyire idegenkedett tőled. Fogalma sem volt róla, hogy az első pillanattól kezdve kedvelted.
- Mert ártatlan – szavaim elhaltak az éterben, s ezt követően eszembe jutott egy mondat, jobban mondva egy idézet, amit még a füzetében olvastam. „Azt mondják, szeretik az esőt, mégis esernyőt használnak. Azt mondják, szeretik a napot, mégis árnyékot keresnek, amikor kisüt. Azt mondják, szeretik a szelet, mégis becsukják az ablakot, amikor fújni kezd. Ezért ijedek meg, amikor azt mondja nekem valaki, hogy szeret.” Már nem emlékszem, kitől idézett, csak arra, hogy az első, itt eltöltött napjaimon írta. Talán rám értette, és az irántam generált érzelmeire, melyek félelmet keltettek a lelkében.
- Mert hülye!
- Miért most? – vágtam ketté hangos kirohanását. Nem szerettem volna, hogy megbántsa a szavaival, még annak ellenére sem, hogy Mel nem tartózkodott a közelünkben. Tekintetem barna íriszeibe fúrtam, kis híján bele is estem a sötétségbe. A pupillái úgy szippantottak magukba, mint két aprócska fekete lyuk. A karom libabőrös lett a gondolatra, hogy Tina egész idő alatt megjátszotta magát és átkoztam magam, amiért csak ilyen későn vettem észre a kétszínűségét. Tudnom kellett volna, nem mintha ezzel javíthattam volna a helyzeten. Melissa már azelőtt a barátjának tartotta, hogy beléptem volna az életébe.
- Mert már te is emlékszel – rántotta meg vállait, majd visszafeküdt az ágyamba.
- Honnan tudod, hogy emlékszem? – a kíváncsiság szétfeszített belülről, olyan volt, mintha az egyik pillanatról a másikra megváltozott volna az engem alkotó atomok polaritása, s taszítani kezdték volna egymást. Közel álltam ahhoz, hogy millió apró darabra essen a testem.
- Louis – legszívesebben arcon csaptam volna magam. Hogy lehettem ilyen figyelmetlen? - Tegnap este elszóltad magad a vacsoránál. Komolyan egy nyúl volt az első, ami az eszedbe jutott? Alig bírtam megállni, hogy ne nevessek a képedbe – nem tellett bele egy percbe, és kellőképp bepótolta az állítólagos elmaradását. Hörgésre emlékeztető kacaj hagyta el az ajkait, amitől jeges hőmérsékletű borzongás futott át az egész személyemen, mintha valaki nyitva hagyta volna az ablakot, miközben odakint tombolt a szélvihar.
- Mit akarsz? – Gemma egyszer azt mondta, hogy ha nem szeretném tudni a választ egy kérdésre, akkor ne tegyem fel. Én pedig a hátam közepére sem kívántam a soron következő szavait, ugyanis féltem. Rettegtem a rejtett szándékaitól, és már most átkoztam magam, amiért nem tettettem a hülyét. Tényleg volt abban valami, hogy az ember képes elszólni a dolgokat. Már bántam, amiért tegnap azt gondoltam, három nap alatt semmi sem történhet.
- Azt tudom, mi az, amit te mindenképpen el akarsz kerülni – lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást, de mintha csak egy ostoba játék szereplőivé váltunk volna. Ő volt a rendező, én pedig úgy ugráltam, ahogy azt a főnök parancsolta. Még egy marionett bábunak is több szabadsága volt, mint nekem, és ez frusztrált. A szívem kihagyott pár feleslegesnek vélt ütemet, majd őrült hajszába kezdett, akár egy versenyautó. - Nem szeretnéd, ha megtudná. Félsz, hogy ha ez lesz, akkor kihasználna.
- Sosem használna ki – ebben az egyben biztos voltam. Mel volt az egyetlen dolog az életemben, amiben képtelen voltam kételkedni. A horgony, mely a valósághoz láncolt, s a háló, mely megmentett, amikor zuhanni kezdtem. Szédültem, s ha nem kapaszkodtam volna meg a párkányba, nagy valószínűséggel magával ragadott volna a gravitáció. Ha vallásos lettem volna, nagy valószínűséggel Istenhez fordultam volna segítségért, bár eme hitnek hiánya sem akadályozott meg abban, hogy elmormoljak magamban pár imát. Éreztem, ahogy a homlokom gyöngyöződni kezdett, hirtelen két számmal kisebbnek éreztem a testemet fedő ruhadarabokat, s a pólóm nyaka miatt kis híján megfulladtam. A tüdőm képtelen volt befogadni az élethez szükséges oxigént; más szóval: bepánikoltam.
- Ahogy gondolod, de a félelemben igazam volt. Ha nem emiatt, akkor miért rettegsz? – ismételten felült, hogy kényelmesebben birizgálhassa csokoládészín loknijait, miközben én legszívesebben kirohantam volna a világból. Akár egy űzött vad, csapdában éreztem magam, s ahogy az óra másodpercmutatója rótta a köröket, úgy nehezültek el a végtagjaim. Fel akartam adni, hisz nem találtam a kiutat. - Á, már tudom. Nem akarod, hogy megvessen. Beleremegsz, amint belegondolsz, hogy ismét úgy néz majd rád, mint a legelején. Hogy távolságtartó lesz, és végleg elveszíted.
- Amúgy is elveszítem – jelentettem ki, eljátszva, hogy mindebbe már réges-rég beletörődtem, azonban az arckifejezésem elárulta neki, hogy rátapintott a lényegre. Tényleg ez volt a titkom, tényleg ez mardosott belülről. A tény, hogy elveszíthetem azért, aki vagyok... gyengévé tett. - Holnapután hazamegy, és nem jön vissza – visszafordultam az ablakhoz. Képtelen voltam a szemeibe nézni, hiszen azok lyukat égettek a homlokomba.
- Komolyan így gondolod? Szerinted nem gondolta meg magát? – most először találtam igazinak az érzelmeit, a megdöbbenését. Tina komolyan úgy gondolta, hogy Melissa maradni fog a kedvemért, ami jól esett, előző szavai ellenére is. Reményt adott. Erőt ahhoz, hogy higgyek abban, nincs minden veszve. Még lett volna két napom arra, hogy meggyőzzem Melt, én mégis képtelen voltam aljas mód befolyásolni. Azt szerettem volna, hogy a szívére hallgatva döntsön mellettem. Eszem ágában sem állt elszakítani a családjától. Egy igen bölcs ember egyszer azt mondta: „Ha valakit igazán szeretsz, engedd el! Ha visszajön hozzád, örökre a tied marad. De ha nem, akkor soha nem is volt a tied igazán.” Megmosolyogtatott a tudat, hogy ismételten Melissa egyik könyvecskéjének az oldaláról idéztem, hiszen ez mutatta, mennyit változtam a vele eltöltött rövid idő alatt. Amikor még nem ismertem, sosem jutottak az eszembe ehhez hasonló, mélyenszántó gondolatok.
- Szereti a családját – rántottam meg a vállam, majd szemeimmel az előbb látott madarat kerestem, mindhiába. Tovaszállt, elrepült, mintha sosem létezett volna. Csupán egy halvány emlék őrizgette magában zöldes tollait és apró, narancsszín csőrét. Vajon egyszer velünk is ez lesz majd? Fakó emlékekké válunk, majd lassan magába kebelez minket a homály? Vajon Melissa elfelejt majd, könnyen túlteszi magát a hiányomon? Én képes lennék erre? Ennyi lett volna a mi történetünk, egy butácska nyári románc? Megannyi kérdés, amire nem kaptam választ.
- Beléd pedig szerelmes. Amilyen kis naiv és gyámoltalan talán ez az első eset, hogy ilyet érez. Belehasadna a kicsi szíve, ha elhagyna. Maradni fog – biztosított igaza felől, minta mindez egyszerűbb lett volna magánál az egyszer egynél, vagy a megállapításnál, miszerint az ég kék a fű pedig zöld. Beszívva alsó ajkam, lehunytam a szemeimet, az elvárt nyugalom azonban nem érkezett meg. Sőt!
- Hogy beszélhetsz így róla? A barátnőd, nem? – hangom megremegett a dühtől, és öntudatlanul emelkedett meg a hangereje, ezzel hasztalan üvöltésbe torkollva. Nem értettem, miért fecséreltem rá a hátra lévő időnkből, hiszen ezeket a perceket is Mellel kellett volna töltenem, mégsem tudtam ellépni az üvegtől. A napfény megtört az átlátszó felületen, több apró darabra osztódva, amitől csak még világosabb lett a szoba. Pedig én a sötétségbe vágytam. Abban reménykedtem, hogy mindez egy rémálom, hogy igazából nem lepleződtem le. Mi több, hogy igazából nem tértek vissza az emlékeim. Utáltam emlékezni!
- Igen, de amire vágyom, az sokkalta többet ér holmi barátságnál – összeráncoltam a homlokom, bár ezt Tina nem láthatta.
- Mit akarsz? – kérdeztem meg utoljára. A csöndet hallgatva, az ajtó irányába lépkedtem, hisz úgy döntöttem, ha nem volt neki annyira fontos, hogy elmondja a terveit, akkor engem sem érdekelt igazán. A ráérős tempót fokozatosan gyorsítottam sietősre, a végére már annyira elnyújtottam őket, mintha akadályokat lépkedtem volna át. Menekülni próbáltam, minél előbb el akartam hagyni a süllyedő ladikot, mely fogságban tartott és a mélybe rántott, azonban, ahogy a kezem megérintette a hideg fémet, egy vékony, könyörgő hang megállásra késztetett.
- Egy esélyt.
- Esélyt – ízlelgettem a szót. - Mire?
- Randizzunk a nagyközönség szeme láttára. Azt akarom, hogy valaki készítsen rólunk egy képet. Hírnévre vágyom. Énekelni akarok – kezeit összefonta a mellei alatt, amitől úgy néztek ki, akár egy félre csúszott perec két, össze nem illő darabkája. Ajkait lebiggyesztette majd a szemeibe is csempészett egy kis hamiskás csillogást, amitől egy utcára dobott kiskutyára hasonlított. Elbizonytalanodtam a távozást illetően, de akkor eszembe jutottak előző szavai és egy vállrándítás kíséretében lenyomtam a kilincset. Amikor eljutott a tudatáig, hogy nem váltak be a boci szemek, új taktikára váltott. Talpával dobbantott egy óriásit, mint egy duzzogó óvodás, mire megforgattam méregzöld íriszeimet. Nem volt a társaságához sem kedvem, sem energiám. Csupán arra vágytam, hogy visszamászhassak Mel mellé az ágyba és a karjaimban tartva, ismételten eljöjjön értem az álmok világa.
- Arra ott vannak a tehetségkutatók – érzelemmentes hangommal még a levegőt is vágni lehetett volna, mellyel csak szítottam Tina tüzes indulatait. Be kellett volna fognom a szám abban a pillanatban, hogy megláttam őt a folyosón.
- Minek nekem egy ostoba showműsor és a megpróbáltatások, ha van könnyebb módja is mindennek? Randizzunk, vagy Melissa mindent megtud. Én be tudom bizonyítani az igazam. Elég egy régi cikk, egy videó az internetről… - sorolta, mire teljes erőből beleütöttem a vendégszoba falába. Az egyik kezemmel az ajtónak támaszkodtam, az ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogy fájdalmamban megszorítottam a fából készült nyílászárót. Belül hangos káromkodások közepette küldtem el a hátam mögött álldogáló lány egy melegebb kontinensre, azonban kívülről még csak el sem jajdultam. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa, mennyire elkeseredtem, hogy mennyire megsebzett a kérésével – szó szerint, ha úgy tetszik.
- Legyen – sóhajtottam fel. - Kettőre készülj el! Kocsikázunk egyet.
  Ezt követően magamra csaptam az ajtót és felrohantam a padlásra. Ahogy közeledtem, úgy lett egyre halkabb a lépéseim zaja, hiszen nem szerettem volna felkelteni Melissát, aki még mindig öntudatlan állapotban lebegett egy sokkalta szebb helyen. Nesztelenül bújtam be mellé az ágyba, majd köré fonva oltalmazó karjaimat azt kívántam: bárcsak megvédhettem volna magamtól! S bárcsak képes lettem volna önmagam megmentésére.

8 megjegyzés:

  1. Avec!!

    Őszintén most leginkább ordítanék.Mikor megismertük Tinát már volt bennem egy rossz előérzet,viszont reménykedtem,hogy más lesz,talán megváltozik,vagy a következő részben már máshogy viselkedik és csak az első kicsit fura volt.Hát,nem így lett!!!Most mutatta meg az igazi énjét.Utálom az ilyen embereket.Nem dolgoznak meg a sikerért,mások vállára kapaszkodnak azért,hogy teljesítsék az álmaikat,néha akár erőszakkal.Egyszerűen és pontosan tudtad átadni az ilyen emberek tulajdonságait.Nagyon kíváncsi vagyok a további részekre.Úgy gondolom lesz még itt szenvedés,csalódás,elkeseredés,de (remélem) boldogság és szeretet is.Tetszik,hogy a történetben megtudhatjuk mi segíthet választani,mit érez valaki mikor komoly döntés előtt áll.Szóval imádlak,fantasztikus ez az egész (is).Dioner forever!!<3 *-* Te is pihenj sokat!!Élvezd ki a nyarat!! :DD

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, egyetlen Lucym!
      Jaj, baj, ha azt mondom, ennek egy kicsikét örülök? Mármint félre ne érts, nem szeretném, hogy kiabálj, csupán ez azt jelenti, hogy sikerült elérnem, amit szerettem volna - és ez mindig mosolygásra késztet. Nem így lett, még szép, hogy nem így lett. Szerintem minden történetbe kell egy kis sötétség, ami ellensúlyozza a jót. Harry és Melissa történetében ez a sötétség végül Tina lett. Én sem szívlelem az ilyen embereket, akik mások által próbálnak rivaldafénybe kerülni, de nem tudunk mit tenni ellene.... léteznek. Köszönöm, örülök, hogy sikerült átadnom a jellemét. Bizony, bizony. Lesz még itt minden, amit csak leírtál. Húha, ezek szerint találtál tanulságot a történetben? :O Nem gondoltam volna, hogy lesz. Legalábbis nem ezzel a céllal írtam. Én is nagyon imádlak, fantasztikus, hogy mindig itt vagy nekem <333 Igyekszem pihenni is :)
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Drága Bűbájos Elképesztő Szerecsendio!
    Hogy van annak a nőszemélynek még bőr a képén? Pfu mit képzel ez magárol?! Mások hátán kapaszkodik fel az a kis... itt nem beszélek inkább csúnyán. Amilyen szimpi volt az elején Tina, most ugyanolyan unszimpi -.- Mel és Harold nagyon nagyon aranyosak együtt! Mondtam már, hogy úgy megtudod csavarni a storyt, hogy az állam a földet súrolja? Mert ha nem akkor most mondom. :) Hihetetlen vagy. Azt hiszem, hogy Mel nagyon csalódott lesz mikor megtudja. Már előre sajnálom szegény lányt. Imádtam az eddigi részeket, de a vihar miatt csak elolvasni tudtam és komizni nem. Annyira szégyelem magam! :(
    A kérdésedre válaszolva számomra ez a nyár a valami borzalmas. Sajnos nem volt kint a Margit sziget - kicsit messze van innen Budapest -, de a vizilabdát néztem. Kinek drukkoltál? :)
    Bocsi a helyesírásért, a kommentár hosszáért és, hogy a negyedik résztől nem kommiztam. Asszem erről soha nem szokok le.
    Várom a következő csodálatos Szerecsendio alkotást. :*
    Ölellek, Puszillak, Imádlak <3 :*
    Bells

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Bells!
      Hát fogalmam sincs, pedig nekem aztán tudnom kéne, hiszen én alkottam meg. Nyugodtan beszélhetsz csúnyán, nem zavar, sőt! Velem is gyakorta előfordul, hogy egy-egy fejezet után (mások oldalán) elkáromkodnám magam...végül mégiscsak annyit írok: Itt abbahagyni?! Kegyetlenség. Vagy: ezt a figurát legszívesebben jól megvertem volna :) Örülök, hogy volt olyan időszak, amikor szeretted, mert ez azt jelenti, hogy Melissa nem naiv, és tényleg sikerült megvezetnie/megvezetnem pár embert.
      Köszönöm szépen,nagyon aranyos vagy, boldog vagyok, amiért sikerült csavarnom a sztorin. Bizony, Mel nagyon csalódott lesz, hiszen a barátnője egy kígyó, a srác pedig, akit szeret.. nem éppen őszinte.
      Ne szégyelld magad! Nem a te hibád és nagyon aranyos vagy, hogy most, ahogy lett alkalmad, írtál <3 Köszönöm, hálás vagyok érte. A magyaroknak, bár teljes egészében egyetlen részt sem láttam. Remélem az utolsó hónap nem lesz ennyire borzalmas! :) Nem kell sajnálkoznod, hahah, majdcsak elfelejted <3
      Millio puszi Xx imádlak <33

      Törlés
  3. Drága szerecsendióm!
    Nem, nem és nem! Jááj, nagyon mérges lettem Tinára. Meg Harryire is, mert annyira bután viselkedik.:( Fél attól, hogy a híres mivolta miatt Melissa elhagyná, de attól nem tart, hogyha Tinával "randizik" ahhoz lenne Melnek egy-két szava. Már látom is a drámát kibontakozni. Fel kéne őket pofozni:( (Ha pofátlanabb lennék, megkérnélek, hogy legyen egy Leona nevű karakter, aki mindenkit felpofoz, és beleordítja képükbe, hogy senki ne aggódjon, mindenki szeressen mindenkit, és ne csináljon hülyeséget.) Azért fontold meg! xd
    Most, hogy túltettem magam a zaklatott állapotomon leírom neked, hogy imádtam, és hogy már rögtön olvasom is tovább, annyira izgulok!<333
    Ölel, puszil, szeret: Leonád<333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leonám!
      De, de és de! Sajnos ez a kő kemény "valóság", Tinával kapcsolatban végre kibújt a szög a zsákból. Igaz, hogy Harry bután viselkedett, hiszen csak őszintének kellett volna lennie, de abban a pillanatban kelt fel, ráadásul félt attól, hogy Mel megutálja, ha rájön arra, ki is ő valójában. Hiszen ebben nőtt fel, mindig mindenki akart valamit tőle és el szerette volna kerülni, hogy ez még egyszer előforduljon. Nem, abban a pillanatban meg sem fordult a fejében, hogy ebből baj lehet. Tina megkapja, amit akar, lenyugszik... csöndben marad. Mel pedig lassan hazamegy és békesség mindenhol. Igen, a dráma kezd kibontakozni. Nem mondom el, lesznek-e pofonok, vagy sem... és mivel már megírtam az egész sztorit, téged sem tudlak beletenni... viszont szerintem így is jó lett a befejezése... ütős folytatás meg minden. :)
      Köszönöm, köszönöm. Nagyon szeretlek <333
      Millio puszi Xx

      Törlés
  4. Drága, idegörlő, tehetséges szerecsendiom!

    Tudom, hogy nyilván nem őrülnél neki, ha a részed alatt "durva" káromkodás következne, úgyhogy ismét csak próbálom csillapítani magamat, mielőtt még... ÁÁÁÁ!
    Nem hiszem el, hogy ez most komolyan történik, a fenébe is már! Ahj, fogalmam sincs, mit fog ehhez szólni Melissa, amikor megtudja, bár azt hiszem annál jobb, minél később kell elolvasnom, mert abba biztosan minimum belebolondulok. Még egy ilyen önző, akaratos, kétszínű és nyomorult embert, mint Tina! Utálom a zsarolást, fúj, egyszerűen kikészülők tőle, úgyhogy még jobban felisegesít ez az egész. Te jó ég, azt sem tudom mit mondjak, lassan remegek az idegességtől, hogy meg tudjam, hogy mi lesz.
    Elképesztően tudod bonyolítani a dolgokat, csűrni-csavarni, el sem hiszem! Kimondhatatlanul tehetséges vagy, az őrületbe kergetsz a részeiddel, imádom őket! Nagyon szeretlek, és megyek is inkább gyorsan olvasni! Csak így tovább! <33333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, kedves, aranyos és páratlan Azym!
      Idegőrlő? Ugyan, csak nem volt olyan rossz ez a rész, hogy megint kikezdje az idegeidet. Vagy mégis? Ez esetben nagyon sajnálom. De, tőled még ennek is nagyon örülnék, úgyhogy nem kell visszafognod magad, Káromkodj nyugodtan, ha attól jobban érzed magad, hiszen ez is egy véleménynyilvánítási forma. A véleménynek pedig minden írni szerető ember örül.
      Pedig sajnos tényleg ez történik... Harry kiépített új élete ingoványos talajra tévedt és szépen, lassan (és fájdalmasan) szét fog esni. MINDEN. Mel tényleg ki fog készülni az igazságtól, de ez még mindig jobb, mintha sosem tudná meg, nem? A zsarolással egyébként én sem értek egyet, egy gusztustalan módja annak, hogy az ember elérje a céljait, viszont nem tudtam mást írni, mert ide most ez illet. Azóta már bizonyára lenyugodtál - legalábbis remélem, hogy nem zaklattalak fel a mostani fejleményekkel. Köszönöm, hogy itt vagy nekem, hogy folyamatosan támogatsz, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne válaszolnék egy kedves kommentre, amit te írtál. Nagyon nagyon szeretlek <3333
      Millio puszi Xx

      Törlés