~tizenhatodik~ Minden gondolatom

Sziasztok :)

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett, kedves szavakat és azoknak is, akik rám szavaztak Lana oldalán. Az este folyamán megpróbálok válaszolni az utolsó kommentárra, amire még nem volt időm, de jelenleg még itt vannak a rokonok, és holnap utazunk mamához, így ott megint csak nem lesz netem...

Nektek hogy telnek az utolsó napok? Én egy kicsit lebarnultam, aminek nagyon örülök, bár annak már kevésbé, hogy most esik az eső. Szörnyű! 

Ebben a részben Melissa meghoz egy döntést, amit Harry nem tud majd hova tenni, mindenesetre szerintem egész aranyos fejezet lesz. Remélem nektek is tetszeni fog. Az esetleges hibákért, elütésekért elnézést kérek, igencsak sebtében olvastam át.

Jó olvasást, kellemes nyarat!

Millio puszi Xx 

#HARRY

   A zene betöltötte a füleimet, s szinte megsüketültem a ritmus hangos dübörgésétől. Abban a pillanatban nem létezett más, csak mi ketten, s a hatalmas embertömeg sem volt képes meggátolni abban, hogy ujjaimmal egyre csak a hajával játszadozzam. Tenyeremmel végigsimítottam az oldalán, s hátradöntve a fejem, lehunytam méregzöld íriszeimet. Lábaim egy ismerős ütemre lépkedtek, miközben szervezetemet egyre inkább ellepte egy mámorító ködfátyol. A háttérzajként funkcionáló basszus könnyed suttogássá csendesült, s az izzadsággal hintett emberek megszűntek létezni, már nem éreztem, ahogy percről percre egyre inkább összenyomtak figyelmetlenségükben.

- Mi lenne, ha szusszannánk egy kicsit? – Melissa ajkai elnyíltak, de semmit sem értettem a többiek kreálta hangzavartól, így közelebb hajolva hozzá, hagytam, hogy a fülembe suttogja kérdését. Meleg, alkoholtól csöpögő lehelte simogatta a bőrömet, s legszívesebben lecsókoltam volna a szájáról a keserűséget, melyet a piros poharakba bújtatott kábító folyadék ragasztott rá. Mégsem akartam kihasználni a sebezhetőségét, az ártatlanságát, hiszen ahhoz már túl fontossá vált. Vicces, egy hónappal ezelőtt még gátlástalanul felrángattam volna az éppen aktuális motelszobámba, most viszont még a gondolattól is felfordult a gyomrom, hogy ilyet tegyek vele. Hogyan lehettem ilyen… öntelt, felelőtlen és érzelmek nélküli?

- Elfáradtál? – kérdeztem, s kezei után kapva, lassan egy kevésbé zsúfolt rész felé húztam. A bárpult mögött volt egy apró raktár, amit még nem fedeztek fel a kintiek, én viszont már a megérkezésünk pillanatában szemet vetettem rá – hiába, férfi ösztöneim még ebben a puhány formámban is eluralkodtak rajtam néha napján. Hiszen a régi Harry nem halt meg, csupán átformálódott egy valamivel kellemesebb társaságot nyújtó emberré.

- Nem, csak innék még egy pohárral abból a keserű izéből – magyarázta s azzal felém nyújtott egy vöröses poharat, ami immáron üresen árválkodott kicsiny kezeiben. Mosolyogva vettem el tőle, majd a fémesen csillogó csap alá nyomtam, amiből az aranyló alkohol azon nyomban folyni kezdett, míg meg nem töltötte a műanyag poharat. A hab, bár nem voltam szakértő, ránézésre tökéletes arányban volt a sörrel, s ez elégedettséggel töltött el. - Hogy is hívják?

- Sör?! – arcomon megjelent egy sokat sejtető grimasz, ami egyszerre tükrözte elképedésemet és felszabadult boldogságomat. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam a torkomat marcangoló kacajom, s ez még rá tett egy lapáttal, így is különös ábrázatomra. Ajkaim hol elnyíltak, hol összepréselődtek, míg orrlyukaim kitágultak s a szememben lévő könnycseppek egyre inkább kitörni vágytak.

- Ne vágj ilyen fejeket, nem tehetek róla, hogy nálunk nem volt ilyen – kérlelt, majd elvette tőlem a megtöltött poharat és belekortyolt a tartalmába. Szemei összeszűkültek a keserű íz hatására, de egy rossz szót sem szólt, helyette gondolkodó arcot vágott, majd belekezdett egy számomra ismeretlen eszmefuttatásba. - Bár lehet, hogy a helyi kocsmában árultak ehhez hasonlót, csak apu nem engedett be oda… - ujjaival a képzeletbeli szakállát simogatta, s miközben összecsippentette mutató- és hüvelyujját rám tört a nevethetnék. - Hogy őszinte legyek, igazából nem is érdekelt, milyen lehet egy…

   Átszeltem a köztünk türemkedő centimétereket és egy szájra puszival belé fojtottam a további szóáradatot. Elégedetten vettem tudomásul, hogy amikor az ajkai ízéről képzelegtem, nem tévedtem túl nagyot, ugyanis tisztán érezhető volt rajtuk az alkohol keserűsége, melyet megédesített a csókunk. Bár mióta megérkeztünk, azóta én is legurítottam pár korsóval, fele annyira sem voltam a padlón, mint Mel. Ő, mintha megfeledkezett volna az általa emelt falakról, gátlástalanul visszacsókolt, oly hévvel, mint még soha azelőtt. Ujjaival beletúrt göndör fürtjeimbe, s önkénytelenül felnyögtem, amikor beleharapott, már így is felduzzadt ajkaimba.

- Pszt! – csitítgattam, amikor elhúzódtunk egymástól és ismételten szólásra nyitotta volna a száját. Vicces volt, hogy még részegen is milyen ártatlan mellékhatások söpörtek végig rajta. Míg a legtöbb ember ilyenkor már egy autó tetején ugrándozott, s vakmerően járkált az utcákon, addig ő csupán beszélt és beszélt.

- Ez nagyon aranyos módja volt az elhallgattatásomnak… - kommentálta, amikor lehámozta magáról, időközben szájára tapasztott tenyeremet. Kezemmel megsimogattam a tánctól pirospozsgássá vált arcát, majd hüvelykujjammal megcirógattam az ajkát, pont úgy, ahogy a kínos pillanataimban magamnak is szoktam. - Megint túl sok volt, ugye?

- Észre sem vettem – füllentettem, majd kezei után kapva, behúztam őt a raktárba.

   Az apró, szekrényekkel telepakolt szoba leginkább egy garázsra emlékeztetett, arra, amiben mindig nekem kellett rendet raknom, amikor még anyuval éltem. Tenyeremmel arrébb tuszkoltam egy kikandikáló gyümölcsös dobozt, s amikor egy kis rögtönzött átrendezést követően felszabadult egy rozoga asztal, mind a ketten felmásztunk a tetejére. Éreztem, ahogy felhevült bőrömhöz hozzáért a hideg fal, melynek hatásra kellemes borzongás futott át a testemen, libabőrőssé varázsolva annak felületét. Mel a vállamra hajtotta a fejét, s ujjaival megkereste az enyémeket, hogy összefont tenyereinkkel bámulhassunk a semmibe. A kintről beszűrődő zene oly tompa volt, hogy szinte már suttogásnak hatott, s észre sem vettem, hogy időközben dúdolni kezdtem a soron következő együttes számát.

- Rajtad miért nem látszik az alkohol részegítő hatása? – törte meg a ránk telepedett csendet, s ezt követően hatalmas, azúrkék szemeivel fogva tartotta a tekintettem. Dús szempillákkal keretezett íriszei képesek voltak egyetlen röpke másodperc alatt magukba szippantani; s kis híján a vesztembe rohantam miattuk.

- Mert már immúnissá váltam az évek alatt – anya sokszor mondta már, hogy előbb gondolkozzak és csak utána cselekedjek, de mintha mindezt elfelejtettem volna, önkénytelenül csúsztak ki a számon eme kompromittáló szavak. Testem összerezzent a döbbenettől, ami meggondolatlanságom miatt keletkezett bennem, és ezt Ő sem hagyta figyelmen kívül.

- Ezt hogy érted? – ajkai elnyíltak, míg pupillái legalább a kétszeresükre tágultak, miközben azért imádkoztam, hogy az agyam gyorsabb ütemre kapcsolva, idejében megtalálja a kiskaput, amin átslisszolva, megmenekülhettem volna a válaszadás elől. A fülembe tóduló vértől semmit sem hallottam, mintha egy hatalmas plexi fal húzódott volna körém, s már az idegesítő háttérzaj sem létezett többé. A levegő egyre inkább felforrósodott, bár a homlokomon megjelenő verejtékcseppeket inkább az idegességemnek köszönhettem. Még sosem féltem ennyire a lebukástól, s most, hogy a torkomon éreztem a pengét, mely a bőrömbe vágott, legszívesebben minden titkomat a sírba vittem volna. Mi lesz, ha elítél, azért aki voltam, ezzel esélyt sem adva annak, aki lettem?

- Öhm, sehogy, izé – szabad kezemmel megvakartam a fejem, s csupán egy hatalmas nyelés után lett elég erőm és kreativitásom a folytatáshoz; ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni - én csak abból gondolom, hogy egy kocsma sikátorában találtál rám.

- Tényleg, néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogyan találkozunk. Hirtelen már el sem tudom képzelni, milyen volt, amikor nem ismertelek. – Kezével homlokon csapta magát, majd lazán visszaejtette a fejét a vállamra.

  Egy ideig ismételten ránk telepedett a némaság, ez azonban sokkalta inkább a nyugalmas, mintsem a kínos kategóriába tartozott. Ahogy lehunytam a szemeimet, eszembe jutott az a délután, ami fenekestül felfordította az életem. Ismételten a gyomromban éreztem az ütéseket, pontosan úgy, ahogy akkor, amikor Tinának meséltem a történtekről, azonban mégis volt egy apró különbség a kettő között. Míg Tina mellett feszélyezve éreztem magam, mint aki egy kivallatáson ült, a halálos ítéletére várva, addig ezek a másodpercek inkább cselekedésre késztettek. El akartam mondani neki mindent, és nem gyáván megfutamodni, ahogy azt eddig tettem. Hiszen én voltam Harry Styles… nem volt mitől vagy kitől tartanom. A világ kétharmada ismert és szeretett, akkor Ő miért ne bocsátott volna meg? Mert Ő nem a világ kétharmada, te faszfej! A fejemben életre kelő hang hatására kipattantak a szemeim, s miután nyelvemmel végigszántottam kicserepesedett ajkaimon, szólásra nyitottam egykor őszinteségtől szókimondóvá vált számat.

- Megmentettél – suttogtam, nem is neki, inkább magamnak. Azok után, ahogy s akikkel átéltem a tinédzseréveim utolsó felét, még mindig nehezemre esett elhinni, hogy léteztek a világon önzetlen emberek. Olyanok, akik előbb gondoltak másokra, mint saját magukra.

- Te pedig engem – nevette el magát, majd ökölbe szorított tenyerével a vállamba ütött. Elég erőtlenre sikeredett, még magához képest is, amit elkönyveltem a sör, részegítő hatásának. Melissa pislogása egyre laposabbá és laposabbá változott, mégsem aludt el. Mintha valami vagy valaki fent tartotta volna. Talán még ilyen állapotban is ki akarta használni az utolsó napjaink nyújtotta „romantikus” pillanatokat. - Ugyan már, ne nézz így, hisz te is pontosan tudod, mire gondoltam.

- Hogy miattam nem kellett elviselned Tinát? – viccelődtem, azonban hiába nevettem fel hangosan, ő nem viszonozta boldogsággal töltött gesztusomat. Csak nézett bambán, miközben folyamatosan megkeményítette gyermeteg vonásait. Mindig is utálta, amikor a szóban forgó személyt szidalmaztam, bár biztos voltam benne, ha tudta volna milyen kétszínű alaknak adta feltétlen bizalmát és barátságát, akkor hálás lett volna a figyelmeztetéseimért. Nem hibáztattam… én is bedőltem Tina hízelgő szavaink. Egykoron.

- Nagyon vicces – gúnyolódott. - Én arra gondoltam, hogy nélküled még mindig csupán egy unalmas könyvmoly lennék, aki csak imádott könyveiből ismerte a világot… - itt elcsuklott a hangja, s beletelt egy kis időbe, mire meg tudta formálni az elméjében körvonalazódott szavakat - a szerelmet.

   Csak néztem őt; s oly ártatlan volt. Valahányszor ilyen közel került hozzám, életre kelt bennem egy egyfajta védelmező ösztön, s biztos voltam benne, ha érte fel kellett volna áldoznom egy számomra fontos dolgot, én megtettem volna, mi több, ha kellett volna a saját testemmel védelmeztem volna egy célt tévesztett golyóval szemben. Még soha ezelőtt nem fordult meg a fejembe ilyesmi, s bár ezelőtt egyenesen abszurdnak találtam volna egy ilyen vagy ehhez hasonló gondolatot, most el sem tudtam képzelni nemesebbet.

  Melissa az ajkát harapdálta, miközben szabaddá vált kezével megtörölte a szemét, ezzel még inkább gátat szabva a feltörni kész könnycseppjeinek. Semmi kétség, az alkoholtól még az érzéketlen emberekben is túlcsordultak az érzelmek – a szeretet, a fájdalom, a megbánás…

  Az egyik pillanatban még farkasszemet néztük, a következőben már egy hatalmas puffanás rángatott minket vissza a valóságba. Mel teste összerándult a félelemtől, melynek hatására elvesztette az irányítást; az egyensúlyát. A rozoga asztal, amin ültünk kicsúszott alóla, s ha nem kaptam volna utána, nagy valószínűséggel a földön végezte volna.

- Vigyázz!

- Köszönöm, izé, én mondani szeretnék valamit – habogta, miközben a segítségemmel visszamászott mellém. Úgy ültettem fel, mint egy ötévest, akinek nem ért le a lába a buszon, de őt ez cseppet sem bántotta, mi több, a szája szélén bujkáló mosoly okán megengedtem magamnak azt a következtetést, hogy titkon igenis élvezte.

- Na, ki vele! – biztattam, amikor mégsem folytatta. - Mi jár abban a gyönyörű buksidban? – ujjammal egy ébenfekete tincsével babráltam, hol tekergettem, hol simogattam, s közben megadtam neki a választás lehetőségét. Hiszen ismertem már annyira, hogy tudjam, ha nem akarta volna, úgysem mondta volna el.

- Maradok.

- Tessék? – hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyira letaglózott ezzel az egyetlen egy szócskával. Maradok. Már olyan sokszor eljátszadoztam a gondolattal, miszerint velem marad, hogy abban a másodpercben képtelen voltam feldolgozni mindezt. Velem? Tényleg? Attól rettegtem, hogy bármelyik pillanatban felébredhettem volna, s ott találtam volna magam az ágyamban, verejtéktől gyöngyöződő homlokkal, s még annál is izzadtabb testtel. Mi több. Ismételten Londonban, az ottani házamban ültem volna, megrökönyödve a csúf felismeréstől; mindez csak álom volt. Ő is csupán egy hamis tévképzet volt. Egy tündér, aki belemászott az álmaimba.

- Amikor szombaton értem jön a lovas kocsi, akkor nem fogok felszállni rá. Veled maradok – az utolsó két szót megnyomta, s kissé felemelve hangját még inkább kihangsúlyozta azokat, s az azokban rejtőző jelentéstartamot. Egy röpke pillanatig hagytam, hogy eluralkodjon felettem egy jóleső érzés, mely kellemes bizsergéssel párosult, hogy egy reményteljes jövő, egy közös jövő ringasson magával, de be kellett látnom, hogy mindez nem adatott meg nekünk. Már az elején tudtuk, hogy a kapcsolatunk ideiglenes lesz, s hogy egyszer el kell válnunk… méghozzá örökre.

- Ezt jól átgondoltad? Hiszen akkor soha többé nem láthatnád a családodat – érveltem, de szavaim süket fülekre találtak. Melissa ökölbe szorította a tenyereit, mint aki legszívesebben törni-zúzni készült volna, s én hagytam volna, hogy megtegye. Olykor jobb volt kiengedni a gőzt és az elfojtott agressziót, különben azok felemésztettek volna belülről. A keserűség keserűséget szül, ez mindig is így volt, s így lesz, amíg világ a világ.

- Nem szeretnél velem lenni? – kérdezte hitetlenkedve. Vártam, hogy megüssön, hogy egy jól irányzott lendítéssel belebokszoljon a vállamba, vagy a gyomromba, esetleg egy pofonnal ajándékozza sápatag arcomat, azonban semmi ilyen nem történt. Helyette elfordította a tekintetét és a nemrégiben arrébb pakolt gyümölcsös ládát fixírozta.

- Nem erről van szó, én csak nem szeretném, ha boldogtalan lennél – mentegetőztem, miközben minden egyes szavamat komolyan gondoltam. Számomra Ő volt az első, s csak utána következtem én. Inkább leéltem volna egy egész életet egyedül és boldogtalanul, minthogy nap-nap után lássam, ahogy egy hamis mosoly mögé rejtőzve epekedjen a családja után. Az emberek után, akiket szeretett, s akik felnevelték.

- Veled boldog vagyok.

- De nélkülük nem.

- Azt hittem örülni fogsz – szipogta, miközben gyengéden magam felé fordítottam. Ujjaimmal az álla alá nyúltam, s rákényszerítve a szemkontaktust, megláttam a fájdalmat, ahogy megcsillant azúrkék íriszeiben.

- Tündérem, kérlek ne sírj, nem úgy értettem. Nagyon boldoggá tettél azzal, hogy maradni szeretnél. Én is azt akarom, hogy maradj – hüvelyujjammal letöröltem pár könnycseppet, melyek elcsúfították kipirult orcáit, s egy lassú, ám annál érzelmesebb csókot hintettem ajkaira. Meg akartam nyugtatni, s a karjaimba zárni, hogy még csak eszébe sem jusson az a buta gondolat,hogy nem örültem a döntésének. Mert én tényleg nagyon örültem neki, csupán tisztában voltam vele, hogy holnap, amikor majd józan lesz, már egészen másképp fog gondolkodni. Gemma egyszer azt mondta, hogy a szerelem, bár szép és jó, képlékeny és múlandó. Csupán a szeretet az, ami örökké ott marad a szívünkben. Lehet, hogy most úgy éreztük, képtelenek lennénk egymás nélkül élni, de vajon ez egy év múlva is megállt volna a valóság lábain?

- Biztos?

- Igen. Gyere, menjünk ki egy kicsit a friss levegőre. Az majd kijózanít – azzal felálltam, s a csípőjére csúsztatva hatalmas tenyereimet, segítettem neki a földet érésben. Ahogy talpai megérintették a talajt, lassan a raktár ajtaja felé húztam.

   Ahogy feltárult előttünk a karaoke bár belseje, az a sok táncoló fiatal, akik önfeledten élték mindennapjaikat, egy kicsit irigykedtem rájuk. Nekünk miért nem lehetett ilyen egyszerű?

- De nem tudom letenni ezt az izét, valamiért egyre többet akarok belőle. Hogy is hívják? – Mel megrántotta a pólómat, mire teljes egészében rám zúdította a sárgásbarna löttyöt. Csak tudtam volna, honnan szerzett egy újabb pohárral abból a francos itókából.

- Sör… - megforgattam méregzöld íriszeimet, majd kiszedtem vékony ujjainak édes fogságából a keserű alkoholt. Hihetetlen, hogy még mindig nem volt képes megjegyezni ezt a három betűből álló szót. S.Ö.R. Nem volt annyira nehéz. - Sörnek hívják és add ide, majd én leteszem.

  Amint átverekedtük magunkat a tömegen, s bal kezemmel feltártam előttünk a kijáratot, megcsapott minket a hűvös, nyári szellő. Egy másodpercre lehunytam a szemeimet és vakon élveztem a sötétséget, a frissességet, a természet nyújtotta apróságokat. Ahogy beleszippantottam a levegőbe, máris éreztem, ahogy kitisztult az elmém, és már nem voltam önmagam, az alkohol foglya.

- Milyen szépek a csillagok, mintha ezer meg ezer szentjánosbogár repülne az égen – motyogta az orra alatt, ahogy kézen fogva végig sétáltunk a hazafelé vezető utcák egyikén. Fejemmel oldalra sandítottam, s titkon őt bámultam, míg Mel az égbolt felé fordította tekintetét. Szemei csillogtak a boldogságtól, bár az is lehet, hogy ebben közrejátszottak az utcai lámpák, melyek utat mutattak a sötétségben.

- Igen, tényleg gyönyörűek, de ha nem nézel a lábad elé, könnyen orra bukhatsz, tapasztalat – mintha meg sem szólaltam volna, legyintett egyet, a következő pillanatban pedig elesett a saját lábaiban. A torkomból a felszínre szökött egy őszinte kacaj, miközben karommal az övé után kaptam, ezzel ismételten megmentve a pofára eséstől. - Én megmondtam.

- Tudok járni – suttogta, mintha csak a mi kis titkunk lett volna, amint a térdhajlatai alá nyúlva az ölembe kaptam őt.

- Én pedig elbírlak – akaratoskodtam, amivel elértem, hogy megadóan a mellkasomra döntse a fejét. Kezével belemarkolt a pólómba, s éreztem, ahogy langyos lehelete melengette a bőrömet.

- Szeretlek Jem – Jem. Bár tisztában voltam vele, hogy ezeket a szavakat nekem szánta, mégis letaglózott a felismerés, hogy egy idegen néven szólított. Egy másodpercig el is felejtettem, hogy nem tudta, ki is voltam valójában. Bármit megadtam volna érte, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer Harrynek szólítson. Melissa légzése egyre kiegyensúlyozottabbá vált, végül szuszogássá változott. Elaludt a karjaimban.

- Én is szeretlek tündérem.