~tizenhetedeik~ Igazság

Sziasztok :)

Szeretnék megköszönni minden egyes pipát, kommentárt és díjat. Tudom, hogy mindig ezt mondom, de ígérem, igyekszem kitenni mindet, még mielőtt véget érne ez a hónap. Jaj, olyan hihetetlen, hogy ez az utolsó nyári rész. Borzalom! Ennek ellenére - s annak, hogy egy kicsit esetlen fejezet lett -, már alig vártam, hogy kitehessem. Előre szólok, a cím kissé csalóka.

Most nem is húznám a szót, nincs is nagyon mit írni ide előre... élvezzétek ki az utolsó napokat!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx 

#MELISSA

   A mellkasom gyors egymásutánban mozgott fel s le, míg monoton légzésem egyik pillanatról a másikra, idegesítő zihálássá változott. Ahogy kipattantak a szemeim és ülő helyzetbe tornáztam magam, azon nyomban meg is szédültem, s jobb kezemmel a homlokomhoz kapva, döbbenten konstatáltam, hogy az éles fájdalom nem akart megszűnni. A macskajaj úrrá lett a testemen, és hiába rimánkodtam az enyhülésért, az mégsem jött el értem. Magamban káromkodva, óvatosan kimásztam a védelmet nyújtó takaróm alól, de mindezt a következő másodpercben már meg is bántam, hiszen megszédültem s hangos csattanással értem földet. A fenekem szó szerint megcsókolta a padlót, s ha ez nem lett volna elég, még Jemet is felébresztettem a reggeli szerencsétlenkedésemmel.

- Mel? – nyöszörögte, mire önkénytelenül elnevettem magam. Ilyenkor a hangja még a szokottabbnál is rekedtebb volt, így leginkább egy beteg kisgyerekre emlékeztetett, mintsem a férfira, akibe szerelmes voltam. Mert igen, én tiszta szívemből szerettem, és bár még nem mondtam el neki, de vele szerettem volna maradni.

- Nyugodtan visszaaludhatsz, még nagyon korán van – ujjaimmal beletúrtam göndör tincseibe, és egy apró puszit nyomtam a homlokára. Az éjjeliszekrényen pihenő digitális óra számlapja még csak reggel hetet mutatott, ami Jem számára felért egy hajnali időponttal. Amióta csak ismertem, mindig később kelt nálam és nem szerettem volna megtörni a napi rutinját egy ilyen kis malőr miatt.

- De már csak egy napunk maradt… - motyogta félálomban. Lassan az alkarjára támaszkodott, majd ajkaival az enyémek felé közeledett, mégsem találta meg őket csukott szemein keresztül, így végül a csókja egy ártatlan puszivá változott. - Felkelek.

  Nem mondtam semmit, s ő a csöndre hallgatással felelt. A hajnal első sugarai már rég eltűntek, mégis, a fényáradat, ami áttörte a sötétítőfüggönyt igencsak gyér volt. Jem lassan az oldalára fordult és bár pár másodperccel ezelőtt még bizton állította, hogy kikászálódik az ágyból, én már akkor tudtam, hogy vissza fog térni az álmaiba. Túl jól ismertem, pontosan annyira, amennyire ő engem. Kísérteties volt, hogy egyes helyzetekben már előre tudta, hogyan fogok reagálni, ahogy az is, hogy néha befejeztem egy-egy megkezdett mondatát, mintha a fejéből olvastam volna ki a gondolatait.

- Megyek, csinálok reggelit – suttogtam, majd ingatag lépteimmel elbotorkáltam a lépcsőig. A fokok ijesztően távolinak tűntek, és átkoztam magam azért, amiért tegnap megittam azt a mérhetetlenül sok alkoholos löttyöt. Nem elég, hogy az emlékeimet is elhomályosította, most még a reflexeimet is képes volt eltompítani.

  Ujjaimmal görcsösen szorongattam a kapaszkodót, minden csepp vér kiszökött belőlük, ezzel teljesen elfehéredve, de engem csak a biztonságom érdekelt. Semmi esetre sem szerettem volna összezúzni magam egy nappal az utazás előtt, mert ha most megtettem volna, akkor Tom meg sem hallgatta volna az érveimet, se szó se beszéd hazarángatott volna.

  A konyhában, most is, mint minden reggel isteni illatok terjengtek, amit a gyomrom egy jóleső morgással díjazott. Ahogy a szemeim elé tárult a megpakolt étkezőasztal, még a nyál is összefutott a számban, így szinte rohanva szeltem át a hátra maradt távolságot. Oly hevesen ültem le a megszokott székhez, hogy majdnem túlcsúsztam rajta, s ez a jelenet megnevettette a mögöttem tevékenykedő idősödő asszonyt.

- Jó reggelt, édesem! – köszönt kedvesen, miközben a kezeimmel mohón nyúltam egy baconkupac felé. A fejem még mindig lüktetett, de ahogy megízleltem az első falatokat, valamicskét javult a helyzet.

- Jó reggelt Mrs. Berry! Hogy tetszik lenni? – anyu minden bizonnyal szívbajt kapott volna a jelenet láttán, hiszen mindig is arra tanított, hogy az éltes emberekkel, tisztelettel kell viselkedni – én pedig teli szájjal, csámcsogva kommunikáltam.

- Ami azt illeti, kicsit aggódom a szállítmány miatt. Megint késnek és sajnos nem tudok bemenni Londonba, hogy én magam hozzam el az új krimi könyveket – magyarázta. Mrs. Berry lassan és mélyeket lélegzett, szemlátomást tényleg aggódott, hogy a vásárlói megorrolhatnak rá, amiért nem tudja a tulajdonukba bocsátani a megrendelésüket, pedig erre semmi oka sem volt. Egy épelméjű ember nem akadt ki ehhez hasonló apróságokon; én mindenesetre nem tettem volna. - Rákaptak az emberek és lassan kifogyunk belőle.

- Ha szeretné, szívesen elmegyek, feltéve, hogy ugyanabba a boltba kell benéznem – önkénytelenül elmosolyodtam az emlékek hatására, hiszen azon a napon „mentettem meg” Jem életét, és ha akkor nem késtem volna le a buszt, akkor most nem feküdt volna az ágyamban egy kócos fiú, aki jobban szeretett, mint Jeremy valaha is tehette volna.

- Igen, a Bookart Bookshop-ról lenne szó.

- Dean Wilkins? – belekortyoltam a bögrémben lévő kakaóba, ami megégette a nyelvemet, így kelletlenül húztam fel az orrom, grimaszt varázsolva, amúgy rezzenéstelen arcomra. Kicsit feszélyezve éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy ismételten találkozni fogok azzal a festett szőke eladóval, aki már az első pillanatban levett a lábamról kedves bókjaival. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha viszontlátom majd, most mégis szembesülnöm kellett a döbbenetes valósággal.

  Amikor befejeztem az étkezést, gyorsan a mosogatóba pakoltam a koszos tányérom és a bögrém, majd megengedtem a vizet és alaposan megmostam őket, hogy ezzel is kevesebb dolga legyen Mrs. Berrynek – bár már ezerszer kérte, hogy hívjam Margaretnek, nekem még mindig nehezemre esett a tegeződés, hiszen a nagymamám lehetett volna.

- Köszönöm drágám, nem is tudod, mennyit segítesz mindezzel.

- Igazán semmiség – legyintettem, amikor már magamra kaptam a tavaszias balerinacipőmet és egy lenge, lime színű kardigánt - és ígérem, most egyedül jövök haza. – Mrs. Berry elnevette magát és addig integetett, amíg el nem tűntem az utcában.

  Már nagyon rég volt, hogy Londonban jártam, viszont az előző alkalommal ellentétben, most nem volt bennem egy csipetnyi izgalom vagy félelem sem. Tudtam, mit fogok látni, amikor elérjük a város határát, azzal is tisztában voltam, hogy a bevásárló körút után egyből vissza fogok jönni és még csak a közelébe sem fogok menni annak a kocsmának, melynek a sikátorában majdnem félholtra, sőt, ténylegesen félholtra verték Jemet.

  Ahogy megérkezett a busz, türelmesen beálltam az emberek kreálta sorba, s amikor végre a buszsofőr elé értem, rutinosan diktáltam le neki a megálló nevét, s fizettem ki a megfelelő összeget. A táj ismételten káprázatos volt, sokkal zöldebb, mint ami az emlékeimben élt, ami megmutatta, hogy egyes, jelentéktelennek vélt képek milyen könnyen megfakulhattak. Vajon ha itt maradok, akkor a szüleim vonásai is elhalványodnak majd, vagy rájuk mindig emlékezni fogok? És mi lesz a kistestvéreimmel? Talán egy napon, amikor ők is elérnek a megfelelő korba, majd utánam jönnek. Milyen jó lenne! Már magától a feltevéstől boldogabb lettem, így a kezembe véve egy megviselt borítóval díszített könyvet, próbáltam értelmesen elütni az utazással töltött, hosszú perceket.

  Amikor a busz lelassított a Great Eastern Street-i megállónál, megnyomtam a leszállást jelző gombot, s ahogy kinyílt a plexiüveggel töltött ajtó, óvatosan lépkedtem le azon a két lépcsőfokon, ami elválasztott a járdától. Reflexszerűen fordultam jobbra, s körülbelül tizenöt percnyi bolyogás után, rátaláltam a Pitfield Street 17-es számú épületére. A bolt még mindig kitűnt a többi ház közül piros küllemével, és a bordó, hurkolt betűkkel díszített embléma is pontosan olyan volt, amilyenre emlékeztem. Egy röpke másodpercre megtorpantam, az ujjammal ráfogtam a gurulós táskára, amit Mrs. Berry bízott rám, mert szerinte több könyvet kell majd elhoznom, mint amennyit a múltkor és ezzel sokkal könnyebb lesz, mintha dobozostól cipelném. Feszélyezve éreztem magam a rám váró pillanatok miatt, de amint vettem egy mély lélegzetet, felborzolt idegeim ismételten nyugalomra leltek. A kezemmel végigsimítottam a fémes kilincsen, majd lenyomva azt, kitártam az ajtót. A helyiség semmit sem változott, még mindig a szigorú rendezettség és a tisztaság jellemezte. Viszont a gondosan kialakított szekrénysorokkal és a sertepertélő vendégekkel valamiért sokkal jobban hasonlított Mrs. Berry otthonos boltjára, mint a legutóbb; talán a vásárlók miatt.

- Szia – köszöntem, ahogy megláttam Dean aranyszőke tincseit. Most is tökéletesen nézett ki, azonban valamiért kevésbé vonzódtam hozzá, mint a legutóbb. Épp egy tizenhárom évesnek tippelt lánnyal beszélgetett, aki mosolyogva hallgatta a fiú minden egyes szavát, s ez a kis közjáték igencsak megmosolyogtatott.

- Melissa? – amint befejezte az előbb lezajlott eszmecserét, felém fordult majd öles lépteivel semmi perc alatt mellettem termett. Tekintete végigvándorolt rajtam, egészen a balerinacipőmtől kezdve, a fehér rövidnadrágomon át a lime színű kardigánomig. - Ha minden alkalommal te jössz, valahányszor késünk a könyvekkel, akkor gyakrabban bénázom a szállítmánnyal.

- Nagyon vicces vagy! – forgattam meg égszínkék íriszeimet, majd lassan a pult felé lépkedve, küldtem felé egy kedves mosolyt. Abban a pillanatban már nem is értettem, miért féltem annyira ettől a találkozástól, hiszen olyan könnyű volt vele beszélgetni, mintha legalább ezer éve ismertük volna egymást, ha nem régebb óta. Dean az asztal mögé sétált, majd a könyökére támasztva a fejét, bőszen kutatta a számítógépe adatbázisát. Bár még mindig idegenkedtem az elektronikai készülékektől, annyit már én is megtanultam, hogy egy-egy munka alkalmával miket kellett bepötyögni a táblázatokba. Már-már az Excel mesterévé is ki lehetett volna nevezni.

- Te pedig sokkal felszabadultabb. Sikerült lerombolnod a védgátjaidat? – sandított felém, miközben kikereste a megfelelő krimi könyveket és azoknak sorozatszámait. Kezével intett, hogy kövessem, s amíg mi átszeltük a könyvespolcokat, addig a munkatársa beállt a pult mögé, ahonnan tökéletes rálátása nyílt a bejáratra és az újonnan érkező vásárlókra.

- Hát, úgy látszik igen. – Eddig még nem is gondolkoztam el azon, vajon mennyit változhattam az elmúlt hetek alatt. Vajon tényleg ennyire szembetűnő lett volna mindez, vagy Dean csak ugratni akart a maga hülye, mégis aranyos módján? Vajon ha az otthonomat választottam volna, akkor be tudtam volna illeszkedni, vagy már csak önmagam árnyékaként léteztem volna a falunkban? Önkénytelenül jutott az eszembe egy gondolatsorozat, amit akkor folytattam, mielőtt felültem volna a lovas kocsira. Sosem tűnődtem el azon, milyen az élet a falunkon kívül. Egyszerűen nem hozott lázba a tudat, hogy élhetnék egyszerűbben is, kevesebb elvárással, szinte már szabályok nélkül. Nekem teljesen megfelelt a kicsike családom és a körülbelül ötven főből álló közösség, ahol leéltem életem eddigi 18 évét. Mára viszont minden megváltozott. Már nem értem be ennyivel. Most, hogy tudtam, mi mindenem lehetne, önző mód meg akartam tartani mindent, amit a hetek során megszereztem. - Egy doboznyi krimi könyvért jöttem – súgtam oda Dean-nek, aki kinyitva a raktár ajtaját, kérdő pillantásokkal ajándékozott meg.

- Azonnal hozom, de figyelmeztetlek, elég nehéz.

- Ezért hoztam magammal gurulós táskát – kiabáltam utána, bár abban már nem voltam száz százalékig biztos, hogy a szavaim eljutottak hozzá a zárt ajtón keresztül. Nem nehezteltem rá, amiért nem engedte, hogy átlépjem a küszöböt, hiszen Mrs. Berry boltjában is tabunak számított ez a szoba, és csak mi, alkalmazottak tehettük be oda a lábunkat.

  Ahogy Dean kihozott egy hatalmas doboznyi könyvet, szálkás izmai megfeszültek az erőlködéstől, s fehér pólója láttatni engedte kidolgozott bicepszeit, amit igazán hívogatónak találtak a szemeim, így hiába emlékeztettem őket Jemre, egyszerűen szartak rám.

- És, hogy tetszik London? – kérdezte, miközben óvatosan leguggolt és a táskámba pakolta a barna kartonba csomagolt irodalmi műveket. A múltkori alkalom után már meg sem lepett, hogy ilyen közvetlen volt velem, és bevallom, jól esett minden egyes szava. Szőke tincsei ezúttal frissen voltak festve, így nem látszott a lenövés, ami elárulta az embereknek, hogy igazából barna hajjal született, ezáltal pedig férfias vonásai kisfiúsabbá váltak. Karjaimat összefontam a mellem alatt, de léptelen voltam megállni, hogy ne segítsek neki, amikor észrevettem, hogy a doboz egyik sarka megakadályozta a normális pakolásban.

- Még nem volt alkalmam körbejárni a várost, de ez az utca még mindig elragadó – áradoztam a macskaköves utcáról és a téglából épített házak sokaságáról, melyek közül már messziről kitűnt eme piros épület. Óvatosan megigazítottam a táska szélét, majd lányos zavaromban a fülem mögé tűrtem egy kitüremkedő, ébenfekete tincset.

- Ez az utca? Ne bolondozz, hiszen ebben semmi különleges sincs. – Magyarázta, majd a pult felé lépkedve, kinyitotta a kasszát, amibe belepakolta az általam kifizetett összeget. - Mi lenne, ha elmennénk sétálni? Megmutatnám a kedvenc helyeimet.

- Mrs. Berry már vár – jelentettem ki, kicsit talán erélyesebben, mint ahogy azt a helyzet megkövetelte volna. Nem tudom, miért mondtam azt, amit, hiszen simán maradhattam volna még pár órácskát, s mintha ezt ő is megérezte volna, homlok ráncolva meredt hazug személyemre. Az arcom rózsássá vált, de szerencsére megmaradtam ennél a kivirult színnél, s nem lett belőlem egy két lábon járkáló paradicsom. Büszke voltam magamra, amiért sikerült felülkerekednem gyermeki zavaromon, azonban ez az érzés hamar elillant, amikor meghallottam a velem szemben álldogáló fiú öblös hangját.

- Vagy mégsem vagy olyan bevállalós… még – arcán elterült egy kaján vigyor, abból a megszerezlek fajtából, mire hátráltam egy bizonytalan lépésnyit.

- Van barátom.

- Oh… - Dean jól észrevehetően elkomorult, a vonási megkeseredtek, s mintha egy másodpercig kihunyt volna a szemében az a bizonyos láng; megijesztett. Az aggodalmam azonban alaptalan volt, ugyanis a következő pillanatban ismételten nyeregbe pattant, mintha mi sem történt volna. - És ha azt mondom, hogy nem randi?

- Nem is tudom, nem kell neked dolgoznod? – emeltem fel, egyik gondosan szedett szemöldököm, amire a szőkeség egy legyintéssel válaszolt.

- Péntek van, ilyenkor hamar bezárunk.

- Fél kilenckor? – akadékoskodtam tovább, de mintha a falnak beszéltem volna, egyszerűen képtelen voltam megingatni szilárd elhatározásában, miszerint ma megmutatja nekem a város szépségeit. Nem mondom, hogy semmi sem vonzott az ajánlatában, hiszen világ életemben Londonról és egyéb kulturális nagyvárosokról álmodoztam, de egy részem úgy érezte, ezzel megcsaltam volna Jemet. Pedig erről szó sem volt.

- Az legyen az én bajom. Ha akarod, még a táskát is viszem – a köztünk lezajló veszekedés egy külső szemlélő számára talán két ostoba kisgyerek, idegesítő vitájának tűnt volna, én mégis boldog voltam, valahányszor vissza tudtam szólni, hiszen régebben még csak egy értelmes mondatot sem tudtam volna kinyögni egy hozzá hasonló fiú társaságában.

- Hogyan mondhatnék erre nemet? – egyeztem végül bele, s ahogy átnyújtottam neki a gurulós táskát, Dean intett a haverjának, hogy egy darabig távol lesz a bolttól. Furcsa, hogy ilyen könnyen lerendezték, vagy, hogy a másik egy rossz szót sem szólt, de letudtam annyival, hogy nagyon jó barátok voltak. Egy barát pedig mindig segített a másikon, és ez így volt, mióta megszületett az első, ehhez hasonló kötelék.

  Lassan sétáltunk egymás mellett, miközben Dean minden nevezetesebb dologhoz fűzött egy-egy mondatot, s néha olyan helyekhez is, amik csak számára voltak jelentőségteljesek, mint például az a sikátor, ahol egyszer megkergette egy bulldog. Meg kell mondjam, örültem, amiért olyan akaratos volt, hogy képes volt rávenni erre a rögtönzött városnézésre, ugyanis még sosem nevettem ilyen sokat. Amikor például elértünk egy apró fagylaltozóhoz, már a könnyeim is kicsordultak, s annyira fájt a rekeszizmom, hogy meg kellett állnunk, hogy kellőképp ki tudjam fújni magam.

- Ez a Hyde Park, az egyik legszebb zöldövezet az egész fővárosban. – Kezeit széttárva, körbemutatott a helyen, ami valóban gyönyörű volt, egészen páratlan kilátással. Mindenfelé gyerekek rohangáltak, s amikor balra fordítottam a tekintetem egy meghitt családi pillanat részesévé válhattam; egy anyuka és egy apuka az iker kislányaikkal fociztak, miközben a nagymama mindezt megörökítette egy fényképezőgép kamerájával.

- Az otthonomra emlékeztet – motyogtam az orrom alatt, szinte csak saját magamnak. Már semmi sem rendíthetett meg, mégis, kezdtem érezni a döntésem súlyát. Most döbbentem csak rá, hogy ha tényleg maradok, akkor el fogom veszíteni őket. Egy szép napon talán új családot alapítok, egy számomra fontos ember oldalán; a szüleim pedig sosem láthatják majd az unokájukat. Vajon volt jogom mindehhez? Tényleg ilyen egyszerűen hátat fordíthattam volna nekik, mintha soha nem is léteztek volna?

- Engem is – enyhén fátyolos szemeimet a mellettem lépkedő Dean felé fordítottam, aki a betont pásztázta, kerülve a tekintetem. Sosem gondoltam volna, hogy nem idevalósi, s ezen is megmutatkozott, hogy milyen keveset tudtam az emberekről. Hogy még mindig csupán egy falusi kislány voltam, aki belekóstolt a nagyvilágba, de képtelen volt megfejteni annak titkait. - A szüleim még mindig Sheffield-ben laknak. Nagyon szép hely.

- Nincs honvágyad? Sosem gondoltál arra, hogy vissza kéne menned? Nem hiányoznak? – tettem fel a bennem megfogalmazódott kérdéseket, melyek válaszára oly mohón vártam, mint soha semmi másra. Talán ha végre valaki hozzám hasonlóval vitathattam volna meg az aggályaimat, akkor feloldozhatott volna a kétségek által rám ragasztott bűntudat szívbemarkoló érzete alól. Akkor talán nyugodt szívvel mondhattam volna meg Jemnek, hogy maradok; hogy miatta maradok.

- De, hiányoznak, viszont én mindig is itt akartam élni és… és ez az álmommá vált.

- Bátor vagy – suttogtam, mire megfogta a kezem és kivezetve a parkból, ráfordított a soron következő utcára.

  Ezt követően sok mindenről beszélgettünk, leginkább a családjainkról, viszont érintettünk politikai és szerelmi témákat is, a kínos ballépéseink felsorolásáról már nem is beszélve. Szóba került Jem és Jeremy is és Dean biztosított róla, hogy jól döntöttem, amikor a kócos fiút választottam, mert szerinte, idézem: „Nagyon jó fejnek tűnik, olyannak, aki tényleg szeret és az ilyesmi a napjainkban tényleg ritkaságszámba megy.”

  Egy, a közelben épített templom harangja megütötte a tizenegyet, amikor elértünk egy butikokkal telezsúfolt utcára. A szivárvány minden színét magára öltő út egy, a falunkban megrendezett zsibvásárra emlékeztetett, de ezt kivételesen nem osztottam meg a mellettem sétáló fiúval, hiszen ő máris belekezdett egy újabb érdekes tény feltárásába.

- Iskolaidőszakban mindig ide járunk a haverjaimmal – mutatott egy díszes kávézó épületére, ami dugig volt velünk egykorú fiatalokkal, akik szemmel láthatóan élvezték, hogy éltek. Olyan idilli volt a pillanat, hogy a művész lelkem azon nyomban ihletet kapott, s szinte a szelek szárnyán repülte körbe a negyedet.

- Még iskolába jársz? – fordultam felé, őszinte kíváncsisággal, hiszen engem tényleg érdekelt a válasza. Fura, hogy milyen hamar a szívembe lopta magát a közvetlenségével, s ha más nem is, a baráti viszony biztos lábakon állt kettőnk között. Dean megtestesített mindent, amire abban a pillanatban szükségem volt, és ezért roppant hálás voltam neki.

- Persze. Szeretnék egy könyvkiadó céget nyitni, ha majd lesz elég pénzem és hát, ahhoz még először meg kell tanulnom az alapokat. Másodéves vagyok. – Oly lelkesen magyarázott, hogy észre sem vette, közben kis híján kilökte a mellettünk sétáló lány kezéből a frissen vásárolt jégkásáját. Látszott rajta, hogy tényleg ezzel akart foglalkozni a jövőben és így már azt is megértettem, hogy miért pont a Bookart Bookshop-nál vállalt nyári melót. - Te nem tanulsz?

- Nem…

- És szeretnél? – Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, de ennek kivételesen örültem, mert nem tudtam volna mit mondani. Meséltem volna el neki, hogy a falunkban nem volt jelentősége az oktatásnak, így az általános dolgokon kívül többet aligha tanultam? Nem, azt már nem!

- Szeretnék. Az ott… - a tekintetem egy, a mellettünk elhaladó nőre vándorolt, azon belül is egy újság címoldalára, amit a kezében szorongatott. Azonban, még mielőtt jobban szemügyre vehettem volna a fényképen szereplő embereket, a nő eltűnt s a fotó semmissé lett, mintha soha nem is létezett volna.

- Tessék?

- Én csak, azt az újságot néztem annak a nőnek a kezében. A címoldal… olyan ismerős volt az a kép – szabadkoztam, miközben lassan elindultunk a butiksoron, végignézve a szebbnél szebb ajándéktárgyakat. Minderről pedig eszembe jutott az a könyv, amit anyunak vettem, és amit csak Tom bácsi közvetítésével tudok majd odaadni neki. Lehet, hogy a kicsiket is illő lenne kárpótolnom valamivel…

- Veszek neked egy példányt, ha akarod.

  Ahogy kimondta, el is szaladt, s addig én kényem-kedvemre válogathattam a szuvenírek között. Phoebe egy plüssmacit, Tessie egy óriás pandát, a kisöcsém pedig egy távirányítós autót fog kapni. Ahogy a gurulós táskám mélyére süllyesztettem a szerzeményeimet, és elindultam megkeresni újdonsült barátomat, az emlegetett szamár kis híján a földre terített figyelmetlenségében.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, amikor odaadta az újságot, s mohón forgattam a kezeim között, mire megtaláltam a címlapot, ugyanis Dean időközben ellapozta a sportrovathoz. - Ezt nem hiszem el! – a szemeim megteltek könnyel, ahogy végigolvastam a cikket, s legszívesebben ott helyben elbőgtem volna magam. Úgy éreztem becsaptak, hogy a gondosan kiépített világom egy hatalmas félreértés volt, és hogy én magam is csupán egy nagy hiba voltam az életében. - Én, bocsi Dean, de most mennem kell, köszönök mindent, csodás délelőtt volt – motyogtam, majd ahogy csak a lábaim bírták rohanni kezdtem. Nem tudtam, merre mentem, a lényeg az volt, hogy egyedül lehessek.

  Végül egy évezrednek tűnő bolyongást követően rátaláltam a buszmegállóra, s lerogyva a rácsból eszkábált ülésre, a tenyereimbe temettem az arcomat. Éreztem, ahogy a langyos könnyek végigfolytak az arcomon, s ahogy elértek a számig, megérezhettem azok sós zamatát. Szipogva idéztem fel magamban egy klasszikus műalkotás ide passzoló sorait, s amiket eddig nem tudtam átélni, most ezerszeresen csaptak pofán.

„Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?

Vagy ártóm és gonosz kísértőm?

Döntsd el hamar, hogy lássak itt.

Lelkem talán csak vágya csalja,

Tapasztalatlanság vakít,

S az égi kéz másként akarja…

Hát jó. Sorsom gyanútlanul

Gyónásommal kezedbe tettem,

Előtted könnyem hullva hull,

Könyörgök: védj, őrködj felettem…”