~tizenötödik~ Határok nélkül

Sziasztok :)

Eltelt még egy hét - nem tudom, te hogy vagytok vele, de én egyszerre örülök és nem is. Nem szeretném, hogy véget érjen a nyár, viszont boldog vagyok, amiért folytathatom a történetet. A napokban elutazok, így nem tudom, mikor tudok majd válaszolni az esetleges kommentárokra, és abban sem vagyok biztos, hogy jövőhéten szerdán mikor tudok részt hozni, de megteszek minden tőlem telhetőt. Addig pedig ti is élvezzétek ki a nyarat! <3
Ebben a részben részesei lehettek pár aranyos párbeszédnek és jelenetnek, miközben percről percre telik az idő, közelebb sodorva a főszereplőket a tetőponthoz. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
Apropó, több hónap kihagyás után, megérkezett a legfrissebb fejezet egy kedves barátnőmmel közös blogunkra. Ha van, akit érdekel, nézzen be nyugodtan: Unforgettable Christmas break
Millio puszi Xx szerecsendio

#MELISSA

   Jem karjai elkeseredetten csúsztak végig az oldalamon, követelőzően, mintha bármelyik pillanatban atomjaimra hullhattam volna, teljesen köddé válva az éterben. Meg sem állt az arccsontom vonaláig, ahol ujjai édesen cirógatták kipirult bőröm. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, egyfolytában ő járt az eszemben, mintha a személye eggyé vált volna az enyémmel. Már nem volt többé olyan, hogy én vagy ő… csak mi voltunk. Megijesztett a tudat, hogy ennyire ragaszkodóvá váltam mellette, s hogy bármiféle erőlködés nélkül el tudta felejtetni velem a családom. Azokat az embereket, akik eddig a pillanatig a világot jelentették a számomra.

  Remegő kezekkel túrtam bele göndör fürtjeibe, amiket annyira szerettem, hogy néha akkor is simogattam őket, amikor már elaludt. Gyengéden húztam meg az egyik rakoncátlan tincsét, mire mélyen belesóhajtott a csókunkba. Vicces, mielőtt találkoztunk volna irtóztam az ehhez hasonló intim dolgoktól – pedig manapság már egy tízéves gyerek is túlesett az első csókján -, viszont azóta, hogy mellettem volt, legszívesebben éjt nappallá téve csókolgattam volna, érezve puha szájának cseresznyés ízét.

- A világért sem szeretnék ünneprontó lenni, de Jem, ha tényleg meg szeretnéd csinálni azt a… - Mrs. Berry elharapta a mondata végét, pedig minden porcikámat elöntötte a kíváncsiság a folytatást illetően. Összeráncolt szemöldökkel vártam, hogy újra megszólaljon, de amikor már a homlokomon is megmutatkoztak a kíváncsiság ráncai, nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá.

- Micsoda? – egész testemmel az öreg nő felé fordultam, így a hátam íve hozzásimult Jem mellkasához. Éreztem, ahogy szuszogott, s talán ha még közelebb merészkedtem volna hozzá, akkor szívének jellegzetes ritmusát is feltárta volna előttem, pont úgy, ahogy esténként, amikor oltalmazó karjaiban talált rám az álomvilág. Tenyere végigsimított a felkaromon, majd megpihent a vállamon. Állát kényelmesen a fejem búbjára tette, majd amikor megtalálta a számára legtetszetősebb pozíciót, szorosan átölelt. Ahogy Mrs. Berry végignézett rajtunk, majd ahogy egy aprót kacsintott nagyjából Jemmel egy magasságban, már tudtam, hogy ezek ketten kitaláltak valamit. Valamit, amit eszük ágában sem volt megosztani velem, amiért kissé nehezteltem rájuk; pedig én magam is a titkaimba menekültem. Hisz senkinek sem említettem, hogy odahaza várt rám egy fiú, aki elhatározta, hogy a felesége leszek.

- Mrs. Berry csak arra célzott, hogy a csomagok nem pakolják ki magukat – okoskodott a hátam mögött álldogáló fiú, majd gyengéden a pult irányába tolt, ahova nem is olyan régen letette a nehezebb táskákat. Kelletlenül forgattam meg égszínkék szemeimet, amiket egyre inkább megszerettem, majd az első felé nyúlva, kiszedtem belőle egy kiló kenyeret.

- Aha, én meg teljesen hülye vagyok – horkantottam, majd lassan a pult felé sétáltam. Nem tudom, honnan jutott eszembe a fejemben keringő emlékfoszlány, de határozottan ott motoszkált az agyam egy olyan szegletében, ahonnan erőszakkal sem tudtam volna kiverni. Egyszer a húgom megkérdezte, hogy hogyan fejezném be a következő mondatot: Az élet szép, de… Akkor azt feleltem, hogy: ...minden napja ugyanolyan. Viszont most, hogy már csak két éjszaka választott el a búcsúzástól valamiért egyre kevésbé állta meg a helyét eme gondolat. Ha valaki ebben a minutumban feltette volna nekem ugyanezt a kérdést, a vége már egészen másképp hangzott volna. Valahogy így: Az élet szép, de a szépség múlandó. Egyszer minden jónak vége szakad, hiszen semmi sem tart örökké, én mégis tiltakoztam a változás ellen. Maradni akartam; vele.

- Mondtam én ilyet? – húzta fel egyik sűrű szemöldökét, melynek hatására majdnem félrenyeltem. Erőltetett nevetésem gúnytól áztatott volt s leginkább egy malac röfögéséhez hasonlított. Időközben elértem a kenyértartóig, amibe még beletömtem pár zsömlét és kiflit, végül egy angyali mosoly kíséretében próbáltam menteni a menthetőt.

  Örültem, hogy segíthettem a házimunkában, ha ez egyáltalán annak számított, ugyanis még mindig kényszeresen meg akartam felelni a házban élő párnak, akik befogadtak minket annak ellenére, hogy senki sem kötelezte őket. Kedvesek és megértőek voltak velünk, mert úgy tartotta kedvük és ez többet jelentett számomra bármiféle ajándéknál. - Nálad okosabb embert aligha ismerek…

- Ez már nyalizás – adtam egy puszit az arcára - de legyen – újabb puszit leheltem, ezúttal a másik orcájára, végül pedig a szájára, de még mielőtt elmélyíthette volna, gyorsan egy újabb élelmiszer felé nyúltam. - Meg van bocsátva.

- Jut eszembe – kapott a karom után, még mielőtt elértem volna a hűtőszekrényig - mit szólnál, ha sétálnánk egyet, ha itt mindent elintéztünk? – tetszett az ötlete, ennek ellenére megjátszott csalódottságot erőltettem vonásaimra. Egy maszkot, melyet mintha külön az én orcámra szabtak volna – ugyanis minden egyes millimétere passzolt arcom jellegzetes domborulataihoz. El szerettem volna hitetni vele, hogy a hátam közepére sem kívántam a sétálást, hiszen mióta itt volt állandóan húzta az agyam, s ezt muszáj voltam valahogy visszaadni neki. Ezt diktálta az etikett.

  Jem lebiggyesztette az alsó ajkát és lassan beszívva azt, elkezdte babrálni a hajamat – csalódott volt. A szívem szakadt bele, ahogy kisfiús vonásai elszürkültek, feledve minden színt s boldogságot. Bűntudatom volt, amiért a bolondját járattam vele, s hirtelen el sem tudtam képzelni, hogyan fogom elviselni ugyanezt az arckifejezést, amikor majd a búcsúra kerül a sor. Vajon akkor megkönnyíti-e számomra az ég veledet, vagy ugyanezzel a fegyverrel fog nekem esni, elérve, hogy a saját kardomba dőljek? Család vagy szerelem? Mind a kettő fontos, de az egyiket így is úgy is el fogom veszíteni.

  Abban a pillanatban leírhatatlan dühöt éreztem. Mérges voltam az édesapámra, amiért sosem értett meg és miatta a könyvekben kerestem menedéket, ezzel elérve, hogy a szerelmet legyőzhetetlen erővel ruházzam fel. Mérges voltam az édesanyámra, amiért hagyta, hogy elküldjenek a nagyvárosba, s amiért nem húzott vissza, amikor túl messzire merészkedtem. Mérges voltam Tom bácsira, amiért aznap hagyta, hogy én döntsek a sorsom felől, s kirakott ebben a városban, ahelyett, hogy tovább furikázott volna egészen Londonig. Dühös voltam Mrs. Berryre, amiért befogadott, Tinára, amiért a barátom lett és elviselhetőbbé tette a napjaimat. Utáltam magamat, amiért beleszerettem Jembe, s őt, amiért ellopta a szívem. A keserű érzések elemi erővel száguldottak végig a vénáimon és mindezt csak tetézte az a mérhetetlen bűntudat, amit az előbb gondoltak váltottak ki belőlem. Hálásnak kellett volna lennem, nem szomorúnak. Boldognak és nem megkeseredettnek.

- Persze, jól hangzik – nyeltem vissza egy könnycseppet, s egy hamiskás mosolyt varázsoltam az orcámra, hogy azzal rejtsem el igazi érzelmeimet. A kuszaságot, mely egy kisgyerek lendületével száguldott át lelki világomon, pont úgy, ahogy egy késésben lévő ember hajt át egy jelentéktelen tócsán, ezzel felkavarva az állóvizet.

- Meghívlak fagyizni, a múltkor is nagyon vicces volt – lökött oldalba, melynek hatására igazi boldogság melengette meg a szívemet. Erről beszéltem. Mindig sikerült elérnie, hogy jobb legyen a kedvem, anélkül, hogy erőlködött volna.

  Lassan sétáltam a pult felé, hogy újabb pakolnivaló után kaphassak, miközben felidéztem a legutóbbi fagylaltozás napját. Akkor is tündöklően ragyogott a Nap, pont úgy, mint ma. Még egy lágy fuvallat sem kapott bele a járókelők hajába, ugyanis a száraz levegő annyira mozdulatlan volt, akár egy nagyvárosi dugó. A hőmérő higanyszála az egekbe szökkent és minden épelméjű egyed meglátogatta a helyi cukrászdát, vagy a szemközt pihenő fagyi árust. Mi az utóbbit választottuk, miközben ujjaink szorosan egymáséiba fonódtak…

- Te is tudod, hogy a madár hibája volt. Ha nem repült volna elém, akkor nem eszem le magam – a kezemben pihenő könyvvel megindultam a nappali felé, s közben bedobtam a kukába a gondosan összehajtogatott, ám feleslegessé vált papírzacskókat. Egy angol romantikusok címmel ellátott verseskötetet szorongattam, amit a spórolt pénzemből vettem, méghozzá Mrs. Berry boltjában. Bár az idős nő nem fogadta el a pénzem, én sunyiban visszacsempésztem a kasszába, amikor a legújabb vásárlónak segített a leghátsó polcnál.

  Arcomon megjelent egy kellemes mosoly, ahogy végigsimítottam a bársonyos borításon és az aranyozott betűkön, melyek cirkoványosan rajzolták ki a szavakat. Lépteim lelassítva, sietős mozdulatokkal lapoztam fel az oldalakat, még mielőtt Jem elvehette volna legújabb szerzeményemet, ezzel indulásra kényszerítve – nem egyszer bepróbálkozott már ezzel, így minden csepp félelmem megalapozottnak bizonyult.

- Aha, hát persze – hallottam meg kétkedő hangját, ami közvetlenül a fülem mögül érkezett. Próbáltam figyelmen kívül hagyni gyermeteg megjegyzését, de nagyon megnehezítette a helyzetem, hogy egyfolytában a fülembe dudorászott.

   Időközben megérkeztem a kanapéhoz, s a legkényelmesebb pozitúra megtalálása érdekében, a jól bevált lábakat a fenekem alá opciót választottam. Ujjaimmal kitámasztottam a megfelelő oldalakat, s halk motyogásba kezdve belekezdtem abba a versbe, amit anyu oly sokszor elszavalt nekem, amikor nem tudtam aludni.

„Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,

ne, óh ne fussatok!

Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,

legjobb napunk adott!

  Az egyik percben még átéléssel bújtam a sorok közé, a következőben vasmarokkal rántottak vissza a valóságba.

- Szemét vagy! – pirítottam rá csípőre tett kezekkel, de ahogy a szemem látképe elé tárult az a suta mosoly, ami megbújt vonásaiban, önkénytelenül is elnevettem magam. - Jobb lesz, ha elkezdesz félni, a végén még visszakapod – fenyegetőztem, mindenféle megalapozottság nélkül. Szavaim üresen csengtek az éterben, hatalmas visszhangot hagyva maguk mögött.

  Talpaim automatikusan megindultak felé, de sajnos nem voltam elég gyors, s elég magas ahhoz, hogy kiragadhassam a kezeiből édesanyám ajándékát. Ugyanis neki vettem. Szerettem volna valami személyre szólót adni neki, amiért mindig támogatott, s hagyta, hogy a saját hibáim által tanuljam meg milyen érzés a fájdalom s ugyanakkor ott volt, amikor nem volt kinek elsírnom kínkeserves bánatom. Apuval ellentétben ő megértett, és már akkor tudta, hogy mi lett volna számomra a legjobb, amikor még én sem értettem igazán.

- Tudom, hogy nem tudnál bántani olyan embereket, akiket szeretsz – jegyezte meg felsőbbrendűen, mire jobb kezemmel megtámaszkodtam a válla által kreált kráterben és berogyasztva lábaimat, elrugaszkodtam a talajtól. Sajnos még ezzel is csak súroltam a könyv gerincét, s amikor harmadjára sem sikerült elérnem a célom, sőt, mintha egyre alacsonyabban szálltam volna, kelletlenül feladtam a felesleges testedzést.

- És ki mondta, hogy szeretlek? – húztam fel egyik sötétbarna szemöldököm, míg kezeim ismételten a csípőmre csúsztak, mintha egy különös erő vonzotta és ragasztotta volna oda őket. Jem ajkai megremegtek, azonban csupán egyetlen röpke pillanatra lett úrrá felette a bizonytalanság, s a következő másodpercben már ismételten ő irányította tulajdon testét, a rajta található összes mimikával együtt.

- Lássuk csak… - leengedte a kezét, elhúzva előttem a mézes madzagot, de voltam olyan tapasztalt, hogy nem szaladtam a csapdájába - az elmúlt huszonnégy órában? Mondtad este is, aztán ébredésnél, miközben megmasszíroztam a hátad és…

- Értem, oké, nem tudnálak bántani – vágtam rá, még mielőtt befejezte volna a mondandóját. Éreztem, ahogy az arcomból kiszökött minden csepp vér, ezzel a hóesésnél is fehérebbé, sápadtabbá változtatva az arcom, majd pár másodpercre rá elemi erővel zúdult vissza minden szín, ami egykoron elveszett – pipacsvörössé varázsolva arccsontom vonalát.

  Az általam szeretett fiú magához ölelt és egy apró puszit nyomott a homlokomra, amitől kissé lenyugodott, eddig háborgó lelkem. A szívem megtalálta elvesztett ütemét, s ujjaim ismét megfoghatták az ellopott könyvecskét.

  Mosolyogva fúrtam bele az arcom Jem vállába, majd beszippantottam mentolos tusfürdőjének férfiassággal vegyített aromáját, amit örökre elraktároztam az emlékezetemben. Az agyam egy olyan szegletébe, ahonnan erőszakkal sem lehetett volna eltűntetni. Csak élveztem, hogy velem volt, a pillanatnak éltem, mialatt felidéztem az előbb olvasott Lamartine vers legszebb sorait.

Még, még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll

a szökevény idő;

’Ne siess’, mondom az éjnek; s az egyre hátrál

a kelő nap előtt.

  Milyen ironikus, hogy én magam is percekért könyörögtem. Meg szerettem volna állítani az idő kerekét, hogy kiélvezhessek minden önző pillanatot, amit a karjaiban tölthettem, az mégsem hallgatott rám. Minden órában - ahogy megszólalt az állóóra, mintha az arcomba röhögött volna -, erejét fitogtatva köpött a képembe.

  Végül a mi időnk is lejárt. Jem összekulcsolta az ujjainkat és a konyha felé húzott, egyenesen a kijárat irányába. Még egy másodpercre visszafordultam, hogy letehessem az apró verseskötetet a kanapé előtti asztalra, majd mosolyogva fordultam vissza a zöld szemű fiú felé, s egy pillanatig úgy éreztem, madarat lehetett volna velem fogatni, annyira tökéletes volt az életem. De csupán egy múló pillanatig, amit hamar elragadott tőlünk a csúf Sors.

  Nem tudom, miért hibáztattam az égieket, amikor én voltam az, aki meghozta a döntését, mégis, mintha könnyebb lett volna elfogadni mindezt úgy, hogy ujjal mutogattam a mellettem állókra. Másra aggattam a mázsás súlyú terheket, hogy a hátralévő napjaink gondtalanok lehessenek.

- Sziasztok… és Jem! – szólt utánunk Mrs. Berry, amikor már az utca porlepte kövét koptattuk. - Egy óra múlva már fél nyolc.

- Köszönöm.

- Ez meg mi volt? – kérdeztem kissé elnyílt ajkakkal, de bármennyire is esdeklőre vettem a figurát, Jem kiállt sziklaszilárd elhatározása mellett, miszerint megóvja tőlem féltve őrizgetett titkát.

- Semmi – ajkai megtalálták az enyémeket, s bár ellenkezni szerettem volna, hogy ezzel büntethessem kegyes hazugságáért, amint nyelve végigszántott a szám alsó részén, azok rögtön utat engedtek neki. Mintha tudta volna a titkos kódot, ami nem csak a nyelvemhez, de a szívemhez is egyenes utat engedett neki. – Na, gyere!

     Kissé kétkedve sétáltam Jem mellett, ugyanis már vagy tíz perce, hogy balra fordultunk, a haza vezető jobb helyett, ami kissé feszélyezett, hiszen egyetlen másodpercre sem adta be a derekát az igazság kapcsán. A Napkorong gyönyörűen ragyogott az égen, a késői időpont ellenére is fényárt bocsátva az utcán járkáló emberekre. A horizont mégis kezdett sötétülni, az eddig világoskék légtér lassan narancssárgává, majd rózsaszínné változott, ezzel jelezve az alkony közeledtét. Az egyik percben még a tájban gyönyörködtem, kiélvezve minden másodpercet, ami megadatott ennek a városnak, még mielőtt az éjszaka átvette volna felette az uralmat, a következőben egy hatalmas tenyér zárta el előlem a csodát.

- Miért fogtad be a szemem? – hangom határozottan csengett, amin magam is meglepődtem, hiszen belül igencsak bizonytalan voltam. Nem arról volt szó, hogy kételkedtem benne, vagy azt hittem volna, hogy bármelyik pillanatban belém döfhet egy hatalmas konyhakést, sokkalta inkább a saját magamban lévő hitem remegett meg – méghozzá alapjaiban.

  A fülemet megütötte egy halk, de annál pörgősebb dallam, ami minden egyes lépésnél egyre hangosabbá vált. Emlékszem, amikor először találkoztam Tinával, akkor pontosan ugyanezt a zenét hallottam, s most, hogy magamban újra lejátszottam a megtett utunkat, rájöttem, hova hozott. A szívem kétszeres tempóra váltott, s egész testemben remegtem, hiszen világ életemben hamis hangom volt, ami eleve kizárt minden énekléssel kapcsolatos programot az életemből.

- Meglepetés! – Jem hosszú ujjai elengedték a szemem, így szemben találtam magam aggodalommal teli, méregzöld íriszeivel. Attól félt, hogy nem fog tetszeni a meglepetése, és hogy őszinte legyek, nem lopta be magát a szívembe a dübörgő basszus félreismerhetetlen hangja, ami közvetlenül a hátam mögül érkezett. Nem akartam megfordulni; csak haza menni és befészkelni magam a párnákkal s takaróval díszített ágyamba.

- Ha köze van ehhez az eget-rengető hangzavarhoz, akkor nem is meglepetés – forgattam meg mind két szemgolyómat, majd összefont karokkal, s heves ajakharapdálások közepette átnéztem a vállam felett. Sejtettem. Abba a karaoke bárba hozott, amit már Tina is megmutatott nekem az itt eltöltött első napjaim egyikén.

  Jem ujjai rásimultak a vállamra, majd ahogy a másik is elfoglalta méltó helyét a jobb oldali lapockámon, egy egyszerű mozdulattal megforgatott, ezzel a bejárat irányába terelve.

- Ünneprontó vagy – búgta a fülembe, amitől libabőrös lett az egész karom, s mindez kellemes bizsergéssel párosult, amitől mintha liftezni kezdett volna a gyomrom. Nem válaszoltam, nem is lett volna értelme, inkább hagytam, hogy magával sodorjon az ár, így átadtam a gyeplőt a mögöttem toporgó, göndör srácnak.

  Lassan vettem a levegőt, mindegyik oly mély volt, hogy majdnem megfulladtam a túl sok oxigéntől, de ez kellett ahhoz, hogy felborzolt idegeim teljes mértékben lenyugodjanak. A zene egyre hangosabb és hangosabb lett, de még az elviselhető határán maradt, így nem szenvedtem halláskárosodást – szerencsére. Nem tudom, miért akadtam ki ennyire, vagy miért reagáltam túl ezt az egészet, amikor csak jót akart nekem, de szerencsére Jem nem volt sértődős fajta. Legalábbis a megjátszott durcásságon kívül még nem láttam igazán mérgesnek, amiből ezt a következtetést sikerült levonnom.

- Ez meg micsoda? – kérdeztem, amikor becsukta mögöttünk az egyetlen ajtót, amin keresztül beszökhetett egy kevés a kinti, kellemesen hűvös és tiszta levegőből – ugyanis a helyiség belseje bűzlött az emberek verejték áztatta testétől, s még valami mástól is, ami csípte az orromat; alkohol.

- Házibulinak hívják, bár, ha jobban belegondolok, annak inkább egy házban kéne lenni, nem pedig egy karaoke bárban. Sajnos jobb helyszínt nem tudtam találni. Egyszer mondtad, hogy még sosem buliztál igazán… tudod, piros poharak mindenütt – alig bírtam felvenni a tempót, amit Jem diktált. Még sosem hallottam ennyire hadarni, legtöbbször ugyanis kimért és figyelmes volt, s gondosan ügyelt arra, hogy normálisan és érthetően fogalmazzon. - Ezek piros poharak… - emelt fel egy műanyag poharat, ami valóban pirosan izzott a világos felsője előtt. Megmosolyogtatott kisfiús zavarával, s mintha úrrá lett volna felettem a nem létező anyai ösztönöm, amit a kistestvéreim megzabolázásának érdekében fejlesztettem ki – kivettem a kezei közül a poharat és letettem az első asztalra, ami elém került.

- Pszt! Ne magyarázkodj, ez eszméletlenül jónak tűnik – kicsit talán túloztam, de abban a percben ez egyáltalán nem számított. Csak az, hogy megnyugodjon és együtt élvezhessük a bulit, ha már megszervezte a kedvemért. Vajon honnan volt pénze ilyesmire? Nem tűnt túl olcsónak… - Csak mutasd az utat!

  Jem behunyta a szemeit, majd megfogta a kezeimet és behúzott a tömegbe. Úgy lökdöste arrébb az öntudatlan embereket, mintha ott sem lettek volna, s meg sem állt, amíg el nem értünk a sarokba helyezett bárpultig. A legutóbbi alkalommal ellentétben, most nem volt felszolgáló, így magunknak kellett kiöntenünk az italokat, amit Jem készséggel meg is tett.

- Hölgyem, úgy hiszem ezzel kéne kezdenie – adta a kezembe a piros poharat, amit az ajkaimhoz emelve, megízleltem a világ leggusztustalanabb, mégis legcsábítóbb löttyét. Csak tudtam volna, mi volt az.