~huszadik fejezet~ Nélküle nem olyan

Sziasztok :)

Először is, szokásomhoz híven, szeretném megköszönni azt a támogatást, amit hétről hétre kapok tőletek. Eszméletlen, komolyan mondom. Látva, hogy rengeteg jó történethez alig-alig írnak, nekem pedig van öt rendszeres kommentelőm... nagyon szeretlek titeket, még ha nyálasan is hangzik. Nem túlzok, aki ismer, az tudja, hogy ez a szó nagyon sokat jelent nekem.

A történet lassan elér a végéhez, de nyugalom, még nem tervezem a zárást. A vizsgáim, a magánéletem és egyéb történeteim mellett buzgón gépelem Liam történetét is, így a blog még jó darabig aktív marad.

Ebben a részben ugrunk egy keveset az időben, kiderül, Melissa hogy döntött, és milyen következményekkel járt a döntése. Többet aligha mondhatok, a fejezet magáért beszél.

Ha valakit érdekel, túl vagyok a tanfolyamon, ma tudom meg, mikor vizsgázom elsősegélyből... pénteken témazárót írok történelemből (szívás), szurkoljatok! Remélem a ti napjaitok is jól telnek, vagy még jobban! Pihenjetek, amikor csak tudtok <3

És utolsó rizsa, ígérem. Nem tudom, hányan tudtok róla, hogy szoktam videókat készíteni, de mindegy is, a lényeg, hogy letöltöttem egy új programot, amit bár még kicsit sem ismertem ki, azért a szabad perceimben buzgón nyúzok. Ha valakit érdekel az első munkám, itt megnézheti.

Jesszus, de hosszú voltam!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

#HARRY

  Még soha azelőtt nem tűnt föl, hogy London városa ilyen zsúfolt és túlbuzgó lett volna, s talán, ha nem hagytam volna a hátam mögött, örökké rejtve maradt volna előttem ez az oldala. Az ujjaim görcsösen tekeredtek rá a hideg fémre, miközben lassan nekidőltem az engem védelmező korlátoknak. Ahogy a fejemmel letekintettem a stúdió előtti tömegre, melyet leginkább tizenéves lányok alkottak, elkerekedett szemekkel, mégis beletörődő arckifejezéssel nyugtáztam, hogy jobban szerettek minket, mint valaha is reméltem volna. A véget nem érő sikongatás s a hatalmas táblák lóbálása közepette teljesen kimerültem, pedig csak néztem, ahogy végigvitték a lehetetlen küldetésük legújabb momentumát – nekifeszültek a biztonsági őrök alkotta sávnak, ezzel megpróbálva belopózni az épületbe. Hazugságra vetemedtem volna, ha azt mondtam volna, nem esett jól a rajongásuk… de épp ez volt a probléma. A rajongás – nem szeretet, csak annak illúziója. Hiszen az egész kapcsolat, mely imádott sztárjaikkal kötötte össze mindennapjaikat, csupán a plátóiságon alapult, s meg is rekedt ebben a képzeletbeli, és vágyakozással fűszerezett mederben.

  Mélyet szippantottam a hűvös levegőből, miközben átadtam magam a játékos szellőnek, mely bele-belekapott hosszúra hagyott hajszálaimba. A menedzserünk már egy hete rimánkodott nekem, hogy vágassam le és most, hogy egy szakembert is a nyakamra akasztott, muszáj volt menekülőre fognom a lépteimet. Nem akartam, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjen a fejemen található szálakhoz, még akkor sem, ha ezzel elgyötört s megnyúzott külsőt kölcsönöztem hanyag megjelenésemnek.

  Tisztában voltam vele, hogy gyerekesen viselkedtem, és azzal is, hogy ezzel kiakasztottam a körülöttem élő embereket – leginkább a menedzsert, hiszen a fiúk, ha meg nem is értettek, azért elfogadtak olyannak, amilyen lettem, és szüntelen reménykedtek, hogy mindez a mélabús ábrázat csupán átmeneti maszkként funkcionál majd az arcomon. Irigyeltem őket, amiért még képesek voltak hinni. Bárcsak nekem is ment volna!

- Hát itt vagy – egy mély, mégis kellemes tónusú hang szakított ki gondolataim tengeréből, ezzel visszarángatva a keserű valóságba. Legszívesebben azonnal elmenekültem volna, vissza Crawley városába, de nélküle már az sem volt ugyanolyan. Az utcák bár tele voltak emberekkel, egyszerre elnéptelenedtek a szememben. A Berry ház, bár szeretettel ölelt körül, a falak hideggé és idegenné váltak a szívemnek. Én magam lettem idegen s kietlen.

- Nem mondod? – húztam fel egyik szemöldököm, amikor meghallottam, hogy Zayn léptei lelassultak és szépen lassan elcsendesedtek. Ahogy a monoton kopogás megszűnt, egy óriási tenyér siklott a vállamra, majd lassú fel- s lemozgással biztatóan ütögetni kezdett a tulajdonosa. Érzelemmentes arccal, ráérősen bámultam csokoládészín íriszeibe, melyek annyira különböztek az azúrkék szempártól, hogy, bár nem szándékosan, de a csalódottság, ami a szívembe költözött az arcomon is megmutatkozott. Nem is tudom, miben reménykedtem. Hogy majd egyszer csak felbukkan a BBC stúdiójának erkélyén?

- A többiekkel már mindenhol kerestünk. Aggódunk érted – motyogta az orra alatt, mire megrántottam a vállam és visszafordultam a tömeg felé. Rengeteg transzparensen köszönt vissza az arcom s annál több könyörgött azért, hogy vegyem feleségül a készítőjüket. Kíváncsi lettem volna rá, mégis hogyan képzelték mindezt. Hogy vajon megvolt-e a saját kis tervük vagy álmuk, miként fognak összefutni egyikünkkel az utcán vagy egy bárban. S vajon a szüleik tudták, hogy mivel töltötték a szabadidejüket ezek a gyerekek? Vajon köztük volt az igazi? A lány, aki csak arra várt, hogy szeressem, és aki mellett végre nyugalomra találhattam volna? Menedékre.

- Nem kell, jól vagyok.

- Hiányzik, igaz? Még nem is meséltél róla – Zayn hangjában nem leltem rá a szavak mögött bujkáló neheztelésre, így valamivel nyugodtabban folytattam barátom kizárását. Talán ha levegőnek néztem volna, előbb-utóbb feladta volna. -  Ha jobban belegondolok, még semmit sem meséltél arról a három hétről, amit abban a kisvárosban töltöttél.

  Lassan kifújtam a tüdőmben rekedt, elhasználódott levegőt, és egy száznyolcvan fokos forgást követően nekidöntöttem a testem a hideg korlátnak. Az idő egyre viharosabbá vált, de nem féltem az esetleges esőtől, hiszen a hosszú évek alatt hozzászoktam már a londoni időjáráshoz.

- Túl hosszú… - túl fájdalmas - és amúgy is felesleges. – Hiszen mi értelme lett volna feltépni a gyógyulófélben lévő sebeket? Tudtam, mire vállalkoztam, amikor elhívtam az első randevúnkra. Tisztában voltam vele, hogy el fog menni, hogy el fog hagyni, hogy ha hazamegy, onnan már sosem jön vissza. Ő – velem ellentétben – nyílt lapokkal játszott, s csak az én hibám volt, hogy fájdalmat okoztam mindkettőnknek. Ha akkor békén hagytam volna… ha akkor uralkodtam volna a férfiúi szeszélyeimen, akkor most nem tartottunk volna ott, ahol. Akkor talán már egy újabb lány mellett vigasztalódtam volna, és nem egy erkélyen kerestem volna vigaszt. - Csak egy nyári szerelem volt, semmi több. Holnap szeptember elseje, így értelmét veszti.

  Hihetetlen, hogy ilyen hamar elszaladt újabb három hét, ahogy az is, hogy az újságok még nem kaptak a nagy sztorin, miszerint a szívem egy kicsiny része szó szerint megszakadt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jó színésszé változtatott az élet.

  Miután Melissa visszasétált velem a Berry házhoz, megvacsoráztunk is elmentünk aludni – mind a ketten más-más szobába. Csak órákkal később volt elég bátorságom kopogtatni a padlásszoba ajtaján és már azt hittem elnyelte az álmok rózsaszín világa, amikor nagy recsegések közepette feltárult a bejárat. Örültem, amiért nem futamodtam meg, és hálás voltam neki, amiért nem csapta rám az ajtót. Beengedett s bár egyetlen egy szót se szólt hozzám, megengedte, hogy a karjaimban ringassam álomba. Nem kellettek szavak, némán búcsúztunk el egymástól.

- Ő is ki akart használni, amint rájött, ki vagy valójában? – bár Zayn volt az egyetlen, akinek meséltem róla, ezen a kérdésen megmutatkozott, mennyire védtem őt mindentől és mindenkitől. Nem szerettem volna viszontlátni a nevét egyetlen pletykamagazin címlapján sem, így még a barátaimnak sem beszéltem Melissáról. Arról, mit is jelentett számomra, hogy ki is volt ő valójában. Az Őrangyalom.

- Rosszabb. A képembe vágta, hogy csak egy szoknyapecér kis popénekes vagyok – a szavai még mindig ott csengtek a fülemben, mintha csupán egyetlen pillanat telt volna el azóta, hogy nekem vágta az újságpapírt és felrohant a szobájába. Azok a szemek, azok a csalódottsággal és haraggal átitatott íriszek… minden este viszont láttam őket. Kísértettek és egyetlen másodpercnyi békességet sem hagytak. Minden éjszaka emlékeztettek rá, mekkorát hibáztam, és hogy a bizalom bizalmat szült – a bizalmatlanság pedig bizalmatlanságot. Elég lett volna hinnem, hogy mindenem meglegyen.

- Ó – ajkai elkerekedtek, míg pupillái kétszeresükre tágultak a döbbenettől – vagy a hirtelen bekövetkezett sötétségtől, melyet egy óriási, szürke felhő borított a város ezen részére. Ujjaival megmarkolta a korlátot s lassan ellökve magát a fémszerkezettől, szembe fordult velem, hiszen komolyabbra fordult a szó. Le szerette volna olvasni az arcomról az érzelmeimet, meg szeretett volna fejteni. - Már semmi esély sincs rá, hogy kibéküljetek?

- Mondtam. Felesleges. Szerintem rá sem találnék. Fogalmam sincs, hova ment – oké, ez így nem volt teljesen igaz, hiszen rengeteg dolgot mesélt nekem arról a faluról, ahol felnőtt és azért egy ilyen hely igencsak szembetűnő jelenség lehetett a modern Angliában, mégis… Az, hogy elhitettem magammal: elérhetetlen; sokat segített a továbblépésen.

- Hiszen te vagy Harry Styles! Mindig eléred, amit szeretnél – ripakodott rám, miközben a lassan benyúlt a farmerkabátja belső zsebébe és előhúzott onnan egy doboz cigarettát. Ráérősen kutatta fel a nadrágjába bujtatott öngyújtóját, amit még én vettem neki karácsonyra, majd ahogy végighúzta rajta a hüvelykujját, lángra fakasztotta azt. Az utóbbi időben rám is rám tört a késztetés, hogy átadjam magam a nikotinnak, ezzel kibújva a mázsás súlyként rám nehezedő problémák alól, mégsem fogadtam el a felkínált szálat. Helyette visszafordultam a lelkes tömeg felé, aminek tagjai mintha észre sem vették volna a gyülekező felhőket; továbbra is a neveinket üvöltözték. - Feltéve, hogy tényleg szeretnéd. Szeretnéd?

- Persze – vágtam rá a kelleténél talán kicsikét hevesebben, ezzel leleplezve saját magam -, de utálom, hogy Harry Styles vagyok. Most pont ez akadályoz meg abban, hogy vele legyek.

- A név nem minden. Ha tényleg kedvelt, azt a személyiséged miatt tette – szerettem volna elhinni, amit Zayn mondott, de egyre nehezebben ment. Minden egyes nap egyre gyötrelmesebb volt rá gondolnom, mert a hiány, amit a lelkemben ülő lyuk ütött belemarkolt a szívembe. „Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti: hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe.” Melissa kedves történeteinek egyike pontosan ezzel a mondattal kezdődött, és utáltam, hogy még mindig ekkora hatással volt rám minden, amihez egy aprócska köze volt. Önző mód el akartam felejteni. Örökre. Nem akartam megkockáztatni az újabb visszautasítást, nem szerettem volna összetörni. Most még képes lettem volna meggyógyulni, de ha ismét találkoztunk volna… hiszen a férfiak is emberek. Én sem voltam gép vagy lelketlen szörnyeteg.

- De hazudtam neki. Azt hitte Jem vagyok – szomorúan hajtottam le a fejem, miközben beszívva alsó ajkam, próbáltam ismételten a tömeg felé fordítani minden csepp figyelmemet. Kétségbeesetten kapaszkodtam a valóságba, bármibe, ami a jelenhez kötött. Élni akartam, nem pedig vegetálni. Kitörni a sötétségből és a napfény melegében sütkérezni. Mégis, valahányszor lehunytam a szemeimet, vagy csak egy másodpercig egyedül maradtam, jöttek a képek. Az emlékek, melyben együtt nevettünk, játszadoztunk; felhőtlenül.

- Te mondtad neki, hogy így hívnak?

- Nem. Ő találta ki – motyogtam az orrom alatt, mint egy tetten ért kisfiú, aki rágógumit ragasztott a csoporttársa hajába. Szégyelltem magam, bár arról fogalmam sem volt, hogy miért. Az érzelmek csak jöttek s magukkal rángattak. Már nem voltam ura a saját tetteimnek, a testemnek, az izmaimnak vagy a cselekedeteimnek. Saját lényem rabjává váltam. Talán környezetváltozásra volt szükségem. Lehet, hogy haza kellett volna utaznom, mi több! Egyenesen Amerikáig menekülnöm.

- Tagadtad valaha is, hogy Harrynek hívnak? – kérdése közben oldalra sandítottam, így szemeim látképe elé tárult, ahogy lazán a korlátnak dőlve kifújta a világosszürke füstöt. Hangja nem volt követelőző, azt is megértette volna, ha megtagadtam volna tőle a válaszokat, de nem tettem. Jól esett, hogy rákényszerített a beszédre, még ha ezt nem is szándékosan tette. Segített és mellettem volt, pusztán azért, mert a barátom. Bárcsak képes lettem volna értékelni!

- Nem, hiszen nem kérdezte.

- Akkor szerintem nem is hazudtál neki olyan nagyot, mint gondolod – játékosan oldalba lökött, mint annak idején, amikor ostobaságon kapott, vagy amikor együtt szívattuk Liamet. Bár a média mindig a banda legidősebb tagjával boronált össze, mint elválaszthatatlan cimborákat, nekem Zayn volt a legjobb haverom és ezen nem állt szándékomban változtatni.

  A gomolygó füstfelhő, ami kirepült a szájából egyenesen az arcomnak csapódott, így egy erőltetett köhintéssel az értésére adtam, hogy vagy hagyja abba, vagy álljon át a másik oldalamra, ahonnan nem csapott meg a szél – az előbbit választotta. A narancssárgán izzó csikk sötét nyomot hagyott az ezüstös korláton, mely még percekkel később is elcsúfította az összhatást.

- De ő nem így gondolja – ajkaim csúnya grimaszra húzódtak, s hangom is elhalkult a mondatom végére. A fejemben egyre csak a szavai visszhangoztak, a kegyelemdöfés, mely végül egyenesen a szívem közepébe talált. „Jemért maradtam volna, érted nem!” -  Már nem bízik bennem, bizalom nélkül pedig nincs értelme egyetlen kapcsolatnak sem.

  Ahogy kimondtam, én magam is meglepődtem, és eme érzelmek Zayn arcán is visszaköszöntek. Ajkai résnyire elnyíltak, miközben a megfelelő szavakat, esetleg riposztot kereste. Szemei elkerekedtek s a hátamat veregető keze megállt egy röpke pillanat erejéig. Ezen is látszott mennyit változtam – mintha ez a nyár felnőtté változtatott volna. Mintha megtaláltam volna önmagam, miközben elvesztettem őt.

- Ez tény, de…

- Nincs de! – durván vágtam a szavába, mégsem bántam meg. Túl sokat kérdezősködött, túl sok emléket hozott a felszínre, s bár az előbb még beszélgetni szerettem volna, mindez egyik pillanatról a másikra megváltozott. Össze voltam zavarodva, kifordultam önmagamból és ismételten magányra vágytam. Erélyes kitörésem következtében nagyokat pislogott s egy lépést még hátrált is, megmutatva: nem akart semmi rosszat. De engem már nem érdekelt, mit akart. Csak az, amit én! - Mondtam, hogy vége. Miért nem fogod fel? Hiszen nem is ismered. Engem sem ismersz már.

  A fejem olyan volt, akár egy felbőszült pulykáé, ahogy öles lépteimmel a kijárat felé trappoltam. Új búvóhelyre volt szükségem, méghozzá azon nyomban. De csak úgy, ahogy mostanában minden egyes nap, a tervem nem egészen úgy sült el, ahogy én azt elgondoltam. Zayn tenyere a vállamba markolt és a grabancomnál fogva rángatott vissza az erkélyre. Masszív felsőteste nekem csapódott, ahogy megtorpantam,  nemtetszésem egy igen hangos fújtatással adtam a tudtára.

- Ugyanaz a srác vagy, aki voltál – jelentette ki, ellenkezést nem tűrő hangnemben, mire felhúztam a szemöldököm és összeráncoltam addig sima homlokom. Ennyire félreismert volna? Vagy csupán annyira áhítoztam a megváltással kecsegtető változás után, hogy elhitettem magammal: sikerült jobb emberré válnom? Ugyanolyan szemétláda maradtam, mint voltam? Nem akartam elhinni… biztosan hazudott. Azt hitte ezt akartam hallani és ezért tévképzetekkel traktált annak reményében, hogy elfelejtem azt a három hetet. De képtelen voltam rá, mert azokban a hetekben többet éltem, mint egész addigi életemben. Szabad voltam, bármiféle akadály nélkül. Igazán önmagam.

- Ez nem igaz. Megváltoztam – kétségbeesetten makogtam. El akartam hitetni vele, hogy igazat beszéltem, hogy… hogy…

- Nem arra a Harryre gondoltam, aki mindennap részegen jött haza egy csajjal az oldalán – helyesbített, amikor rájött mennyire összezavart kétértelmű szavaival. Ennek köszönhetően pedig monoton zihálásom teljesen lecsendesült. Ismételten normálisan vettem a levegőt, mely életben tartott. - Arra a fiúra, akit a tehetségkutatóban ismertem meg. Emlékszel még rá?

  Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy elsuttogjak egy „Köszönömöt” melyet egy „Igennel” párosítottam volna, amikor Niall ránk törte a bejáratot.

- Srácok, de jó, hogy megvagytok! – egy megkönnyebbült sóhaj szökött napvilágra az ajkai közül, ami önkénytelenül, de mosolygásra késztetett. Tényleg aggódtak értem, tényleg fontos voltam nekik. - A műsorvezető már kész ideg, két perc és kezdünk és sehol senki – beszéd közben össze-visszahadonászott, mintha képzeletbeli legyeket csapkodott volna a tenyereivel, mire Zayn és én összeráncoltuk a szemöldökeinket. Ugyanis az ír akcentus – amiért a legtöbb lány oda meg vissza volt – igencsak megnehezítette, hogy megértsük ideges hadarását.

- Egy perc Niall, mindjárt megyünk – Zayn legyintett egyet a kezével, jelezve, hogy még indulás előtt szeretett volna beszélni velem, méghozzá négyszemközt -, szólj a többieknek, hogy megvan a tékozló fiú.

- Rendben, de siessetek. Később is ráértek napoztatni az arcotokat – vetette oda félvállról, majd előhalászva ütött-kopott mobilját, gyors tárcsázásba kezdett. Még hallottam, ahogy megkért valakit, hogy hozza el az öltözőből a mini mikrofonját, mert ott felejtette, de ahogy egyre távolodott, úgy a hangja is elveszett az éterben. Messze szállt, majd végleg megszűnt létezni.

  Keleties fonásokkal rendelkező barátom feltűnően méregetett, mintha azon töprengett volna, hogyan fogalmazza meg a benne érlelődött kérdését, melyet végül mégsem volt képes szavakba önteni. Csak állt bambán, mint egy marionett bábú, aminek minden egyes zsinórját elvágták. A csöndre pedig némasággal feleltem – az egyetlen zajforrás a stúdió előtt gyülekező tömegtől érkezett, melynek tagjai még mindig a neveinket sikoltozták. Irigyeltem őket, amiért ennyire kitartóak voltak. Bárcsak belém is átszállt volna egy kevéske az akaratosságukból! Akkor talán lett volna elég erőm ahhoz, hogy utána menjek.

- Mehetünk?

- Igen. Kész vagyok – fejemmel egy aprót bólintottam, miközben ujjaimmal ráfogtam a hűvös kilincsre. Az ég egyre inkább beborult, és semmi kedvem sem volt elázni vagy, ahogy Nialler fogalmazott: napoztatni az arcomat. Túl akartam esni az interjún, hogy végre nyugodtan állhassak a hétvége elé. A hónapban először kaptunk pihenőt és végre valahára hazautazhattam volna. Vagy, ha ahhoz tartotta volna kedvem, akkor mind a negyvennyolc órát a londoni lakásom falaki közt tölthettem volna. Még nem döntöttem el.

- Mit fogsz tenni? Megkeresed? – lassan lépkedtünk egymás mellett a megfelelő emelet után kutatva, miközben egyre szorított minket az idő. Körülbelül egy percünk volt kezdésig és még legalább egy emelet megmászása várt a lábainkra. Válasz nélkül hagyhattam volna a kérdését, megtehettem volna, hogy játszom a süket-némát, de tudtam, ha most elmenekültem volna, egyszer utolért volna a kérdéseivel, csak úgy, ahogy a múlt sem hagyott nyugodni.

- Fogalmam sincs. Talán látni sem akar. Az is lehet, hogy felesleges lenne az egész. Minden erőfeszítésem. – Most, hogy hangosan is kimondtam, sokkal valóságosabbnak tűnt az egész. A döntéseim és tetteim igazi oka: félelem. Rettegtem a visszautasítástól, attól, hogy megbánt. Attól, hogy máris továbblépett, míg én utána epekedtem és magamra maradtam. Szerettem volna abban a hitben élni, hogy legalább feleannyira hiányolt, mint én őt. Mert a képzelet nem fájt. Megvédett.

- Ha megpróbálod, lehet, hogy veszítesz, de az is lehet, hogy nyersz. Viszont, ha megfutamodsz, esélyt sem adsz a győzelemnek.

- Egész héten erre gyakoroltál, mi? – húztam fel egyik sötétbarna szemöldököm, majd mindentudó arckifejezéssel fürkésztem barátom vonásait. Próbáltam elviccelni a dolgot, hogy ne tűnjön fel neki, milyen érzelmeket csikart ki belőlem a rövid monológjával. Ha rájött volna, elszállt volna a bátorságom és nem valósítottam volna meg a fejemben összeállt tervemet. Már tudtam, mit fogok csinálni a szabad hétvégénken.

- Nagyon vicces – megforgatta csokoládébarna szemeit, majd kinyújtotta a nyelvét. Halk kacajom erőtlensége ellenére is betöltötte a hullaszerű folyosót és akkor már tudtam, hogy mind a ketten elkéstünk az élő adásról. - Gyere! A show-nak folytatódnia kell. Ilyen az élet.

- Ja, elég szívás.

  Lassan betolta a műanyagkeretes ajtót, amin hatalmas betűk hirdették az éppen aktuális Talk Show címét. Ujjaimmal gyorsan beletúrtam a hajamba, melynek göndör tincsei beleakadtak a kezembe. Kicsit féltem a menedzserünk haragjától, de mindez eltörpült azon rettegés mellett, melyet a hétvége kapcsán dédelgettem a szívemben. Muszáj, hogy sikerüljön – mondogattam, mint egy isteni fohászt, egy mantrát, míg végül én magam is elhittem üres szavaimat: Sikerülnie kell! Sikerülni fog.