Sziasztok! :)
Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez kapott aranyos kommentárokat. Hihetetlen milyen lelkesek vagytok - volt, aki egyből ébredés után, volt, aki hajnali egy körül, lefekvés előtt olvasta el a részt. Nem tudok elég hálás lenni érte.
Remélem mindenkinek jól telnek a hétköznapok, hogy a hétvégéken van elég időtök a pihenésre. Most szombaton megyek az elsősegély oktatásomra - jogsihoz kell - és úgy izgulok. Közületek van olyan, aki már részt vett hasonlón?
Ebben a fejezetben - ahogy az a cím is mutatja - Harry és Melissa nyugodtabb körülmények között búcsúzik el egymástól. Úgy éreztem, kijár nekik egy ilyen... hiszen túl szép volt a kapcsolatuk ahhoz, hogy veszekedéssel végződjön. (btw Tina sorsa is elrendeződik)
Millio puszi Xx
#HARRY
Csak álltam bambán, a lábaim gyökeret eresztettek, s egyetlen röpke másodperc
erejéig sem voltak képesek a mozgás ősi művészetére. Tina karjai, akár egy
kecses titánium lánc, a testem köré tekeredtek s még azután sem eresztettek
szabadon, hogy Melissa légies alakja eltűnt a horizonton. Bár tisztában voltam
vele, hogy egyszer le fogok bukni, nem így képzeltem el a lelepleződést. Nem
egy ostoba újságcikkből kellett volna megtudnia a csúf igazságot, hanem tőlem.
Tina szavai még hosszú másodpercek múltán is élénken éltek az elmémben,
s mintha egy ócska lemezjátszóban megakadt volna a legújabb sláger, a végén
nem, hogy kívülről fújtam a sorokat, de rájuk is untam. Tűz és víz. Ennyire különböztünk volna? Nekem eddig még csak fel
sem tűnt, de most, hogy jobban belegondoltam… Tinának tényleg igaza volt. Hiába
kutattam az agyamban bármiféle közös pont után, egyetlen egyet sem találtam.
- Eressz már el! Nem hallod? – olyan
hangosan kiabáltam, hogy az egész házat betöltötte a hangom, de abban a
pillanatban ez volt a legkisebb problémám. Tina teste összerezzent, amikor
leráztam magamról vasként fogva tartó béklyóit, s egy bizonytalan lépésnyit még
hátrált is, ezzel kimutatva a lelkében életre kelt félelmet. Megijesztettem.
Melissát is megijesztettem. Olyan voltam, mint egy éhes fenevad, aki megérezte
a vér ínycsiklandozó illatát a páradús, éjszakai levegőben. Nem csoda, hogy a
háta közepére sem kívánt.
- Utána akarsz menni? – kérdezte, amikor
már a kilincsen voltak az ujjaim. Legszívesebben se szó, se beszéd ott hagytam
volna, de amikor ismételten felém kapott, nem tudtam mire vélni a szemeiben
megcsillanó elkeseredést. Még sosem láttam ilyennek. Pontosan olyan volt… Nem,
az nem lehetett! Biztosan csak a bolondját járatta velem; megint. Pedig
megmertem volna esküdni rá, hogy oly mértékű csalódottság pihent a szemeiben,
amit csak egy szerettünk miatt érezhettünk.
- Mit akarsz te tőlem pontosan? Azt
hittem, csak a hírnév érdekel, és nem én – kérdeztem, valamivel nyugodtabban,
de még mindig ingerültséggel telve. Ha azt hitte, hogy varázsütésre képes
leszek mindent megbocsátani, mi több: elfelejteni, akkor nagyot tévedett. „A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya
hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.” Nekem pedig nem állt módomban
eme gyenge növénnyé válni; megvárni, hogy eltiporjanak. Túl sokat ártott ahhoz,
hogy ismételten barátként tekintsek rá - bár igaz, hogy ezidáig sem álltunk
túlontúl közel egymáshoz. Talán ha kedvesebb lettem volna, akkor most nem
tartottunk volna ott, ahol.
- Harry Stylest tudtam volna szeretni –
ujjaival az egyik csokoládé színű tincsével babrált, miközben beszívva alsó
ajkát, szemérmesen lesütötte a szemeit. Nem tudom miért, de meghökkentett a
válasza; annak ellenére is, hogy egy hónapja még minden lányról azt hittem,
hogy egy csettintésemre képes lett volna alám feküdni. Talán az emlékeimmel
együtt az önbizalmam is megfakult, éppen annyira, mint ahogy a radír eltüntette
a grafit nyomait - ha egykoron elég erősen nyomtuk rá a ceruzát, akkor kivétel
nélkül, mindig maradt egy halvány folt az amúgy hófehér papíron. - Menő volt,
féktelen, nem ismert határokat.
- Akkor csalódnod kell – a torkomból a
felszínre szökött egy kétkedő kacaj, majd ujjaimmal a hajamba túrva,
megpróbáltam kisimítani a szememből minden zavaró szálat -, mert már nem az a
srác vagyok. – És már soha többé nem akartam az a fiú lenni. Viszont Melissa
nélkül fogalmam sem volt róla, képes leszek-e megtartani ezt az oldalam. A jó
csak a rosszal létezett; rossz viszont akkor is volt, amikor a jó megszűnt létezni. Mert mindig is könnyebb volt ártani a másiknak, mint kihúzni őt a
gödörből. Mert az emberek ösztönlények voltak, akárcsak az állatok, s ha valamiben
meglátták a maguk javát, akkor nem hagyták, hogy valaki más elorozza előlük.
Számomra Ő testesítette meg a jót, a fényt az alagút végén, az esélyt, hogy
mássá váljak. Hogy jobbá váljak.
- Még lehetnél. Értem lehetnél.
- Hallod egyáltalán miket beszélsz? –
ripakodtam rá, s olyannyira kikeltem magamból, hogy a tükörképem sem ismert
volna rám. Éreztem, ahogy a nyakamon kidülledt egy hevesen lüktető ér, azzal
fenyegetőzve, hogy bármelyik pillanatban képes lett volna szétdurranni, de
ennek ellenére képtelen voltam lenyugtatni felhevült idegeimet. Olyan voltam,
mint egy kiengesztelhetetlen kisgyerek, aki megorrolt az óvó nénijére, mert az
nem engedte, hogy a kedvenc plüssállatával aludjon. - Tudod egyáltalán mit
jelent szeretni?
- Gondolom, neked Őt jelenti – sután
bólintottam, majd ellépve az ajtóból, nekidöntöttem a hátam a szemközt lévő, érdes
falnak. A pólón keresztül is éreztem a belőle áradó hideget, amit a légkondi
számlájára írtam. Aztán, mint derült égből villámcsapás, eszembe jutott a tó,
ahova elvittem Melt, s bár fogalmam sem volt róla, hova menekülhetett, egy
részen bízott benne, hogy rá fogok találni. Talán pont a közös helyünktől várta
a vigaszt. Mindenesetre, egy próbát határozottan megért volna – s eldöntöttem,
ha itt végzetem, azonnal odamegyek majd a viszontlátás reményében.
- Egyszer a barátnője voltál. Egy kis
időre legyél ismét az, és engedj el – bár az ujjai már abban a pillanatban
lehullottak rólam, hogy ordibálni kezdtem, képtelesen még mindig magához
láncolt; a szavaival. Képtelen lettem volna csak úgy ott hagyni azok után, amit
mondott. Hiszen ez volt az első lépésem a megfelelő személyiség felé. Talán
Melissa nélkül sosem leszek majd olyan jó, mint kellene, de a köztes állapot
talán még egyedül is menne - gondoltam magamban. Vettem egy mély lélegzetet, majd lehunytam a
szemeimet és a fejem hátrahajtva, azt is nekidöntöttem a falnak. Kezeim perec
módjára, teljesen összeforrtak, míg jobb lában behajlítva, hanyag mód a
festéken pihent. Olyan voltam, akár egy gonosz motoros egy szerelmes drámából,
akitől minden apa óvva intette egy szem lányát.
- Mindketten megutáltatok, igaz? –
tekintetét a földre szegezte, miközben lábaival a parkettát rugdosta, s olyan
elesettnek tűnt, mint még soha azelőtt. Egy pillanatra akaratlanul is, de
Melissát juttatta az eszembe, amiért bár bűntudatom volt, nem tudtam mit tehettem volna ellene. Ösztönös cselekedet volt, akár a lélegzés.
- Az ember követ el hibákat. Ha igazán megbánod,
rád talál a megbocsátás – ha ezt a srácok hallották volna, biztos elvittek
volna egy orvoshoz, hiszen ezelőtt sosem voltak ehhez hasonló mélyenszántó
gondolataim, de még csak elfogadható tanácsaim sem.
- És ha egy másodpercet sem bánok? Rossz
ember lennék?
- Nincs jogom ítélkezni. De neked sincs
jogod megakadályozni abban, hogy utána menjek – sután bólintott, egyfajta
beleegyezés gyanánt, mire ellöktem magam a faltól és elindultam az ajtó
irányába. A szívem hevesebb tempóra kapcsolt, már magára a gondolatra, hogy
nemsokára ismételten a karjaimban tarthatom. Hiszen még mindig szeretett, ebben
az egyben biztos voltam. Ha pedig szeretünk valakit, akkor nem dobjuk el
egyetlen hiba miatt. Reménykedtem benne, hogy meghallgat majd, mi több, megért
és megbocsát, pusztán azért, mert fontos voltam neki.
Már majdnem magam mögött hagytam a Berry házat, de amikor kinyílt az
ajtó – anélkül, hogy hozzáértem volna a kilincshez – és szemben találtam magam
Mrs. Berryvel. Az öregasszony mosolygós arca azt az illúziót keltette az
emberben, hogy minden rendben volt, s abban a pillanatban irigyeltem őt. A
tudás olykor sokkalta rosszabb volt, mint annak a hiánya. Bárcsak ismételten
eltalált volna egy erős ütés, száműzve belőlem minden emlékfoszlányt! Tiszta
lapra vágytam. Valami újra. Mellette.
- Sziasztok drágáim, mi történt? – öreg
kezei beleremegtek a benne tartott szatyrok súlyába, de amikor utánuk nyúltam,
egy kedves mosoly kíséretében kitért a segítő jobbom elől. Ez alatt a csekély
egy hónap alatt hozzá kellett volna szoknom, hogy milyen makacs tudott lenni,
de még mindig egy gyámoltalan és éltes nőt láttam benne, valahányszor a szemeibe
néztem. Azokba az éjsötét, barna íriszekbe, melyek bölcsességtől csillogtak s
melyek olyannyira hasonlítottak Tina szemeihez, hogy az már természetellenesnek
hatott.
- Semmi nagyi. Segíthetek valamiben? –
Mrs. Berry döbbenetében nagyokat pislogott a mögöttem álldogáló lány felé. S
szólásra nyitva ajkait, úgy tátogott, akár egy partra vetett hal, ami képtelen
volt a légzésre, pedig több köbméternyi oxigén-dús légréteg ölelte körül gyenge
testét.
- Hova tüntetted az unokám? – kiáltott a
lány után, amikor az eltűnt a konyhában a nagymamája táskáival karöltve, de
Tina már nem válaszolt. Örömtől fátyolos szemeivel kérdőn tekintett rám, mintha
a vonásaimból képes lehetett volna megfejteni az évszázad rejtélyét, de a
válaszok nem nálam bújtak meg, így egy hetyke vállrándításnál többel aligha
szolgálhattam.
- Már egy ideje nem volt önmaga, de most
visszatért – Tina hangja áthasított a szobákon, s a benne parázsló kedvességtől
én is boldogabb lettem. Talán csak ennyi kellett ahhoz, hogy észhez térjen és
rátaláljon a helyes útra. Bár őt ismerve, lemertem volna fogadni, hogy még
legalább egy tucatszor bűnbe fog esni - azért reménnyel töltött el a
próbálkozása. Ha neki ment, én miért ne lehettem volna emberibb?
- Örömmel hallom.
Az emlegetett szamarunk visszasétált a maradék
holmikért, miközben küldött a nagymamája felé egy lelkes mosolyt, s ezt
követően az öreg nő boldogságtól terhes szívvel ölelte magához a cserfes lányt,
akinek pár rakoncátlan tincs hullott a szemébe. A magasságkülönbségüket eddig a
pillanatig nem igazán mondtam volna láthatónak, de most, hogy csupán milliméterek
választották el őket, igenis feltűnt, hogy a fiatalabb Berrynek le kellett
hajolnia.
Margaret néni nem sokkal ezután a családias jelenet után eltűnt a
konyhában, így ismételten magunkra maradtunk. Tina összefonta a karjait,
miközben hol az egyik, hol a másik lábára fektette egész testsúlyát.
- Mondd el neki, hogy… - egy pillanatra
megállt, mintha elgondolkozott volna azon, mit is kellett volna mondania, majd
egy mély lélegzetvételt követően folytatta - nem sajnálom, de… - jobb karját a
fejéhez emelte, majd megvakarta az orrát, ezzel is elnyújtva az értékes
perceket. - Szóval, hogy lehetett volna másképp is.
Sután bólintottam, mire a lány visszasietett a nagymamájához, én pedig
egy másodpercnyi hezitálás nélkül léptem ki az utcára. A lágy, tavaszias szellő
mostanra igazi széllé változott, így összefont karokkal védtem magam a hideg
ellen. Az utcán pihenő porból hatalmas felhő képződött, ami azon nyomban
elvakított, esélyt sem adva arra, hogy gondtalanul tájékozódhassam. Így hát, az
ösztöneimre hagyatkozva, hunyorgó szemekkel sétáltam a tó irányába. Hiszen nem
volt hova mennie és azt a helyet mind a ketten nagyon szerettük. Ott kellett
lennie; mondogattam magamban egyfajta mantraként, oly vehemenciával, hogy egy
ismeretlen embert is képes lettem volna meggyőzni az igazamról.
Lassan botorkáltam a középmagas fák között, miközben az égből potyogni
kezdtek az esőcseppek, ezzel siratva a halálán lévő kapcsolatunkat - míg én
feltűnően álcáztam a sós cseppeket, melyek utat akartak törni maguknak, hogy
végigfolyhassanak az arcomon. Nem láttam értelmüket. El akartam temetni a
fájdalmat, olyan mélyre, hogy senki még csak véletlenül se bukkanhasson rá.
- Hát itt vagy – suttogtam, amikor
kiélesítve homályos látásom, megpillantottam őt egy fa tövében kuporogva. Olyan
elesettnek tűnt, mintha pár pillanattal ezelőtt egy tucatnyi kamion száguldott
volna át a testén. Karjait átkulcsolta a térdein, míg fejét ráhajtva a lábára,
eltakarta előlem gyönyörű arcát. Az eső még nem érte el, így egyetlen nedves
csepp sem csúnyította el, bár a felkarján megjelenő libabőr arról árulkodott,
hogy a rajta lévő vékony póló nem melegítette át eléggé.
- Ha nem mondod, hülyén halok meg – nem
nézett rám, s talán pont ez adott elég erőt ahhoz, hogy leüljek mellé. Éreztem,
ahogy a göcsörtös törzs belevájt a hátamba, s hitetlenkedve fordultam szerelmem
felé, aki már hosszú percek óta kínozhatta magát ennek az öreg fának dőlve. Bűntudatom
volt, amiért ennyire megbántottam, és jóvá akartam tenni. Örömet okozni neki, s
ha már csak rövid ideig is, de boldognak látni.
- Szeretném, ha meghallgatnál – ujjaimmal
felé nyúltam, s óvatosan arrébb sepertem a haját, ami elrejtette előlem kisírt
szemeit. Hűvös kezeimet szabályosan megégette felhevült bőre, ahogy véletlenül
végigcirógattam az orcáján, de nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy
mérgesen rántotta el a fejét. Utált, efelől szemernyi kétségem sem volt, hiszen
minden mozdulata erről árulkodott. - Az
a lány, akit szeretek, adna még egy esélyt.
A
hangom elcsuklott, de még ez sem hatotta meg, így egyre kevésbé lobogott bennem a
remény szikrája, miszerint meg fog hallgatni. A fejem lassan a fának döntöttem,
majd behunyva fáradt szemeimet, hagytam, hogy egy kósza esőcsepp ráessen az arcomra
– ennyi járt neki, ha már képes volt átverekedni magát a sűrű lombkoronán, ami
egyes napokon még a napfényt is elfedte, gyenge árnyékot nyújtva az arra járó
embereknek. Menedéket. Melissa is egy rejtekhelyre vágyott.
- Az a fiú, akit én ismerek, sosem
hazudott volna a szemembe – dünnyögte, mégis, örültem, amiért végre hozzám
szólt. Inkább utálj, csak ne nézz
levegőnek. Ordibálj, kelj ki magadból, csak ne légy érzéketlen! - Bár kit
is álltatok? Már az elején rá kellett volna jönnöm, hogy a városi élet nem
nekem való. Otthon kellett volna maradnom.
- Mondd, hogy egyetlen pillanatra sem
ötlött fel benned, hogy én vagyok a rosszfiú! – ujjaimmal az álla alá nyúltam
és erőszakosan, mégis mérhetetlen szeretettel fordítottam magam felé. Azt
akartam, hogy mondja a szemembe, hogy egyszer sem bizonytalanodott el a személyemet
illetően. Hogy egyszer sem gondolt bele: nekem talán barátnőm volt mielőtt rám lelt
volna. Hogy nem ő volt az első lány az életemben. Hiszen éreznie, tudnia
kellett, hogy milyen voltam egykoron. Ő talált rám. Majdnem agyonvert egy bunkó
seggfej, miközben én meggondolatlanul szájaltam vele. Nem hibáztathatott csak
engem, amikor egész idő alatt becsapta saját magát. - Hogy nem vagyok olyan jó,
mint amilyennek látni szerettél volna.
Mel beszívta az alsó ajkát, látványos csatát
vívva a könnyeivel, míg én legszívesebben a karjaimba vontam volna. Ha hagyta
volna. Az ujjaim szabályosan bizseregni kezdtek a gondolatra, hogy a haját
simogathattam volna, ha nem csesztem volna el ennyire.
- Mit gondoltál, amikor megláttál a kocsma
sikátorában? – Erre a kérdésre már azóta kerestem a választ, hogy felébredtem a
vendégszobában. Vajon mi ösztökélte arra, hogy megvédjen egy feldühödött
dúvaddal szemben? Hiszen védtelen volt, míg a másik könnyűszerrel
összeroppanthatta volna…
- Hogy nem hagyhatlak meghalni – Melissa arcán
megrándultak az izmok, ahogy mosolygós grimaszra húzta ajkait.
- Megbántad, hogy megmentettél?
- Nem – szinte még be sem fejeztem a
kérdést, de már válaszolt, ami természetellenes reményeket keltett életre a
szívemben. Ezek szerint azt sem bánta meg, hogy megismert, hogy belém szeretett. - Talán még azt sem, hogy egy pillanatra engedtem a boldogságnak. De
rájöttem, hogy könnyebb hibázni, mint hittem – kijelentését követően
kinyújtotta a lábait, majd maga mellé eresztette ezidáig keresztbe font
karjait. Kecses ujjai a körülöttünk növekvő fűcsomókkal játszadoztak, majd egy
jól hallható sóhaj után a szemeimbe nézett. Csak akkor vettem észre, hogy az
arca kissé feldagadt a sok sírástól és, hogy az íriszeit körülölelő fehér is halvány-rózsaszínné
változott a szemgolyóiban. - Megtanítottál rá, hogy a keserű fájdalom és a
boldogság nem is áll oly távol egymástól. Hogy nincs is akkora kontraszt a
fekete és a fehér, a jó és a rossz között.
- Az elején tényleg nem emlékeztem
semmire. Arra, hogy ki lehettem, hogy ki voltam igazából – suttogtam, miközben
a szél a mellettünk elterülő tó felszínével játszadozott. Időközben a testem tiltakozni
kezdett a felvett pozícióm ellen, így egy valamivel kényelmesebb után
kutakodtam; hasztalan. Talán maga a szituáció volt az oka annak, hogy
kényelmetlenül éreztem magam és nem is a fa, ami megvédett minket a zivatartól –
ami nem mellesleg egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött.
- Mióta?
- Emlékszel, amikor vacsoránál egy Louis
nevű nyúlról meséltem? – a mellettem csücsülő tündér egy apró bólintással
jelezte, hogy igen. - Louis nem egy tapsifüles, hanem az egyik legjobb barátom.
Csöndben vártam a válaszát, egy esetleges kérdést, ami mélyen belül ott
lapult az elméjében, de az mégsem érkezett meg. Nesztelen szavaimra némasággal
felelt. Nekem viszont már annyi is elég volt, hogy magam mellett tudhattam –
közel volt, s ezzel egyidejűleg, talán még sosem éreztem ily távol magamtól.
Úgy ültünk egymás mellett, mint két idegen, akikben semmi közös sem lakozott, miközben
sorra felidéztem a kellemes perceket melyeket a város ezen szegletében
töltöttünk el. Vicces, hogy ez a fa volt az egyetlen hasonló állomása az
életünknek. Mégis, ha csak arra gondoltam, hogy ez a kérges növény talán még
évszázadokig állni fog, valamiféle remény ébredt bennem a folytatás kapcsán.
Egy közös jövő kapcsán.
- Szereted Tinát? – Mel hangja halk volt,
s szinte eltűnt az atmoszférában, de annak hála, hogy minden porcikám rá összpontosított,
tisztán hallottam szomorkás kérdését. Szemöldökeim az egekbe szöktek, s mintha
egy pillanatragasztóval odatapasztották volna őket, vissza sem tértek eredeti
helyzetükhöz.
- Téged szeretlek. Tina csak… - a szavak
mintha a torkomon akadtak volna, képtelen voltam a folytatásra, pedig annyi
mindent mondtam volna. De nem voltam biztos benne, hogy a hosszú változat
meghallgatásához elég türelme lett volna. - Rájött, ki vagyok és megfenyegetett,
hogy kitálal neked, ha nem mutatkozom vele a nyilvánosság előtt.
- Arra még csak nem is gondoltál, hogy
megértettem volna? Hogy azért szerettek, aki voltál és nem az esetleges hírneved
miatt? – Igaza volt, mégis, ha valaki arra kért volna, hogy mondjam a szemébe:
tévedtem, nem tettem volna meg. Nem azért, mert a fene nagy egóm nem engedte
meg az ilyesmit, vagy, mert úgy gondoltam, a hírnevemből adódóan mindig nekem
volt igazam, még akkor is, amikor nem. Csupán az én szemszögemből nézve, igenis
volt ráció a feltételezésemben. Mióta jelentkeztem az X-faktorba, az életem a
feje tetejére állt. A média olyan embereket üldözött el mellőlem, akik szerettek,
s ezzel párhuzamosan egyre több patkány férkőzött a közelembe.
- Meg kell értened, hogy már több éve nem
szeretett senki azért, aki voltam. Mindenkinek kellett valami, egy aláírás, egy
fénykép. Nem volt olyan, hogy Harry, a kisvárosi fiú. Csak Harry Styles, az
énekes.
- Féltél, hogy kihasználnálak – üveges szemekkel
meredt maga elé, mintha most döbbent volna csak rá, kit szeretett oly
kitartóan. Egy érzelmileg csonka, bizalmatlan hírességet, aki képtelen volt egy
normális kapcsolat kialakítására. Talán pár hete épp ezért szerettem bele.
Tudtam a biztos dátumot, azt, hogy mikor lesz vége és így nem voltak buktatók.
A lelkem egy része elfogadta a veszteséget s pont ezért tárult ki. A személyem
másik fele azonban… beleborzongott az elutasítás lehetőségébe.
- Féltem, hogy elszörnyednél, hogy túl sok
lenne egyszerre, és megszűnnél szeretni.
Melissa zavartan tépkedte a füvet. Nem tudta mit kellett volna reagálni
minderre, s ezzel én sem voltam másképp. Mindig is hadilábon álltam az igazi
érzéseimmel, s ez abban is megmutatkozott, hogy amíg a futókalandjaim esetében kivétel
nélkül lebókoltam a fehérneműt – már, ha viseltek – a kiszemelt lányokról, most teljesen megkukultam.
- Holnap hazamegyek – csalódottan hajtottam
le a fejem. Bár már akkor tudtam, hogy így fog dönteni, amikor megláttam a fának
dőlt esetlen alakját, mégis hideg zuhanyként ért a felismerés, miszerint örökre
elveszítettem. Már sosem fog visszajönni, s talán az idő folyamatos
előrehaladtával nem leszek több számára egy kósza arcnál, egy szerelmi
csalódásnál. De vajon én képes leszek elfelejteni őt? Bizonyára, hiszen
az idő a legszebb emlékeket sem kímélte, azokat is megtépázta éles
vaskarmaival. Fura volt belegondolni, hogy egyszer majd, ha nekem is gyerekeim
lesznek, csak a nekik olvasott esti mesékben él majd tovább Melissa személye.
Hogy csak akkor lesz velem, ha egy-egy általa imádott könyvet olvasva elnyom az álom.
- Sehogy sem tudnálak rávenni, hogy
maradj?
- Majdnem elhagytam érted a családom –
látszólag teljesen letaglózta a felismerés, miszerint képes lett volna elhagyni
a szeretteit egy számára ismeretlen fiúért. Ajkait résnyire nyitva, elhűlt
ábrázattal fürkészte az arcomat, mintha okokat keresett volna – olyan tettekre,
melyekről fogalmam sem volt és nem is lehetett, soha. - Talán ez kellett ahhoz,
hogy rájöjjek, életem egyik legnagyobb hibáját követtem volna el, ha maradok.
- Azért estére még visszajössz? –
tenyeremmel az ujjai után kutattam, de amikor már épp megfoghattam volna,
kelletlenül elhúzta azokat. - Kérlek, csak ezt a pár órát add nekem.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet. – Ajkait elhúzva,
csúnya grimaszt varázsolt az arcára, majd a térdeire hajtotta a fejét, ezzel
próbálva kirekeszteni a beszélgetésünkből. Magányra vágyott, én viszont rá, s
voltam olyan önző, hogy tovább ostromoltam a bevehetetlennek hitt várat.
- Ha miattam nem, akkor Mr. és Mrs. Berry
kedvéért – szemeiben megcsillantak az újonnan keletkezett könnycseppek, melyek
lomha tempójukkal végiggördültek kipirult orcáján, kövér, átlátszó csíkot
hagyva maguk után. Melissa az ajkába harapva meredt rám, hitetlenkedés csücsült
gyermeteg vonásain, azonban ennek ellenére a türelmem egy gyönyörű rózsát
teremtett – kezeit felém nyújtva, megengedte, hogy hazakísérjem. Még egyszer.
Utoljára.
Drága Bűbájos és Elképesztő Szerecsendio!
VálaszTörlésFelkelek, rögtön nyúlok a telefonért, hogy elolvassam az új részt. OMG! Szégyeld magad, mert már reggel sírva fakasztasz. Itt bögök azon tanakodva, hogy vajon Mel elmegy vagy marad balami hirtelen fordulat miatt.
Esküszöm neked, hogy Harryt legszivesebb fejbevertem volna. Tudja jól, hogy Tina milyen egy kis alávaló piszok és még sem menekül előle. De a legjobban ott utáltam meg Harryt, hogy: Mindketten megutáltatok?
What? Hogy lehet valaki ennyire... ennyire köcsög. Egyszerűen szebb szóval nem tudom kifejteni.
De a vége olyan cuki lett és azért bögök. Én Melnek adtam igazat, én is ezeket vágtam volna a fejéhez. A befejezés hatásosra sikeredett nálam. "Még egyszer. Utoljára."
Fociba van mikor középpályára állítanak van mikor hátvédnek. Közmunka? Semmi bajod ugye? :| Ki az a szadista aki kitalálta, hogy kell a sulidhoz?:o Meg kell verni! :D A héthez sok sikert és az egészségügyi tanfolyamhoz is!
Ui: Megint milyen keveset írtam. Sajnálom! :(
Izgatottan várom a következő részt Árnvadász Kingától. :*
Puszi, Szeretlek. <33333
Bells
Édes, drága Bells! <3
TörlésAnnyira, de annyira aranyos vagy, hogy ezt már tényleg képtelenség szavakba önteni, pedig épp a "szavaim" miatt ismertük meg egymást. Ajj, hihetetlen, hogy mindig ezzel kezded a szerdát! Nem szerettelek volna megsiratni, viszont én így álmodtam meg. Melissa karaktere fejlődőképes, még ha nem is olyan látványosan, mint az előző történetben Louisé. Mel egy gyenge és önzetlen lányból egy erősebb személyiséggé forrt, így a megbocsátás sem megy már olyan könnyen, ha az ember lelkét megbántották. A következő részben ígérem, hogy kiderül, bár a címből talán sejthető...
Hahaha, tényleg? Annak is megvan az oka, hogy Harry nem menekül. Ő durvából megértőbb lett... az első lépcsőfok a jobb személyisége felé pedig a megbocsátás volt. Sajnálom, hogy sikerült megutáltatnom veled Harryt, nem volt szándékos. Remélem a későbbiekben ismételten visszanyeri a szeretetedet. :/
Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Mindent <3 Hogy itt vagy nekem, hogy rendületlenül támogatsz... nagyon szeretlek ám <33
Igen, igazán jól vagyok, ma már egy vérvételen is túl estem... és élek meg minden. Körülbelül fél órája keltem fel, mert kicsit kimerültem. Ötkor keltem, orvos, majd hét óra a suliban... hosszú nap volt. Remélem a tied jobban és pihentetőbben telt <3 A közmunka egyébként nagyon vicces volt, még harci sérülést is szereztem, ami mostanra már majdnem teljesen elmúlt. A tanfolyam pedig jelentem: UNALMAS :)
Nem is írtál keveset, szerintem pont elegendő hosszúságúra sikeredett, meg amúgy sem a méret a lényeg (nem csak a fiúkra igaz). Lassan kikerül a következő rész... Haha, Árnyvadász? Bárcsak! Apropó, ott ma lett friss fejezet :)
Millio puszi Xx
Ne már!!! Sírok, de most komolyan. Nem búcsúzhatnak így el, ez nem történhet meg.
VálaszTörlésGyönyörű rész lett tele érzelmekkel, meg mindennel, egyszerűen elképesztő, és hihetetlen, hogy tud valaki ilyen jól írni. Minden egyes alkalommal, csak gratulálni tudok, egyszerűen nincsenek megfelelő szavak. Tűkön ülve várom a következő rész, remélem hamar szerda lesz megint.
Drága Kata!
TörlésSajnálom? Az ég világért nem akartalak megsiratni, sosem gondoltam volna, hogy ennyire átérezhető lesz ez a rész (bárki számára). Szerintem azért, összességében igenis szép búcsú lett, elképzelhető végkifejlet a szereplők számára. Kedves, szeretetteljes, mégis végleges. Már csupán öt rész van hátra, a következő részben kiderül, nagy vonalakban miről fog szólni a végjáték. Remélem tetszeni fog és nem okozok csalódást <3
Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Még mindig alig hiszem el, hogy ilyen jónak tartod a fogalmazásom. Annyira édes vagy, hogy legszívesebben megölelnélek, hiszen ez lenne a minimum a fáradozásodért. Boldog vagyok, amiért az olvasóm vagy :")
Sietek a folytatással!
Millio puszi Xx
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésEgyszerűen csodálatos, amilyen mélységgel leírok az érzelmeket, a hasonlatokról és az eszme futtatásokról ne is beszéljünk. Egyszerűen tökéletes az egész történet, a kivitelezés, a szereplők és úgy az egész egyben.
Imádom, ahogy egymást látja két főhösünk és, hogy mennyire figyelnek a másikra, ismerik minden egyes rezdülését a másiknak.
Ha még egy sorra többet írsz bizony még lehet meg is könnyezem, így csak szomorúan és teljesen letaglózva olvastam, mert a veszteség érzése a legrosszabb, ami tisztán szivárog a sorokból.
Azért remélem valamilyen módon még viszont látják egymást, de akár azt is el tudom képzelni, hogy tényleg csak a gyerekeinek fog majd Harry mesélni Melissáról. Talán hozzájuk még ez a szomorú vég is illene.
Na de ennyi beszéd után, ami nem tudom mennyire lett értelmes, további sok sikert kívánok és hatalmas izgalommal várom, hogy mi fog még történni!
Kedves Alisson!
TörlésHahaha, nagyon szépen köszönöm, jól esik hallani, hogy így vélekedsz a fogalmazásomról, a történetről, a szereplőkről és úgy egyben mindenről. Amikor belecsöppentem a blogger világba, álmodni sem mertem volna, hogy lesz, aki ezt gondolja majd.
Amikor kialakult a fejemben Mel karaktere, nem tudtam elképzelni mellé egy durva Harryt, örülök, hogy végül mégis a lájtos verzió mellett maradtam. Egy élmény volt leírni, hogyan látják egymást vagy a világot. Örülnék, ha az én életemben is lenne valaki, (akit kivételesen nem lökök el) ugyanilyen csodálattal néz rám.
Igazad van, a veszteség érzésénél nincs rosszabb.
Szerintem is illene hozzájuk mind a két befejezés, de nem árulhatom el, hogy végül hogyan alakul a sorsuk. A következő rész amúgy is sokat felfed a befejezésből. Legalábbis abból, hogy miről szól majd az utolsó öt fejezet.
Teljesen értelmes lett a kommentárod, nagyon hálás vagyok, amiért vetted a fáradtságot, és írtál! Feldobtad a napomat <333
Millio puszi Xx
Drága, varázslatos, mesés szerecsendio!
VálaszTörlésElőször is nagyon remélem, hogy az elsősegély oktatásod jól sikerült, és tetszett! :) Másodszor pedig bízom benne, hogy Te is pihensz, mert iszonyat lelkiismeretesen vezeted a blogokat, de neked is csak 24 óra egy nap! <333
Aztán a részről: Húha, már a címből sejtettem, hogy Melissa amellett fog dönteni, hogy hazamegy, és maga mögött hagyja Harry-t. Azok után, ami kiderült, hát ezen nem is kellene meglepődnöm. Viszont annál rosszabbul esett olvasni, te jó ég!! Bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen nyugodtan és fájdalmasan vesznek egymástól búcsút, de így sajnos csak még rosszabb... Nem akarom, hogy ez történjen velük, hogy egy csak egy rövid futó kapcsolat legyen az övéjük. Annak viszont örülök, hogy Tina valamennyire ráeszmélt arra, hogy nem jár a jó úton, mégha teljesen nem is bánta még meg, amit tett.
Jaj, sajnos halvány lila gőzöm sincs, hogy mit fogsz még tartogatni. Vajon Melissa ezek után hogyan fog visszatérni? Vagy lehet nem is tér vissza?! :(
Ahw, egyszerűen zseniális vagy komolyan mondom, imádom ezt a történetet, és minden egyes sorát! Köszönöm szépen, amiért írod! Nagyon tehetséges vagy, ezt ne felejtsd el sose! Szeretlek! <33333333
Rengeteg puszi, Azy
Édes, drága, elképesztő Azym!
TörlésHát, nem nyerte el a tetszésemet, de túl lehetett élni azt a kemény négy órát, amíg elmeséltek nekünk mindent. Sajnos nem tudok újraéleszteni (egy babán kellett kipróbálni), de remélem élesben azért jobban megy majd, bár a vizsga még messze van. Próbálok pihenni, de ezek a héten nem hiszem, hogy sokat alszom majd, mert a dolgozatok mellett szeretném befejezni azt a fejezetet, amin épp dolgozom, és mivel ez a pályázatra megy, több energiát,több átolvasást, több részletezést igényel. Bárcsak 36 óra lenne egy nap! :)
Igen, a cím igencsak egyértelműre sikeredett, de nem bánom, mert nekem az egyik kedvencem a címek közül. Olyan nehéz találót és szépet találni, ami nem csak egy szóból áll. Rosszul esett olvasni? Ó, te jó ég! Minden kommentárod után egy kicsit bántudatom támad, amiért ilyen érzelmeket váltok ki belőled. Sajnálom?
Nyugodt és fájdalmas... te el tudtál volna képzelni egy veszekedést, majd egy könnyes csókot és egy szerelmi vallomást? Valahogy nem illett volna bele, sem a káromkodás, sem a dobálózás (annak ellenére sem, hogy az előző részben azért kicsit hevesebbek voltak mind a ketten). Sok szerelem elmúlik, amikor vége lesz a nyárnak, s ahogy jön a tél, végleg kihűl. Bármennyire is szeretném, nem mondhatom el, hogy végül egymásra találnak-e vagy sem... akkor nem lenne ugyanolyan hatással rád a vége, mint az eddigiek, és nem szeretném elrontani a szórakozást.
Tina, nos, őt nem terveztem olyan gonoszra, mint annak idején Summert, így szerettem volna, ha kicsikét felébred benne a lelkiismeret. Ő volt a történet mozgatórúgója, nélküle az egész csak egy lapos, szerelmi történet lett volna, bármiféle "izgalom" nélkül. Nem rossz, nem is jó... emberi, vétkes, javítható.
A törvény kimondja, hogy nem térhet vissza, ez az egy biztos, és ezen nem változtattam... már kint van a folytatás, hátha az segít az ötletelésben :)
Köszönöm, nagyon édes vagy, nagyon szeretlek <333 Nélküled nem is tudom mit csinálnék, még mindig olyan hihetetlen, hogy ilyen lelkes vagy, ha a blogról van szó. Pont te! Jesszus. <333
Millio puszi Xx
Aveccc!!!!
VálaszTörlésTruppturppptupppturuppp.Szóval.Lehet,hogy valakinek furcsa Tina hirtelen személyiség változása,de nekem nagyon tetszett.Hisz' úgy gondolom,ha fejben rendbe teszed a dolgokat,akkor már csak akaraterő kell. :) Kíváncsi vagyok mi fog történni,így inkább csak megyek tovább és nem koptatom a billentyűzetet. :D Fantasztikus író vagy te lány!! :DD
xoLucy
Édes, drága Lucy!
TörlésMilyen fura, hogy már nem csak itt beszélgetünk egymással - aminek természetesen nagyon örülök -, a napok alatt teljesen elszoktam a Kedves Lucy megszólítástól.
Igen úgy vettem észre, nagyon sok embernek furcsa volt Tine "hirtelen" megváltozása, ha egyáltalán nevezhető annak, hogy egy pillanatra eluralkodott rajta a bűnbánat. Örülök, hogy neked tetszett, mert valahányszor elolvastam a kommentárokat, egyre kevésbé tűnt valószínűnek ez a lépés. Most megnyugodtam :)
A következő fejezet már fenn is van, de ezt te is tudod, hiszen már el is olvastad. Remélem az is tetszett, igyekszem a folytatással és a válaszolgatással is <333
Nagyon szépen köszönöm a dicséretet, azt, hogy itt vagy és úgy összességében mindent :) Szeretlek <33
Millio puszi Xx