~tizennyolcadik~ Tűz és víz

Sziasztok :)

Nagyon szépen köszönöm a kommentárokat, amiket az előző fejezethez kaptam, ahogyan külön köszönet drága Azynek, hogy visszamenőleg minden egyes fejezet alatt hagyott pár kedves szót, amint tudok, mindenre válaszolok, hiszen megérdemli, megérdemlitek. 

Az előző rész vége a vihar előszele volt, most pedig elérkezünk magához a hurrikánhoz. Minden titok kiderült, már csak a szembesítés maradt hátra. Erről nem is tudok nagyon mit mondani, a fejezet magáért beszél. Remélem tetszeni fog!

Szeretnék mindenkinek sok sikert és kitartást kívánni az elkövetkezendő tanévhez! Már lement két nap, kevesebb, mint 180 maradt hátra... (melyek alatt remélhetőleg folyamatosan elszórakoztatjuk egymást)

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

#MELISSA

Nem Harryt, csak a szívét rabolták el!

Már lassan három hete, hogy semmit sem tudtunk a fiatal énekesről, azonban a tegnapi nap során visszatért, s nem is egyedül. Úgy tűnik, minden szörnyűséges híresztelés alaptalan koholmány volt, holmi légből kapott kreáció, s emberrablók helyett maga a szerelem kopogtatott Harrynél; méghozzá egy gyönyörű lány személyében. Christina Berry egy helyi egyetem hallgatója - még csak tizenkilenc éves, de már a fél világ tudja a nevét. A kezdő énekes palánta már feltűnt pár helyi tehetségkutatóban, de még sosem került igazán a rivaldafények középpontjába, egészen idáig. Hogy a fiatalok kapcsolata hosszú életű lesz-e vagy csupán jön s megy, mint egy nyári zivatar, az még a jövő zenéje. Mindenesetre örülünk, amiért előkerült szeretett csillagunk s reméljük, a jövő heti koncertek mégsem csúsznak, ahogy azt a legutóbbi interjú során állította a banda másik négy tagja.

  Csak ültem, mint egy darab krumplis zsák, s bámultam a kezeim között szorongatott papírlapot. Már oly sokszor elolvastam a cikket, hogy egyszer csak azt vettem észre, fejből fújtam minden egyes sorát, csak úgy, mint imádott könyveim kedvenc idézeteit. De én nem ezt akartam! Ki akartam radírozni minden egyes szót, minden egyes mondatot, az elmém rejtett zugaiból; ahogy Őt is. Kétségbeesetten könyörögtem a felejtés mámorító ködéért, de az a közelembe se jött, mi több, gúnyolódott rajtam. Mindenki csak gúnyolódott. Megbámultak a buszmegállóban, a buszon s a hazafelé vezető, poros utcán is. Mintha még sosem láttak volna egy lányt sírni. Mintha még sosem sírtak volna, mintha ők mindig képesek lettek volna uralkodni az érzelmeiken. Nos, én képtelen voltam megjátszani az érzéketlen márványszobrot.

  Érezni fáj. Szeretni pedig még inkább. Eddig a pillanatig nem igazán értettem eme sorokat. Mindig úgy gondoltam, hogy akik kitalálták ezeket, sosem érezték még a szerelem magával ragadó erejét, sem az anyai szeretetet - mára viszont rá kellett jönnöm, hogy pont ezért jöttek létre. Mert akkor igazán keserű a csalódás íze, amikor rájössz, mennyit vesztettél. Elveszteni egy anyát? Beletartozott az élet megállíthatatlan körforgásába. Az emberek megszületettek, felnőttek, majd meghaltak. Nem létezett kivétel, nem volt olyan, hogy halhatatlanság, nem voltak csodák, sem pedig varázslat. Csupán az idő – mely minden egyes másodpercben meglengetett a fejed fölött egy bárdot, arra várva, hogy egy óvatlan pillanatodban lecsaphasson rád. Hisz nem ismert kegyelmet… De elveszteni egy szerelmet? Olyan volt, mintha kitéptek volna belőled egy darabot, s bár a szíved tovább vert, kitartóan, a lelked azon része, melyet a kezei közé helyeztél örökre elveszett. Egy napon pedig arra ébredtél, hogy elvesztetted önmagad. Azt, aki addig voltál.

  Remegő kezekkel nyúltam a kilincs felé, hiszen már az ajtóból hallottam a hangját, ami csak még inkább felzaklatott – s a bennem bugyogó érzelmi kavalkád semmi sem volt ahhoz az egyveleghez képest, ami abban a pillanatban zúdult a fejemre, amint megcsapott Tina nevetésének utánozhatatlan s igencsak csilingelő hangja. Lehunytam a szemeimet, majd lassan s biztosan számolni kezdtem. Egy, kettő, három, négy… ahogy nőttek a számjegyek, úgy lettem egyre nyugodtabb, míg végre valahára alábbhagyott a reszketés, s megjátszott határozottságom sem tűnt olyan műnek, mint amilyen valójában volt.

  Ahogy kinyílt az ajtó, megláttam őket. Ajkaik centiméterekre voltak egymástól, már szinte egyazon levegőt szívtak, amitől olyannyira kiborultam, hogy legszívesebben üvöltözni kezdtem volna. De nem tettem. Helyette megszaporáztam a lépteimet és bármiféle udvariaskodás nélkül a padlás felé rohantam.

- Melissa! – hallottam meg Jem, vagyis Harry hangját, amikor kis híján magammal sodortam, ezzel a földre küldve bármiféle figyelmeztetés nélkül. De szerencsére - vagy nem, kinek, hogy tetszett – Tina ott volt mellette és segített neki két lábban a padlón maradni. Harry ujjai egy másodperc töredéke alatt a karomra tekeredtek, akár egy ocsmány kígyó, s addig el sem eresztett, amíg felé nem kaptam dühvel átitatott tekintetem. Gyűlöltem őt s bár minden porcikámmal megvetettem, képtelen voltam nem szeretni. Az iránta táplált szerelmem nem múlott el varázsütésre, annak ellenére sem, hogy a saját szemeimmel láttam, amint egymás szájába szuszogtak. - Valami baj van? Mel!

  Kiabált. Ahogy egyre türelmetlenebbül ismételgette a nevem, úgy lett egyre hangosabb az ordibálása. Még sosem láttam ilyen idegesnek, és ha nem tudtam volna azt, amit, akkor azt hittem volna, hogy Tinával már megint egymás idegeire mentek.

- Hagyj békén, Harry! – löktem oda érzelemmentesen, majd leráztam magamról láncként fogva tartó tenyerét, s a mellkasának dobtam a kezemben szorongatott szennylapot.

  Nem néztem rá, egyszerűen nem ment és kész – helyette a padlás felé siettem és bevágtam magam mögött a fából készült ajtót, mely majdnem meghasadt a hatalmas csattanástól. Öles lépteimmel az ágyam felé sétáltam, majd térdre ereszkedve, kihalásztam alóla a bőröndömet. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi és senki, főleg nem a hülye időpont, amikorra Tom bácsit vártam. Képtelen lettem volna egyetlen másodperccel is tovább egy légtérben tartózkodni velük, így nekikezdtem a pakolásnak. A ruhák mindenféle rendszer nélkül potyogtak a táskába, gyűrötten, mintha egy kupac szemetet dobáltam volna egyik sarokból a másikba, hogy végre ne legyen útban. Én is egy zsák szarnak éreztem magam.

- Bejöhetek?

- Már bent vagy, de jobban örülnék annak, ha békén hagynál és eltűnnél – pirítottam rá, mire néma csöndbe burkolózott az egész szoba, így kénytelen voltam hátra pillantani a vállam fölött, hogy megbizonyosodhassak róla; egyedül maradtam. Sajnos ismételten csalódnom kellett, bár ez koránt sem fájt annyira, mint az újságcikk, így szinte meg sem éreztem. - Ez rád is vonatkozik.

   Tina hetykén összefont karokkal támaszkodott neki az ajtófélfának, miközben csokoládészín szemeivel minden kétséget kizárólag egy melegebb éghajlatra küldött; vagy ha tetszik, egyenesen Szibériába, hogy halálra fagyott testemből egy csapatnyi vadállat tépje ki, már így is megtépázott szívemet. Eddig abban a hitben éltem, hogy jó emberismerő voltam, de úgy látszik, hatalmasabbat nem is tévedhettem volna. Hallgatnom kellett volna Jemre, amikor óvva intett ettől a hárpiától. Vajon az egész amnéziás cucc csupán egy ostoba tréfa volt, vagy az elején tényleg nem emlékezett semmire? Szerettem volna hinni benne, hogy volt idő, amikor tényleg fontos voltam neki.

- Ne rám legyél mérges, amiért nem jöttél rá magadtól. – Megrántotta a vállát, majd lassan elindult felém, de Harry az utolsó pillanatban a karja után nyúlt, ezzel megállásra késztetve. Egykori barátnőm szemében gyűlölet tükröződött, ami leginkább felém irányult, de az engem védelmező fiú is kapott belőle – nem is keveset.

- Én azt hittem barátok vagyunk, de téged csak a hírnév érdekel, mi? – ujjaimmal a jegyzetfüzetem után kaptam, ami a nagy rámolás közepette a padlóra esett. Megviselt fedele nagyot koppant a fából készült deszkákon, majd kinyílt egy általa tetszetősnek vélt oldalon. Oly gyengédséggel simítottam végig a kemény borítón, mintha élt s lélegzett volna, miközben bele-bele olvasgattam a tartalmába. Voltak benne szerelmes s szomorú idézetek. Filozofikus sorok, melyeken keresztül az élet érelmét kutattam s versek, melyeket egy-egy átvirrasztott éjszakán hozott magával a lágy, nyári szellő. „A szó, ha olykor fájdalommal szállhat. Nem ajkakon, a lelkekben bont szárnyat.”

- Barátok? – sziszegte a fogai között, mint egy áspiskígyó, ami kész volt rávetni magát a felé közeledő gyámolatlan kisgyerekre, hogy aztán halálra marja. - Hiszen mióta beleszerettél egyfolytában vele voltál. Nem is érdekelt, mi van velem, csak élted a kis rózsaszínbe bujtatott életed – kezeivel össze-visszahadonászott, miközben egyre csak ordibált. Én pedig megijedtem.  Rémisztő volt, ahogy minden egyes lélegzetvétele zihálássá torzult, s a szájából fröcsögött a nyál. Ujjaival beletúrt sötét tincseibe, majd megmarkolta hajhagymáit és hisztérika módjára tépni kezdte saját magát.

- Ez nem igaz…

- Nem-e? Mikor beszélgettünk utoljára? – Vettem egy mély levegőt, majd pár lépést hátrálva a táskám mélyére száműztem a kezemben szorongatott, kemény-fedeles füzetet. Tekintetemmel körbepásztáztam a szobát, olyan dolgok után kutatva, amiket elfelejtettem elcsomagolni, s hamar rá is találtam pár frissen mosott fehérneműre és az egyik kedvenc könyvemre. Charles Dickens: Karácsonyi ének. Amikor Harry a halálán volt, ebből olvastam fel neki, hogy két lábbal a földön tartsam. Szemmel láthatólag neki is feltűnt, mit öleltem oly féltőn a mellkasomhoz, hiszen bűnbánó tekintete fogva tartotta az enyémet.

- Tegnap.

- Nem arra gondolok, hogy megkérdezted mit kérek vacsorára vagy azt, milyen napom volt, mert már megszoktad, hogy mindenkivel váltasz néhány szót – ripakodott rám.  Észre sem vettem, hogy időközben túl közel merészkedtem ingerült személyéhez, így hideg zuhanyként ért a pofon, ami elemi erővel csattant az arcomon. Nem szándékosan tette, csupán saját óvatlanságom s heves gesztikulálásának ügyetlen áldozatává váltam – mégis nehezteltem rá. Hiszen sosem tettem ellene semmi rosszat. Legalábbis szándékosan biztosan nem. - Megkérdezted valaha is, mit szeretnék csinálni? Hogy mitől érezném jobban magam?

- Én… - habogtam, miközben ujjbegyeimmel megérintettem a lüktető bőrfelületet. Még sosem ütöttek meg, és egyáltalán nem volt kellemes élmény.

- Megérdemled, hogy pofára estél. Annak pedig külön örülök, hogy az én kezem is benne volt. Csak egy naiv kis fruska vagy, aki túl sokat kapott az élettől, pedig meg sem érdemelte – sírtam. A könnyeim megállíthatatlanul hullottak alá, végigszánkázva az arccsontom mentén. Fájtak a szavai, mert minél inkább belegondoltam a hallottakba, annál több igazságot láttam bennük. Tényleg elhanyagoltam, mi több… nálam pocsékabb barátnőt még nem hordott a hátán ez az óriási golyóbis. Viszont Ő sem volt jobb nálam, hiszen hátba támadott. Elvette azt, aki a legtöbbet jelentette a számomra.

- Fogd be a szád! – Harry hangja, mint derült égből villámcsapás, oly váratlanul ért, mégsem örültem annak, hogy a védelmemre kelt Tinával szemben. Őt kellett volna megvédenie, hiszen őérte dobogott az a beképzelt szíve. Vagy vele is csak játszadozott volna? Ujjaimmal összecipzároztam a bőröndömet, majd a megmaradt méltóságommal karöltve, kisétáltam a zöldre festett szobából. Fájt, ha csak ránéztem a falakra, ugyanis a méregzöld pacákat pontosan olyan árnyalatban világította meg a napsugár, mint ahogy Harry szemei ragyogtak egy-egy boldog pillanatukban – este, amikor az ölelésében találtam meg az álmaimat, reggel, amikor izmos karjaival visszarántott maga mellé egy kómás puszi erejéig, vagy napközben, amikor kézen fogva sétáltunk végig az utcákon.

- Nem kell megvédened. Egyedül is képed vagyok rá – replikáztam, pedig egy rossz szava sem volt hozzám. Talán ha ismételten kiabált volna, akkor könnyebb lett volna a búcsú. Akkor utálhattam volna, s szépen lassan elfelejthettem volna. De így… túl kedves volt a számomra, még az árulása ellenére is.

- Melissa, kérlek hallgass meg.

- Miért tenném? – A kezem után kapott, de én durván leráztam magamról. - Hogy ismételten a szemembe hazudj bármiféle megbánás nélkül? Nem érdekelsz, felfogtad? Egyikőtök sem. Holnap hazamegyek – jelentettem ki erélyesen, majd magam mögött húzva a gurulós táskát, letrappoltam a padlásról. Csak azt bántam, hogy nem köszönhettem el a kedves Berry házaspártól, akik mindennemű rosszindulat vagy hátsószándék nélkül képesek voltak befogadni. Néhanapján még az unokájuknál is jobban szerettek. Ők nem ezt érdemelték. Én sem ezt érdemeltem, és talán még Tina és Harry sem. Lehet, hogy a sok könyv hibája volt, de én egészen idáig hittem a tündérmesékben. Abban, hogy a jó mindig elnyerte a végső jutalmat, s a gonosz kegyetlenül megfizetett a bűneiért. Most mégis én lettem az ármánykodás áldozata, és ők kapták a kincseket. Vajon ilyen rossz ember lettem volna?

- Mi van azzal, hogy szeretsz és velem maradsz? – Kiabálta utánam, s bármennyire is próbáltam, képtelen voltam elengedni a fülem mellett reményvesztett szavait, így megálltam, s a vállam felett mélabús szemeibe néztem. Nem sírt, csupán szomorú volt, pedig semmi oka sem lett volna rá. Ő volt az, aki Tinát választotta, miközben állítása szerint értem dobogott az a fene nagy szíve.

- Jemért maradtam volna, érted nem! – vágtam a képébe, kicsit hangosabban, mint ahogy beszélni szoktam, mégsem kiabáltam. Csak bambán meredtem az előttem toporgó fiúra, aki egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzám - lépteibe beleivódott a megfontoltság. Talán attól félt, hogy bármelyik pillanatban képes lettem volna elrohanni, amint megérzem a ragadozó közeledtét; akár egy védtelen őzgida, akire egy éhes fenevad leselkedett.

  Már csupán csak centiméterek választottak el minket egymástól, melyek megfogyatkoztak, akár a telihold. Éreztem langyos leheletét, ahogy a füleimhez hajolva szinte cirógatta a bőrömet. Megremegtem. Egy röpke másodperc erejéig elhittem, hogy minden rendben lesz, hogy tényleg minden a helyére zökkenhet.

- Mit rózsának hívunk mi, bárhogy is nevezzük…

- Ne idézgess nekem Shakespeare-t! – Már majdnem megcsókolt, amikor észbe kaptam, s egy óriásit taszítva rajta, ellöktem a kijárat útjából. A dühöm óriási méreteket öltött, mint egy tűzvész, mely képes volt kiirtani egy egész erdőt, ha ahhoz támadt kedve. Harrynek egyszerűen nem volt joga… nem volt joga megbecsteleníteni az általam szeretett írókat. Nem volt joga a saját kardommal szíven döfnie. - Tévedett, én is tévedtem.

- Attól, hogy a nevem hazugság volt, hozzáteszem, én sem régóta tudom, ki vagyok, az érzéseim lehettek igazak – karjait az oldala mellé ejtette, de egész idő alatt a szemeimbe nézett. Sokszor hallottam már, hogy a szemünk volt a lelkünk tükre, de vajon ha ez tényleg igaz, akkor mely szervünk lehetett szívünk kulcsának igazi és egyetlen őrzője? Bárcsak tudtam volna a választ! Bárcsak beleláttam volna a mellkasa mögött dübörgő szívébe, ezzel megfejtve minden, a szerelemmel kapcsolatos gondolatát! Akkor megbizonyosodhattam volna róla, hogy igazat beszélt. Akkor hihettem volna neki. De így? Nem akartam egy kósza névvé válni, egy becsben tartott, ám elfeledett trófeává az üvegszekrénye mögött. Nem akartam egy lenni a sok közül. Az egyetlen szerettem volna lenni. Olyan nagy kérés lett volna?

- Lehet – időközben lehorgasztott fejét egy másodpercre a magasba emelte, s mintha a remény szikrája kapott volna lángra azokban a gyönyörű szemeiben. Azonban még nem végeztem. - De hogy várod el, hogy ezek után bízzak benned, ha te sem bíztál meg bennem annyira, hogy eláruld, ki is vagy valójában. Egy szoknyapecér kis popénekes, aki örült a fejének, hogy belefutott egy idióta fruskába - széttárt karokkal gúnyolódtam. Ha a testvéreim láttak volna, minden bizonnyal kinevettek volna gyermekded viselkedésem miatt, de túlságosan megsértettek ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Már nem vágytam másra, csak arra, hogy ismételten a pajta tetején bujkálva olvasgathassam imádott könyveimet. A mesék nem bántottak. A valóság viszont túl keserű volt ahhoz, hogy grimasz nélkül lenyeljem minden egyes elém pakolt orvosságát. Bárcsak sosem álltam volna meg Crawley városában! Ezt te sem gondoltad komolyan. Hiszen az, amit most érzel… az mutatja, hogy igazán élsz. Az, hogy megszakadt a szívem? Az, hogy még mindig képes vagy szeretni és reménykedni a jóban. Soha többé nem fogok hinni. Hazudsz!

- Nem én mondtam – Tina hangja visszarángatott a valóságba. Eddig észre sem vettem, hogy a konyhaajtónak dőlve, sunyi mód figyelte az eseményeket. Olyan volt akár egy szellem, aki heves vitánk hatására feléledt hamvaiból. Igazán elemében érezte magát, mi több, jót nevetett az egészen. Ajkai ocsmány grimaszt öltöttek, míg szemei kárörvendő fényben csillogtak, s ha most itt lett volna a nagymamája, bizonyára rá sem ismert volna a hőn szeretett unokájára. Vajon mikor vált ilyenné? Mikor lett abból az ártatlan gyermekből, akit Mrs. Berry az emlékeiben őrizgetett, egy alattomos bestia? Talán a főváros tette ilyenné. Talán a szülei nem fogták elég rövid pórázon. Talán rossz társaságba keveredett. De az is lehet, hogy a magány és a visszautasítás váltotta ki belőle ezeket a megkeseredett érzelmeket. Élvezte, hogy belém rúghatott, s nem is hibáztattam. Ha jó barátja lettem volna, talán megelőzhettem volna mindezt. Az én hibám volt.

- Tina, nem húznál már el?

- Hagyd! – intettem a kezemmel, félvállról véve bántó szavait. Hiszen minden kapcsolathoz két ember kellett. Ha Jem, vagyis Harry úgy szeretett volna, ahogy azt állította, akkor nem csábult volna el két hosszú láb láttán. Megelégedett volna velem és azzal, amit adni tudta.m - Maradj csak nyugodtan, majd én megyek, hogy kettesben maradhassatok.

- Hallgass meg! – kiabált, de töretlenül haladtam tovább. Nem volt hova mennem, ezzel az eggyel nagyon is tisztában voltam, de inkább virrasztottam volna át egy egész éjszakát a buszmegállóban Tom bácsira várva, mintsem egy pillanattal is tovább velük maradtam volna. Hisz valahányszor rájuk néztem, mintha egy éles kést forgattak volna meg a gyomromban. El kellett mennem, hiszen nem szerettem volna elbérezni, s már így is több sebből csorgott a langyos folyadék. - Melissa, várj már meg! Hallgass már meg. Ez fair.

- Az élet sem fair! – kiáltottam vissza anélkül, hogy visszanéztem volna. Féltem, ha egy pillanatra meginogtam volna, képtelen lettem volna tovább játszani a megtörhetetlen lányt. Egy félve lopott pillantás elég lett volna hozzá, hogy a gondosan felépített kártyaváramat elfújja a szél, hogy az arcomra szabott maszk aláhulljon a porba s sírva kérjem számon minden hazug szaváért. Mert hazudott és ezen nem volt mit szépíteni.

- Hagyd elmenni, hisz be kell látnod, túl szép volt, hogy igaz legyen – Tina hangját már csak az egyre erősödő szellő fújta az irányomba, mégis kristálytisztán hallottam minden egyes nyugtatásnak szánt akkordját. - Nem is hasonlítotok egymásra. Olyanok vagytok, akár a tűz és a víz. Te vagy a pusztító láng, ő pedig a csendesen csordogáló patak.

- Melissa! – Harry utánam futott; léptei dübörögtek a poros utcán, majd lassan elnyelte őket a természet. Anélkül is tudtam mi történt, hogy megfordultam volna; Tina belé karolt és visszalökdöste a Berry házaspár házának belsejébe. Ő pedig nem ellenkezett. Feladta, s vele együtt én is elástam minden csepp reményemet. Már nem kellettem neki. Egy ostoba marionett bábú voltam, akit kedve szerint irányított, végül, amikor az élet egy jobb és szebb játékszer felé sodorta, gondolkodás nélkül a kukába dobott.

  Egykori barátnőm szavai még hosszú percekkel később is az elmémben visszhangoztak, mintha beakadt volna egy bakelitlemez az ósdi zenelejátszóba. Térdeimet magam alá húztam, s lehunyt szemeimen keresztül kémleltem a világot. A hátam nekidöntöttem az öreg fa kérges törzsének, s hagytam, hogy göcsörtös felülete belevájjon a bőrömbe. Mennyivel szebb volt a táj, amikor ő hozott el ide, s nem egyedül vánszorogtam el a tavacska partjáig! Vele minden olyan mesébe illően tökéletes volt. De rá kellett döbbennem; ahogy a Disney hercegnők is csupán a képzelet szüleményei voltak, úgy a boldog végkifejlet is csupán egy álmodozó ember hazug szavaiban rejlett. Nem volt más, mint illúzió.