~huszonötödik~ Az otthon ott van, ahol szeretnek

Sziasztok :)

Hihetetlen, de ismételten eljött az utolsó rész ideje - ha jól számolom, akkor már a negyedik ezen a blogon. Szeretném megköszönni, hogy itt voltatok velem, és bár ez még nem a végső búcsú, szerintem akkor is egy hatalmas mérföldkő a blog történelmében. 

Szeretnék megkérni minden kedves olvasót, hogy ÍRJON NEKEM PÁR SZÓT AZ EGÉSZ TÖRTÉNETRŐL. Remélem nem nagy kérés, hiszen őszintén kíváncsi vagyok, ti milyennek látjátok Melissa és Harry történetének cselekményeit. Én személy szerint büszke vagyok minden jó és kevésbé jó fejezetre. 

Nos, akkor a szokásokhoz híven, íme pár adat, amiért nem győzök hálás lenni:

oldalmegjelenítés: 35.400+ (összesen 123.300+)

követő: 31 rendszeres olvasó (összesen 144 rendszeres olvasó)

komment: az enyémmel együtt, 295 db (összesen 1220 darab)

díj: 10 db (összesen 92 darab)

Nagyon szeretlek titeket, Millio puszi Xx

ui.: természetesen lesz új történt, méghozzá Liam főszereplésével. Nem tudom mikor kerül ki az első rész, az attól függ, mikor kapom meg a fejlécet. Sajnálom.

#MELISSA

.:Fél évvel később:.

   Lassan hanyatt dőltem az átlátszó zacskón, amit azért terítettünk le a padlóra, hogy egyetlen lime színű festékcsepp se hulljon a faborítású parkettára. Az anyag hangos zizegéssel adta meg magát, míg egyenesre vasalt, fekete hajam szanaszét terült a tetején. Felülről úgy néztem ki, mint egy kisgyerek, aki a téli hideg ellenére elhatározta, hogy egy hóangyalt varázsol a puha pelyhek mezejére. Lomhán és nagyokat pislogtam, miközben óvatosan a számhoz emeltem a festékfoltos kezemet, amivel útját álltam fáradt ásításomnak. Igaz, az óra mutatója nem rég hagyta el a tízet, a kimerültség rátelepedett az egész szervezetemre – a végtagjaim elnehezültek majd a szemhéjaim is lecsukódtak, ráborítva a sötétség leplét égszínkék íriszeimre. A héten először éreztem azt, hogy jól esett a csönd megnyugtató dallama, és kivételesen még a kikeletet hirdető madarak szépséges fütyülése is megmelengette a szívemet. A lágy énekszó magában hordozta a szüleim emlékét, a testérem nevetését és azt a felülmúlhatatlan boldogságot, ami mosolyt csalt az arcomra, valahányszor rájuk gondoltam. Még mindig hiányoztak és úgy gondoltam, ez már sosem fog megváltozni, de ennek ellenére arra is rájöttem: ha másképp döntöttem volna, azt is ugyanennyire – ha nem jobban – bántam volna. Az otthon számomra már nem azt a közösséget jelentette, ahol felnőttem, hanem Harryt. S ezen nem állt szándékomban változtatni.

- Hoztam péksütiket tízóraira – hallottam meg a szóban forgó személy hangját, rögtön egy hangos ajtócsapkodást követően. A torkomat elhagyta egy mély, beletörődő sóhaj, és kinyitva szemeimet: búcsút mondtam a megérdemelt pihenésnek.

  Ráérősen ülésbe tornáztam magam és úgy meredtem a hálószoba bejáratára. Már csak ez az egy szoba hiányzott ahhoz, hogy elkészüljön a ház, és személy szerint alig vártam, hogy végre túl legyünk ezen.

  Harry mosolyogva kukucskált be az ajtón, ujjait a keretbe vájva, lassan bújt elő menedékéből. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, és mintha ezernyi ficánkoló lepke repdesett volna a hasamban; jóleső bizsergés lepte el a karjaimat. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi idő elteltével is képes leszek ugyanolyan szerelmes szemmel ránézni, hogy a láng, ami a kapcsolatunkat jellemezte, fél év elteltével nem csupán hasonlóan, de egyenesen hevesebben fog lobogni. Kezeit a háta mögé rejtette és incselkedő tekintettel méregette törökülésben pihenő személyem. Legszívesebben azonnal rákérdeztem volna, hogy mit dugdosott, de felülkerekedtem a kíváncsiságomon és csendben megvártam, hogy ráunjon a játékra és a kezembe nyomja a piros, csíkos zacskót.

  Izgatottan estem neki az ismerős csomagolásnak, melyen a sarkon található pékség emblémája díszelgett, de amikor a szemeim elé tárult a bennük rejlő édesség, kétkedve húztam fel az egyik szemöldököm.

- Ezek nem is péksütik.

- De a pékségben vettem! – vágta rá ellenkezést nem tűrően, míg én még mindig a rózsaszín és barna mignonokat nézegettem. Harry időközben letáborozott mellettem és hosszú ujjaival kivett egy puncsos desszertet a csíkos zacskóból, amit aztán élvezettel emelt a szájához. Emlékszem, az első londoni randinkon is ugyanezt ettük és azóta egyfajta rituálévá vált, hogy efféle finomságokkal leptük meg egymást.

- Egye fene! – elhúztam a szám. Lebiggyesztett ajkakkal ráztam meg a fejem, végül leharaptam egy apró darabot a sarkából. A máz tömény és édes íze táncra kélt az ízlelőbimbóimmal; imádtam. - Ezek is jók lesznek. Valahogy még túlélem.

  Az első sütemény elfogyasztása után egy újabb, ezúttal csokis felé kaptam, de szerencsétlenségemre Harry is ugyanazt a szeletet szemelte ki magának. Gyerekes veszekedésünk élet-halál harcba torkollott, míg végül a süti Hazza arcának repült és onnan lepottyant az átlátszó zacskóra, amin nem sokkal ezelőtt kényelmesen elfeküdtem.

- Nagyon vicces vagy – dorgáló hanghordozása ellenére képtelen voltam lenyelni a felszínre szökkenő nevetésem. Duzzogva összefonta a karjait a mellkasa előtt, amitől amúgy angyali vonásai grimaszba torzultak. A kistestvéreimre emlékeztetett. - Ezért még kapni fogsz! Gyere csak ide! – alighogy kimondta, tenyereivel a testem irányába nyúlt és szorosan a karjaiba húzott. Kezei finom láncként tekeredtek körém, melyekből, ha akartam volna sem tudtam volna kiszabadulni. De eszem ágában sem volt elmenekülni, hiszen csábított a közelsége. Amikor vele voltam, úgy éreztem: önmagam vagyok. S ki az, aki önszántából feladta volna mindezt?

- Eressz el! – kacajom egyre hangosabb méreteket öltött, miközben eljátszott kapálózással próbáltam kicsusszanni a fogságából. - Így sosem leszünk kész a hálószobával, a többiek pedig lassan megérkeznek.

- Gondoltál volna erre, amikor az arcomba nyomtad az édességet. Most innen kell megenned, mert nincs másik – ujjával az arcának jobb oldalára bökött, amin egy hatalmas, világosbarna folt éktelenkedett. Szemöldökei fel-lejártak, miközben a szája szélén egy sunyi vigyor játszott bújócskát. Lassan beszívtam az alsó ajkam, majd egy puszit nyomtam a szájára, a csokit azonban nem nyaltam le. Nem szerettem volna megadni neki azt az örömöt, hogy sikerült rávennie erre a marhaságra.

- Gyagyás! – rikkantottam, majd ujjaimmal ellöktem magam a mellkasától. Bármennyire is élveztem a meghitt pillanatainkat, abban az egyben igazam volt az előbb, hogy a többiek hamarosan megérkeztek. Sietnünk kellett. Harry azonban, mintha meg sem hallotta volna az észérveimet; nekem nyomta az arcát és addig dörgölte az enyémhez, amíg mind a ketten piszkosan nem lettünk. - Összekened a ruhámat.

- Ez azt jelenti, hogy le kell vennünk a fölsődet – ujjai az említett ruhadarab szélére vándoroltak, de még mielőtt ténylegesen leszedhette volna rólam, egy ártatlan csókot leheltem az ajkaira és kihasználva a tényt, hogy ilyenkor szinte semmi másra nem figyelt, kiszálltam az öléből. Hatalmas, zöld szemivel engem méregetett, miközben én a sarokban heverő rongyok egyikéhez lépkedtem és letöröltem az arcomat. Amikor végre ismételten tiszta lett a bőröm, visszafordultam a szerelmemhez és megdobtam a puha anyaggal lezser alakját. Kezeire támaszkodva, felhúzott lábakkal méregetett, majd összehúzva a szemeit egy horkantással kommentálta, hogy arcon találtam. - Természetesen a falak érdekében, mert a végén még a zöld festék is habos lesz.

- Szeretnéd te azt – küldtem felé egy széles mosolyt, majd óvatosan leszedtem a festék tetejét.  Reggel már elhasználtunk egy teljes dobozzal, így egyetlen fehéren maradt fal várt az átöltöztetésre. Apró cseppek hullottak a védőfóliára, de ezzel mit sem törődve, finoman összekevertem az alulra ülepedett, intenzívebb színt a világosabb árnyalattal – pont úgy, ahogy a bolti eladó tanácsolta. - Ne akard, hogy megbánjam az összeköltözést.

- Ezt még el is hinném, ha a tegnap estét nem ott és úgy töltöttük volna, ahogy – észre sem vettem, hogy időközben a hátam mögé lopakodott, csak akkor, amikor már túl késő volt. A kezem megremegett, ahogy langyos lehelete megcirógatta a felhevült bőrömet. Éreztem, hogy az arcomból minden csepp vér kiszökött, majd együttes erővel ismételten visszatértek, pipacsvörössé változtatva a fejemet.

- Szóval, mikor jönnek a többiek? – vettem egy mély lélegzetet, majd belemártottam az ecsetet a festékbe, végül a vödör szélén lehúztam a felesleget. Túl feltűnően hárítottam, de az együtt töltött hónapok alatt kiismert már annyira, hogy tudja: voltak témák, akiket még mindig kínosnak éreztem. Tizennyolc évnyi szigort és szemérmességet az ember egyszerűen nem tudott csak úgy kiölni magából. Én sem tudtam, de már dolgoztunk rajta, szinte minden este. - Szerintem nem volt túl jó ötlet arra a napra szervezni a bulit, amikor még festünk.

- Legfeljebb segítenek – Harry is felvett a földről egy tiszta ecsetet, majd nemtörődöm mód megrántotta a vállait, amiért egy kicsit nehezteltem rá. Nekem nagyon sokat jelentett ez a ház és az utóbbi hetekben szinte minden szabadidőmet itt töltöttem, hogy otthonosra varázsoljam. Vettem függönyöket, kiválasztottam a színeket és a bútorokat – mindent, amit együtt kellett volna megcsinálnunk. Kidolgoztam a lelkem és egyetlen rosszalló megjegyzést sem tettem arra, hogy folyton valahol máshol tengette az idejét. Elfogadtam, hogy a hírnévvel együtt járt a sok fellépés, az interjúk, a stúdiózások, emellett a barátaira és a családjára is időt kellett szakítania. Szerettem őt, de néha sírni tudtam volna attól, ahogy hozzáállt a dolgokhoz.

- Még mit nem! Ez a mi házunk, ők pedig vendégek – ripakodtam rá, mire megforgatta a szemeit és elindult az ajtó felé. Magamban elszámoltam háromig és csupáncsak akkor kiabáltam utána, amikor átlépte a küszöböt; addig megadtam neki az esélyt arra, hogy önszántából visszakozzon. - Styles! Gyere vissza! Meg se próbáld elsumákolni a munkát.

  Haz megtorpant. Ujjai ökölbe szorultak, de ahogy a vállai szépen lassan ellazultak, úgy a tenyere is kisimult. Tudtam, hogy mostanában nagyon sokat dolgoztak, mert a nyakukon volt a tavaszi turné, és kisebb problémája is nagyobb volt az én hisztizésemnél, de önző mód ki szerettem volna használni minden együtt töltött pillanatot, még mielőtt magamra hagyott volna hosszú hónapokig. Csak ennyit kértem, semmi mást.

- Aljas rágalom – bár próbált mosolyogni, tudtam, csak azért játszotta el a gondtalan szerelmest, mert meg akart nyugtatni. Ugyanis utáltam veszekedni, főleg vele.

- Persze, mert nem te voltál az, aki inkább stúdiózott napestig, ahelyett, hogy itt lett volna – megforgattam a szemeimet és levegőnek néztem. A kezemben lévő ecsetről már egy kisebb tócsányi festék folyt a markomba, de nem különösebben érdekelt. Egy könnyed mozdulattal letöröltem és nekikezdtem az utolsó falnak. A lime színű festék megcsillant a fehérségben, vidám hangulatot kölcsönzött a szobának, mégsem volt kedvem nevetni.

- Muszáj volt. Az új lemez meg miegymás – hangja egyre közelebbről érkezett, míg végül már közvetlenül a hátam mögül hallottam Harry jellegzetesen rekedtes tónusát. A szívem hevesebb ütemre kapcsolt, majdnem kétszer olyan gyorsan dobogott, de eldöntöttem, hogy most az egyszer nem könnyítem meg a dolgát. Jogosan nehezteltem rá. - Jaj, tündérem ne vágj ilyen arcot! Még a végén bűntudatom lesz.

  Direkt nem válaszoltam, azonban amikor megéreztem az oldalamon hatalmas kezeit, egyszerűen képtelen voltam visszatartani a torkomban bujkáló sóhajtásom. Tudta, hol voltak a gyenge pontjaim. Óvatosan maga felé fordított, majd kivette a kezemből az ecsetet és még mielőtt ellenkezhettem volna, finom puszit nyomott a homlokomra. Ösztönösen hunytam le a szemeimet, amitől jól láthatóan ellazultak, eddig megfeszített izmaim.

- Nem fog mindig beválni ez a módszer, ugye tudod?

- Remélem, tévedsz – pimasz mosolyra húzta az ajkát, majd a fülem mögé tűrt egy rakoncátlan tincset. - Festésre fel!

- Javíthatatlan – bár eleinte megrovásnak szántam ezt a szót, végül a nevetésem elvette a sértés élét. Bal kezemmel a jobb karomon pihenő hajgumiért nyúltam és egy beletörődő fejrázást követően összekötöttem ébenfekete hajam. Kezdetét vette a munka.

  Már mind a ketten a konyhában voltunk, frissen mosott hajjal és enyhén vízcseppes testtel. Épp a zuhany alatt álltunk, amikor meghallottuk, hogy valaki rákönyökölt a csengőre, így hiába siettünk, az alapos törölközésre már nem jutott elég időnk. Harry ujjai megtalálták az enyémeket, majd egy gyors csókot csent az ajkaimról, csak utána nyitotta ki a bejáratot.

- Sziasztok! – kurjantották szinte teljesen egyszerre. Egy röpke másodperc erejéig átvillant a fejemen, hogy begyakorolták az egészet, de inkább nem kérdeztem rá. - Rosszkor jöttünk? Azt hittem hatról volt szó – Niall egy kaján vigyor kíséretében mérte végig csapzott kinézetünket, mire apró, halvány rózsaszín virágok jelentek meg az bőrömön, ahogy a vér az arcomba tódult. Már hozzá kellett volna szoknom a perverz, esetleg kétértelmű megjegyzéseikhez vagy a folytonos célozgatásaikhoz, de egyszerűen nem ment. Egy másodperc is elég volt nekik arra, hogy zavarba hozzanak – amit szüntelen ki is használtak.

- Dehogyis. Pontosak vagytok, mint… - Harry összehúzta sötétbarna szemöldökeit, majd, mintha valamiféle összeesküvés elmélet miértjét szerette volna megfejteni, gyanúsan méregette az összegyűlteket. A One Direction minden tagja, a fiúk barátnői és közeli barátai szinte teljesen egyszerre tódultak be az előszobába, de hiába pipiskedtem sehol sem találtam rá Deanre. Csalódott voltam, amiért mégsem jött el, de egy részem még reménykedett abban, hogy csak dugóba keveredett. Az utóbbi hetekben – pontosan azóta, hogy bemutattam Harrynek – olyan furán viselkedett velem. Mintha megbántottam volna. - Miért is vagytok ilyen pontosak?

- Épp a közelben jártunk, ennyi az egész. Viszont titeket elnézve jobban jártunk volna egy medencés bulival, mint ezzel a sütögetéses ötlettel – csak fél füllel figyeltem a beszélgetésre, de az utolsó mondatokat sikerült elkapnom. Bár kételkedtem benne, hogy puszta véletlenségből mindannyian pont a környéken jártak, egyetlen épkézláb ötletem sem volt arra, mit szerettek volna elérni mindezzel. Talán csak meg akartak viccelni minket, esetleg rajtakapni valami perverzségen.

- Nem mondtad nekik, hogy medence is van? – súgtam oda Harrynek a lehető leghalkabban, ami azért még a tömeg pusmogása ellenére is eljutott a füleihez. Én eddig abban a tudatban éltem, hogy a fiúk medencés-sütögetős partira jöttek át.

- Shh, ez titok – rosszallóan megráztam a fejem, mire kaptam egy puha puszit az arcomra. Harry ujjai úgy simítottak végig a bőrömön, mintha porcelánból lettem volna és félő lett volna, hogy bármelyik pillanatban eltörhetek. Mohón simultam a karjaiba, érezni akartam testének melegét, lágy leheletét az arcomon és oltalmazó kezeit, ahogy körém fonta őket. Őt magát.

  Összerezzentem, amikor ismételten megszólalt a csengő. Összeráncolt homlokkal fordultam az ajtó irányába, és bár már senkit sem vártunk, egy részem titkon abban bízott, hogy az ajtó mögött az első londoni barátom ácsorgott. A héten még csak beszélgetni sem volt időnk.

- Majd én kinyitom – egy gyors puszit nyomtam Harry ajkaira, majd a tenyeremmel végigsimítottam a mellkasán. Körülbelül fél fejjel volt magasabb nálam, így fel kellett néznem rá, hogy a tekintetem összeköthessem az övével -, addig menjetek ki a kertbe és állítsátok fel a grillt, hiszen már nem volt rá időnk – emlékeztettem, ezt követően pedig megindultam a bejárat felé. Óvatosan kerülgettem a körülbelül tizenöt-húsz emberből álló vendégsereg tagjait. Ajkaim szüntelen a „sajnálom” és az „elnézést” szavakat ismételgették.

- Hmm, kíváncsi lennék, mi volt annyira fontos, hogy elfeledkeztetek róla – nem kellett hátrafordulnom ahhoz, hogy rájöjjek, ki volt az egyetlen ember, aki képes volt elviccelni a dolgokat, és hogy őszinte legyek, még az én szám széle is felfelé görbülő vonallá változott, ahogy elhaladtam mellette és El mellett. Az elmém megajándékozott egy emlékkel, amit körülbelül fél órája testközelből át is éltem a zuhany alatt. Gyorsan megráztam a fejem, még mielőtt olyan részhez értem volna, amitől ismételten paradicsom vörössé változott volna az orcám, és felgyorsított lépteimmel, szinte már száguldottam a bejárat irányába.

- Louis!

   A tömeg lassan oszlani kezdett és a házigazda kíséretében elindultak a kert felé.

  Félszegen simítottam végig a fémes kilincsen, végül egy mély lélegzetet követően feltártam a fehérre mázolt ajtót. Csak néztem bambán, két szememmel felmértem az előttem tornyosuló személy minden jellembeli tulajdonságát. Dean haja legalább öt centivel hosszabb volt, de már egyetlen barna szál sem árulkodott eredeti hajszínéről. Kék szemei ugyanúgy ragyogtak, mint az első találkozásunknál és lezser megjelenése rosszfiús külsőt kölcsönzött neki. Kezeit a háta mögé rejtette.

- Szia – törtem meg a ránk telepedett némaságot. Már annyira hiányzott, hogy azt nem tudtam szavakba önteni, de tartottam magam. Nem ugrottam a karjaiba, nem öleltem meg, még csak kedves sem voltam. A hangom érzelmesen csengett, amitől a levegőben egyszerre tapinthatóvá vált a feszültség. - Azt hittem ma nem érsz rá. Legalábbis a legutolsó beszélgetésünknél olyan fura voltál.

- Csak rossz napom volt – legyintett jobb karjával, azonban a másikat még mindig szorosan a háta mögött tartotta. Felhúzott szemöldökkel méregettem, legalább annyira gyanúsan, mint ahogy Harry a többieket nem is olyan régen. - Bemehetek?

- Persze, gyere csak. A többiek már kint vannak… - jobb karommal a kert felé intettem és öles lépteimmel én is arrafelé vettem az irányt abban a reményben, hogy követni fog. De nem tette. Mintha gyökeret eresztettek volna a lábai, amint átlépte a küszöböt; megállt az ajtótól egy méterre.

- Beszélhetnénk?

- Öhm, persze – bár tapasztalatból tudtam, hogy ez a mondat nem feltétlenül jelentett rosszat – ugyanis Harry és én egy hasonló után békültünk ki egykori londoni lakásában -, a karom automatikusan libabőrbe borult. Elszorult a torkom a gondolatra, hogy nemsokára ismételten vitatkoznom kell majd valakivel, ráadásul pont vele, de legyűrtem a nyelőcsövemet szorító szőrcsomót és felé fordultam. - Kérsz valamit inni, vagy bármiféle kertelés nélkül rám zúdítod az egészet?

- Bontsd ki! – azzal a kezembe nyomott egy apró, tenyérnyi nagyságú ajándékdobozt. A színes csomagolópapíron pihenő mosolygósfejek megnevettettek, de ennek ellenére nem estem neki azonnal. Tekintetemmel hol őt, hol az ujjaim között szorongatott, téglalap alakú tárgyat mustráltam. - Nem bomba és még csak nem is halálos.

  Unszolására végül beadtam a derekamat és feltéptem a díszes papírt, nem ismerve könyörületet. A fejecskék torz mintában estek a földre, melynek következtében szemeim látképe elé tárult egy kemény borítású könyv, rajta a következővel: „Melissa Fray: Szavakat lélegzünk”

- Jézusom – hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyira letaglózott a felismerés, miszerint a saját verses-novellás kötetemet tartottam a kezeim között. Mindkét szememre egy leheletvékony fátyolréteg került, és ahogy az örömkönnyeim, mint folyékony gyémántok, végigszánkáztak az arcomon, még a szám is megremegett. Eszembe jutott az édesanyám, aki imádta a verseket és ettől csak még inkább rám tört a sírhatnék. - Ezt mégis hogy? Hiszen ezt még csak Harrynek mutattam meg.

- Pontosan. Egy hónapja felkeresett és megkért, hogy intézzem el a szükséges dolgokat. Ezért voltam ilyen elfoglalt mostanában.

 - Melissa! Segítségre lenne… - még mielőtt bármit is mondhattam volna, egy hangos kiáltás minden egyes szót a torkomra fagyasztott. A szóban forgó személy egyre közeledett, még végül megállt közvetlenül a hátam mögött. Mosolyogva, szabad kezemmel a szememet törölgetve néztem értetlenkedő arcára. – Megzavartam valamit?

- Köszönöm – összekulcsoltam a karjaimat a nyaka körül, mire olyannyira közel vont magához, hogy egyetlen papírlap sem fért volna be kettőnk teste közé. Szenvedélyesen tapadtam az ajkaira és addig faltam őket, amíg a tüdőm engedte. - Szeretlek.

  Lassan eltolt magától, de csak annyira, hogy bele tudjon nézni Dean szemeibe.

- Azt hittem megbeszéltük, hogy én szeretném odaadni neki.

- Bocs haver, de én gürcöltem vele, az én érdemem – a szőke fiú megrántotta a vállát, majd elővett a zsebéből egy tollat és a kezembe nyomta. - Dedikálnád az első példányt?

- Szíves örömest – mosolyogtam rá kedvesen, ezt követően pedig fellapoztam a kötet első oldalát, amin egy számomra igencsak kedves idézet pihent. A lelkem mélyén tudtam, hogy Harry választotta, ahogy azt is, hogy ezt sosem tudom majd meghálálni neki.

„Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek a lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.”

/Ernest Hemingway/

Finale