Number One × Starts with goodbye

Sziasztok :)

Nos, ez a nap is elérkezett, Liam Payne főszerepet kapott az egyik történetben. Mivel ez az első olyan történetem a Kellys óta, amit nem fejeztem be publikálás előtt - akkor még csak tizedikes lehettem talán -, kicsit izgulok, hogyan lesz időm minderre. Nem szeretnék szünetet tartani, és épp ezért úgy döntöttem, a részek 10 naponta érkeznek majd. Őszintén sajnálom, ha ez bárkit is zavar.

A másik fontos dolog, hogy még soha életemben nem írtam ezelőtt egyes szám, első személy jelen idejében, így mindez újdonság volt a számomra. Tisztában vagyok vele, hogy még fejlődnöm kell, remélem így is kellően át tudom majd adni az érzelmeket. Amikor bepötyögtem az első sorokat, kipróbáltam múltidőben is, de az nem volt az igazi. Ide ez illik, és kész.

A harmadik, hogy a címek ezúttal egytől-egyig dalcímek lesznek. A dalokat a képek alatt linkelem, az előadó nevére kattintva megtalálhatjátok őket. A dalok nem feltétlenül kapcsolódnak a történethez, más szempont szerint választottam őket. (Vagy erre írtam, vagy a dallam, esetleg a szöveg illett a szereplőm aktuális hangulatához).

Negyedszer, szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt az előző történet utolsó fejezete alá, nagyon sokat jelentett. Nagyon szeretlek titeket <333

Egyébként hétfőn túlestem életem első vezetés óráján, nagyon szuper volt. Az elején izgultam, de egyszer sem fulladtam le, amit sikerként könyveltem el. :)

Végül, de nem utolsó sorban, jó olvasást, kellemes hetet mindenkinek!

Millio puszi Xx

Ezt a történetet annak a fiúnak ajánlom, aki miatt én magam is olyanná váltam, mint Skyler. Aki miatt hosszú idő után úgy érzem, ismételten tudnék szeretni, és aki miatt tudom, hogy csalódni fogok. Talán már csalódtam is...

Carrie Underwood

/Liam Payne

 „Beszélnünk kell!” Egy mondat, amelytől kivétel nélkül, minden egyes ember hátán feláll a szőr, egy hirtelen érkező hűvös fuvallat hatására. Értetlenkedve olvasom el a telefonom képernyőjén megjelenő szavak sokaságát, melyek a szerelmemtől érkeztek, és melyek egyre több összeesküvés elmélettel bombázzák meg a szürkeállományomat. Csak bámulok bambán, miközben a kormányt szorongatva várok nem messze a házától, és szüntelen a bátorságom darabkáit gyűjtögetve, mély lélegzetvételekkel biztatom magam azzal, hogy nagy valószínűséggel csak túlreagálom a dolgokat. De miért van az, hogy visszaolvasva az üzenetet, egyre inkább úrrá lesz a testem felett a rettegés, mely, mintha csak egy szellem lenne, halk, maga kreálta valóságokat suttog a fülembe, ezzel megállásra ösztönöve, mintha csak a vesztemre akarná felhívni a figyelmemet?

  Emlékszem az első pillanatra, amikor a szemeimmel kiszúrtam Daniellet, ahogy a műsor egyik fellépésének koreográfiáját gyakorolta. Azt hitte egyedül van a hatalmas próbaterem légterében, azonban ebben nem volt igaza. Aznap én is hamarabb érkeztem a központba, hogy megpróbáljam leküzdeni a felszínre törő lámpalázamat, amiről azt hittem, már réges-régen sikerült levetkőznöm, és csak a legutóbbi gyakorlás folyamán tűnt fel, hogy remegnek a lábaim s a tenyerem felületét egy kisebb patak folyama lepi el. Féltem.

  Egy mély sóhaj kíséretében fújom ki magamból a megüszkösödött levegőt, amitől lassan felfordul a gyomrom. A tenyereimet ráfektetem a kormánykerékre, amire óvatosan ráhajtom a fejem. Ostobának érzem magam, mi több: gyerekesnek. Hiszen már több éve együtt vagyunk, a minimum lenne, hogy bízom benne. De egyszerűen képtelen vagyok nem a legrosszabbra gondolni. Gyengéden beszívom az alsó ajkam, majd harapdálni kezdem és ezzel egy időben ritmustalan ütemeket kopogtatok az ujjaimmal. Az üzenet szavai, mint egy soha el nem hallgató zenelejátszó, folyton folyvást ismételgeti a sorokat. Beszélnünk kell! Beszélnünk kell! De mégis miért kellene? Ki tudná meg, ha rálépnék a gázpedálra és elhajtanék, meg sem állva a londoni lakásom nyugalmat ígérő ajtajáig?

  Végül mégis ráveszem magam arra, hogy kikapcsolva a rádiót és a biztonsági övemet, kinyissam az Audim ajtaját. Az időjárás hű önmagához, az esőcseppek hatalmas könnytócsákat hagynak a járdán, mégsem bánom meg, hogy egy utcával lejjebb parkoltam. Kell egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgokat. Egy kis idő, mielőtt átlépve a külvárosi ház küszöbét, alávetem magam a Sors akaratának. Fekete bőrdzsekimet szorosan összehúzom, hogy ezzel megvédjem magam a hidegtől, majd zsebre tett kezekkel és lehajtott fejjel pásztázom a sötétre festett beton repedéseit. Az utca csöndes, a hangulat pedig még az égnél is borongósabb, ahogy a talpam lusta kopogása keveredik a vihar monotonitásával. Nem hallani mást, csak a szellő jellegzetes suttogását, ahogy magával ragadva a magatehetetlen leveleket, táncra hívja azokat.

  Túl hamar érkezem meg - legalábbis sokkal gyorsabb vagyok, mint amire titkon számítok. A hidegtől remegő kezeimet felemelem, úgy nyomom meg az apró, villanykapcsolóra emlékeztető csengőt, aminek lágy dallama betölti az egész verandát, ezzel együtt a lakás belsejét is. Idegesen toporgom, testsúlyom egyik lábamról a másikra helyezem, akár egy óvodás kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. A fejemben gyorsan végigfuttatok minden eshetőséget, minden kisebb összezörrenést, ami az utóbbi hetekben lezajlott közöttünk, de nem találok semmi jelentőségteljeset. Az egyetlen vita, ami kiabálással végződött, az is a távirányítóról szólt és ez sem volt valami komoly, hiszen a végén már sírtunk a nevetéstől.

- Szia – Danielle hangjára felkapom a fejem, de az arcomon elterülő mosoly hamar tovalibben, amikor meglátom fájdalomtól csillogó szemeit. Ösztönösen nyúlok a kezei után, de elrántja őket, még mielőtt hozzáérhetnék napbarnított bőréhez, amit csupán egy vékony, mintás póló borít. Megpróbálom eltüntetni a döbbenetemet, ami nagy valószínűséggel a mimikáimon is visszatükröződik – ugyanis érzem, ahogy a szemöldököm a homlokomra csúszik. – Örülök, hogy ilyen hamar ide tudtál jönni.

  Bár nem tűnik úgy, mint aki ténylegesen felvillanyozódott attól, hogy vasárnap ellenére felmondtam a kedvéért a pihenéssel, inkább nem teszek semmiféle megjegyzést. A szívem mélyén reménykedem benne, hogy csak rossz hete volt, esetleg olyannyira kimerítette a munka, mint ahogyan engem is. Az ujjaimmal megszorítom a zsebembe bújtatott dobozkát és ebből erőt merítve, egy mély lélegzetvételt követően belépek a lakásba. A nappali karamellára emlékeztető színétől eszembe jut, hogy még semmit sem ettem és önkénytelenül, de összefut a nyál a számban. Abban a percben képes lennék megölni valakit egy cukrozott fánkért.

- Minden rendben? Olyan nyúzottnak tűnsz – leveszem magamról a fekete dzsekit, amin apró gyöngyként pihennek az esőcseppek, majd felakasztom az ajtó mellé állított szekrény egyik fogasára. Kezemmel beletúrok a rövidre nyírt hajamba, ezzel sikeresen lerázva róla a vizet. Danielle nem válaszol, ami kicsit zavar, de ennek ellenére követem őt, egészen a konyháig, ahol egy pohár, gőzölgő tea vár a lányra, aki nem is olyan régen magára hagyta. Feszülten figyelem, ahogy a porcelán hozzásimul íves ajkaihoz, és óriás kortyokban lenyeli a gyógynövényes itókát. Mivel már szinte az otthonomként tekintek erre az épületre, nem érzem bunkóságnak, hogy kinyitom a hűtőszekrényt és kiszedek belőle egy szelet tortát, ami Niall tegnapi születésnapi bulijáról maradt – hiszen itt köszöntöttük fel, még mielőtt belevetettük volna magunkat az éjszakába.

- Rajtad is meglátszik, milyen jót mulattatok tegnap – veti oda félvállról, mire ismételten összefutnak dús szemöldökeim. Danielle hangja megrémít, hiszen mindennemű rá jellemző boldogság kiveszett belőle, mintha csupán csak árnyéklelke lenne önmagának. Lassú léptekkel vánszorgok el a konyhaasztalig, hogy ezt követően ráülhessek egy üresen hagyott székre. Egy végtelen pillanatig úgy tűnik, a magasított bútordarab kifog rajtam, de szerencsére épp idejében kapaszkodom meg a gránit pultban ahhoz, hogy legyőzzem a gravitációt.

- Jöhettél volna – motyogom két ínycsiklandozó falat közepette. A sütemény csokoládés piskótája szétolvad a számban, ezzel sikeresen dorombolásra kényszerítve kiéhezett gyomromat. - Hiányoztál.

- Nem mehettem… - Dani végighúzza az ujját a porcelán bögrén, miközben ajkait apróra csücsörítve, elkezdi fújni a langyos itókát. Ha nem ismerném is tudnám, hogy kellemetlenül érinti a téma, hiszen ezzel az ösztönös mozdulattal próbálja megnyugtatni felborzolt idegeit. Szemeit a pohárra szegezve, feltűnően kerüli a tekintetem. Úgy tesz, mintha ott sem lennék, amit nem tudok mire vélni, így ismételten szó nélkül hagyom. Egy ismeretlen szemlélőnek talán úgy tűnne, hogy félek a velem szemben ácsorgó lánytól, de az igazság valahol egész máshol gyökerezik. Szeretem, és hiszek benne, hogy elmondja az igazat, amikor úgy érzi majd: képes lesz megnyílni - de mindegy is. Akkor beszélhetnénk?

- Már most is beszélünk – Dani egy rosszalló pillantással kommentálja gyermeteg próbálkozásom, amivel megkísérelem vidámabb mederbe terelni a kommunikációnkat. Nem értem, miért ilyen rideg, így inkább elfogyasztom a reggelim utolsó morzsáit és egy jóízű büfögést követően a nappali felé intek. A kanapén mégiscsak kényelmesebb, és talán a beszélgetés témáját tekintve  nem is ártana egy puha ülőhelyet keresnem. - Bocsi, persze.

  Öles lépteimmel valamivel határozottabban indulok meg a ház legnagyobb szobájának irányába, de hiába várom a különleges szépséget, nem követi a példámat. Megáll a küszöbön és a mellei alatt összefont karjaival kémleli hitetlenkedő személyemet. Szemei végigperzselik a bőröm, végül egy gigantikus lyukat égetnek a homlokomra.

- A fal mellett van egy doboz – fejével a tévével átellenben tornyosuló fal felé bök, és amikor a tekintetemmel követem a megadott irányt, elképedve látom, hogy egy óriási, sötétbarna kartondoboz éktelenkedik a világosra festett fal tövében. Bár azt nem tudhatom, mit rejteget a belsejében, érzem, ahogy apró, tűhegynyi pontok jelennek meg a karomon és a hátamon. Kiráz a hideg és mintha ezzel egy időben egy sivatagba csöppentem volna: verejtékezni kezdek. - Összepakoltam minden cuccodat, amit az évek alatt itt hagytál…

- Ezzel meg mire akarsz kilyukadni? – szakítom félbe, és határozatlan lépteimmel meg sem állok, amíg fölé nem magasodom. Csupán fél fejjel vagyok magasabb nála, de ez is épp elég ahhoz, hogy kicsinek és jelentéktelennek érezze magát. Látom, ahogy az izmai megfeszülnek: ideges.

- Hiszen te is tudod. Azt hiszed nem láttam az ablakból, milyen félszegen sétáltál el idáig?  - hangja megemelkedik, ahogy kétségbeesetten próbálja menteni a menthetőt. Meg akarja győzni önmagát arról, hogy én is ugyanolyan hibás vagyok. A baj csak az, hogy fogalmam sincs, mit ronthattam el. Eddig a pillanatig abban a tudatban éltem, hogy szeret. Hiszen tegnap délután ezt az édes vallomást csókoltuk egymás ajkaira, mielőtt kiléptem volna az ajtaján. Az agyamban szüntelen pörögnek a kérdések. Hazudott? Csak kihasznált volna, hogy feljebb kerüljön azon a bizonyos ranglétrán? Hát ennyit értem neki? Tényleg ennyire könnyű volt az orromnál fogva vezetnie? - Tudnod kellett…

- Tőled akarom hallani – az oldalam mentén pihenő karjaim megremegnek, ahogy a tenyereimet ökölbe szorítom. A szavak torz hörgésként látnak napvilágot, ahogy elharapom a végüket. Az, hogy dühös vagyok, koránt sem fejezi ki igazi érzelmeimet. Mert a méreg kétségbeeséssel és bánattal keveredik.

- Szakítanunk kell és szakítani is fogunk.

- Hogy érted azt, hogy kell? Azt hiszem, ebbe nekem is van beleszólásom – makacskodom, pedig határozott kiállásából – időközben kihúzza magát és mélyen a szemeimbe néz – már tudom, hogy minden hiábavaló. Döntött, engem pedig még csak meg sem kérdezett. Nem mond miérteket, nem hibáztat… pusztán kijelenti, hogy amint elhagyom a házat, többé már sosem fogunk egy párt alkotni.

- Nem kényszeríthetsz arra, hogy melletted maradjak, ugye ezzel tisztában vagy?  - kérdezi, pedig tudja, hogy sosem kényszeríteném semmire. Számomra mindig is ő volt az első. Ha hamarabb elmondta volna, hogy boldogtalan mellettem, elengedtem volna – hiszen az ő boldogsága fontosabb, mint az enyém. Lehajtom a fejem és lecsukom a szemeimet. Szüntelen az okok után kutatok, de képtelen vagyok megtalálni őket. Nem tudom, hol rontottuk el, de még csak azt sem, mikor romlott meg a tökéletesnek hitt kapcsolatunk. Hiszen meg szerettem volna kérni a kezét. Az ég szerelmére! A bőrdzsekim zsebében még mindig ott lapul az apró gyémántgyűrű, a megfelelő alkalomra várva.

- Azt hittem, minden rendben van közöttünk. Úgy tűnt boldog vagy mellettem – ujjammal végigsimítok az arccsontján, nem hagyom, hogy elhúzódjon tőlem, bár ahogy peregnek a percek, mintha az ellenállása is csökkenne. Lenyelem a torkomban növekvő gombócot, és egy mély sóhajtást követően kimondom a szavakat, melyek mázsás súlyként nehezednek a szívemre. - Én boldog vagyok veled.

  A szobára ismételten rátelepedik a csend, de ezúttal nincs benne feszélyezettség. Nyugodt és kellemes, akár egy tavaszi délután. Göndör tincsei lágy hullámokban omlanak a vállára, gyermekdeden tekergetem őket, úgy játszadozom, mintha semmi problémám sem lenne. Pedig van; nem is akármilyen.

- Talán ez vakított el, és ezért nem láttad, hogy mennyire nehéz melletted maradnom – suttogja, és ha nem állnék hozzá ilyen közel, lehet, hogy nem is hallanám. Szomorúan hajtom le a fejem, érzem, hogy nemsokára vége mindennek, ennek ellenére – vagy pont ezért – belekapaszkodom a hátra maradt másodpercekbe. Homlokomat az övének döntöm és beszívom édes parfümjét, ami vattacukros aromája miatt az első randevúnkra emlékeztet. - Besokalltam és úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek.

- Nem szeretsz?

- Nem szeretnék veled lenni – az, hogy nem jelentette ki kerek perec: gyűlöllek, mi több, sosem szerettelek, megnyugvással tölt el. A szívem kihagy egy feleslegesen vélt ütemet, majd kétszeres tempóra kapcsolva, jócskán bepótolja a veszteséget.

- Értem… - benedvesítem a kicserepesedett ajkaimat és egy apró puszit lehelek puha orcájára. Szeretném, hogy érezze: bármit is mond, képtelen ellökni magától. Hogy az egykor még csak gyermeki rajongásnak titulált érzelmeim az együtt töltött idő alatt kiteljesedtek, és már nem múlnak el varázsütésre. - A rajongók miatt? Mert ha megint bántottak, akkor…

- Akkor mi lesz? – csattan fel. Tenyerét a mellkasomra fekteti és eltol magától, ezzel növelve a kettőnk között éktelenkedő szakadékot, talán még a mélységét is. Nem ellenkezem, nem megyek közelebb. Félek, ha beleesnék a gödörbe, összetörném magam. Hogy senki sem várna rám legalul, hogy senki sem tárná ki a kezeit, hogy megvédjen a becsapódástól. - Nagylány vagyok Liam, meg tudom védeni saját magam.

- Nem értelek – kezemet nekitámasztom a falnak, mérgesen csapok rá a festékre. Idegesít, hogy nem mond semmit, mert nincs annál rosszabb, amikor az ember sötétben tapogatózik. Az egyik felem abban reménykedik, hogy csak védeni próbál, a másik viszont gúnyosan felröhög ezen az ostoba feltételezésen és kereken kijelenti: fel lettem szarvazva. Tanácstalan vagyok, fogalmam sincs, melyik oldalnak van igaza vagy, hogy melyik játszadozik velem kénye-kedve szerint.

- Van valaki más – böki ki végül, anélkül, hogy a szemembe nézne. Kezei még mindig összefonódva pihennek a mellkasa előtt, ahogy tekintete a cipőjére vándorol. Zavarban van, mi több, legszívesebben kimenekülne a világból, mégsem esik meg rajta a szívem. Legszívesebben én magam ásnám a föld alá. - Lefeküdtem egy volt évfolyamtársammal, akibe régen szerelmes voltam. Úgy látszik, a láng mégsem hunyt ki, ahogy azt eddig hittem. Ő felelősségteljes és készen áll a családalapításra, míg rólad ez nemigen mondható el.

- Mikor történt? – elengedem a fülem mellett ostoba kifogását, hiszen ezen a témán már legalább ezerszer átverekedtük magunkat. Az hittem, a korkülönbség nem lesz probléma – eddig nem is volt – most mégis közénk áll. Belülről egy fal szabdal ketté: gyűlölet és szerelem kavarog a véremben. S bármennyire is fáj, képtelen vagyok megszűnni szeretni. Nem tudom, miért kínzom magam ezzel a kérdéssel, hiszen a hátam közepére sem kívánom a válaszát, valamiért mégis felteszem. Hajt a kíváncsiság, mely mazochizmussal párosul.

- Emlékszel, hogy dugóra hivatkozva elkéstem az egyik randinkról? – sután bólintok, egyszerre forogni kezd velem a világ, ugyanis mindez csekély egy héttel ezelőtt történt. - Miatta késtem.

- Akkor tényleg nincs miről beszélnünk – hangom éles késként hasítja ketté a levegő molekuláit, talán még hűtlen szerelmem szavainál is fagyosabbra sikerülnek. Mérgesen lököm el magam a faltól, és öles lépteimmel eltrappolok a kijárat irányába. Idegtől remegő kezekkel akasztom le a kabátomat, amit végül nehézkesen, de sikerül felvennem. - A cuccaimat megtarthatod, nincs szükségem rájuk, a tiedet pedig majd elküldöm postán – vetem oda félvállról.

- Sosem akartam fájdalmat okozni neked – nyögi bűnbánóan, de még mindig a falnak támaszkodva. Rájött, hogy jobb, nem kerül a szemeim elé, mert akkor olyat tennék, amit megbánnék. A számat elhagyja egy megrökönyödött, már-már gunyoros nevetés, ami ijesztő röhögéssé torzul. Nem ismerek magamra.

- Cseszd meg! – ordítom és becsapom magam mögött az ajtót. A fa majdhogynem meghasad a durva ütéstől, azonban sikeresen egyben marad, megóvva a házat az esőtől.

  Az ég hangos robajjal dörög, a távolban feltűnik egy villám. A hideg víz óriás cseppekben hullik az arcomra, de még ez sem képes lehűteni felforrósodott idegeimet. Érzem, hogy az arcom vörössé válik a dühtől, de nem tudok és nem is akarok tenni ellene. Lépteim megnyúlnak, ahogy meglátom a fekete autót, ami immáron egyedül árválkodik a járda padkáján. Remegő kezekkel nyomom meg a slusszkulcs félkör alakú gombját, majd ennél is indulatosabban tárom ki a járgány ajtaját.

  Egy ideig emelt fővel viselem a csöndet, ami rám teríti pamut takaróját, végül feladom és megtörök. A könnyeim végigszánkáznak az arcomon, versenyeznek, melyikük csöppen előbb a farmeromra, de a sorrend nem is fontos, a lényeg, hogy mindannyian célba érnek. A sötétkék anyagon meg sem látszik a nedvesség, ez a pár csepp már semmit sem árt neki, az időjárás kellőképp átáztatta. Kifújom a levegőt, rendezem a légzésem, csak ezt követően fordítom el a kocsi kulcsát, elindítva a behemót autót. A motor olyan, akár egy kiscica, lelkes dorombolásba kezd, végül futtában szalad végig az utcákon.

  Nem telik bele fél órába, megérkezem arra a helyre, ahova el szerettem volna jutni. Valamivel finomabban nyitom ki az ajtót, majd megfáradt lépteimmel meg sem állok a korlátig, amin napos időben sorakozni szoktak a galambok. Örülök az esőnek - így nincsenek szemtanuk sem kelletlen rajongók, akik belegázolnának a pillanatba. Kezemet beledugom a dzsekim zsebébe, rászorítok a kicsiny, szabályos, kocka alakú dobozra. Kísértésbe esem és felnyitom a tetejét azonban rosszul gondolom: még nem készülök fel a látványra. A gyémántokkal díszített gyűrű a szerelem végtelenségét jelképezte volna, de most, hogy mégiscsak vége lett, hirtelenjében nincs rá szükségem. Összeszorított fogakkal, reményvesztetten dobom bele a Temzébe és csak nézem, ahogy elnyeli a háborgó folyam.