Number Four × Everybody lies

Sziasztok :)

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki volt olyan kedves, és időt szánt arra, hogy elolvassa - esetleg véleményezze - az előző fejezet/fejezeteket. Imádlak titeket! Ezért már megéri írni. Remélem ezzel a résszel sem okozok majd csalódást, és legalább egy pipát hagytok magatok után.

Nos, lassan - másfél hónap - két éves lesz a blog, és bár még nagyon messze van, ha szeretnétek, hogy legyen valami különleges bejegyzés, akkor azt időben el kellene készítenem, a suli mellett pedig hamar neki kell állnom. Szóval, a kérdés a következő: Szeretnétek-e bármiféle játékot a blog második évfordulójára/szülinapjára? Novellát, aminek a jeleneteit ti találjátok ki? Tényleg bármiféle ötletet szívesen fogadok.

Ebben a részben végre megismerhetitek Sky személyiségének egy részét. Azért az ő szemszögéből írtam, hogy ne csak a felszínt lássátok, ne csak azt, amit mutatni szeretne. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok róla.
Ó, majdnem elfelejtettem! Ez a történet helyenként trágár szavak tartalmaz, és Sky stílusából adódóan ebben a fejezetben is van pár csúnyább kifejezés.

Kitartás a sulihoz! Jó olvasást!

Millio puszi Xx
ui.: 150 rendszeres olvasó?! KÖSZÖNÖM <3

Jason Walker

/Skyler Malone

   A magas sarkú cipőm minden egyes lépésnél koppan egyet a szürke betonon, de hála a nyüzsgő város fület süketítő zajának - a türelmetlen sofőrök féktelen dudálásának és az utcán dolgozó lányoknak -, szinte meg sem hallom. Már nem is emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ilyen korán behívtak dolgozni, de kivételesen nem neheztelek senkire, amiért tönkretette a napomat. Ahogy ráfordulok a megfelelő utcára, a zajongás észrevehetően alábbhagy, már hallom a gondolataimat és azt a bizonyos, monoton koppanást is. Jobb kezemmel határozottan nyomon le a Pink Pleasure ajtajának kilincsét, majd egy halk nyögést követően belököm a nehéz nyílászárót.

- Sky, bébi! – egy éj fekete hajkorona elűzi a szemeim világát. Egyszeriben eltűnnek a fények, és úgy érzem, örökre megvakultam. - Annyira örülök, hogy ilyen gyorsan ide tudtál jönni! – csacsogja csilingelő hangon. Finoman eltolom magamtól, és egy halovány, ámbár őszinte mosolyt erőltetek az arcomra. Barátnőm - hűen önmagához -, úgy viselkedik, akár egy két lábon járó energiabomba, de nem zavar. Az itt eltöltött évek alatt sikerült hozzászoknom, így már nem hoz zavarba sem a viselkedése, sem a hiányos öltözet, ami alig takar valakit kecses alakjából.

- Carmen, csak mondd, hogy miért rángattál ide két órával nyitás előtt. Nem kell a körítés – finoman megrázom a fejem, hagyom, hogy hosszú, szőke tincseim a szemem elé hulljanak. A kezemmel szorosan ráfogok a táskámra, öles lépteimmel elindulok a barátnőm után, aki úgy dönt, nem avat be a dolgokba, amíg el nem érünk a raktár ajtajáig. Ott viszont már tudom, mi lesz a feladatom, nem is kéne, hogy szólásra nyissa vörösre rúzsozott ajkait.

- Ahogy óhajtod – kifújja a tüdejében rekedt levegőt, félve nyomja le a kilincset, tekintetét le sem veszi a zsufolt polcokról. Biztos vagyok benne, hogy tegnap még sokkal kevesebb alkoholos üveg csücsült rajtuk, ami csupán egyet jelenthet: kifutott az időből. - A nagyasszony rám bízta a raktározást és még a felénél sem tartok. Nem lennék kész időben, ha mindent egyedül kellene csinálnom – megforgatom a szemeimet és elhatározom, hogy ha ismételten bejön egy tippem, akkor megpróbálkozom a lottózással. Az arcom bár önkénytelenül, de megrándul, az ajkaimon csúnya grimasz éktelenkedik.

- Legyen, de ha legközelebb megint engem oszt be ahhoz az orosz köpcöshöz, akkor átvállalod – utalok a tegnap estére, amikor ez egyik kiemelt kuncsaftunk túl messzire ment. A torkom szabályosan kaparni kezd, ahogy felidézem a kellemetlen másodpercek sokaságát, de hamar legyőzöm az undort, mert le kell győznöm. Amikor négy évvel ezelőtt aláírtam azokat a papírokat, engedélyt adtam a főnökünknek, hogy eladja a testem. Tisztában voltam az árral, minden egyes következménnyel és nem bántam meg. Sosem fogom.

- Megbeszéltük. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled – örvendezik. Apró kezeit összekulcsolja a nyakam körül, úgy omlik a karjaimba. Carmen egy teljes fejjel alacsonyabb nálam, így le kell hajolnom, hogy kényelmesebbé varázsoljam a pozíciónkat, de ez sem zavar, mert szinte már a húgomként tekintek rá.

- Ne is mondd. Na, mivel kezdjük? – a vállamon pihenő táskám a sarokba dobom, monoton lépteim meg sem állnak a helyiség közepéig. A tekintetem végigfuttatom az üvegek sokaságán, kelletlenül sóhajtozom. Mindig is utáltam a papírmunkákat, nem hiába rúgtak ki az első munkahelyemről – egy irodában voltam gyakornok, még mielőtt rá találtam volna erre a lebujra, ami mára már az otthonommá vált.

- Alkohol… - suttogja. Csontos ujjai megállapodnak a felkaromon, ahogy biztatni próbál. Küldök felé egy kedves mosolyt, majd beszívva az alsó ajkam, finoman megnedvesítem a nyelvemmel. Mindig ezt csinálom, amikor elfojtom a belsőmben gyülekező káromkodásokat. - Amint látod, van bőven.

  Legszívesebben kisétálnék az ajtón és magára hagynám egy adios kíséretében, de nincs hozzá szívem. Így hát, jobb ötlet híján, leülök az egyik fából készült dobozra és a kezeimbe veszem az asztalon heverő papírlapokat. Gyorsan átfutom a sorokat, megkeresem az itallap címmel ellátott részeket, végül ráharapok a golyóstoll tetejére és a fogam segítségével eltávolítom róla a fehér kupakot.

- Elmondanád, hogy reggel tíz óta miért nem sikerült megoldanod? – kérdezem félvállról, miközben nekilátok a jegyzetelésnek. Először a wiskey kerül sorra, ezt követően felírok mindent, amiben megtalálható a gin. A tinta megtölti a táblázat sorait, de hiába telik az idő, Carmen nem válaszol. A csönd nyomasztóvá válik, a lelkemben érzem, hogy valami rossz történt.

- Hát az úgy volt… - kezdi, de megakad, így kénytelen vagyok felemelni a fejem. Világos szemöldökeim az egekbe szökkennek, és hiába küzdök, képtelen vagyok rendezni a vonásaimat, mert a homlokomra ragadnak. - Szóval, Damien meglátogatott az este és egy kicsit kiütöttük magunkat – lesüti a szemeit, de nem azért, mert szégyelli magát, hanem mert el szeretné rejteni előlem a bűntudat hiányát. Hangosan felhorkanok, szívem szerint magam felé fordítanám azokat a kacérságtól csillogó szemeket, de nem teszem. Nem vagyok az anyja, hogy kényem-kedvem szerint kioktassam. Ő sem szól bele az én életembe, én sem teszem ezt az övével.

- Vagyis kiütött téged.

- Nem kellenek a megjegyzések! – a toll megcsúszik a papíron, ahogy a kezeim megremegnek a hangjától. Kényszerítem magam, hogy a munkára koncentráljak, gyorsan kisatírozom a hibát és új oszlopot kezdek a helyes adatoknak. - Ha féltő gondoskodásra vágynék, akkor Jesst hívnám, nem téged.

  Kijelentését követően összefonja a karjait, ilyenkor úgy viselkedik, mint a kilencéves kistestvérem, de nem vetem a szemére, csupán egy hangos hörgéssel jelzem, hogy nem osztom a véleményét. Már akkor gyanús volt nekem ez a srác, amikor betette a lábát a Pink Pleasure épületébe, és azóta sem sikerült kivívnia a bizalmamat, tiszteletről pedig még csak szó sem eshet.

- A drog nem játék – jelentem ki erélyesen, majd felállok, és nekilátok a legfelső polcoknak. Temérdek mennyiségű sör csücsül a szekrény legtetején, így pipiskedve simítok végig minden egyes doboz szélén, miközben kitartóan számolok, hogy a lehető legpontosabb adatok kerüljenek a hófehér papírra.

- Márpedig ez az volt, méghozzá a legjobb, amiben valaha részt vettem – úgy beszél, mintha egy társasról vagy egy kirakóról társalognánk, amivel sikeresen kihúzza nálam a gyufát. Ahogy a talpam teljes egészében megcsókolja a padlót, fogom magam és erőteljesen a kezébe nyomom a lapokat. Mérges vagyok rá, amiért félvállról veszi ezt a komoly témát, egy témát, ami az életébe kerülhet. - Egyszer te is kipróbálhatnád – kiáltja utánam, amikor a sarokba dobott táskámért nyúlok. A torkomból feltörő, erőteljes horkantás gúnyosabb, mint bármely beszólás és jobban mar, mint a hangyasav.

- Megelégszem a szexszel és az alkohollal – morgom az orrom alatt, de még mielőtt átléphetném a küszöböt, Carmen jellegzetesen csontos ujjai a felkaromra tapadnak. Ahogy felé kapom a tekintetem, méz szőkére festett tincseimbe belekap az ablakon beszökkenő szellő. A finom, selymes szálak megcirógatják az arcomat.

- Csak szólj, ha meggondoltad magad. Az első kört ingyenes mintának számolná fel – suttogja, mintha egy féltve őrzött titkát osztaná meg velem. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Szeretném a képébe ordítani, hogy tönkre teszi az életét, és hogyha rászokik az anyagra, akkor onnan nem lesz megállás. Minden vágyam, hogy egy tükröt állítva elvakult szemei elé, felnyissam azokat, de a rózsaszín köd túlságosan ellepi az agyát, és képtelen normálisan gondolkozni, mert két méregzöld írisz és éjsötét pupilla az észérvek útjába áll. Szomorúan hajtom le a fejem, titkon őt siratom, azt, akit annak idején megismertem.

  Kirántom magam a bilincsből, amit ő kreált a testem köré, öles és kissé ideges lépteimmel az öltöző felé vágtatok.

- Milyen nagylelkű pasid van! – kiáltom vissza rosszmájúan. Egy külső szemlélő könnyen hihetné, hogy a féltékenység beszél belőlem, amiért már több mint hat éve nem volt normális kapcsolatom, és talán azt az egyet sem kéne annak neveznem. Elliot volt az első ember, akit jobban szerettem a saját életemnél, de ami jött elmúlt, elfújta a szél és már sosem fog visszatérni. Akkor megtanultam, hogy az élet gyakorta könyörtelen, azóta én magam váltam könyörtelenné.

- Hallottam ám – Carmen mosolyog, tisztán kivehető a hangján, ami engem is jobb kedvre derít, de még túlteng bennem a sértettség. Nem akarom elhinni, hogy felajánlotta: én is drogozhatnék, amikor tisztában van vele, mennyire megvetem azokat, akik ilyen káros szenvedéllyel élnek a maguk kreálta boldogság reményében.

- Azért mondtam – szűrön ki a fogaim között, de amikor nem figyelek, nekimegyek az egyik asztalnak, amitől megtörik határozott járásom, és a porba hullik a tekintélyem. Hallom, hogy Carmen elneveti magát, mire hangos szitkozódásba kezdek. Olyan szavak hagyják el az ajkaimat, melyek nem tűrnek nyomdafestéket.

- Sajnálom, de meg kell várnia a nyitást, csak úgy, mint minden más vendégnek – oldalra kapom a fejem, közvetlen a bejárat irányába. Összeráncolt homlokkal pillantok rá a telefonom képernyőjére, ami kristálytisztán a tudtomra adja, még több mint egy óra van hátra a nyitásig. A kíváncsiságom nem ismer határokat, hirtelen azon kapom magam, hogy megindulok a kialakult konfliktushelyzet felé. A táskám elveszítem valahol útközben, talán elejtettem, amikor bevertem a lábam, de abban a percben ez izgat a legkevésbé.

  Megállok az egyik fal tövében, szorosan hozzá nyomom a testem, szinte egybe olvadok a rózsaszín tapétával. Hosszú, feketére festett körmeim szó szerint belevájnak a festékbe, érzem, ahogy lekopik a vakolat.

- De beszélnem kell vele. Itt van már? – ismerős a hangja, így egy lopott pillantás erejéig kidugom a fejem a biztos menedékből. Ő az! A szívem hevesebb tempóra kapcsol, hol kihagy, hol megdupláz egy ütemet. A tenyeremet ellepi egy vékony verejték réteg, a testem pedig menekülni vágyik. Még sohasem fordult elő, hogy egy átvert balfék visszamerészkedett a területemre és ez megijeszt. Félek az ismeretlentől.

- Nem adhatok ki információkat a táncosainkról, jöjjön vissza később! – kieresztem a tüdőmben rekedt levegőt, hagyom, hogy a feszültség tovaszálljon a szervezetemből, a pórusaimból. A hátam nekidöntöm a falnak, a vékony anyagon keresztül érzem a hideget, amit magába ivott az előző éjszakán, pontosan úgy, ahogy azt minden télen. Lehunyom a szemeimet, élvezem a csöndet - a némaság megnyugtat.

  Végül, amikor már csak monoton morgás hallatszik a bejárat felől, fogom magam és visszasétálok a táskámhoz, hiszen abban van minden értékem és nem mellesleg az új melltartópántom csatjai, melyek nélkül elfelejthetném az egész estét, hiszen tegnap a már említett orosz köpcös tönkretette a fellépő szerkóm.

- Ott van! – lefagyok, ahogy meghallom a hangját. Hiába próbálok, képtelen vagyok megmozdulni, így kiszolgáltatottá válok, olyanná, amilyen már réges-régen nem voltam. Megforgatom a szemeimet, és megpróbálom megemészteni a lehetetlen szituációt, miközben magamra rángatok egy törhetetlen álcát. Azt, ami lassan már a részemet képezi, amivé átalakultam az évek során. - Engedjen be, maga balfasz! Hé!

- Hozzám beszélsz? – kérdezem végül. Egyenesen a szemeibe nézek, mintha nem tudnám miért jött, mintha fel sem ismerném. Pedig tudom ki ő, már azon az estén is tudtam. Épp ezért kapta azt, amit. Nem vagyok kurva, akit kénye-kedve szerint hívogathat, ha épp unja az életét. Beszívok ez hatalmas adag levegőt, kihúzom magam és úgy mosolygok rá, akár egy földre szállt angyalka. Élvezem, hogy a benne felgyülemlett agressziótól megfeszülnek az izmai.

- Igen hozzád – szűri ki a fogai között. Sosem gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki visszajön. Előbb fogadtam volna a múlt heti izompacsirtára, akinek nagyobb farka volt, mint IQ száma. - Eresszen el!

  A kidobó hátra szorítja a karjait, a homlokán kidülled egy vaskos ér, ami azzal fenyegetőzik, hogy menten szétdurran, ha nem hagyjuk békén. Már előre érzem, hogy meg fogom bánni, az agyam hangosan ellenkezik, de egy fejrázással elhallgattatom. Kezeimet a csípőmre csapom, veszek egy mély levegőt, majd egy fülig érő mosoly kíséretében az agyontetovált férfi felé fordulok.

- Hagyd Golyó, majd én elintézem – sután bólint, ilyenkor látszik meg rajta igazán, hogy belül milyen jószívű. Körülbelül három éve dolgozik a Pink Pleasure kidobójaként. Valahányszor megkérdezem tőle, hogy mi hozta ide, ugyanazt válaszolja: ez a hely, az utolsó esélyem. Eleinte nevetnem kellett ezen a hülyeségen, mára azonban rájöttem, hogy ilyen emberek tényleg léteznek. Hogy a tény, miszerint én önként és dalolva élem le a mindennapjaimat eme sztriptíz bár táncosaként, nem jelenti azt, hogy mások is szabadon választhatnak.

- Csak szólj, és egy másodpercen belül péppé verem – halkan kacagok, a szemeim könnybe lábadnak a boldogságtól. Derek beleüt a vállamba, érzem, ahogy bizseregni kezd a bőröm, pedig tisztában vagyok vele, hogy visszafogta magát. Sosem bántana, ahhoz túl szoros a kapocs, ami az évek során kialakult közöttünk.

  Megvárom, amíg visszamegy a bejárati ajtóhoz, csak utána nézek rá a jövevényre. Gondosan végigmérem, megpróbálom kiismerni. A testtartása kissé görnyedt, valószínűleg elaludta a hátát, velem is számtalanszor előfordul, ha nem jön álom a szemeimre. A haja kócos, a borostája ismételten utat tőr önmagának, szinte látom, ahogy másodpercről másodpercre növekszik. A szemei karikásak, a lehelete savanykás, ami arra enged következtetni, hogy nem kedveli túlzottan a fogkrémet.

- Mit akarsz? – kérdezem foghegyről, hetykén, mint azok a felsőbbrendű libák, akik kétutcányira innen árulják a testüket. Azt hiszik, konkurenciának számítanak velünk szemben, pedig igazából olyan rondák és ápolatlanok, mint az East End környéki csövesek.

- Beszélgetni, ha már rezzenéstelen arccal a szemembe hazudtál – hozzám hasonlóan ő is megpróbál keménynek látszani. Úgy köpködi a szavakat, hogy az arcomra csöppen egy nyálcsepp, amit undorodva törlök le a bőrömről.

- Nem hazudtam – ezzel lezártnak tekintem a témát és finoman arrébb lökdösöm az útba eső székeket, hiszen ideje lenne átöltöznöm, még mielőtt a többiek ellepik azt a kis lyukat, ahol meg szoktuk csinálni a hajunkat. Liam azonban a karom után kap, hűvös érintése égeti a testem, így gyorsan kirántom magam a fogságából.

- Akkor titokban egy pizzériában dolgozol? Jó megtudni! Kár, hogy épp nem voltál a közelben, amikor hívtalak – sunyi vigyorra húzom a szám, elfordítom a tekintetem. Ez az egész helyzet olyan szürreális. A legtöbb férfi egy ilyen malőrt általában a szőnyeg alá seperne és még csak eszébe sem jutna felhánytorgatni a dolgokat, nem hogy megbeszélni. Kelletlen grimasz költözik a vonásaimba, meztelennek érzem magam a maszkom nélkül.

- Egy szóval sem mondtam, hogy az én számom – tárom elé a valóságot. Nem az én hibám, hogy elhitte: van esélye nálam. - Azt hiszed, azért, mert hirtelen jófiúból átmentél rosszba, egyből menő leszel a szememben? – nem értem, miért akadok ki ennyire, amikor nem ártott nekem. Talán a Carmennel folytatott beszélgetésem dühe lappang az ereimben. Sötét szemöldökei a homlokára csúsznak, az értetlenség mély ráncokat váj a bőrébe. Először azt hiszem, hozzám hasonlóan kiabálni fog, de meglep. Kellemesen csalódok benne.

- Á, szóval ismered a zenénket és engem – kacér mosoly játszadozik komor orcáján, legszívesebben letörölném onnan, és addig ütném, amíg el nem menekül, mégsem teszem. A közhiedelemmel ellentétben nem vagyok idegbeteg. A kezeim azonban - megcáfolva az iménti gondolatmenetemet -, ösztönösen ökölbe szorulnak.

- Ne szállj el! Csak a húgom miatt – ahogy kimondom, azonnal megbánom, de már késő. Meghallja. Mérgemben fújtatni kezdek, olyan vagyok, mint egy bika, aki meglátja a vörös zászlót. Ha nem vigyáz, még neki megyek és felöklelem. A bárban senki sem tudja, hogy milyen a családi hátterem – kivéve Dereket és Carment, akik többször is kimentettek a munka alól, amikor Sophie betegen nyomta az ágyat. Nem szeretek a magánéletemről beszélni, a szeretteim gyengévé tesznek, ők azok, akiken keresztül fogást találhatnak rajtam.

- Van húgod?

- Hagyjál már! – pirítok rá, durván eltolom magamtól, amikor óvatlanul közelebb merészkedik. A dereka nekiütközik az egyik széknek és csak a gyors reflexeinek és a közelben elhelyezett asztalnak köszönheti, hogy nem esik a padlóra. - Semmi közöd hozzá!

- Csak meg akarlak ismerni – szűri ki a fogai között. Próbál keménynek látszani, de hiába. Az előbb leengedte az álcáját, én pedig beleláttam a lelkébe. Megtört, és ha nem vigyázok, engem is tönkretesz.

- De nem akarom, hogy megismerj! Tűnj el, vagy a sarokban álldogáló hústorony fog kidobni innen! – kiabálok, amivel sikeresen felvonom magunkra Golyó figyelmét. Liam tekintete követi az enyémet, fejét a szóban forgó fiú felé fordítja, és jól láthatóan megfeszülnek az izmai, ahogy Derek fenyegetően elhúzza az ujját a nyaka előtt. Természetesen mindketten tudjuk, hogy nem ölné meg, de hagyom, hogy a jövevény az alaptalan félelemben lubickoljon.

- Ahogy óhajtja, Miss – gúnyolódik, majd megvetően végigfuttatja rajtam a tekintetét. Nem zavar, nem ő az első, aki elítél.

  Nem mozdulok, amíg el nem tűnik az ajtó mögött.

  Carmen csontos ujjai rásimulnak a vállamra, érzem, ahogy a feszültség eltávozik a testemből, majd hagyom, hogy magával rángasson, egészen az öltözőig. Nem tudom, mennyi ideje állhatott a hátam mögött, de nem is érdekel. Hálás vagyok neki, amiért az előbbi vitánk ellenére is kész lenne megvédeni – habár ez általában fordítva igaz, mert kettőnk közül ő a sebezhetőbb. Útközben visszaszerzem a táskámat, kiszedem belőle a reggel vásárolt csatokat és nekilátok a ruhám javításához. Ma este ismételten hódítanom kell!