Number Eight × Love is the answer

Sziasztok :)

Először is: szokásomhoz híven szeretném megköszönni azoknak, akik még itt vannak és azoknak is, akik mindezt jelzik nekem egy-egy komment vagy pipa formájában. Külön köszönet Katának, aki minden egyes rész alatt biztat. Ha nem lennél, lehet szüneteltetném a blogot, amíg be nem fejezem az egész történetet (vagyis még nyolc teljes rész megírását).

Kinek hogy telik az iskola? Van már olyan tantárgy, amiből lezártak titeket? Én ma írtam egy három jegyet érő matekdolgozatot... eddig azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi, de hát minden nap tanul valamit az ember. Mindenesetre kitartás mindenkinek!

Ebben a részben végre megismerhetitek Skyler húgát, akit személy szerint én nagyon szeretek, szóval csak remélni tudom, hogy megkedvelitek majd a legújabb szereplőt (is).

Nem is húzom tovább a szót: Jó olvasást!

Millio puszi Xx
ui.: ha nem nagy kérés, kérlek lájkoljátok a barátnőm képét, nagyon sokat jelentene neki <3

Aloe Blacc

/Skyler Malone

   A könnyeim teljesen felszáradnak, mire felérek a megfelelő házsor negyedik emeletére. Minden ajtó ugyanolyan kopott és mocskos, mindössze a számok különböznek. 13, 14, 15. Megállok a középsőnél - csupán addig várakozom, amíg meg nem találom a táskám mélyén rejtőző kulcscsomót, melynek egyik kulcsa pontosan beleillik a zárba. Egy másodpercig sem hezitálok, erélyesen tárom fel a lakás ajtaját, és amilyen gyorsan csak tudom, be is hajtom magam mögött. A lánc, amit még annak idején együtt szereltünk fel, már leszakadt, most tehetetlenül fityeg az ajtó keretén. Elkeserítő, és bele sem akarok gondolni, mi a fene történhetett vele.

   Nem veszem le a cipőm, amúgy sem szeretnék sokáig maradni, mert félő, ha még egyszer szemben találom magam azzal a bögyös fruskával, a tenyerem az arcán csattan. Gyorsan megrázom a fejem, megpróbálok kiverni belőle minden felesleges gondolatot; több-kevesebb sikerrel. Nathan lakásának alapja pontos tükörképe az enyémnek. Míg nálam balra kell fordulni, hogy az ember eljusson a vécére, nála jobbra. Lépteim durván koppannak a kőpadlón, hangjuk ezúttal zavaró, már-már irritáló. A másodpercek egyre csak pörögnek, szinte hallom annak a picsának a kacaját, pedig tisztában vagyok vele, hogy messze járnak. Nate sem szeretné, hogy az útjaink keresztezzék egymást, biztosra veszem, hogy sokszor megállnak még idefelé jövet, hogy édes csókkal jutalmazzák egymást. Kiábrándító!

   Hamar elérek a fehérre mázolt, pillangókkal díszített ajtóig, melyen színes betűk hirdetik a bájos tulajdonos nevét. Sophie. Finoman lenyomom a kilincset és csöndben átlépem a küszöbét, pedig minden igyekezetem fölösleges; amúgy is fel kell keltenem. Sebtében a fülem mögé tűrök egy rakoncátlan tincset, és bosszúsan révedek az elmúlt negyed óra eseményeibe, melyek már egyenlővé lettek a múlttal. Keserű mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy végignézek a színes falakon, az ujjaim megérintik a durva felületét, hiszen a festék nem lett kellően eldolgozva, így helyenként igencsak egyenetlen. A szobában természetellenes rend uralkodik, hihetetlen, hogy Sophie milyen könnyen megőrzi a tisztaságot, miközben az én lakásom egy kész szemétdomb. Talán illene kitakarítanom, amikor majd ismételten álomra hajtja a fejét. Igen, ennyit megérdemel.

   Egyik kezemmel megtámaszkodok az éjjeliszekrényén, úgy guggolok le a szuszogó kislány mellé. Az ajkai résnyire nyitva, szinte látom, ahogy kifolyik rajta a nyál – le sem tagadhatná, hogy testvérek vagyunk. Ha mélyen alszom, rosszabb vagyok, mint egy bernáthegyi. A tekintetem az asztalkán pihenő, digitális órára terelem; ami pontosan hajnali fél négyet mutat. Kegyetlenség felkelteni, a helyében megdobnám magam egy párnával és csak reménykedni tudok benne, hogy ő nem lesz ilyen kegyetlen. Az amúgy is rám vall, ő inkább nyugodt és kiegyensúlyozott. Mintha hármunk közül ő lenne a felnőtt, mi meg a rosszalkodó gyerekek – a világ tényleg kezd kifordulni önmagából.

- Sky? – kérdezi, ahogy résnyire nyitja a szemeit. A tenyerem gyengéden simít végig a puha bőrén, az ujjaim a barna tincseivel játszadoznak. Sophie laposakat pislog, ahogy kirajzolódik előtte a homályban megbújó alakom – szőke hajam és mosolygós arcom. A húgom kezei megpihennek az enyémen, így szorít magához. Esetlen ölelés, melyet egy kedves puszival viszonzok.

- Szia, szörnyi – kiszabadítom a kezeimet a fogságából és összeborzolom a haját, amit egy rosszalló morgással kommentál. Megpróbálja a fejére húzni a takaróját, de amikor leszedem róla, áttér a párnára. Egy ideig elszórakozunk ezzel, hol az egyiket, hol a másikat rángatom le a hercegnős pizsomába bújtatott testéről, míg végül feladja. Az arcomon elterül egy győzelemittas mosoly, összefont karokkal huppanok le az ágy szélére. - Sajnálom, hogy felkeltettelek, de muszáj volt.

- Hol van Nate? – kérdezi két ásítás között. Hirtelen fogalmam sincs, mit kellene mondanom, vagy hogyan. Az ujjaim ökölbe szorulnak, az izmaim megmerevednek, és csak nézek ki a fejemből, akár egy kőszobor. Hogyan mondhatnám el neki mindazt, amit láttam? Képtelen lennék szétrombolni a kedves testvér képét, amit Nateről őrizget, főleg, hogy mélyen belül még én is hiszek benne. Elhiszem, hogy mindez átmeneti, hogy hamarosan kikerül a gödörből, amibe figyelmetlenül belesétált.

- Nemsokára hazaér, de halaszthatatlan dolga akadt, így megkért, hogy vigyelek magammal – hazudom szemrebbenés nélkül, az arcom már meg sem vonaglik, semmi jelét sem mutatom a bűnbánatnak. Pedig belül tudom, hiába mentegetem magam, attól ez még nem helyes.

- Csak öt perc – kérlel, mire megpuszilom a homlokát és visszaadom neki a földre hullott, rózsaszín párnát. Jobb is így, legalább nem kérdezősködik, és semmiképp sem kezd el gyanakodni.

- Addig összepakolom a ruháidat – motyogom az orrom alatt, de nem válaszol. A szobára ismételten alászáll a némaság, mely sötétséggel párosul.

  Végül úgy döntök, hogy nem kapcsolom fel a villanyt, inkább a fürdőszobában és a nappaliban hagyott cuccaival kezdem. Mivel a táskám már így is tele van tömve, és az is csoda, hogy még nem pattant szét a cipzár, inkább nem kísértem a sorsot: leszedem a vállamról és kiszedek egy nylonzacskót a sarokülő felhajtható reteszei alól. Tisztában vagyok vele, hogy egy szemeteszsák is elegánsabb lenne, de nincs időm finnyáskodni, szeretnék minél hamarabb elhúzni erről a helyről. Direkt nem nevezem szemétdombnak, egyáltalán nem a tisztaság a probléma, hanem az emlékek, melyeket kegyetlenül fojtok el.

   Veszek egy hatalmas levegőt, rendszerezem a légzésem, a fogaim mégis belevájnak az ajkamba, ahogy önkénytelen, de beleharapok a számba. Szükségem van erre, hogy érezzem, minden rendben lesz. A fájdalom ugyanis nem örök életű, ahogy szabadon eresztem az alsó ajkam, máris tompulni kezd, ezzel elhozva a várva várt nyugalmat. A lépteim a nappaliba vezetnek, amiből hiányzik a kanapé, ennek ellenére igencsak otthonos. Egy térdig érő asztalt tettek a közepére, melyen ezer és egy színes zsírkréta fekszik, mind más-más irányba gurulva. A ceruzatartó alatt üres papírok, a másik sarokban különös vonalakkal díszített lapok, egy-egy bájos műalkotás. A kezeim közé veszem az egyiket, azt, amelyikről három ismerős alak mosolyog rám. A szemeink természetellenesen nagyok, főleg, hogy a lábaink kisebbek, mint egy ölebnek, ennek ellenére tetszik. Gyorsan beleteszem a zacskóba, úgy kutatok a szükségesnek vélt holmik után. Az utcáról beszűrődő fény túl tompa, eltart egy ideig, mire hozzászokik a szemem, és meg tudom különböztetni a türkiz poharat a kékeszöldtől, de amikor sikerül, gyorsan a zsák mélyére száműzöm a megfelelőt. Elpakolok minden hercegnős tányért, sőt, még a hozzá illő evőeszközöket is. Mosolyogva gondolok vissza arra az időre, amikor még én is odavoltam ezekért a színes cuccokért. Hihetetlen, hogy volt idő, amikor babákkal játszadoztam, és amikor minden második ruhám rózsaszín volt. Röhejes!

- Melyik fogkefe a tied? – kiabálom, amikor már vagy két perce a piros és a sárga között vacillálok. Egyszer az egyik, majd a másik tűnik ésszerűnek, végül mégis megakadok. Csak tudnám miért nem jó nekik az egyszerű, de nagyszerű kék és piros színkombináció, amiben jól látható melyik a fiúé és melyik a lányé. Érzem, hogy egyre nyűgösebbé válok, túl sok volt nekem ez a mai nap, főleg, hogy már napok óta zaklatnak. Egy szóval sem mondom, hogy Liam miatt lett ilyen zavaros az életem, hiszen már eleve zűrös volt körülöttem a világmindenség. Egyszerűen csak úgy gondolom, nélküle is nehéz… ne nehezítse meg még jobban a folytonos aggodalmával és a kényszeres törődésével.

- A sárga – hallom a választ, mire elteszem a jobb oldali fogkefét és már sietek is a szobájába. Ismételten a nyakamon érzem annak a nőnek a leheletét, amitől idegesen vakarózni kezdek, a körmeim mégsem tüntetik el rólam a mocskát; az ott marad, mintha rám égették volna. Tehetetlenül fújtatok, mérgesen csukom be a fürdőszoba ajtaját, amikor is egy álmos hang libben felém. Sophie szavai visszatérítenek a valóságba, így elkerekedett szemekkel ejtem vissza a kezeimet az oldalam mellé. Kezdek megőrülni. - A dinós fogkrém a tükör mögött van.

- Értettem – feltárom az ajtót, megállok a tükör előtt. Csak nézem a megviselt arcomat, a hatalmas karikákat a szemeim alatt, melyek az elmúlt éjszakák álmatlanságáról árulkodnak. Kinevetnek, gúnyolódnak rajtam, egészen addig, amíg ki nem nyitom a szekrényt, és el nem tűnnek. Nem bajlódom a bezárásával, az sem érdekelne, ha darabjaira hullana a könnyelműségem miatt. Inkább az törjön el, mint én. - Mit szeretnél majd reggelire?

   Bemegyek a szobájába és egy egyszerű mozdulattal világosságba öltöztetem. A fény nem csak szörnyinek, de nekem is kellemetlen, meg is szédülök, így kénytelen vagyok belekapaszkodni az első masszív tárgyba, ami a kezeim ügyébe keveredik; az éjjeliszekrényébe. Szerencsére nem verek le semmit, és pár hosszúra nyújtott másodperc után minden a helyére billen. A látásom, a gondolataim.

- A felső polcon van betűs gabonapehely. Szerintem nem bánná, ha elvinnénk – Sophie ülésbe tornázza magát, a lábai még nem érnek le a földre, de ez egy pillanatig sem zavarja, mosolyogva dörzsöli meg az álmos szemeit, melyek oly barnák, mint a legfinomabb csokoládé fagylalt. - Szerinted?

- Szerintem sem – helyeslően bólintok, miközben összeszedem a ruháit. Nem válogatok, mindent beledobok, amit csak találok, hiszen fogalmam sincs, mennyi ideig lesz nálam. Nem kötöttük konkrét időponthoz, és bele sem merek gondolni, Nate meddig akar „szórakozni”. Aggódom érte, félek, hogy ezúttal túl messzire fog menni, de képtelen vagyok egyszerre ennyi mindenre figyelni. Most Sophie az első, aztán lerázom magamról Liamet, ezt követően visszahúzom a bátyám a szakadék széléről. Talán Carmennel is beszélnem kéne, bár már nem reménykedem. Damien elvette az eszét, túl kevés vagyok ahhoz, hogy ennyi emberre vigyázzak, amikor még magamra sem tudok. Idegesen túrok bele a hajamba, érzem, ahogy a hajhagymáim megfeszülnek, némelyik végleg feladja a szolgálatot, az ujjam között marad. Megpihen.

   Körbefordulok a szobában, mosolyogva veszem el a húgomtól a kezeiben szorongatott gabonapelyhes dobozt. Észre sem vettem, hogy kiment érte.

- Na, gyere! – nyújtom felé a kezem, de nem fogadja el, összevont szemöldökökkel méreget. Próbál megfejteni, és bár ő az egyetlen ember, akinek hagynám, most nincs időnk ilyesmire. Még egyszer felkínálom a jobb kezem, farkasszemet nézve versengünk egymással, mire végül beadja a derekát. Velem jön.

- Ugye tudod, hogy reggel iskolába kell mennem? – kérdezi nevetve, miközben én a kabátjával bajlódóm. Sosem voltam jó az ilyesmiben, egyszerűen képtelen vagyok egy másik életről gondoskodni. Az ajkaim megremegnek, ahogy rájövök, félregomboltam az egészet, így elölről kell kezdenem. Unottan, szinte gépiesen kezdek bele, de Sophie lerázza magáról a kezeimet és semmi perc alatt elvégzi ezt az egyszerű feladatot. Egy kedves puszit nyom az arcomra, pizsomába bújtatott lábaira felhúzza a gumicsizmáját, ami így röhejesen mutat, mégsem foglalkozik vele. Felém nyújtja a kezét és kisétálunk az ajtón.

- Igaz, ma még csak csütörtök van. Szóval uzsonnára is szükségünk lesz – összeráncolom a homlokom, miközben az agyam gyors számolásba kezd, összegezi a kiadások és a bevételek listáját. Szörnyi még kicsi, szüksége van vitaminokra és fehérjékre, mindenre, amit mostanában mellőzni kezdtem. Még van pár font a fehérneműfiókomban, az ehhez hasonló, váratlan eseményekre, így elleszünk pár napig, talán még egy hétig is. Lehet, hogy át kellene kutatnom Nate ruháit, amíg még csupán csak egy karnyújtásnyi van a lakása, hátha találnék bennük egy kis aprót, de nem süllyedek olyan mélyre, inkább megfelezem az adagokat. Már a gondolattól is borsódzik a hátam, hogy kölcsön kell kérnem a barátaimtól, mert utálok tartozni, de Sophie kedvéért lenyelném a büszkeségem és elviselném az ezzel járó kellemetlenségeket. A keserű szájízt, mely démonként üldözne, amíg vissza nem adok minden egyes fontot.

- Nem muszáj, Nate is van, hogy csak pénzt ad – csacsogja, ahogy kiérünk az utcára. Megforgatom a szemeimet, úgy borzolom össze a haját. Belül hálás vagyok a bátyámnak, amiért sosem érezteti a húgunkkal, hogy hátrányosabb helyzetben él, mint a legtöbb londoni fiatal. Magamban elmormolok egy imát – bár nemigen hiszek Istenben -, hogy épségben hazaérjen, még ha ez azt is jelenti, hogy együtt tölti a hajnalt egy orvosi esettel. Az ő élete, nem az enyém.

- Legyen, de délután bevásárolunk, oké? – kérdezem, miközben átmegyünk az útkereszteződésen, és rákanyarodunk arra az utcára, ahol lakom. A környék nem a legszebb, de én sem vagyok üvegcipellős királykisasszony. Ha kell, megvédem magam. Szörnyiért pedig egyenesen ölni tudnék. - Mit szólnál hozzá, ha pénteken palacsintával kezdenénk a napot?

- Szuper.

   A tekintetem jobbra fordítom, emlékszem, tegnap este itt találtam rá Nathanre. Az emlékek hatására elhúzom a szám, lekicsinylően vizslatom a csatornát, mely elnyelte az alkoholt. Most egy ősz hajú, szakállas fickó fekszik felette, a bűzölgő víz melege megcirógatja az arcát, kéjes mosolya egyszerre ijesztő és hányingerkeltő. Megszaporázom a lépteinket, reménykedem benne, hogy Sophie még nem vette észre, ahogy abban is, hogy a férfi túl kába ahhoz, hogy megszólítson minket. Azonban sikerül elkiabálnom, ugyanis a fazon mocsokban fürdőző arca végig siklik a kettősünkön, és elnyílnak az ajkai. Nyög, akár egy utcára dobott korcs.

- Cicababák, korán kezditek a napot – piszkos arca eltorzul és vicsorogva nevet, fülsértő vihogása olyan, akár egy hiénának. Szúrós pillantások ezreivel terítem a földre, elégedetten veszem tudomásul, hogy a torkán akadnak a szavak.

- Gyere, ne is foglalkozz vele! – megrántom Sophie karját. Tudom, hogy túl hirtelen és túl durva az érintésem, de nem érzek bűntudatot. Mindez az ő érdekeit szolgálja, hiszen én sem vagyok mindenható, nem választok szét tengereket, nem szabadíthatom rá a tíz csapást, ha ahhoz tartja kedvem. Ember vagyok, ráadásul nő – nem mintha ez visszatartana a verekedéstől. Nem mintha ez megakadályozna abban, hogy agyonverjek egy bedrogozott csövest.

- Nem hallasz, szépségem? – összeszorítom a fogaimat, az ajkaim olyan közel vannak egymáshoz, hogy szinte már önmagukat is elfedik. Az orromon szívom be az éltető oxigént, nem szeretnék jelenetet rendezni a kishúgom előtt, de egy elsuttogott ribanc szó, és végleg betelik a pohár.

- Fogd be a füled és fordulj az ajtó felé, oké? – suttogom szörnyi fülébe, aki sután bólogat, majd megfordul és elkezd énekelni.

   Felszeget fejjel és magabiztos léptekkel indulok meg a mocskos fazon felé, akin nincs más, csupán egy szakadt pulóver és egy lelakott farmer nadrág. Mosolyogva, szinte már kacéran guggolok le mellé, hogy a tekintetünk egy szintbe kerüljön. Különös, ijesztően kék íriszei vannak, olyanok akár az óceán, melyekben visszatükröződik a saját arcom. Meghökkenek, ahogy eszembe jut a gimis szerelmem, akinek ugyanilyen mélyen ülő, kifejező szemei voltak, de gyorsan megrázom a fejem és a füléhez hajolok.

- Ide figyeljen, maga megkeseredett, nyomorék állat – minden egyes szót kihangsúlyozok, a hangom pedig nyers és reszelős, akár a dörzspapír. Az ujjaim rátekerednek a felsőjére, majdnem megfojtom, ahogy megrántom az anyagot. - A húgom még csak alsó tagozatos, és tegye össze a kezeit, hogy ekkora szerencse érte, mert különben ez az üveg alkohol… – felemelem az oldalánál pihenő üveget, undorodva forgatom, keserűen gondolok bele, hogy egyszer ennek az embernek is lehetett családja. Egyszer talán érte is küzdöttek, pont úgy, ahogy én Nathanért. Óvatosan a számhoz emelem a wiskeyt, a fogaimmal csavarom le a kupakját, ugyanis a kezem mással van elfoglalva. Undorodva köpöm ki a tetejét, és egy önelégült mosoly kíséretében megfordítom az üveget, melyből az átlátszó folyadék csobogva hull alá. - Nem a csatornában, hanem a seggében kötött volna ki.

  Elengedem az idegen felsőjét és a földre taszítom a testét. Hallom, ahogy a feje megcsókolja a betont, még a gyomrom is beleremeg, szinte érzem a fájdalmát, a csont ütődését. Jajgatva simogatja meg a halántékát, vicsorogva szitkozódik, az ujjai mégsem érnek el. Túl lassú, túl esetlen. Felette állok – minden értelemben.

- Ribanc – megtorpanok, pedig elhatároztam, hogy nem feszítem túl a határaimat. Egyszer láttam egy filmet, amiben egy öltönyös sorozatgyilkos megölt minden egyes embert, aki kiejtett a száján egy bizonyos szót. Őrület. Nos, az én gyengém a ribanc, és tekintettel a mai napomra, szerintem nem csoda, hogy elszakad az a bizonyos cérna. Bekattanok.

- Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem – szűröm ki a fogaim között, majd a földre ejtett, immáron teljesen kiürült üveg felé nyúlok. Rászorítok a nyakára, és magamból kikelve csapom neki az egyik utcai lámpának. A szilánkok ezerfelé pattannak, érzem, ahogy az egyik felsérti az arcomat. A fájdalom azonban elenyésző a dühhöz képest. A mérgem bekebelezi, megsemmisíti, eltörli a föld színéről.

  A férfi szemei kitágulnak, az ajkai pedig résnyire nyílnak döbbenetében. Rájön, hogy hibázott, többé nem becsül alá. Meghunyászkodva emeli maga elé csökevény kezeit, mire hangos nevetésbe kezdek. Nem normális, ha azt hiszi, hogy azok a vékony karok megmenthetik. Összepréselem az ajkaimat, próbálok csöndes maradni, hiszen az hiányzik a legkevésbé, hogy kihívják a rendőrséget. A lépteim sebesek, a karom hamarabb lendül, mint azt bárki is felfogná. Az üveg nekicsapódik a csöves fazon fejének, aki ezúttal végleg a padlóra kerül. Eszméletét veszti.

- Skyler! – ijedten fordulok a bejárat felé, gyorsan eldobom az üveget és meg sem állok a húgomig, aki ijedt tekintettel méreget. Mégsem ez az, ami igazán megrémít, hanem egy különös érzelem, amely egy-kettőre úrrá lesz a testén. Magam sem tudom, mi lehet - túl gyorsan eltűnik, képtelen vagyok megfejteni.

- Nem megmondtam szörnyi, hogy ne fordulj meg? – pirítok rá, bár a mondat végére már nevetek. Gyakorlott mozdulattal borzolom össze a haját, és mosolyogva fogadom el a felém nyújtott kezét. Hatalmas megkönnyebbülés tölti el a testem, ahogy rájövök: nem tőlem ijedt meg, hanem engem féltett.

- Ha elmondom az osztályban, el sem hiszik, milyen vagány vagy – suttogja egy hatalmas ásítás közepette. Ahogy felérünk a harmadikra és kinyitom a megfelelő ajtót, azonnal leveszi a kabátját, csizmában cammog a szobám irányába.

- Gyere! – sóhajtom, majd hátulról a hóna alá nyúlok, és az ölembe veszem. Lesokkolok a hirtelen tehertől, magamban megjegyzem, hogy legközelebb nem teszek ilyen hirtelen és meggondolatlan cselekedetet, majd egy szó nélkül elviszem a fehérre mázolt szobáig. Játékosan ledobom a franciaágyamra, puszit nyomok az egyik, majd a másik arcára, csak ezt követően szedem le róla a csizmákat. - Ideje aludni.

- Mikor jön értem Nate?

- Nem tudom, azt mondta, siet, mert már most hiányzol neki – suttogom, és anyáskodva betakarom, ügyelve rá, hogy egyetlen testrésze se lógjon ki a vastag paplan alól. A tekintetem a falra szerelt órára téved, hitetlenkedve veszem tudomásul, hogy két perc múlva hajnali öt.

- Nekem is hiányzik – motyogja az orra alatt, miközben behúzom a sötétítőket, hogy a reggel első napsugarai ne ébresszenek fel minket idő előtt. Fáradtan dőlök le mellé, a talpaim bizseregnek a sok sétától, a karjaim lüktetnek az izomláztól. Már eleve a rúdtánc kikészített, a cipekedés és a verekedés csak rá tett egy lapáttal.

   Végül mégis erőt veszek magamon, kifújok a számon egy adag megüszkösödött levegőt, és ülésbe tornázom a testem. Kénytelen-kelletlen leveszem az edzőcipőmet és a dzsekit, amit még a Pink Pleasure öltözőjében kaptam magamra. Mintha egy évezred telt volna el azóta, hogy magára hagytam Liamet. Vajon ezúttal végleg feladja? Sikerült annyira a lelkébe gázolnom, hogy lemondjon rólam? Egy részem szeretné hinni, hogy igen, bár kételkedem.

- Minden rendben lesz, oké? – súgom a fülébe, ahogy befészkelődöm az ágy bal oldalára. Magamra húzom a takaró másik felét és az egyik karommal átölelem, ahogy mindig, valahányszor együtt alszunk. - Szeretlek, és csak ez számít.

- Szeretlek Sky. Szép álmokat.