Number Nine × Explosions

Sziasztok :)

Kinek hogy telt az elmúlt tíz nap? Mind kikaptátok már a bizonyítványaitokat? Jól sikerült a félév? Én 4,5-ös átlaggal zártam, és egész büszke vagyok magamra, hogy az írás és a szerkesztés mellett ez is sikerült. Talán az év végén még tudok javítani pár tizedet.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki még itt van velem, hogy támogat egy-egy pipával vagy hozzászólással, nagyon sokat jelent. Szerintetek is sablonos a történet? Mostanában egyfolytában ez jár a fejemben, és bár szeretném végig vinni és végig is fogom, kicsit letört, hogy vannak, akik ezt gondolják.

Emellett nem is olyan rég közzétettem egy új novellát a Blind című blogomon. Ha vannak itt olyanok, akiket érdekel, akkor nézzenek be nyugodtan. 

Ehhez a részhez most nem fűznék semmi mást, csupán annyit, hogy remélem tetszeni fog pár embernek, és remélem lesznek, akik hagynak maguk után legalább egy apró pipát. <3

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

Ellie Goulding

/Liam Payne

  Hiába fogadom meg, hogy nem keresem többé, képtelen vagyok betartani. Mintha egy részem hozzászokott volna a társágához, mintha függenék tőle. S talán épp ez visz rá, hogy ismételten felkeressem. Mert nem tudom nem megtenni, mert valahányszor lehunyom a szemem, magam előtt látom.

  A Pink Pleasure ajtaja úgy magasodik felém, mint egy hatalmas, bevehetetlen vár kapuja. Gyorsan és gyakorlottan húzom a fejemre a kapucnit, nem nézek a kidobókra, nem nézek semerre. A lábaim szinte maguktól visznek, nem én irányítok. Már nagyon régóta nem én irányítok. Az orromat megcsapja az a jellegzetes, izzadsággal átitatott illat, szinte fel sem tűnik a bódító egyveleg, már nem szédülök meg, már nem kábít el. Csak van, ahogy én is vagyok.

  A tekintetemmel őt keresem, izgatottan és kissé félve pásztázom a táncosok és vendégek alkotta tömeget; mindhiába. Nincs közöttük. Értetlenkedve húzom össze a szemöldököm, a homlokomra hatalmas és mély ráncokat szánt a hitetlenkedés. Egy ideig még bizakodó vagyok, de ahogy a percek szépen lassan pörögnek, úgy leszek egyre reményvesztettebb. Végül letörten foglalok helyet a bárpult magasított székeinek egyikén. A könyökömet a keményfán pihentetem, az ujjaimmal az ismeretlen csapos felé intek. Úgy döntök, várok egy kicsit, hiszen az is lehet, hogy az egyik privát szobában van.

- Nincs itt – értetlenkedve fordulok a csilingelő hang irányába, miközben a csapos lány felém lök egy korsó sört. A hab és az alkohol tökéletes egyveleget alkot, egyikből sincs se több, se kevesebb, mint kellene.

- Tessék? – kérdezem. A szemeim elnyílnak, a pupilláim a kétszeresükre tágulnak, ahogy jobban szemügyre veszem az ismeretlen idegent. Biztos vagyok benne, hogy most látom életemben először, mégis van benne valami, amit nem tudok hova tenni. A haja hullámosan omlik a vállára, és ahol a fény prizmái megtörnek, csillámló porszemek milliói festenek ezüst csíkokat a fekete loknikba. Barna szemeit barna szemfesték keretezi, strassz kövekkel díszített műszempillái miatt a tekintete nagyobb, mint bárkié, akit ismerek.

- Skyler már hazament, elkerültétek egymást – mindezt úgy mondja, mintha ismerne, mintha ismerné a történetem. Ösztönösen közelebb hajolok hozzá, hogy a hangos zene ellenére minden egyes szavát ki tudjam venni, de ő nem utánozza le az esetlen mozdulataimat, a következő vendég felé fordul, akinek azonnal felveszi a rendelését. Türelmetlenül dobolok az ujjaimmal, minden másodperc kétszeresére nyúlik, mintha az idő is ellenem dolgozna; gúnyolódik velem.

- Azt hittem minden nap hajnalig dolgozik – kiabálom, amikor kitölt két pohár tequilát, az egyiket citromkarikával és sóval, a másikat narancslével és fahéjjal köríti. A kezei még akkor sem remegnek meg, amikor egy tálcányi vodkával egyensúlyozgat.

   Tudom, hogy hallja, amit mondok, így nem ismétlem meg az előbbi kijelentésem, helyette várok, néha-néha belekortyolok a hideg sörbe, és közben a tömeget mustrálom. Most már tudom, hogy nincs itt, viszont én is férfiból vagyok, méghozzá a szingli fajtából. A tenyerem szorosan markol rá a korsó fülére, az izmaim megmerevednek, ahogy az egyik pincérlány haja az arcomnak csapódik. Mintha direkt kacérkodna, mintha csak egy újabb prédát látna bennem. Bizonyára így is van.

- Hát ma nem, úgyhogy akár haza is mehetsz – hallom meg a már jól ismert csilingelő dallamot, ezúttal közvetlenül a hátam mögül. Csak akkor döbbenek rá, hogy időközben teljesen elfordultam, hogy jobb rálátásom nyíljon a színpadra, melyen két kávészínű lány rázza a csípőjét. Zavartan köszörülöm meg a torkom, a sör kis híján visszatér a felszínre.

- A barátnője vagy? – érdeklődve fordulok felé. A pultos vörösre rúzsozott ajkai résnyire nyílnak, majd azonnal össze is zárulnak, mintha nem tudná, hogy mit válaszoljon. Az igazat, vagy valami teljesen mást. A zene egy pillanatra elhalkul, majd teljesen elnémul, párhuzamot vonva érdekes kettősünkkel. A csönd egyszerre kellemes és idegőrlő, megszállottan vágyom a válaszokra, pedig nem is ezért jöttem ide. Nem érdekel, barátok-e vagy sem, nem érdekel, vannak-e egyáltalán barátai. Megdöbbenve veszem tudomásul, hogy engem nem ő, hanem a problémái foglalkoztatnak. A zűr, ami körülveszi az életét, ami az én életemet is beteríti. Mert nem a lelki társat, csupán a sorstársat látom benne. Egy embert, aki ugyanolyan elcseszett, mint én.

- Annak vallom magam, de nem – értetlenségem bizonyára visszatükröződik az arcomon, ugyanis Sky ismerőse megforgatja csokoládébarna szemeit és csupán egy ideges fújtatást követően válaszol. A kezeit megtámasztja a pulton, úgy hajol közelebb. Szinte már magamon érzem langyos leheletét. - Nem szokott rólad beszélni, ha ez érdekel – hangos nevetésétől kiráz a hideg, undorodva húzom meg a kezeim között szorongatott korsót. Az ajkaim fintorogva torzulnak el, szinte vicsorgok, amikor ismételten szólásra nyitom a szám.

- Nem ez érdekel – a pultos, akinek még mindig nem tudom a nevét, megrántja a vállait. A kezeivel egy üres pohár felé nyúl, de még mielőtt ismételten magamra hagyhatna, átnyúlok a bárpult felett. Az ujjaim láncként tekerednek a felkarjára, mérgesen méreget. Ha szemmel ölni lehetne, már alulról szagolnám az ibolyát. - Hol lakik?

- Semmi közöd hozzá, és jobban tennéd, ha leszállnál róla – egy egyszerű mozdulatnak köszönhetően ismételten szabaddá válik, de az ujjaim piros nyomokat hagynak a napbarnított bőrén. Egy másodpercre úrrá lesz rajtam a bűntudat, de amilyen könnyen jön, úgy el is tűnik. Csakis magának köszönheti; ha nem lenne olyan durva és nyers, mindez meg sem történne.

- Tudom, hogy semmi sincs ingyen. Fizetek az információkért – a dzsekim zsebéből előveszem a pénztárcám, amiből öt darab húszfontos landol a pult masszív tetején. Hosszú percekig nézünk farkasszemet, egyikünk sem ér hozzá a pénzhez, mintha mérgezett lenne az érintése.

- Ennyire gerinctelennek nézek ki? Pénzsóvárnak? – kérdezi. A hangja mar, akár a sósav. Íves szemöldökei az egekbe szöknek, és ott is maradnak, mintha beleragadtak volna egy kósza rágógumiba. Hirtelen fogalmam sincs, mit kéne mondanom, mert félek, hogy elég egy rossz szó, és örökre magamra hagy. Hogy nem kapok válaszokat, hogy nem kapok semmit. Így hát várok, és közben a válaszon gondolkodom; mindhiába.

- Kell, vagy nem? – kérdezem dühösen. Úgy döntök, taktikát váltok és átveszem az irányítást. A pultos lány szemei összeszűkülnek, dús pillái ellepik a csokoládészín íriszeit. Vörösre festett körmei hangosan koppannak a fából készült pulton, hangja különös egyveleget alkot a bárban szóló zene akkordjaival. A lány dühösen fújtat, látszólag utálja, ha választás elé állítják, és én pont ezt teszem. – Tikk-takk, nem érek rá egész este.

  Úgy mosolygok, mint egy hiéna, hiszen érzem a győzelem édes ízét, mely olyan akár egy szelet puncstorta. A lány ugyanis zsebre teszi a húszfontosokat, majd lassan, de biztosan az arcomhoz hajol. Édes parfümje bódító egyveleget alkot az izzadságával, egy pillanatra meg kell kapaszkodnom a székem szélében, mert attól félek, hogy leesek.

- Mit akarsz tőle? – beszívja az alsó ajkát, a fogai belevájnak a puha bőrbe. Úgy néz rám, akár egy bérgyilkosra, mintha bármelyik pillanatban előránthatnék egy éles kést, és a torkának szegezhetném. A tenyeremmel várakozóan simítok végig a borostás államon, miközben kiszolgál egy újabb fizető, és igencsak perverz kuncsaftot. A köpcös férfi szemei csillognak, bódultsága a már elfogyasztott alkoholnak köszönhető. A kezei végigsimítanak a lány arcán, aki hagyja, feltehetőleg busás borravalót remél. Kételkedem benne, hogy megkapja, de nem szólok. Az ő élete, az ő munkája.

- Segíteni szeretnék neki – válaszolom. Az ujjaim az üres korsó füléven játszanak. Csöndben dúdolom Pixie Lott Nasty című számát, miközben a nyelvem végigszánkázik a kicserepesedett ajkaimon.

- Miben? – legszívesebben azonnal rávágnám a választ, de belém fojtja feltörni kész szavaimat. - Ismerem már, tudom, hogy nem szorul segítségre, mert mindig mindent megold.

   Gúnyos mosolyom gondolkodásra készteti, így elhallgat. S közben azon töröm a fejem, mennyit mondhatnék anélkül, hogy elárulnám Skylert. Hiszen már attól is kiborult, hogy egy vadidegen megtudta Nathan titkát. Vajon mit szólna hozzá, ha a barátnőjének is mesélnék Nate alkoholproblémáiról? Valószínűleg megölne. Nem, először megkínozna, és csak utána küldene a pokolba.

- Hidd el, hogy nem akarom bántani!

  A pultos lány se szó, se beszéd, megfordul, én pedig egyedül maradok. Csüggedten hajtom le a fejem, figyelmen kívül hagyom a mellettem ülő, vörös srácot, aki szánakozva méreget. Hiszen mindenem megvan, amiről ő még csak álmodni sem mer, hogy jön ő ahhoz, hogy lenézzen? Nem kell a sajnálata, mert nem szorulok rá.

- Rendben – elkerekedett szemekkel fordulok a hang irányába, a tekintetem a pultos lány kezei között szorongatott szalvétán ragad. Jobban mondva az íves betűkön, melyek feketén virítanak a hófehér anyagon. Értetlenkedve méregetem, hiszen egyszer már sikerült átverniük, nem vagyok idióta, akivel kedvükre játszadozhatnak. - Itt a címe – hitetlenkedve bár, de elveszem, és a zsebem mélyére száműzöm.

  Nem köszönök el, de még csak hálálkodni sem hálálkodom. Kimérten biccentek, az arcom olyan, akár egy szoboré. Jéghideg és érzelmek nélküli. A pultos lány elveszi az üres söröskorsót, lassan hátat fordít nekem, mintha fogalma sem lenne róla, hogy ki vagyok. Mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz, pedig téved. Ha tényleg Sky címe van a papíron, akkor a szövetségesemmé vált, ha nem, akkor olyan ellenségre talált, akit legszívesebben messziről elkerülne.

   Mereven bámulom a kezeim között szorongatott szalvétát, a szívem hevesebben dobog, mint valaha, ahogy a lábaim önálló életre kelve, megindulnak a lépcsők irányába. Az orromba bekúszik a rothadás émelyítő szaga, a fal felé fordulva egy ázott csöves sziluettje tárul a szemeim elé. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni, mégsem sikerül, a tekintetem minduntalan visszavándorol a remegő alakjára.

  Amint felérek a megfelelő emeletre, megállok Skyler ajtaja előtt és szabadjára engedek egy adag, megfáradt levegőt. Hirtelen már nem is tartom olyan jó ötletnek, hogy eljöttem ide. Ennek ellenére a zsebembe tuszkolom a rögtönzött jegyzetlapot és kopogásra emelem az egyik esetlen tenyerem. A karom ólomsúlyúnak tűnik, mintha nem is izmok és szövetek, hanem fém és csavarok tartanának össze.

- Azonnal nyitom – Sky hangja sürgető, minden szó után megremeg, ami nem sok jót sejtet. A testsúlyom hol az egyik, hol a másik lábamra helyezem, idegesen kapargatom a panelház falának megkopott festékét. Még hazamehetnék, az agyam szüntelen kibúvókat keres, és már épp megfordulok, amikor kattan a zár, és kitárul az ajtó.

- Szia – esetlenül fordulok felé, bazsalyogva mosolygok, akár egy pedofil nagypapa, aki megtalálta a legújabb áldozatát. Amikor meglátom a szőkeség hitetlenkedéstől és haragtól túlfűtött tekintetét, legszívesebben elásnám magam, de kertészeti eszközök híján a torokköszörülés mellett döntök.

- Te meg hogy a picsába derítetted ki, hol lakom? – kérdezi, azonban nem küld el, amit jó jelnek veszek. Az ujjai szorosan markolnak rá az ajtó keretére, látom, ahogy minden egyes vércsepp kiszökik belőlük, ezzel eggyé válva a fehérre mázolt falakkal. Az arca hasonló, olyan, akár az alabástrom, szőke haja kócos kontyban pihen, majdhogynem teljesen a feje tetején. Először azt hiszem, hogy most kelt fel, de a könyökén éktelenkedő tésztafoltok és a lakásban terjengő illatok leleplezik.

- Te magad mutattad meg, amikor hazakísértelek és összefutottunk a bátyáddal – emlékeztetem a pár nappal ezelőtti incidensre, ezzel eltorzítva a valóságot. Sky némán méreget, szemmel láthatóan azon gondolkozik, képes lennék-e rezzenéstelenül a szemébe hazudni. S ha tudná, hogy mi mindenre képes lennék azért, hogy közel engedjen magához..!

- Egy szóval sem mondtam, hogy itt lakom, úgyhogy mondd el az igazat, vagy húzz innen a francba – felhúzom az orrom, az arcom keserű grimaszba fordul.

- Az egyik táncos lány mondta el – ösztönösen meghunyászkodom, a tekintetem már nem rajta, hanem a padlón időzik, ám amint rájövök erre, felemelem a fejem. Unom, hogy mindig én vagyok az, aki a másik kedvében jár és kezdek belefáradni, hogy mások akarata erősebb az enyémnél. Hanyag eleganciával dőlök neki a fal mellé szerelt szekrénynek, miközben állom a gyilkos tekintetét. Ma ő lesz az, aki fejet hajt előttem. Épp itt az ideje, hogy betörjem, még mielőtt ő törne be engem.

- Hát remek, akkor most már tudod hol lakom, megkaptál mindent, amit akartál, akár el is mehetsz – Sky arca elvörösödik. Mosolyogva veszem tudomásul, hogy sikerül aláásnom a terveit. A mindössze résnyire nyitott ajtót még közelebb tolja a kerethez, de nem csukja be. Először azt hiszem, hogy miattam, de végül ki kell ábránduljak. Csupán a folyosón sétáló, kapucnis alak vonja magára gyanús tekintetét. Óvatosan méri végig kétes szomszédját, mintha pislogni is elfelejtene.

- Csak beszélgetni szeretnék – suttogom, ám a mondandóm csak másodszorra ér el a tudatáig, és akkor sem hozza magával a kívánt reakciót. Szeretném, ha beengedne, de nem teszi. A keretre tekeredett ujjai elválnak a fától, ezúttal az ajtón találnak megnyugvást. Ha nem lennék elég gyors, rezzenéstelen arccal rám csapná a bejáratot. A lábaim azonban épp időben ékelődnek be a nyílászáró és a fal közé, a fájdalom elemi erővel áramlik végig a testemen. Először csak bizserget, később már olyan, mintha száz és száz tőrt szúrnának a végtagjaimba. Elviselhetetlen, mégis túlélem, hiszen ahogy az ajkaimon átszökken egy elfojtott sikoly, a kín is enyhülni kezd.

- Én viszont nem szeretnék, mert amint látod, elfoglalt vagyok – szűri ki a fogai között, tekintete a lábamra vándorol. Talán csak a szemeim kápráznak, az is lehet, hogy a sajnálat, ami átszövi a mimikáit nem több egy csalfa délibábnál, de egy pillanatra megmelengeti szívem. Mégsem reménytelen a helyzet, hiszen már olvad a jég.

- Ezért léptél le hamarabb tegnap este? – kérdezem. A hangomban nincs más, csak őszinte kíváncsiság. Tegnap este, amikor hazafelé sétáltam, rengeteg alternatíva átfutott az agyamon, a megfázástól kezdve, a szülein át, egészen a testvéréig. A tenyereim ökölbe szorulnak, ahogy eszembe jut Nate, na meg az, hogy bánthatja. A szemeim oltalmazóan néznek végig minden egyes porcikáján, amit nem fed textília. Hosszú lábain, kecses karjain és arcának gyermeki vonásain, melyeknek egy torz változata méreget. Dühös.

- Még mindig nem értem, mi közöd van hozzá. Menj el! – ripakodik rám. Szőke szemöldökei egy pillanatra teljesen összeérnek, a homlokán mély ráncok keletkeznek – vonalak, amiket mintha egy kisgyerek durva kezei rajzoltak volna. Sky meglendíti a jobb lábát, de meg sem rezzenek.

- Skyler! – szinte érzem a fájdalmat, a jól ismert bizsergés mégsem kopogtat testem tölgyfa ajtaján. A rúgás elmarad, ahogy egy kellemes, csilingelő hang szökken a légtérbe. - Biztos vagy benne, hogy ez nem nyers? Mert szerintem az.

  Egy barna hajú kislány jelenik meg az ajtóban, apró kezeiben egy fehér műanyagtányért szorongat. Abban a pillanatban minden a helyére kattan és rájövök, miért lépett le tegnap este, és hogy miért tésztás a könyöke. Sophie.

- Szörnyi, kérlek, ne most! – Skyler a kislány fejére simítja a szabad tenyerét, játékosan összeborzolja hullámos haját, és a konyha felé tereli. Ha nem a saját két szememmel látnám a szemeiben szikrázó boldogságát, el sem hinném, hogy képes ilyesmire. Úgy szeretni, hogy nem vár viszonzást. Hirtelen bűntudatom támad, hiszen vele ellentétben, engem csakis önös érdekek vezérelnek. Általa szeretnék meggyógyulni. Lesütöm a szemem, a cipőm orra megcsókolja a falat, szürke foltot hagyva a felületén. Belerúgok, mert neki nem fáj. Belerúgok, mert így egyszerűbb feldolgozni, hogy nincs rám szüksége. Mégsem elcseszett, csak én akarom, hogy az legyen.

- De ez folyik – Sophie elhúzza a száját, miközben megdönti a tányért. A tészta tompa puffanással loccsan szét a padlón. Képtelen vagyok megállni, önkénytelen mosolyra húzódnak az ajkaimat. - Amikor Nate csinálja, akkor nem ilyen! – akaratoskodik, majd vesz egy mély lélegzetet, pont abban a pillanatban, amikor Sky is sóhajozni kezd. A lányok elmélyülten mustrálják a sárga tócsát, mintha egy-egy pillantás képes lenne megsütni a félre sikerült reggelit. – Szia.

   Összerezzenek, ahogy meghallom Sophie köszönését. Csak akkor veszem észre, hogy engem néz.

- Szia. Mit eszel? – kérdezem kedvesen, egyrészt, mert nem szeretnék bunkónak tűnni, másrészt, mert tényleg érdekel. Az állagából ítélve gofrira tippelek, de sosem lehet tudni. Lehet, már a bekeveréssel is problémák adódtak, és igazából valami teljesen más. A kislány szemei felragyognak, mosolyogva emeli rám mélybarna tekintetét. Olyan, mint Sky, csak egy kisebb, és kedvesebb verzióban.

- Palacsinta, de ha engem kérdezel, inkább nyers tészta – horkantja. Vállait nemtörődöm mód a magasba emeli, mialatt a fejét lazán oldalra dönti.

- Ha nem tetszik, nem kell megenni. Más örülne annak, hogy iskola előtt meleg reggelit tesznek a tányérjára – Skyler összefonja a kezeit, szúrós szemmel méregeti a húgát, és bár a sértettsége szereteten és játékosságon alapszik, azért felfedezem benne a csalódottságot. Nem így tervezte. Önkénytelen kúsznak az elmémbe a sikátorban elhangzott szavai: Én nem vagyok felelősségteljes ember, olyasvalaki, aki hosszútávon elbírna egy gyerekkel, vagy akire felnézhetne egy kislány.

- Igen, biztos mások is örülnek az ételmérgezésnek – a szám szélén bujkáló mosoly kiszélesedik, egyszeriben a fülemig is elér. A kezeim összefonódnak a mellkasom előtt, feszülten várom Skyler reakcióját, de nem ordítja le a fejem. Még csak észre sem vesz, minden figyelmét szemtelen húgának szenteli, aki állja gyilkos tekintetét.

- De vicces itt valaki – horkantja. Tenyerei Sophie hajába simulnak, és most az előbbinél is jobban összeborzolja a már így is rakoncátlan tincseket. A kislány elhúzza a száját, de szótlan tűri a fegyelmezést. Ő is tisztában van vele, hogy megérdemli. Ha Sky ténylegesen az anyukája lenne, talán még többet is kapna. - Na, menj, és pakolj be, addig én megpróbálom még egyszer.

- Segítsek? – kapva kapok az alkalmon, kihasználom, hogy Sophie még mindig a közelben van. Kíváncsian nézek át Skyler válla fölött, egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy a kislány megáll, és most türelmesen fülel. Ő az utolsó reményem. Egy fénysugár, ami elvezethet Sky bizalmához.

- Egyedül is megy – jelenti ki erélyesen, de figyelmen kívül hagyom a durva megjegyzését, és mosolyogva farkasszemet nézek vele. A háttérben hallom, ahogy valaki kinyitja a kapucnis szomszéd ajtaját, de nem kapom el a tekintetem, nem kísért meg a kíváncsiság. Néma csatánk végjátéka hosszúra nyúlt másodpercekig tart, érzem, ahogy szépen lassan kiszáradnak a szemgolyóim. Végül mégis ő az, aki lehunyja dús pillákkal keretezett szemhéjait.

- A barátaim szerint remek palacsintát készítek – a hangom fölényeskedő, de nem feledkezem meg az óvatosságról; a jobb lábam még mindig a küszöbön pihen, várva egy esetleges támadásra. Skyler beszívja az alsó ajkát, a fogai finoman rágcsálják a rózsaszín bőrt.

- Nem! – időm sincs felfogni a szavakat, a lába meglendül és belerúg az enyémbe. A fájdalom eltörpül az előző mellett, szinte meg sem érzem, de nem is ez a célja. Védelmező ösztöneimnek hála reflexszerűen hátrálok, ő pedig szabad utat kap. Rám csapja az ajtót.

- Jaj, Sky! Légy szíves, hagy maradjon! – már épp menni készülök, amikor meghallom Sophie könyörgő hangját, ami megállásra késztet. Kis híján elesek, ahogy a lábaim belegabalyodnak egymásba. Ha az utolsó pillanatban nem kapnám el a fehérre mázolt falat, minden bizonnyal nekiesnék az egyik lépcsőfoknak.

   Amint visszanyerem az egyensúlyom, elsétálok az ajtóig, ami most kivételesen nincs nyitva, masszívan tornyosul elém, egyfajta védőbástyát emelve közém és Skylerék közé. A kezeimet megtámasztom a fa felületén, a füleimet hozzányomom a bejárathoz. Eleinte nem hallok semmit, csupán egy-egy kusza, önmagában értelmetlen mondattöredéket csípek el, végül sikerül rálelnem a megfelelő pontra és testhelyzetre. Némán, és elfojtott lélegzettel figyelek.

  Egy ideig hevesen vitatkoznak, sokszor megemlítik a nevem, de Nate is szóba kerül. Kicsit bűntudatom van, amiért belerondítok a családi pillanatba, és hogy mindezek után még mindig itt vagyok. Csak állok, akár egy kőszobor, nem mozdulok, szinte nem is lélegzek. Csupán vagyok, és már magával a ténnyel, hogy élek, mindent elrontok. Hirtelen kicsapódik az ajtó, én pedig átesek a küszöbön. Zavartan simítok végig a hajamon, idegesen birizgálom hosszúra nőtt tincseimet. Fogalmam sincs, hogyan tovább, de még azzal sem vagyok tisztában, merre nézzek.

- Szörnyi, te mit nem értesz abban, hogy nem? – Skyler még mindig hangos, de már sokkal visszafogottabb. A kezei a melle alatt pihennek, összefonódnak, akár egy perec tésztája. Megnyalom az alsó ajkam, miközben Sophie megfogja a kezem és maga után húz. Megállunk egy percre. Először úgy gondolom, engedélyt kér, de tévedek. Csupán a tárva nyitva felejtett ajtó kedvéért fordul vissza.

- Gyere! – sután bólintok, fanyar mosollyal az arcomon követem minden egyes lépését, ami elvezet egészen a konyháig. Skyler lakása meglehetősen kicsi, nincsenek benne felesleges szobák, de szerintem még annyi sem, amennyi egy normális családnak elég lenne. A nappaliban csupán egy vastag, ezeréves és ezertonnás tévé, no meg egy kanapé található.

- Ne lepődj meg, ha elfelejtek érted menni. Nem véletlenül hagylak ott – elkerekedett szemekkel nézek a hátam mögé, így megpillantom az igencsak dühös Skyt, aki az ajtókeretnek dőlve, mérgesen méreget. Viszont, ami igazán meglep, hogy nem engem, hanem a mellettem lépkedő kislányt. Tekintetem „szörnyire” vezetem, kérdő pillantások ezreit küldöm mosolygós alakja felé, de ő csupán egy vállrándításra méltat.

- Csak viccelődik, mindig ezt csinálja.

  Esetlenül bólintok, miközben átlépjük a konyha küszöbét. Sophie leül az egyik, üresen hagyott székre, én pedig felmérem a terepet. A mosogató tele van koszos tányérokkal, némelyikre már teljesen rászáradt az ételmaradék, ám van közöttük pár friss is, mint például egy tésztás tál. Pult híján minden az ebédlőasztalon landolt, odaégetett és nyers palacsinták egymás hegyén-hátán. Kisebb apokalipszis.

- Na, mivel kezdjük? – lazán feltűröm a pulóverem ujjait, tettre készen csapom össze a tenyereimet. Fél szemmel az ajtó felé sandítok, és mosolyogva veszem tudomásul, hogy a háromfős társaságunk nem csappan meg. Skyler kétkedve méreget, míg a fiatalabbik Malone fülig érő szájjal válaszol.

- A tésztát már bekevertük, csak ki kell sütni – Sophie feláll a székről, és elsétál az asztal másik oldaláig, ahol valóban megtalálja a bekevert tésztát. Beledugom az egyik ujjam, megkóstolom a félkész ételt, ami egy kis apróság híján, majdhogynem tökéletes. Sajnos kifelejtették belőle a sót. Anyu ugyanis mindig tesz bele egy keveset, amitől ínycsiklandozóbbá válik az íze.

- Remek, akkor hamar kész lesz – mosolygok rá kedvesen, miközben meggyújtom a gáztűzhelyet. A lángok kéken csapnak fel, eleinte magasra, majd ahogy beállítom a kívánt fokozatot, jól láthatóan lecsillapodnak. Sophie segítségével hamar megtalálom a merőkanalat, amivel aztán kiadagolom a nyers tésztát. A korongok gyorsan sülnek, egytől-egyig arany barnára. Az édes illat körüllengi a légteret, beférkőzik a levegő molekuláiba, szinte táncra kél velük. Tökéletes, családias pillanat.

- Hmm, ez isteni Sky, te nem kérsz? – a kislány megtölti az egyik palacsintát, a nutella szétfolyik a tányéron, ahogy elolvad a hirtelen melegtől.

- Elment az étvágyam – nem mondom, hogy nem számítok erre, ennek ellenére nem esik kevésbé rosszul. Bánt, hogy ilyen ellenséges, és elhatározom, hogy amint kilépek a küszöbön, többé nem nézek vissza. Hiszen már nincs semmi, amit tehetnék. Sophie vele van, Nate talán érte sem jön többé, ha pedig mégis, akkor a pultos lány szavaival élve: Sky megoldja. Mert ő mindent megold, mert egyedül én vagyok az, aki képtelen dűlőre jutni. Talán itt az ideje, hogy magamra koncentráljak, hogy példát vegyek róla és helyre hozzam a hibáimat. Tovább kell lépnem a szerelmi csalódásomon és a munkára koncentrálni. A barátaimra, a családomra.

- A hasad nem így gondolja – elnevetem magam, amikor Sky leül mellém, a húga pedig odatolja elé a hengerré tekert, töltött finomságokat. A szőkeség egy ideig csendben méregeti az elé pakolt ételt, mintha attól tartana, hogy képesek lennénk megmérgezni őt. Végül a füle mögé seper egy rakoncátlan hajszálat, és egy mélyről jövő sóhajt követően beleharap az egyik mogyorókrémes palacsintába. Hallom, ahogy a hasa felmordul elégedettségében.

- Legyen. Elmegy – összehúzza az orrát, ahogy elfintorodik, de kivételesen nincs benne gúnyosság. Egy kicsit talán fanyar, de csak azért, mert utál veszíteni. Azzal pedig, hogy elismeri: kiváló szakács vagyok; azt is elismerné, hogy legyőztem valamiben.

- Ez nála azt jelenti, hogy imádja – Sophie szája, az arca és valamiféle csoda folytán még az orra is csupa folt, így azon sem akadok fenn, hogy beszéd közben barnák lesznek, az amúgy hófehér fogai. Próbálom figyelmen kívül hagyni a kinézetét, és csupán a szavaival foglalkozni, de képtelen vagyok rá. Muszáj elnevetnem magam.

- Nem ezt mondtam – Skyler felemeli az egyik gondosan szedett szemöldökét, annak íve még a szokásosnál is élesebbé válik. Leteszi a kezében tartott palacsintát, monoton rágcsál minden egyes falatot, mintha ki akarná élvezni az ízét, amíg csak tart. Feszülten figyelem a kialakult beszélgetést, a testem megfeszül, ahogy megérzi a vihar előszelét. Nem akarom, hogy miattam vitatkozzanak, bár kételkedem benne, hogy ne tennék meg minden egyes alkalommal, valahányszor esélyük van rá.

- De ezt gondolod. Ne is tagadd! – akaratoskodik a fiatalabb testvér. Ő is lecsapja a tányérra a reggelijét, ám a kislány mozdulatai már kevésbé kecsesek. A henger formájú tészta szétgurul és a mogyorókrém mindent beterít.

- Mikor indulsz az iskolába? – mind a ketten felém kapják a fejüket, ezzel sikeresen megszüntetem a köztük lezajló, néma háborút. Már nem néznek farkasszemet, aminek egyszerre örülök is meg nem is.

- Még van egy óránk. Ma elmarad az első két óránk, ezért is volt idő a meleg reggelire – végül Sophie válaszol, aminek örülök, mert nagyon nem szeretnék Skyler szemébe nézni. Általában van benne valami, amitől egyszerre ráz ki a hideg, és önt el melegség, most viszont nem érzek mást, csak hűvös, csontfagyasztó fuvallatokat. Megvet, elátkoz, gyűlöl. Csak tudnám, mit ártottam neki azon kívül, hogy segíteni próbáltam – a rám jellemző, idióta módszerekkel. Talán nem kellene olyan követelőzőnek lennem. Ha hazamegyek, békén fogom hagyni.

- Ez szuper. És mit csinálunk addig? – kérdezem, ugyanis még van fél órám, mielőtt el kéne indulnom a megbeszélt találkahelyre. Ma kezdjük el az új albumunk számait, megbeszéljük, mit tartunk meg és mit dobunk ki az eddigi stílusunkból… a szokásos hülyeségek, melyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy benne maradjunk az élmezőnyben.

- Csinálunk? – Sophie is, és én is figyelmen kívül hagyjuk Skyler kérdését, bár nekem nehezebben megy, mint a húgának. A szőkeség hangja megremeg; magasabbá, csilingelőbbé és ezáltal sebezhetőbbé változik. Mintha nem is ő lenne, hanem valaki teljesen más.

- Nézzünk mesét! – a kislány megfogja a kezem, és a már előbb is látott, ősrégi televízió felé rángat. Nem ellenkezem, vidáman követem, így egymás mellé ülünk, amikor megtalálja a megfelelő műsort. Emlékszem, régen mindig korábban keltem, hogy meg tudjam nézni a reggeli matinékat, és most, hogy ismételten Donald kacsa mosolyog rám, mintha megint gondtalan kisgyermek lennék.