Number Eleven × Waterfall

Sziasztok :)

Igazából nem is tudom, mit írhatnék még ide. Az elején mindig olyan lelkesen kezdtem bele ebbe a kis előszóba, de mára már úgy érzem, ide egészen felesleges bármit is írnom... már annak is örülök, ha legalább a rész elolvassa valaki. Szóval, ezúttal TÉNYLEG nem húzom az időtöket. A következő rész elején majd kihirdetem a kvíz eredményét, addig is:

Jó olvasást mindenkinek!

Millio puszi Xx

Joni

/Skyler Malone

   Szörnyi lábai rövidebbek, mint az enyémek, így szinte fut, hogy utolérjen. Hosszú, mogyoróbarna tincseibe belekap a csípős, őszi szellő, a nyaka köré tekert sál szinte leesik róla – semmi kétség, hogy megint bénán kötöttem össze a puha anyag végeit. Veszek egy mély lélegzetet. A kezeim között szorongatott iskolatáska fogantyújától a hosszú, feketére lakkozott ujjaim hófehérré változnak. Tisztában vagyok vele, hogy türelmetlen vagyok vele kapcsolatban, hogy ma még a szokásosnál is elviselhetetlenebb a személyiségem, így lelassítom túlontúl sebes járásom és megvárom, amíg mellém ér. A szabad tenyerem a hajszálaimmal játszadozik, átveszi felettük az uralmat, többé már nem engedelmeskednek az időjárásnak. Keserű mosolyra húzom az ajkaimat, várok egy percet, hogy mire felé fordulok, a vonásaim cukormázassá váljanak. El akarom rejteni a csalódottságomat, amit azóta érzek, hogy Liam kisétált a lakásunkból. Tudom, hogy örökre elüldöztem és bár nagyon örülök az újonnan kapott szabadságnak, egy kicsit bűntudatom van, amiért olyan durva voltam. Nem mintha bármit is másképp csinálnék, ha valamiféle csoda folytán újraélhetném ez utóbbi két hetet.

- Na, mit szólnál hozzá, ha ma megpróbálnánk gofrit sütni? – kérdezem fülig érő szájjal. Az arcomon megfeszülnek az izmok, szó szerint fáj a megjátszott mosolygás. Érzem, ahogy az ajkaim megremegnek, ezért gyorsan visszafogom a lelkesedésem, még mielőtt összetörne az álarc. Sophie szemei elkerekednek, kérdő tekintete láttán ösztönösen az arcomhoz nyúlok, mintha csak megigazítanám a maszkom. Szörnyi azonban nem tulajdonít túl sok figyelmet az esetlen korrekciónak, egy suta lendítéssel lerendezi a kérdésem, mintha ebből bármit is értenem kellene. A húgom szökkenve ugorja át a betonon keletkezett pocsolyát, de elszámolja magát és jócskán alábecsüli az előtte húzódó akadály hosszát. A mocskos víz kövér cseppekben lepi el a ruháinkat.

- Ha olyan jó lesz, mint a palacsinta, akkor inkább csináljunk mini szendvicseket – mondja egy hangos torokköszörülést követően, mintha ezzel elterelhetné a figyelmem az egyetlen tiszta farmeremet ért kárról. Világ életemben alacsonyak voltak az igényeim, és még sosem akadtam ki jelentéktelen apróságokon, azonban a bennem felgyülemlő indulatok sikoltozva marcangolják a testem. Legszívesebben kiabálnék, vagy a földhöz vágnám a táskáját, mégsem teszem. Egy újabb hatalmas lélegzetvétel után, lehunyt szemekkel várom a folytatást. - Tudod, aminek mindig levágod a szélét, és olyan lesz tőle, mint egy apró katona.

   Tudom mire gondol, így határozottan bólintok. Ezeknek a szendvicseknek az elkészítését még anyu tanította nekem. Nincs bennük semmi különleges, csupán csirkemell sonka, trappista sajt, kígyó uborka és apróra vágott, fehér kenyér szeletek alkotják, mégis megnyalom mind a tíz ujjam, valahányszor megízlelem a hozzávalók ínycsiklandozó keverékét. Talán az emléke teszi ellenállhatatlanná. Igen, határozottan biztos vagyok benne, hogy mindig is édesanyám szeretete volt a titkos hozzávaló.

- Mi is lenne velem az odaadó és feltétlen biztatásod nélkül? – kérdezem szem forgatva, kissé gúnyosan, mégis neheztelés nélkül. Időközben újra útnak indulunk. A zebra előtt szörnyi felé nyújtom a kezem, és csak akkor, amikor kétszer is körbenézek, sétálunk át a gyalogátkelőhelyen. Amikor velem van, ösztönösen óvatosabbá válok, mert tudom, hogy nem csak önmagamért, de érte is felelős vagyok. Különös, mire képes egyetlen mosolygós szempár vagy pirospozsgás orca. Amikor mellettem van, megváltozom, és amikor elmegy, ismételten önmagam leszek.

- Éhen halnánk – replikázza felvágott nyelvvel, amitől hangosan elnevetem magam. Sophie megrántja a vállait, bűnbánóan néz rám, de amikor észreveszi, hogy egy cseppnyi harag sincs bennem, már valamivel felszabadultabban folytatja a kritizálásom. A főztömmel, jobban mondva a reggeli, ehetetlen palacsintákkal kezdi, majd rátér a tegnap esti rántott húsra, ami jobban hasonlított a Mikulás széndarabkáira, amivel a rossz kisgyerekeket bünteti, mint bármiféle, ehető dologra. Szörnyi még meg is jegyzi, hogy ő túl jó gyerek ahhoz, hogy ezzel büntessem.

- Szóval akkor szendvicsek – fújtatok. Az arcomba hulló, szőke tincsek az ég felé röppennek, ahogy az ajkaimat elhagyja a langyos levegő. Gyengéden beleharapok az alsó ajkamba, a nyelvemmel végigsimítok a kicserepesedett bőrön, miközben felidézem a reggelt, és a hűtőben lapuló alapanyagokat. Meg mernék rá esküdni, hogy az alsó fiókok egyikében van egy kissé fonnyadt, azonban még ehető állapotban lévő kígyóuborka, a tegnapelőtti felvágott fele pedig közvetlen felette, egy ezüstös fóliába csomagolva vár az éhes lakókra. A felső polcok egyikében fél kiló kenyér és két megszikkadt zsömle díszeleg, ami azt jelenti, hogy csupán egy hozzávaló hiányzik anya híres, és általam hírhedté vált szendvicseiből. A sajt. - Vennünk kell hozzá sajtot, egyébként minden hozzávalót megtalálunk a hűtőben – motyogom az orrom alatt, úgy, hogy azt a mellettem sétáló kislány is hallja. Sophie beleegyezően bólogat, míg én gyors fejszámolásba kezdek. Öt nap van a szokásos, elsejei fizetésig. Ami azt jelenti, hogy a két sarokkal arrébb található, olcsóbb kisközértbe kell mennünk, ha minőségi és megfizethető trappistát szeretnénk a kenyérkockákra tenni. - Na, és milyen napod volt?

- Kaptam egy ötöst rajzból, de a nyelvtan teszt sehogy sem ment, pedig próbálkoztam – bár a mondat elején még csillog a szeme, a végére lehajtott fejjel kullog tovább, felvéve lassú lépteim ritmusát. A rózsaszín iskolatáskát átteszem a másik kezembe, a szabad tenyeremmel pedig megsimogatom a feje búbját. Nem szeretném, ha traumaként élné meg a rossz jegyeket, mert biztos vagyok benne, hogy eltúlozza. Emlékszem, egyszer sírva jött haza a napköziből, mert piros helyett zöldre kellett színeznie a virágszirmait – ez azt jelentette, hogy jó helyett elfogadhatónak találták a szorgalmát.

- Mit rajzoltál? – kérdezek rá a boldogabb részre, hátha ez képes elfeledtetni vele a dolgozatot. Eleinte nem válaszol, mintha minden szavamat elnyelné a zsibongó utca, de eszemben sincs megismételni a kérdést, mert biztos vagyok benne, hogy minden egyes szó eljutott hozzá. Kicsiny vállai ugyanis megfeszülnek, az ajkait harapdálva ízlelgeti a válaszát.

- A hősöm. Amerika Kapitányt – hangosan horkantok, eljátszom a sértett kisgyereket, mert sosem voltam jó a lelkizésben és tudom, hogy most sem tudnék megfelelő támaszt nyújtani. Abban mindig is Nathan volt a jobb. Én már kiskoromban is elvicceltem a komoly dolgokat, megpróbáltam elrejteni a kétségeimet… egy idő után azok mégis elszabadultak. Akkor azt hittem, azzal, hogy nem mondom ki, végleg eltemetem a negatív gondolataimat, mára már tudom, hogy ezzel csak én magam váltam negatívvá.

  Veszek egy mély levegőt, ráfordulok a megfelelő utcára, ám ezúttal nem megyünk át szürke-fehér zebrán, így nem is fogom meg a húgom kezét. Hagyom, hogy méterekkel előttem sétáljon, és amikor végül kifárad, gyorsan beérem és közel hajolva hozzá, a következőt suttogom a fülébe:

- Megpróbálom nem sértésnek venni – szörnyi ajkaiból egy elfojtott sikoly kúszik a napvilágba. Győzelemittas vigyorral az arcomon nézek vele farkasszemet, mintha nem is a nővére, hanem egy barátnője lennék.

  Ezt követően csöndesen lépkedünk egymás mellett, ő nem szól, én nem beszélek. A lakásom felé közeledve egyre több a szemét és a hajléktalan, így helyet cserélek a húgommal, és inkább én sétálok a házakhoz közelebbi oldalon, hogy a részeges alakok egyike se érhessen hozzá. Az biztos, hogy annak a hajléktalannak abban a pillanatban bemondanák az unalmast, mert az, hogy megölném, enyhe megfogalmazása lenne annak, amit kapna. Gyorsan megrázom a fejem, megpróbálom eltüntetni belőle az agresszív gondolatokat, de azok folyton folyvást visszatérnek. Eszembe jut az este, amikor összetörtem az egyik okádék fején egy üres üveget, és az érzés, hogy mennyire élveztem, hogy felette álltam.

- Nate? – szörnyi hangja vaskarmokkal rángat vissza a valóságba. Ahogy felemelem a fejem, egy barna bőrdzsekibe bújtatott alak sziluettje rajzolódik ki a szemeim előtt. A bátyám összefont lábakkal, hanyag testtartással támaszkodik a lépcső vastag, mészkő korlátjának, szélfútta haja kacéran meredezik az ég felé. Az ajkaim elnyílnak a döbbenettől, ahogy végigmérve észreveszem, hogy minden egyes ruhája új, kivéve a cipőjét, amit még aputól kapott. Hirtelen nem tudom, mit mondhatnék, lefagyok, és csak pillanatokkal később lesz elég erőm ahhoz, hogy megmozdítsam a lábaimat.

- Szia Soph! – a becenevét hallva szörnyi futásnak ered, elnyújtott, hosszú léptekkel szeli a métereket. Rólam teljesen megfeledkezik, ami bevallom, bántja az önérzetem. - Jöttem, hogy hazavigyelek.

   Nate átkarolja a kislány derekát, Sophie haja száll a levegőben, ahogy felemeli és megpörgeti őt. Gúnyosan megforgatom a szemeimet, nem érdekel, hogy örülnöm kellene ennek a családias, már-már idilli pillanatnak. Lassú léptekkel vánszorgok melléjük, néma sikolyomból csak egy mosoly látszik, ami épp kapóra jön. Az érzelmeim olyan könnyedén jönnek és mennek, hogy szinte nem is léteznek. Először az irigység, majd a bosszússág, az elkeseredés, a szomorúság, végül a beletörődés és az öröm. Boldog vagyok, amiért a levegőbe szippantva, ezúttal nem érzem az alkohol jellegzetes illatát, az új ruhái mégis zavarnak. Nem tudok nem arra gondolni, hogy valami nincs rendben.

- Annyira hiányoztál! – kiáltja Sophie. Amint a talpai megérintik a talajt, megöleli a testvérünket, aki összeborzolva a haját, felé nyújtja a kezeit. Szörnyi mosolyogva biccent, a tenyerénél fogva rángatja maga után a fiút. Némán követem őket, az ujjaim belevájnak a tenyerembe, ahogy ökölbe szorítom őket, nem törődve a húgom iskolatáskájának fogantyújával. Mintha nem is létezne, olyannyira összenyomom, hogy szinte elfoszlik a vékony anyag. - Eljössz velünk a boltba, hogy vegyünk sajtot, Sky mini szendvicseihez?

  Gyalog sétálunk fel az emeletre, a lépcsőfordulóban már a kezemben tartom a kulcskarikát, rajta a bejárat, az öltöző és a postaláda kulcsaival.

- Szendvics? – Nate felhúzott szemöldökökkel mered a kislányra, mint aki nem érti a lelkesedését. Nem hibáztatom, amikor anyu még élt, sokat veszekedtek. – Ugyan – legyint -, majd rendelünk pizzát. Son-go-ku? Tudom, hogy az a kedvenced.

- Jó! – szörnyi ugrándozva tapsol, de amikor arrébb tolom, és elforgatom a zárat, azonnal abbahagyja. A bejárati ajtó hangos csattanással csapódik neki a falnak. Elhúzom a szám, ahogy rájövök, hogy jelenetet rendezek, hogy az indulataim ismételten eluralkodnak rajtam. Derek egyszer megjegyezte, hogy boxolnom kellene, hátha azzal levezethetném a felesleges agressziót, ami nap, mint nap felgyülemlik bennem. Eddig hülyeségnek tartottam, de egyre jobban tetszik az ötlete. - Nem baj?

   Sophie sötétbarna íriszei a vesémig hatolnak, így egy lemondó sóhaj kíséretében teszem le a földre a táskáját és akasztom fel a kezemben tartott kulcsokat. Örülnöm kellene, hogy ismételten egyedül leszek, hogy többé már nem tartozom érte felelősséggel, valahogy mégsem tudok őszintén mosolyogni. Ez is mind Liam hibája! Ha nem ugrál szüntelen körülöttem, ha nem mocskolja be Natet, ha nem hívja fel a figyelmem a nem létező hibáira… miatta már nem tudom nyugodt szívvel rábízni a saját húgát. Az én húgomat.

- Dehogy baj, szörnyi – leguggolok hozzá, és gyengéden a mellkasomra húzom. Magamba szívom cseresznyés samponjának illatát, lehunyt szemekkel raktározom el tincseinek selymes érintését. Szörnyi körém fonja kicsi kezeit, úgy szorít, hogy egy szemernyi kétségem se maradjon felőle: engem is ugyanúgy szeret, mint Natet. Végül erőt veszek magamon, gátat szabok az érzelgősségnek és eltolom magamtól. A jobb tenyeremmel az álla alá nyúlok, úgy puszilom meg az arcát.

   Miután felállok, nem nézek sem rá, sem a bátyámra. Utóbbihoz amúgy sincs egyetlen szavam se.

- Menj, pakold össze a cuccaidat, addig beszélgetek egy kicsit Skylerrel – hallom a hangját, és anélkül is tudom, hogy a szobám felé terelgeti a húgunkat,  hogy feléjük kapnám a tekintetem. Gyorsan beszívom az alsó ajkam, végigropogtatom az ujjperceimet, csak azután, hogy végleg megnyugodtam, fordulok felé. Őszinte kíváncsiság halovány szikrái lobognak az íriszeim legmélyén.

- Honnan van pénzed? – kérdezem, még mielőtt megszólalhatna. Nathan ajkai sunyi mosolyra húzódnak, ahogy szánalommal telve végigméri a testem. A cipőm talpa el van válva a szövettől, emiatt egy csepp eső is elég hozzá, hogy beázzon. A szelén sötét foltok, a fűző több helyen is cafatokban. A farmerom sáros a pocsolyától, a dzsekimet még ő vette nekem, amikor betöltöttem a tizennyolcat. A hajamat már több hónapja nem festettem be, a szálak tövei sötétbarnák, akárcsak a szemeim.

- Hogy képzelted, hogy nem hozod haza egyből másnap reggel? – számonkérése hallatán egyszerűen nem tudok mást tenni, gúnyosan kacagok. Az egész olyan szürreális! Nem az, hogy lenéz, vagy, hogy úgy beszél velem, mint egy olcsó lotyóval, akit kedve szerint rángathat. Inkább az, hogy tényleg elhiszi, kettőnk közül én vagyok a rosszabb. Megrázom a fejem, szótlanul hagyom, hogy pár rakoncátlan tincs az arcom elé hulljon, ezúttal nem érzek késztetést, hogy megigazítsam őket.

- Én hogyan képzeltem? – szinte lehetetlenség csöndesen ordibálni, a két fogalom eleve üti egymást, én mégis megpróbálkozom vele, mert nem szeretném felhívni magunkra szörnyi figyelmét. A kezeimet a csípőmre csapom, kihívó tekintettel méregetem a nagytestvért. Nathan megforgatja a szemeit, izzadt tenyerei láncként kulcsolódnak a csukóm köré, és még mielőtt kiszabadulhatnék a fogságából, berángat a fürdőszobába. A helyiség kicsi és penészes, az oldalam nekinyomódik a csapnak. Érzem, hogy perceken belül be fog lilulni. - Hiszen a szomszéd szobában akartad megdugni azt az okádék libát! – nyöszörgöm, de hiába szeretnék tekintélyt parancsolónak tűnni, képtelen vagyok rá. Úgy nem, hogy közben csapdában vagyok. - Még szép, hogy elvittem a közeledből – egy pillanatra sem fordítom el a tekintetem, állom Nate szúrós pillantásait, sőt! Viszonzom őket. Ahogy telnek a percek, a testem hozzászokik a kifordított, torz pozícióhoz, a tüdőm a levegőhiányhoz, a karom az erős szorításhoz. Támadásba lendülök: - Honnan van pénzed, amikor pár napja leégve könyörögtél a fizetésemért?

- Szereztem - replikázza. A szeme sem rebben, mintha a tény, hogy valaki képes a semmiből meggazdagodni olyan egyértelmű és reális lenne, mint az, hogy a víz kék, a nap sárga, a fű pedig tündöklően zöld. Megforgatom a szemeimet, hangosan szívom be a levegőt, amiben egyszerre keveredik a szappan és az izzadság érdekes illata. - Mindig is kiváló pókerjátékos voltam.

- Nathan! – az ujjaimat ökölbe szorítom, az egész testemet beleviszem az ütésbe, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozzam neki. Nem akarom elhinni, hogy tényleg megtette, hogy újra ellátogatott arra az ótvar helyre, amikor a legutóbb majdnem fűbe harapott az állítólagos barátai miatt. Nate arca megmerevedik, a vonásaiba beleissza magát a harag, de nem zavar, hogy megvet, mert megijeszt a gondolat, hogy többször már nem teheti meg. A tenyerem a mellkasát verdesi, minden egyes lélegzetvétellel újabb adag energiát gyűjtök, de érzem, hogy tompulok. A vagdalkozás simogatássá csendesül. - Nem viheted magaddal – pihegem, akár egy szende kislány -, nem hagyom, hogy bántsák, ha esetleg felforgatják a lakásod a behajtók és ő megint egyedül lesz otthon.

   Lehajtom a fejem, a homlokom összerándul, ahogy Nathan dzsekijének hideg cipzárja hozzáér a bőrömhöz. Tisztában vagyok vele, hogy nem parancsolhatok neki, ahogy azzal is, hogy kettőnk közül ő kapta meg Sophie gyámságát, de ezúttal nem hagyhatom, hogy ennyivel lerendezze. Nem viselkedhet ilyen felelőtlenül, nem, ha ennek az ostobaságnak ilyen magas az ára.

- Tisztességesen nyertem el – Nate izzadt tenyere a hajamat simogatja, egy pillanatra megremegnek az ajkaim. Olyan tehetetlennek érzem magam, mintha újra az a kisgyerek lennék, aki nem tudta visszatartani a könnyeit a szülei temetésén vagy, aki képtelen volt gondoskodni önmagáról. Visszagondolva minderre, ismételten elbizonytalanodok. Vajon szörnyi biztonságban lenne mellettem? Vajon én meg tudnám védeni, amikor még magamat sem tudom? - Nem tehetek róla, hogy visszatükröződtek az ablakról a lapjai – Nate lazán megrántja a vállait, amitől magamhoz térek. A düh elemi erővel önti el a testem, szinte már a lábujjaim is bizseregnek tőle.

- Nem viszed el! – rikkantom erélyesen. Óvatosan átnyúlok az oldala mellett és lenyomom a fürdőszoba kilincsét. Nathan hátra esik a váratlan fordulattól, a léptei suták és esetlenek, ahogy megpróbálja megtartani az egyensúlyát. Az ajkaim gúnyos mosolyra húzódnak, amikor eljátszadozom a gondolattal, hogy egyetlen bökéssel a földre terítem, végül mégsem teszem meg. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy bántsam. Legalábbis, ami a fizikai sérüléseket illeti. A szavaimról már nem mondható el ugyanez, némelyik mélyebb sebet ejt, mint egy élesre fent kés. Nem gondolkozom, ott rúgok belé, ahol érem. Még a szüleinket is belekeverem, pedig ehhez semmi jogom. Látom az arcán, hogy túl messzire megyek, a halántékán kidülledő vaskos ér fenyegetően lüktet, szinte magam előtt látom, ahogy szétdurran.

- Én vagyok a gyámja, azt csinálok vele, amit akarok! – kiabálja, mire óvatosan körbevezetem a tekintetem a nappalin és a konyhán. Nem szeretném, hogy Sophie maghallja a veszekedésünket, főleg, hogy részben miatta vitázunk. Nem, ez így nem teljesen igaz: érte vitatkozunk. - Szeret engem, szüksége van rám.

- Pár napja még nyűgnek gondoltad! – közel hajolok hozzá, hogy csupán ő és én halljuk a mocskos kis titkát. Ha azt hiszi, valaha is képes leszek elfelejteni, amit pár nappal ezelőtt mondott, akkor téved. A bal tenyeremmel megszorítom a felsőjét, úgy vicsorgok, mint egy veszett kutya, mégsem hátrál. Túl jól ismer ahhoz, hogy elhiggye, valóban képes lennék kiverni belőle a szart. - Mi változott?

- Semmi közöd hozzá! – sziszegi, miközben durván lefejti a dzsekiéről a kezemet. Hátat fordít nekem, inkább a kulcstartóval átellenben felszerelt tükörbe bámul. Lazán oldalra biccenti a fejét, az ujjai beletúrnak a dús tincseibe. Úgy tesz, mintha az előző beszélgetés meg sem történt volna, amit nem tudok mire vélni. Csak másodpercekkel később veszem észre, hogy szörnyi útra készen szorongatja az iskolatáskáját. A kirakós elveszett darabkái a helyükre kerülnek.

- Mondd, hogy nem akarod csaj-mágnesként használni! – tettetett játékossággal belebokszolok a vállába, pedig legszívesebben tarkón ütném a szája sarkában megbújó, ostoba vigyor láttán.

   Ismételten leguggolok, segítek szörnyinek begombolni a kabátját, és ezúttal egyszer sem tévesztem el a lyukakat. Sophie kedvesen megsimogatja az arcom és egy cuppanós puszit nyom az orcámra. Hirtelen kedvem lenne kivenni a kezéből a cuccait és bezárni a szobámba, végül mégsem teszem. Először is: sosem voltam, és sosem leszek ragaszkodó típus, legyen szó bárkiről az ég egy adta világon! Másodszor: Nate minden rossz tulajdonsága ellenére odaadó bátyó, hiszen engem is felnevelt. Harmadszor: a testvéremmel ellentétben én még egy kaktuszról sem tudok gondoskodni.

- Viszlát Sky! – Nate hűvös hangját még csak válaszra sem méltatom, inkább gyorsan kitolóm őket az ajtón, hogy még véletlenül se gondolhassam meg magam. Amíg a liftre várnak, nekidöntöm az oldalam a fából készült keretnek, az ujjaim belemarnak a kemény borításba. Igyekszem mélyeket lélegezni, és kizárni a kételyeimet.

- Szeretlek, szörnyi! – integetek, végül bezárom a bejáratot.

   Lassú, lomha léptekkel sétálok be a szobámba. Az ágynemű ugyanolyan rendetlen, mint mindig, a lepedő helyenként még magában őrzi szörnyi illatát. Nem süllyedek olyan mélyre, hogy a párnáját szagolgassam, ennek ellenére nem tudom, mit kezdjek magammal. Talán nem kellett volna elengednem. Talán harcolnom kellett volna érte. Leülök az ágy ablak felőli oldalára, hagyom, hogy magával ragadjon a gravitáció ereje és végleg elterülök a tetején. A hajam szétterül a szélrózsa összes irányába, a szemhéjaim ólomsúlyúvá válnak, majd végleg lecsukódnak. A nap folyamán másodjára idézem fel Liam szavait. „Nate nem jó… Nate nem jó… Nate nem jó!”

   Elég egyetlen másodperc, máris a nappaliban vagyok. A csillámló melltartómat a fekete maszkom, és az ezüst tollboám mellé passzírozom, egy pillanatig sem vesződöm az idióta táskám béna cipzárjával. A hajam laza kontyba fogom, a kulcsom látatlanban akasztom le a tartójáról, kapkodva húzom magamra a pulóverem.

   Hálát adok az égnek, amiért Carmen az utóbbi napokban szüntelen Liamről mesélt nekem, amiért öt lehetséges címre szűkítette a tartózkodási helyét és, amiért addig ismételgette az utcákat és a házszámokat, hogy már fejből fújom az összeset.

  Hopton Street. Hosszú, évtizedeknek tűnő percekig böngészem a panelház névtábláit, azonban egyetlen ismerős nevet sem találok. Viszont van egy – John Smith -, amiről el tudom képzelni, hogy ő legyen, így szabályosan rákönyökölök a csengőre, és amikor végre felveszi a vonal másik oldalán lakó ember, egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki a tüdőmből. Az ujjaim türelmetlenül dobolnak a telefon oldalán, szinte szétveszít a türelmetlenkedés. „Ki az?”, kérdi, nekem pedig csalódnom kell, mert Carmen tévedett. Nem az ő lakása. Az idősödő, nagyothalló férfi ordibálva adja a tudtomra, hogy nem kér cserkész sütit. Morogva csapom rá a kagylót.

  Még két hasonlóan elkeserítő próbálkozást követően valamivel reményvesztettebben olvasom el a kaputelefon címkéit, ám ezek között sem találni egyetlen Liamet sem, Payne nevű lakóról nem is beszélve. Felhúzott orral rogyok le a betonlépcsők egyikére, a fejem a korlátnak döntöm, és lehunyom a szemeimet. A lábaim fájnak a sok sétálástól, bűzlöm az idióta tömegközlekedéstől, a hajam pedig izzadtan lepi el a tarkóm és a homlokom – a hajgumi már rég elveszett belőle. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok csalódott, de leginkább a fáradtság az, ami kényszerpihenőre kárhoztat. Egy közeli templom hangosan kongatja az este nyolcat, két óra múlva jelenésem van a Pink Pleasure színpadán, én pedig teljesen leamortizáltam magam a hülyeségeimmel. Mégis hogy képzeltem, hogy elsőre megtalálom? Majd talán holnap… vagy azután.

  Még adok magamnak pár percet, kinyújtóztatom az elgémberedett izmaimat, hagyom, hogy a gerincem különös hangot hallatva sorra kiroppanjon. A torkomat elhagyja egy jóleső sóhaj, szinte vakon állok fel a legfelső lépcsőfokról, keserű mosollyal az arcomon fordulok rá a megfelelő utcára. A csípős, őszi szellő belekap a hajamba, halvány rózsaszín pipacsokat rajzol az orcáimra. Leszegett fejjel próbálom elkerülni az időjárás durva érintését, de mint mindennek, ennek is megvan a maga hátránya. Nem látok semmit, és figyelmetlenül fellököm az egyik járókelőt. Káromkodva sétálok arrébb, de túl ismerős a hangja ahhoz, hogy a lábaim nyugodtan folytassák megkezdett útjukat. Nem hiszek a fülemnek!

- Szia! – köszönök döbbenten. Visszanyelem az epés megjegyzéseimet, és mély levegőt veszek. Hirtelen úgy érzem, valaki kiszippantotta az éterből az összes oxigénmolekulát; fuldoklom, és rám nem jellemző mód, fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Sajnálom, hogy bunkó vagyok? Megváltozom, csak segíts? Kizárt!

- Te meg mit keresel itt? – kérdőn húzogatja a szemöldökeit, a szája szélén megbújik egy sunyi vigyor, amit nem tudok hova tenni. A bizonytalanság taszít, talán ez az oka, hogy legszívesebben képen törölném az ostoba mimikája miatt. Végül mégsem teszem, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ő az egyetlen esélyem. Hogy függök tőle, hogy nélküle sosem kezdenék bele abba, amibe szeretnék. Összeszorítom a fogsorom, és némán várom, hogy folytassa. - Azt hittem, végeztünk egymással.

  Hosszan bámulom, azon gondolkozom, hogyan adjam a tudtára, hogy tévedtem, anélkül, hogy kijelenteném: igaza volt.

- Segítened kell – kérem, de nem válaszol, így kénytelen vagyok kitárulkozni. Persze nem teljesen, csupán annyira, hogy elérjem a célom. - Nate elvitte őt, és félek, hogy mind a ketten bajba fognak kerülni – a hangom elcsuklik, de megacélozom az arcom, így a vonásaim fagyosak, akár egy téli éjszaka. A kezemmel megigazítom a táskám, csak ezt követően dugom zsebre mind a kettőt. Nem azért, mert fáznak, és kikezdi őket a hideg, hanem mert szüntelen ökölbe szorulnak, valahányszor a bátyámra gondolok. Arra, hogy mit tett, hogy mit tehet és mit fog tenni.

- Mi van, ha már nem akarok segíteni? – kérdezi hetykén, és akkor megtörténik. Az álarc, ami elfedi az érzelmeimet, darabokra hullik. A szemeim elkerekednek, az ajkaim elválnak egymástól, a döbbenet gyökeret ereszt a mimikáimban. Képtelen vagyok elhinni, hogy képes lenne lemondani rólam. Csak akkor fogom fel igazán, hogy talán már meg is tette. Továbblépett. - Tudod, a legtöbben egy idő után belefáradnak a folytonos visszautasításba.

- Ő az egyetlen ember, akiért bármit megtennék. Bármit, Payne! – bár eleinte csöndes vagyok, a végére már kiabálok. A testem remeg az indulattól, a számból fröcsögve jönnek ki a szavak, pár nyálcsepp pedig Liam dzsekijére csöppen. A tekintetem elidőzik a felém tornyosuló fiún, kétségbeesetten keresem azokat a meleg, csokoládészín szemeket, amelyek szüntelen körülöttem legyeskedtek az utóbbi hetekben. Sehol sem találom. Valami megváltozott. - Fel tudod fogni, amit mondtam? – próbálkozom tovább, mert tudom, hogy ez az utolsó esélyem. Ha elküld, elszállnak a kételyek és ismételten szemet hunyok majd a testvérem hibái felett. Elfelejtem őket, mint minden egyes alkalommal, és soha többé, még csak meg sem próbálom majd elvenni tőle az irányítást.

  A fejével a lakása felé biccent, jelezve, hogy kövessem. Szótlanul kullogok mögötte. Nem tudom, miért gondolja meg magát, ezúttal mibe kapaszkodik, mi ösztönzi arra, hogy segítsen nekem, bár az elmém szüntelen ezen kattog. Talán szánalomból teszi, azért, mert a szemei előtt remegtem meg, mert elég volt egy másodperc ahhoz, hogy szétessek. Morogva szitkozódok, a büszkeségem haldoklik és képtelen vagyok megmenteni.

   Nem számolom az emeleteket, csak sétálok. Mintha lélekben egy egészen más helyen lennék, pedig érzem, hogy a lábaim mozognak, hogy a combjaim minden egyes lépésnél megfeszülnek. Percek kérdése, és megérkezünk.

- Gyere be!

   Liam lakása – meg eleve a környék, ahol lakik -, sokkal tisztább és kulturáltabb, mint az a lepratanya, amit nap, mint nap az otthonomnak hívok. A színek letisztultak, ha nem azért lennék itt, amiért, talán kedvet kapnék a festéshez. Jót tenne a nappalinak a sárga egy visszafogott árnyalata, a konyha pedig kávészínben tündökölne csak igazán. Gyorsan megrázom a fejem, a fülem mögé tűrök egy mézszínű tincset, ami még mindig ragacsos a verejtéktől. Gusztustalan.

- Tessék, idd meg ezt, a tea átmelegít és megnyugtat – nehezen, de leküzdöm magamban a gyanakvást és egy köszönöm elsuttogása után elfogadom a gőzölgő innivalót. A porcelánbögrén Liam neve díszeleg, és egy tizennyolcas, amiből arra következtetek, hogy még ajándékként kaphatta. Kedves gesztus, emlékszem, én a dzsekim mellé egy rajzkészletet kaptam Nathantől. Sosem voltam még olyan boldog, mint akkor.

- Az a barát, akiről meséltél… - megköszörülöm a torkom és leülök az egyik magasított székre, ami közvetlenül a konyhapult mellett árválkodik. Payne is keres egy hasonló bútordarabot, nem telik bele pár röpke másodpercbe, és már mellettem ül. Várja, hogy folytassam. Az ujjaimmal rászorítok a bögrére, a meleg fokozatosan átjárja a testem, a tenyereim tüzelnek a forróságtól. - Még mindig segítene, hogy megkapjam a gyámságot?

- Igen, azt mondta, ha személyesen nem is tudja elvállalni az ügyedet, keres majd egy megfelelő ügyvédet – sután bólintok, a teát a számhoz emelem és finoman megfújom a tetejét. Az innivaló felülete fodrozódva sodródik a porcelán széle felé, és amikor nem figyelek, pár csepp a pultra hullik.

- Öt nap múlva elseje, akkor ki tudom fizetni az összeg egy részét – összevonom a szemöldököm, az évek alatt sokadszorra, ismételten fejszámolásba kezdek. Ha nem veszek semmi felesleges luxusterméket, ha nem fürdők, csupán zuhanyzom, ha nem tekerem fel a fűtést esténként, hanem két takaróval takarózom, akkor gond nélkül ki tudom fizetni az ügyvédet. Torz mosollyal, hümmögve kortyolok bele az erdei gyümölcsös teába. Egész finom!

- Nem kell, elrendezem – legyint, mintha olyan apróságról beszélgetnénk, hogy mekkora borravalót adjunk a pizzafutárnak. Óvatosan leteszem a pultra a poharat, nem szeretném eltörni azért, mert nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Hogyan lehet ennyire könnyelmű? Hogyan hiheti el, hogy képes lennék elfogadni a pénzét?

- A segítséged kértem, nem a pénzed! – mondom erélyesen, talán kicsit durvábban, mint illene. A lábaim nem érnek le a földre, tehetetlenül lógnak a levegőben és zavaromban úgy játszadozom velük, ahogy egy kislány a hintában ülve. Számomra még mindig hihetetlen, hogy valakinek ennyire nem számít a pénz. Hogy van, aki egy csettintéssel bármit megvehet magának, miközben én és a hozzám hasonlók úgy kapunk az utolsó centek után is, mintha az életünk múlna rajta. Van, akinek tényleg ez jelenti az életet. Esélyt, hogy még egy napot az élők között tölthessen. Felfoghatatlan! - Megoldom, csak beszélj vele!

  Liam megrázza a fejét, a szemei körtáncot járnak a tengelyeik körül. Bosszantja a viselkedésem, de nem tud érdekelni. Inkább gyorsan a kezeim közé veszem a bögrét, és egy húzásra kiiszom a gyümölcsös teát. Az aljában hagyok egy kicsit, hogy ne tűnjek telhetetlennek, végül a dzsekimbe törlöm a szám.

- Még a hétvégén megbeszélek vele mindent, személyesen – leszállok a székről, a talpam hangosan koppan, ahogy megcsókolja a padlót. - El akarsz jönni?

- Persze – vágom rá szemrebbenés nélkül. Gyorsan ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e – lakáskulcs, fellépő ruha, extra hajgumi, dezodor és hasonló elengedhetetlen dolgok -, végül Liam felé fordulok, és sebtében elhadarom a legfontosabbak tudnivalókat. - Tudod, hol találsz. Szólok Golyónak, hogy ha lát, küldjön be az egyik VIP bokszba, én pedig majd utánad megyek. Viszont most mennem kell, nem gondoltam, hogy ilyen későn érsz haza. Dolgoznom kell!

- Elvigyelek? – kérdezi, ahogy átszelem a konyha és a kijárat közötti métereket. Nem fordulok meg, feleslegesnek tartom, hiszen így is ugyanolyan tisztán hall, mintha vele szemben lennék.

- Megoldom – lenyomom a fémes kilincset. Ahogy kitárul az ajtó, úgy be is csukódik. Nem várom meg, hogy ellenkezhessen, inkább lerohanok a lépcsőn, még mielőtt utánam jöhetne.