Number Fourteen × Sober

Sziasztok :)
Tegnap amilyen gyorsan és körültekintően csak tudtam, átfutottam a részt, viszont itt aludt nálam az egyik barátnőm, így nem ígérem, hogy nem maradtak benne hibák, amikért már előre elnézést kérek.
Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett pipákat és kommentet, nagyon sokat jelent, hogy azért még vannak, akik elolvassák a részeket. Ezúttal nem is húznám a szót, a fejezet magáért beszél.
Kellemes hétvégét!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx

Pink

/Skyler Malone

  A boldogság több különböző, igencsak egyszerű dolog függvénye, mégis ettől válik igazán bonyolulttá, számomra megfejthetetlenné. Feszülten figyelem a rádió neonkék betűit, a porszemeket, melyeket felkavar a légkondicionáló, és közben azon gondolkozom, mégis mi a szart képzeltem, amikor igent mondtam Liamnek.

  Ha jól számolom – és biztos vagyok benne, hogy jól számolom -, már legalább három teljes perce egy helyben állunk, a motor mégsem hagyja abba féktelen dorombolását. Mintha rám várna, arra, hogy megszólaljak, vagy kikapcsoljam a biztonsági övemet; mégsem teszem. Lehunyom a szemeimet, úgy érzem, egy szakadék szélén sétálok, kitárt kezekkel egyensúlyozgatok. Leírhatatlanul vonz a mélység, mégsem állok készen arra, hogy elrugaszkodjak a talajtól. Nem ugrok. Nem nyitom ki a szemeimet. Nem kapcsolom ki az övet. Nem szállok ki a kocsiból. Haza akarok menni! Hirtelen nagyon fontos lenne megnéznem, vajon kihúztam-e a vasalót, mielőtt kiléptem a lakásom ajtaján.

- Készen állsz az első igazi, randi randinkra? – Liam kérdése nem ér váratlanul, de nem válaszolok. Ezzel tiltakozom az érzelmeim ellen. Egy mély, elkínzott sóhajtást követően az ujjaim végigsimítanak a biztonsági övemen, feketére lakkozott körmeim hangosan koppannak a csat műanyag részéhez. Lassan jobbra fordítom a fejem, a mellettünk parkoló, ezüst BMW ablakát figyelem, és az arcot, ami mereven bámul. Csak hosszúra nyúlt másodpercekkel később jövök rá, hogy egész idő alatt önmagammal nézek farkasszemet. Mintha egy idegen lenne.

- Ha randinak hívod, nem szállok ki a kocsiból! – nyögöm, ennek ellenére kipattintom az övet. Szabaddá vált kezeimmel lehajtom a napellenzőt, a mutatóujjammal pedig félre pöckölöm a tükröt védő, vékony anyagot. A sminkem tökéletes, a szemöldököm íve megfelelő, mégsem érzem azt a magabiztosságot, amit a Pink Pleasure színpadán szoktam.

- Randevú? – Liam ujjai megbökik a vállamat, és bár nem szándékosan, de pont abban a pillanatban harapom be az alsó ajkam, amitől olyan, mintha megrészegítene az érintése. Ez azonban távol áll az igazságtól. Hiába érzem a kémiát, hiányzik valami, valami leírhatatlan. Az, az összetett boldogság, amit nem tudok megfejteni.

- Baráti találka – nyomatékosítok, ezt követően kinyitom az ajtót.

   A londoni napsütés az egyik legszebb dolog, amit el tudok képzelni, így az arcom a felhőtlen ég felé emelem, hogy magamba szívhassam a D-vitamint. A nyár visszatér egy múlékony pillanatra, amitől a kedvem is üdébbé válik. Bár kényszerítenem kell magam, már észreveszem a jót. Az apróságokban megbújó szépséget.

- Á – Liam becsapja az Audi ajtaját, a fényszórók fel-felvillannak, mielőtt zsebre dugná a slusszkulcsot -, ezek szerint mégiscsak barátkozunk – az arcán elterülő sunyi mosoly láttán megtalálom azt a szálat, amibe megkapaszkodhatok, ami ismerős terepre vezet. Valamivel magabiztosabban rántom meg a vállaimat, és ahogy fokozatosan felengedek, úgy a kételyek is elpárolognak. Talán épp itt az ideje annak, hogy megköszönjem, amiért nem adja fel. Vagy talán mégsem… az évek alatt kifejlesztett védelmi ösztöneim legszívesebben olyan távolra löknék, ahonnan már nem talál vissza.

  Liam kinyújtja a jobb karját, a tenyerét felfelé fordítva könyörög az ujjaim érintéséért, de ahelyett, hogy megfognám a kezét, inkább kikerülöm. Nem zavar, hogy fogalmam sincs, merre vagyunk, ahogy az sem, hogy nem tudom, merre tartunk. A lábaim önálló életre kelve szelik a monoton métereket. Egy idő után azonban kénytelen vagyok megállni, ugyanis Liam testének hiánya, akár egy hűvös szellő, ellopja a melegség utolsó szikráit. Értetlenkedve, felhúzott szemöldökökkel lesek hátra, majd szemforgatva veszem tudomásul, hogy egy tapodtat sem mozdul. Még mindig a fekete autó motorházteteje előtt vár, annyi különbséggel, hogy a kezei a zsebében lapulnak.

  A nap folyamán sokadszorra, a sötétségtől remélem a feloldozást, így lehunyom a szemeimet és megvárom, míg a szapora lélegzetem a helyére áll. Szörnyire gondolok, akit kora reggel elvittem a legjobb barátnőjéhez, és akinek megígértem, hogy kedves leszek Liammel. Bárcsak tudnám, mit lát benne, amit én nem!

  Az emlegetett szamár megköszörüli a torkát, amire egy színpadias sóhajtással reagálok. Lenyelve a büszkeségem, sietős léptekkel sétálok vissza az autójához, majd felé nyújtom a bal tenyerem és hagyom, hogy megszorítsa a kezemet. Az énekes azonban nem éri be ennyivel, finoman, ám akaratosan szétfeszíti az ujjaimat és összefonja a sajátjaival. Hazudnék, ha azt mondanám, nem illenek össze, mert nagyon is kellemes érzés, ahogy a bőre hozzásimul az enyémhez. Azonban a gyomromban kapálózó démonoknak hála minden idilli érzelem feszélyezetté válik. A szívem visszaköveteli a szabadságát.

- Ne feszítsd túl a húrokat! – kérem, ám a hangom a mondat végére önkénytelen parancsolóvá válik. A mellettem sétáló fiú rám emeli csokoládébarna szemeit, melyekben felfedezem az értetlenkedés szikráit. Szavak nélkül kérdez, és megijeszt, amiért megértem ezt a különös, kimondatlan nyelvet. Gyorsan elkapom a fejem, mert tartok tőle, hogy ez a kapocs nem egyoldalú. Hogy az arcomon megülő grimasz feltárja előtte a gondolataimat. - Remélem nem terveztél semmi flancosat.

  Amikor nemlegesen bólint, megnyugszom, de aztán végignézek a ruháin, és újra elfog a kételkedés. A környék, a házak, a lakosok. Minden olyan szép, olyan más. Nem illek közéjük, és hogy őszinte legyek, nem is szeretnék egy lenni a látszólag teljesen egyforma, sznob angolok közül. Az egyik kirakat üvegén végigmérem, vajon mennyire különbözünk egymástól, megpróbálom egy idegen járókelő szemével nézni a világot. A bézs színű blúz és a fekete, köldök felé érő, alul mégis bő szoknya, na meg a hozzá illő fekete harisnya elegáns külsőt kölcsönöz, az egyébként igencsak lepukkant stílusomnak. Már értem, miért nem ismertem fel magam a mellettünk parkoló kocsi ablakának üvegén. Ez nem én vagyok. Ez valaki egészen más.

- Adj egy esélyt, és nyugodj le! – észre sem veszem, milyen szaggatottan kapkodom a levegőt, amíg Liam fel nem hívja rá a figyelmemet. Mindketten megállunk, és hagyja, hogy az ujjaim belevájjanak a vállgödrébe, így támaszkodva rá nem csak lelkileg, de fizikailag is. Nem értem, mi a baj. Nem értem, miért tör rám egy kisebb pánikroham a kölcsön kapott ruhák, és Liam külseje láttán. - Úgy viselkedsz, mintha egy sorozatgyilkos lennék.

  Nem, te rosszabb vagy, mint egy sorozatgyilkos! Ők ugyanis egy megszokott séma szerint, egyforma embereket ölnek. Te viszont véletlenül választottál pont engem. Nem volt rá okod, még most sincs, mégis elhalmozol a figyelmeddel. Az érzelmeid pedig némán ítélnek kárhozatra; anélkül, hogy bemocskolnád a kezeidet. És ami a legrosszabb, még csak nem is tudsz róla, hogy ezzel nagyobb kárt okozol, mintha ellöknél magadtól.

- Egy órád van, ha nem tetszik, hazaviszel… - lassan felegyenesedem, a gerincem roppanó hangot hallat, ahogy minden egyes csigolyám visszacsúszik a helyére. A hangom fokozatosan visszatér a maga megszokott, magabiztos akkordjaihoz, Liam mégis félbeszakít, mint aki észre sem veszi, hogy egy kisebb monológ van készülőben.

- Megbeszéltük – mosolyogva bólint, arcának kedves vonásai őszinték, velem ellentétben ő tényleg boldog, amikor a közelemben lehet. Ha néha úgy is érzi, hogy teher vagyok, nem mutatja ki. Összepréselt ajkakkal, némán figyelem, ahogy visszanyelt aggodalmával végigsimít a vállamon, az ujjai vészesen közel kerülnek az arcomhoz, mégsem húzódom el. A lelkem egyik fele tudja, hogy megérdemli az esélyt a bizonyításra, a másik azonban túl fösvény ahhoz, hogy mindezt megadja neki.

- Még nem fejeztem be! – megköszörülöm a torkom, hogy az émelyítő csomó utolsó molekulái és felszívódjanak, és csak akkor folytatom, amikor Liam az egész testével felém fordul. - Ha nem tetszik, hazaviszel, és nem erőltetjük ezt az „ismerjük meg egymást” dolgot.

  A fiú elhúzza a száját. Miközben fintorog, az orra körül apró ráncok keletkeznek, és mintha minden vonal egy éles penge lenne, a szívem összeszorul a látványtól. Önkénytelenül összehasonlítom azzal az énjével, aki először lépte át a Pink Pleasure küszöbét, és bár nem árulja el, látom rajta, hogy megint a volt barátnőjére gondol. Azt hiszi, nem látszik rajta, de mindig észreveszem. A tegnapi vattacukrot is egy hasonló grimasz miatt dobtam ki.

- Ígérem – suttogja, és elhátrál egy bizonytalan lépésnyit. A kezeit a ránézésre méregdrága dzsekijének zsebeibe süllyeszti, és a fejével int, hogy kövessem.

  Szorosan mellette sétálok, hogy a többi járókelő is elférjen a viszonylag keskeny járdán, ahonnan millió és egy fényűző butik ajtaja tárul az érdeklődők elé. A tekintetem elidőzik egy-egy cifrább betűtípuson, pár színes, nonfiguratív ábrán és sormintán. Az érdekes kombinációkban egy rögtönzött kiállítást látok, ám hosszú percekkel később csalódottan állapítom meg, hogy elmúlik az újdonság varázsa. Többé már nem fedezek fel semmi egyedit, rájövök, hogy minden ugyanazon az unalmas sémán alapszik.

- Szóval séta és beszélgetés – összecsapom a tenyereimet, majd az egyik lépésnél hátra, a következőnél már előre lendítem őket, akár egy kisgyerek. Az időközben feléledő szél magával ragadja a simára vasalt tincseimet, a szempilláim beleremegnek a hűvös érintésbe.

- Miért érzem azt, hogy valami flancosabbat szeretnél? – nem nézek rá, de a zsigereimben érzem, hogy Liam dús szemöldökei kétkedően egyre feljebb és feljebb csúsznak, meg sem állva az összeráncolt homlokának közepéig. Kuncogva rázom meg a fejem, a fogaim kikandikálnak, valahányszor elragad a pillanat, és a kelleténél őszintébben mosolygok.

- Dehogy! – összepréselem a szám, hogy még véletlenül se mutassam ki, mennyire élvezem a társaságát. A karjaimban lüktető, kellemesen bizsergető érzés ráébreszt, hogy én is boldog vagyok, amikor vele lehetek. Lesütöm a szemeimet, akár egy szemérmes kislány, és a fülem mögé tűrök egy rakoncátlan hajszálat, amit talán csak én képzelek oda, azonban abban a pillanatban nagyon idegesít. - Csak megleptél.

   A ránk ereszkedő csönd szinte már fizikai fájdalmat okoz, de félek, hogy ha megszólalnék, az még több szenvedést hozna magával. Ott és akkor rájövök, hogy túl sok mindentől rettegek. Mintha maguk az érzések ijesztenének halálra. Hogy szerethetnek, hogy szerethetek. Csalódást okozhatnak, és én csalódást okozhatok. Oly sok évig küzdöttem az engem körülölelő falak fenntartásáért, hogy közben elfelejtettem, hogyan kell leengedni a bástyákat. Mert már nem védenek, hanem fogságban tartanak.

   Az idő lassan vánszorog, a percek nem kergetik egymást, de még csak nem is követik megszokott tempójukat. Az egy óra túl távolinak, szinte egy örökkévalóságnak tűnik. Kerülve a szemkontaktust, inkább a sablonos kirakatokban gyönyörködöm, miközben megpróbálom pozitívan nézni a dolgokat, hiszen már felismertem a problémát. Mi ez, ha nem haladás? Az első lépés egy kiegyensúlyozott élet felé. Egy élet felé, amire nem csak Sophienak, de nekem is nagy szükségem van.

  A tekintetem megakad egy citromsárga plakáton, a bíborvörös betűk és színes képek hatására szó szerint a földbe gyökereznek a lábaim. Hálát adok az égnek, amiért Liam ujjai nem rántanak vissza, amiért már rég megszakítottam a minket összeláncoló köteléket. A szemeim elkerekednek, a festéktől megkeményedett pilláim megérintik a barnára színezett szemhéjam. Az ajkaim boldog mosolyra húzódnak, ahogy a tenyeremmel megérintem az egyik ismerős fényképet.

- Mi történt? – Liam hangja távoli, de a léptei biztosítanak arról, hogy felém tart. Hamarosan beér, langyos lehelete megcsiklandozza az arcomat. Az orromban érzem a férfias dezodorának jellegzetes, mentolos illatát, de tudom, hogy a gyomrom nem ettől, hanem a festmény szépségétől zsugorodik mogyoró méretűre. - Valami érdekeset találtál?

- Ami azt illeti, igen. Nézd! – az ujjbegyeim végigszánkáznak az apróbb betűkön, a dátumokon és a felsorolásokon. - Új tehetségeket keresnek, és a legjobbak művei egy hónapon át kint lesznek a kiállító teremben – a látásom elhomályosul, az íriszeimen örömkönnyek milliói alkotnak egyedi fátyolfüggönyt, de megacélozom magam, nem hagyom, hogy a túlcsorduló boldogság eluralkodjon felettem. A fejem az épületre emelem. A téglából épült, múlt századi építmény falai színesek, ezzel az elegánst valami művészivé változtatva. Tetszik, mert szörnyi hálószobájára emlékeztet.

- Szereted a művészetet? – szívem szerint rávágnám, hogy igen, de akkor hazudnék. Nem szeretem a metaforákat, nem szeretem a verseket, sem az unalmas klasszikus zenét. Ha felakasztanának, sem tudnék kiénekelni egy magas C-t, vagy egy kőtömbből élettel teli arcot varázsolni. Magyarán szólva: a művészektől a falra mászom, de ha festek, akkor úgy érzem, önmagam vagyok. Az a lány, akire a szülei is büszkék lennének.

- Szeretek festeni. Megnyugtat – minden művésznek megvan a saját története. Az enyém maga a düh. A sötétség. Nem érzem magam biztonságban, de nem tudom, mit tehetnék ellene. Azt kívánom, bárcsak én irányíthatnám a démonjaimat ahelyett, hogy nap-nap után felülemelkednek rajtam. Elvesztem. Magányosan. Pedig csak hagynom kéne, hogy segítsen. Elfogadni azt a sok kedvességet, amivel önzetlenül megajándékoz.

- Hmm – Liam oldalra dönti a fejét -, akkor tetszeni fog a rögtönzött randink második fele – ismételten kinyújtja a kezét, kissé bőrkeményedéses tenyere hozzásimul az enyémhez, az ujjaink törhetetlen láncot alkotnak.

- Találkozó – nem sértődik meg, amiért kijavítom, inkább csak nevet. A kacaja életet csempész a nyüzsgő tömegbe, gunyoros mosolyra fakasztja az ajkaimat, a szám a fülemig ér.

   Már nem sétálunk sokat, de kivételesen nem is számolom a másodperceket. Nem várom a hatvanadik percet, mert kíváncsi vagyok, vajon mit tervez, és az a valami mégis hogyan kapcsolódik a festészethez. A lépteink hol felgyorsulnak, hol csillapítanak sebes, már-már loholó ütemükön, végül végleg megállunk. Liam csöngetés nélkül tárja fel a fából készült, kék macskás logóval díszített ajtót.

- Na? – büszkeségtől dagadó mellel húzza ki magát, így pár centiméterrel magasabbnak tűnik, mint eddig valaha. Mintha fokozatosan eltűnne róla a teher, amit a feszültség akaszt a vállaira. A kérdése közben összepréselni a szemeit, mosolyogva tárja szét a karjait, mintha bármelyik pillanatban kész lenne repülni. Én is szárnyalni akarok!

  A tekintetem körbevezetem a helyiségen, hunyorogva olvasom az apróbb betűket, így szinte észre sem veszem a színes, pocsolyaszerű mintákat, pedig azok azonnal elárulnák magukat.

- Paintball? – a hangom túl kétkedőre sikeredik, szinte csöpög belőle a hitetlenkedés, pedig kár lenne tagadni. Egy szörnyinél alig idősebb kisfiú sikoltozva rohan el az oldalam mellett, a kezeiben egy hatalmas puskát szorongatva. Tényleg paintballozni fogunk. - Nem túl romantikus.

   Liam a vállamba bokszol, majd finom taszít rajtam, így együtt indulunk az információs pult irányába. A szabályos kör alakú bódé mögött egy vörös hajú, zöld szemű, szeplős fiú pihen. Egy látszólag érdekes listát nézeget, bár a fejemet tenném rá, hogy a lapok mögött egy képregény bujkál.

- Nem szereted a romantikát – elhúzom a szám, a hüvelyk- és a mutatóujjaimmal a képzeletbeli szakállamat simogatom, amitől az arcom gondolkodóvá válik. Persze mindez csupán a látszat, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy igaza van. Nem szeretem a nyálas, virágszirmokkal és pezsgővel körített randikat. Nem mintha ez egy igazi randi lenne. Nem lehet az.

- Igaz. – Miközben Liam beszélgetésbe elegyedik a szeplős fiúval, addig én keresek egy helyet, ahova leülhetek. A padok alacsonyak, mintha kivétel nélkül, mindegyiket kisgyerekek számára gyártották volna, de nem zavartatom magam, ez is tökéletesen megteszi. A kinyújtott lábaimat vizslatom, a nem létező szakadásokat keresem, de Carmen harisnyája ép, én pedig felengedek. A per túl drága volt ahhoz, hogy a pénztárcám kibírja a plusz, váratlan kiadásokat.

  Még mielőtt végleg halálra unhatnám magam, Payne erőltetett köhögése visszarángat a valóságba. Vagyis annak egy olyan változatába, ahol nincsenek problémák, ahol nem kell a pénz miatt aggódnom és napestig kalkulálnom, hogy az egyenlegem pozitív maradjon.

- Egy pillanatig se várd el, hogy könyörületes legyek – Liam segít felcsatolni a védőfelszerelést, mert a hátamon nem érem el a kapcsokat, cserébe én is megteszem neki ugyanezt az apró szívességet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok izgatott, mert a felszín alatt pillanatok alatt átváltozom egy hiperaktív kisgyerekké, aki már alig várja, hogy háborúsdit játszhasson. A tervem, hogy egy óra után hazavitetem magam, ezennel hivatalosan is összeomlik.

- Reméltem, hogy ezt mondod – egy, a hely logóját a pólóján viselő, borostás férfi elkísér minket a pálya bejáratához, mindeközben ismerteti a legfontosabb tudnivalókat. Azt, hogyan kell kibiztosítani a fegyvert, hol vannak a legjobb rejtekhelyek és mit kell tenni, ha eltalál egy festékpatronos lövedék. Mindent némám és figyelmesen végighallgatok, közben felkötöm a kósza tincseimet és megigazítom az átlátszó védőruha alatt összegyűrődött szoknyám.

- Ha nyerek, vezethetem a kocsid – Liam kérdően fordítja felém a tekintetét, mialatt a névtelen segítő a kezünkbe adja az átalakított puskákat. Végtelennek tűnő másodpercekig nézünk farkasszemet, erőnek erejével szippant magába a csokoládészín örvény, de rászorítok a fegyver csövére és a valóságban maradok.

- Ha nyerek, megcsókolsz – egy másodpercig sem hezitálok, beleegyezően bólintok, majd belököm a titániumajtót és felmérem a lehetőségeimet. Amikor Nate még gimnáziumba járt, többször is kiszöktünk a nyári éjszakákon, és sötétedésig lövöldöztünk az üres babkonzervdobozokra a nagypapánk légpuskájával. Bízok benne, hogy az évek alatt keveset fejtettem, és hogy elég szerencsés leszek ahhoz, hogy legyőzzem.

- Készítsd a kulcsokat! – a magabiztosság fél siker; a bátyám legalábbis mindig ezzel biztatott, amikor nem találtam el a fémes dobozokat. Egy gyors puszit nyomok a mellettem álldogáló fiú arcára, akit váratlanul ér a kedvességem. Ez azonban csupán a taktikám része, nincs benne semmiféle érzelem. Minden pontosan úgy történik, ahogy szeretném. Liam izmai megrándulnak, majd megdermednek, a lábai mintha gyökeret eresztenének, egy tapodtat sem mozdul. Kihasználom az előnyöm és olyan messzire futok, amennyire csak tudok.

   Talán az adrenalin hibája, de ezt követően minden összemosódik, és szinte egyetlen éles emlékem sincs, amiben megbújnának a részletek. A szívem hevesen lüktetve pumpálja a vért, a fülembe tódulva megsüketít, a hangok tompák és szakadozottak. A tenyereimen megjelennek az első izzadságcseppek, a verejtékem hamar ellepi a puskát, így az ide-oda csúszkál, mégsem ejtem el.

   A pályán nincsenek konkrét csapatok, a golyózápor olyan embereket is eltalál, akik sosem bántanák azokat, akik elárulják őket. A barátság, mint fogalom megszűnik létezni, az ideiglenes társak egymástól rettegve, félve bújnak meg a menedékükben. A tekintetem sehol sem időzik tüzetesebb ideig, ahol nem találok rá, ott feladom a keresést. Végül egy szitokszó árulja el, merre bujkál. Mosolyogva sunnyogok a műszikla irányába, ami mögött Liam egy lila festékkel borított kisfiúval veszekedik. Az énekesnek esélye sincs, könyörtelenül elárasztom a puskába töltött világoszöld festékbombákkal.

  Alig telik el tíz másodperc, engem is megölnek.

- Hé, nem mondtad, hogy profi módon bánsz a fegyverekkel – Liam kikapcsolja az védőmellényem és segít a fóliás résszel, ami megvédi a katonák ruháit. Hálás pillantással fordulok felé, az arcán éktelenkedő zöld festékfoltok vicces külsőt kölcsönöznek, amúgy kisfiús vonásainak. Ahogy a tekintetem megpihen a száján, nem tudok másra gondolni csak arra, mennyire vágyom az érintésére. Érezni akarom az ajkait, ahogy hozzásimulnak az enyémekhez. A fogait, ahogy beleharap a bőrömbe. Az ujjait, miközben hátradönti a fejem és beletúr a hajamba. Gyorsan megrázom magam, még mielőtt olyat tennék, amit megbánnék.

- Vicces… – ellépek tőle, a távolság jótékony hatása megrészegít. A jobb kezemet a magasba emelve, a mutatóujjammal kérem, hogy forduljon meg. Szótlanul megteszi, mintha csak én érezném a bizsergést, amit a kettőnk között pattogó elektronok gerjesztenek. - Eddig azt bizonygattad, hogy mennyire meg akarsz ismerni, ezt mégsem kérdezted meg.

- Ja, mert amúgy válaszoltál volna – horkant. A kezeim megremegnek, ahogy kipattintom a csatokat, és ez megijeszt. Túl nagy hatást gyakorol rám, túl gyenge vagyok, ha velem van. Nem akarok AZ a lány lenni. Az, akit felhívhat, ha problémája van; az, aki hangosan nevet, valahányszor elsüt egy idétlen viccet; az, aki nem akar egyedül lenni, ha vele is lehetne. Ellépek tőle és megacélozom a vonásaimat. Némaságba burkolózva mosom le az arcomra ragadt festéket, és ellököm, amikor felajánlja a segítségét.

   A lépteink visszhangot vernek a parkolóban, a BMW már sehol sincs, Liam autója egyedül árválkodik a C sorban, mintha senkije sem lenne, mintha senkinek sem kellene.

- A kulcsokat – a mellettem lépkedő fiú szemei elkerekednek, barna íriszei elsötétednek, amikor megpillantja a tenyeremet, amit várakozóan tartok a magasba. Igaz, hogy én is kiestem, viszont attól a tények nem változnak: legyőztem.

   Liam hol engem, hol az autóját mustrálja, végül keserű szájízzel, de átadja a kulcsokat.

- Vigyázz rá!

  A mosolyom kiszélesedik, így felhőtlen jókedvvel ülök a volán mögé. Az ülés alatti karral beállítom a megfelelő távolságokat, megigazítom a tükröket, futtában még a sminkemet is leellenőrzöm, ami szinte teljesen eltűnt a nagy mosakodás hatására. Nem bánom, sosem volt bajom a természetességgel. Liam sóhajtozva várja, hogy beindítsam a motort, majd felengedve a kéziféket és a kuplungot, rükvercbe tegyem a kicsikéjét.

- Ne legyél beszari! Szuper lesz – egy szót sem szól, meredten nézi a nem létező forgalmat, mintha már maga a parkoló is veszélyes lenne. Megpróbálom nem sértésnek venni a vonásaiba költöző ocsmány grimaszt. Amikor úgy érzem, kellőképp kitolattam, átváltok egyesbe, és rátaposok a gázpedálra.

   Mindenkinek az életében van egy pont, ami változást hoz. S bár lehet, hogy eme fordulat még várat magára, az ember egyszerűen megérzi, hogy minden, amit addig elmondhatott magáról, határozottan megváltozott, és már sosem lesz olyan, mint régen. Azzal, hogy igent mondtam erre a találkozóra, elindítottam a saját lavinámat. A kérdés már csak az, túlélem-e ha maga alá temet.