Number Seventeen × Take me down

Sziasztok :)

Először is: nagyon-nagyon szépen köszönök minden egyes kedves szót és pipát, amit az előző fejezet alatt hagytatok! Jót derültem a felháborodásotokon és remélem, hogy ezzel a fejezettel (ami nem mellesleg elég hosszúra sikerült) mindenkit sikerül kárpótolnom. Szerintem tökéletes példa arra, hogy az emberek igenis változhatnak...

Hmm, mit is mondhatnék még? Sajnálom, hogy ilyen későn tettem közzé ezt a részt, tegnap este bealudtam, még mielőtt átolvastam volna, így ez kivételesen mára maradt.

Jó olvasást! Nagyon szeretlek titeket!

Millio puszi Xx

Markus Riva

/Skyler Malone

  Egy röpke másodpercre elhiszem, hogy mindenem megvan, amire egy ember vágyhat, de amikor Liam közelebb húz magához, a testem ösztönösen összerezzen. Az elmém az előző éjszakára gondol. Derek ajkainak emléke ugyanis kopogószellemként kísért, és hiába próbálom, képtelen vagyok elűzni.

- Hova megyünk? – Payne kérdése egyszerű, mégsem válaszolok rá, mi több, szinte teljesen figyelmen kívül hagyom. Töretlenül menetelek a célom felé.

  A főút lámpáinak fénye csupán egy-egy kisebb részt világít meg, az előttünk tornyosuló ódon épület téglái árnyék nélkül nyúlnak a magasba. Amikor először jártam itt emlékszem, kivert a víz és alig vártam, hogy ismételten otthon lehessek, most viszont mosolyogva figyelem a rideg környezetet, mert tudom, hogy mindez csupán egy álca.

- Látod a feliratot, nem? – kérdezem, miközben lábujjhegyre állok és leszedem a postaláda tetejéről a zöld dobozon rejtőző pótkulcsot.

   Biztos léptekkel sétálok el a bejáratig, egy pillanatig sem hezitálok, pedig az ajtó felett egy kisebb kamera figyeli az illetéktelen behatolókat. Mosolyogva integetek bele a lencsébe, kacéran kacsintok, majd hátat fordítok a zárnak és a tenyereimet a kilincsen pihentetve figyelem az engem mustráló fiút. Liam ajkai résnyire nyílnak, nem annyira a csodálattól, mint inkább a döbbenettől, de nem érdekel, hogy mit gondol, mert tudom, hogy akárcsak a kertmozi, ez a program is tetszeni fog neki.

- Hát épp ez az! Ha nem vetted volna észre, zárva vannak – mosolyogva lendítem meg a jobb lábamat, és ahogy a bakancsom talpa nekicsapódik a fémes szerkezetnek, a zár megadja magát, az ajtó pedig kitárul.

- Most már nem.

   A félhomályban fürdőző sikátorral ellentétben az épület beltere igazi sötétségben úszik. A szemeim nem szoknak hozzá a fény hiányához, így hiába telnek a percek, semmit sem látok. Néha abban sem vagyok biztos, hogy nyitva van a szemem, ezért az érzékeim helyett az ösztöneimre hagyatkozom.

   Magabiztosan kerülgetem a kisebb asztalokat és a nagyobb foteleket, a lábaim mégis a földbe gyökereznek, ahogy meghallom a mögöttem botladozó fiú elfojtott káromkodását. Az eszem azt diktálja, hogy menjek tovább, a szívem mégis mellette maradna, és az utolsó pánikszerű és felszínes lélegzetvételig még én magam sem tudom, melyikre hallgatok majd.

- Miért érzem azt, hogy nem ez az első alkalom, hogy ezt csinálod? – kérdezi, ezzel visszarángatva a valóságba. Gyorsan megrázom a fejem és a karomra tekert hajgumi segítségével másodpercek alatt felkötöm a hajamat, miközben töretlenül sétálok a pult mögött található vasdoboz felé.

  A tenyereim sebtében tapogatják ki a helyes irányt, és ahogy az ujjaim rámarkolnak az elfordítható kilincsre, hezitálás nélkül kinyitom a dobozt. A jobb karomat a szemem elé kapom, és hunyorogva olvasom el az apró címkéket – asztalok, pult, pálya, öltöző, előtér -, és végül felkapcsolom a középső, banán alakú, hajlított fogantyút.

  A pályát díszítő hangulatos égőfejek bevilágítják az egész helyiséget.

- Talán azért, mert nem ez az első alkalom, hogy ezt csinálom – kiabálom torkom szakadtából a lehető legtöbb fesztelenséget csempészve a szavaimba, ezzel megnyugtatva a mögém lopódzó fiút. Liam tenyerei elidőznek a csípőmön, és bele kell harapnom az alsó ajkamba, hogy ne nevessem el magam. Az elmúlt évek alatt hozzászoktam, hogy a férfiak olyanok, akár a kanos állatok, és épp ezért nehéz megemésztenem Payne udvariasságát. Szinte már apácának érzem magam a közelében.

  A fenekemet hozzányomom Liam férfiasságához, a kezeimmel pedig finoman jobb oldalra simítom a copfom, hogy a nyakam bal oldala teljesen szabaddá váljon. A biztonság kedvéért még a fejem is a megfelelő oldalra biccentem, hogy a fiú megértse a burkolt célzásomat. Azt akarom, hogy elfeledtesse velem a tegnap estét! Azt szeretném, ha felülmúlná Derek csókjait, és az ajkával cirógatna, amíg bele nem borzongok.

  Szeretném szeretni.

  Liam fogai belemarnak a bőrömbe, amitől egy állatias morgás hagyja el a torkomat, de ami számomra a kéjt jelenti, az számára egyenlő a fájdalommal; az én fájdalmammal. Amikor megfordulok, és a szemeibe nézek, azok a meleg, barna íriszek őszinte bűntudattól csillognak, pedig kettőnk közül én vagyok az egyetlen, akinek meg kellene gyónnia a vétkeit.

  Megfogom a kezét, és kedvesem magam után húzom.

- Imádni fogod – suttogom, és felfeszítve a fal mellett sorakozó szekrények egyikét, két bowlingcipő felé kapok. Mivel nem tudom Liam méretét, találomra nézegetem a piros-kék csíkos lábbeliket, majd leemelek még egy párat, ezúttal egy negyvenhármasat.

  Leülünk az egyik fotelba, a kipárnázott huzat szinte magába szippant, pedig nem tartom magam kövérnek, a szemöldökeim a magasba is szökkennek a döbbenettől. Csak később eszmélek rá, hogy nem velem, hanem velünk van a baj, Liam ugyanis közvetlenül mellém kerül, az egyszemélyes ülés pedig túl régi már, nem bírja a hirtelen terhelést.

  A pálya felett lebegő égősorok színes mintákat – pöttyöket és csíkokat – rajzolnak a bútorokra és az arcunkra, amitől ösztönösen a szentjánosbogarakra gondolok, az apró lények pedig magukkal rángatják Nathan emlékét is. A bátyám arca beleég a tudatomba, már nem csak Derek és a félelmeim, de Nate is a démonommá válik. Egy szörnyeteggé, ami a fájdalmamból és a dühömből táplálkozik, hogy még több kínt és agressziót kreálva egy végeláthatatlan szakadékba taszítson.

- Én kezdek! – Liam felkapja az egyik világoskék labdát. A tenyere beteríti az egész golyót, az ujjai majdnem összeérnek, ahogy magához szorítja a játék egyik legfontosabb kellékét. Boldogan veszem tudomásul, hogy a mozgása már nem olyan feszélyezett, mint az elején. Az, hogy lerombolta a kételyiből épített falait, engem is cselekvésre ösztönös. Mosolygásra.

- Oké, addig hozok valami piát – felelem, de még mielőtt elindulnék a pult felé, közel hajolok hozzá és egy cuppanós puszit nyomok az arcára. Liam annyira megdöbben, hogy szinte teljesen elfeledkezik a külvilágról, a kezeiben szorongatott golyóról nem is beszélve, amit így könnyedén elcsenek tőle. Imádom, hogy ilyen hatással vagyok rá!

  Mosolyogva viszem magammal a világoskék labdát, és hálát adok az égnek, amiért több éven keresztül gyakoroltam a pincérkedést, mert a többkilós golyó már fél perc után ólomsúlyúnak tűnik. Az ajkamba harapva palástolom a felkarom remegését, az egyik tompán szúró bizsergés ugyanis eltünteti a másikat.

- Ugye nem…? - kis híján a lábujjaimra ejtem a kezemben pihenő golyót, amikor meghallom Liam kérdését. Igaz, hogy végül elharapja a végét, de ez nem változtat a tényen, hogy egy másodpercig igenis komolyan elgondolkodott azon, hogy képes lennék meglopni a tulajdonosokat. Lenyelek egy feltörni kész megjegyzést, ami végigmarja a torkomat, akár a keserű epe. Egy részem reméli, hogy Liam nem figyel, így azt sem látja, hogy egy röpke pillanatra megtorpanok, mielőtt tovább sétálnék, pedig tisztában vagyok vele, hogy erre nagyon kicsi esélyem van.

- Szíven üt a feltételezés! – kiáltom. A szavaimnak szándékosan van éle, a hangom pedig direkt rideg és kegyetlen. - Nem vagyok tolvaj, mindig a pultra teszem az árát.

  A fából eszkábált építmény megremeg, amikor hanyagul megszabadulok a karjaimat lehúzó súlytól. A pulton sorakozó poharak és üvegek össze is koccannak a hirtelen mozgástól.

  Hagyom, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam: becsukom a szemeimet, hogy a keserűség könnyebben átcikázzon a testemen, majd kifújom a tüdőmben rekedt megfáradt levegőt és elszámolok tízig. Ezt addig ismételgetem, amíg meg nem nyugszom, és a biztonság kedvéért még egyszer megcsinálom, hogy a kezeim is abbahagyják a remegést. Nem szeretném a földre ejteni az egyik flaskát, hogy aztán magyarázkodhassak.

  Végül két Fantával és egy félig üres vodkásüveggel sétálok vissza Payne mellé.

- Sajnálom – suttogja, miközben kiválasztok egy tetszőleges bokszot, amire rátehetem az italainkat, hogy azok ne zavarjanak a játékban.

  Felszegett fejjel csörtetek vissza a világoskék golyóért, jóllehet, már egyáltalán nem vagyok dühös. Csupán csalódott.

- Sajnálhatod is, amikor majd leverlek a pályáról – sziszegem, de a végére már nem tudom elrejteni a mosolyom, ami hamar kacagássá alakul, ahogy meglátom Liam elnyílt ajkait és elkerekedett szemeit. Az értetlenkedő rosszallása visszabillenti a világ egyensúlyát.

  Payne összefont karokkal magasodik felém, és szó nélkül kiveszi a kezemből a játék egyik legfontosabb kellékét, majd finoman, de határozottan a pálya széle felé lökdös, ahol egy elektronikus tábla várja az utasításainkat. A vezérlőpanel olyan, mint egy hatalmas okostelefon. Az ujjaim érintésével választom ki a játékosok számát és pötyögöm be a neveinket. Nem az igaziakat, zárás után ugyanis mindig beceneveket használok. Nem kockáztatok, mert az álkamerákkal ellentétben ezeket könnyedén ellenőrizhetik.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak, de profi játékos vagyok – Liam türelmesen kivárja, hogy a pálya felé rögzített képernyőn megjelenjen a Lovely Gay név, csak ezt követően gurítja el a világoskék golyót. Összefont karokkal, elégedetten nézem, ahogy leüti a jobb szélső bábukat, és magamban ünneplek, amikor hat kivételével az összes többi fennmarad.

- Igen, ahogy a paintball is gyerekjáték volt, mi? – kérdezem nevetve, amivel kizökkentem a fene nagy koncentrálásból. A golyót elnyeli a gép, a kijelzőn pedig egy hatalmas hatos mosolyog a sikeres játékosra. Liam megrántja a vállait, és elsétálva a bordó bokszig, belekortyol a buborékos narancslébe.

  Az ujjaimat beledugom a megfelelő lyukakba, és pár lépést hátrálva kimérem a megfelelő távolságot, ahonnan elrugaszkodva nekifuthatok, még mielőtt elengedném a citromsárga golyót. Szörnyi ilyenkor kívánni is szokott, de most nincs itt, hogy meghozza a szerencsémet. Egy röpke pillanatra elönt a bűntudat, amiért ismételten Liam haverjaira sóztam őt, de aztán eszembe jut, mennyire örült annak, hogy velük lehet, így megrázom a fejem és elkezdem a játékot. Egyetlen bábu kivételével mindet eltalálom.

  És ez így megy hosszú órákon keresztül.

- Most figyelj! – Liam nyelvei összegabalyodnak, ezáltal a szavai akadozottá, majdhogynem érthetetlenné válnak, és csupán azért értem meg őket, mert hátat fordít a pályának, miközben a magasba lendíti a kezét. Fogalmam sincs, mire készül, de abban a percben nekem annyi is bőven elég, hogy engem néz. Nem rontom el a pillanatot egy ostoba kérdéssel.

  A fiú végül a lábai között gurítja el a labdát, ami egyenes vonalat írva pontosan a legelső bábunak ütközik ezzel leterítve az összeset. A feje fölé szerelt képernyőn egy tűzijátékeső hangos üdvrivalgása jelzi, hogy sikerül legyőznie.

  Mégsem ezért fagyok le.

  A bejárati ajtó szinte kettéhasad, ahogy egy erős kéz nekilöki a falnak, amitől nem csak én, de az enyhén ittas Liam is összerezzen. Nem várt látogatóink érkeznek.

- Cseszd meg! – szitkozódom a tőlem telhető leghalkabban, majd elkapva Liam karját, erőteljesen a bokszok irányába húzom, végül a szabad tenyeremmel az egyik asztal alá nyomom a fejét. Már csak az hiányzik, hogy elkapjanak és bevigyenek a rendőrségre, mint Clarkot, akit azóta sem láttam, hogy megmutatta nekem ezt a helyet. Az gondolataim vágtázva versengenek, hol az egyik idióta terv, hol a másik kerekedik felül, végül az észrevétlen távozás mellett döntök, mert Liam hírneve fontosabb a kicsinyes szórakozásnál. - Gyere!

  Gyorsan elkúszunk az alkoholos üvegekig, amiket aztán gondosan letörölgetek, hogy az ujjlenyomataink végleg eltűnjenek, majd a kompromittáló bizonyítékokat az egyik asztal alá rejtem.

- Mondd, hogy tudsz egy másik kijáratot! – Payne teljesen belém csimpaszkodik, ezzel sikeresen leszakítva a kockás ingem legfelső gombját, amiért egy szúrós pillantást kap ajándékba, ugyanis ez a retro darab még az édesanyámé volt, ami az egyébként ötfontos értékét az egekig repíti.

- Nincs másik – suttogom, miközben a mutatóujjamat szorosan a számhoz préselem, ezzel jelezve, hogy szeretném, ha csöndesebben beszélne. Liam szemei csillognak az alkohol bódító hatásától, míg az ajkai résnyire nyílnak, miközben megpróbálja felfogni a gesztusaimban rejlő üzenetet. Meglepetten veszem tudomásul, hogy sikerül neki. - Viszont van egy ötletem. Maradj szorosan mögöttem!

  Veszek egy mély lélegzetet és rendezem a gondolataimat, csak ezt követően szorítom meg a mellettem guggoló fiú csuklóját, aki erre felszisszen és hátrahőköl, kis híján leverve egy cserepes virágot. Szerencsére épp idejében kapcsolok ahhoz, hogy megmentsem az idétlen növénypalántát és vele együtt önmagunkat is.

  Liam ajkai némán kérnek bocsánatot, amire egy laza vállrándítással reagálok, hiszen kettőnk közül neki van nagyobb vesztenivalója, a figyelmetlenségével maga alatt vágja a fát. Egy részem azonban tudja, hogy a lebukással én is hatalmasat veszíthetek, ugyanis a bíróság felülvizsgálhatná a pár hete meghozott ítéletet és elvehetné tőlem a kishúgomat, aki Nathan állapota miatt egy árvaházba kerülne. A felismerés motivál és óvatosabbá tesz. Szinte minden lépésnél megállok, hogy felmérjem a biztonsági őrök aktuális helyzetét és az akadályokat, amiket a félhomály kelt életre és tesz áthatolhatatlanná.

  Elég csak gondolnom rá, hogy az asztalok milyen közel vannak egymáshoz, Liam nekimegy az egyiknek és leleplez minket. Szitkozódva rántom magam után az egyik kanapé mögé, amit épp időben érünk el ahhoz, hogy megőrizhessük a személyazonosságunkat. Még nem tudják, ki vagyunk. Még.

- Tudjuk, hogy itt vagy! – kiabálja az egyik köpcös alak, aki mellett egy nyurga égimeszelő figyeli az esetleges mozgásokat, amelyek elárulhatnák nekik, hol bujkálunk. A tenyeremet erőteljesen Payne ajkaira tapasztom, és némán, mindössze gesztusokkal emlékeztetem arra, hogy a tüdejének szüksége van oxigénre. Liam orrlyukai kitágulnak, ahogy beszippant egy adag friss levegőt. - Gyere elő kislány, amíg szépen kérjük.

  Mindössze egyetlen másodpercet hezitálok, majd nyugalomra intem a mellettem kuporgó fiút és elkúszok az egyik asztalig, amiről sebtében lekapom a díszítést. Az alig tíz centiméter magas, három centi széles, szabályos üveghengerben kicsi, illatos vízzel töltött zselégolyók pihennek. A különböző szintek más-más színűek, és ha az ember oldalra fordítja a fejét, felfedezheti a mintákat, amik kirajzolják a hely logóját. Két bábu és egy színes bowling golyó.

- Futás! – kiabálom, ahogy csak a torkomon kifér, de amikor Liam izmai megdermednek, én vagyok az, aki mozgásra ösztönzi. Keményen magammal rántom és ellenkezést nem tűrve lökdösöm a kijárat felé.

  A biztonságiak fejvesztve követnek minket és hiába döntöm fel az utamba kerülő székeket, a tempójuk meghaladja a miénket. Elhajítom a kezemben szorongatott hengert és bár minden porcikám ellenkezik, végül tovább futok, méghozzá anélkül, hogy akár egy röpke másodpercre is elgyengülnék és a hátam mögé néznék. A káröröm már a hangos puffanások hangjától is édes, elég nagy a fantáziám, hogy magam elé tudjam képzelni, ahogy a két férfi a földre esik az apró golyók miatt, melyek ellehetetlenítik a mozgást és kirántják az ember alól a biztos talajt.

  Az utcai lámpák gyér fénye bántják a szemeimet, így kénytelen vagyok felemelni a szabad kezem, hogy ellenzőként használjam. Amikor elmúlik a tompa bizsergés és kitisztul a látásom, hol jobbra, hol balra fordítom a fejemet, mert már nem emlékszem pontosan, hogy melyik oldalon van a tűzlépcső.

  Tőlünk balra.

  A biztonsági őrök morgását felerősíti a kietlen útszakasz és a falak, melyekről mintha ténylegesen visszapattannának a dühös akkordok. Már túl késő, nincs időnk felmászni az épület falán, így jobb ötlet híján új búvóhely után nézek. Szapora léptekkel sprintelünk a zöldre mázolt konténerek irányába.

  A hátam nekiütődik a hideg fémnek, és csak akkor, amikor felszisszenek, tudatosul bennem, hogy nincs nálam a dzsekim, amit még a testvéremtől kaptam. A szemeim elkerekednek és magamban azért imádkozom, hogy az a két férfi ne vigye magával, miután feladják a keresésünket, amennyiben feladják a keresésünket.

- Ez meleg volt, nem? – kérdezem sutyorogva, ezzel is elterelve a gondolataimat az egyetlen ruhadarabomról, ami a testvéremhez köt. A tenyereim ökölbe szorulnak és még a gyomrom is görcsbe rándul, ahogy rájövök: talán csak ennyim maradt, és most ez is elveszett. Nem tudhatom, hogy beszélünk-e még, hogy valaha megbocsát-e majd azért, amiért hátba támadtam.

  Gyorsan megrázom a fejem, és hagyom, hogy a copfomból kilógó tincsek ellepjék az arcomat. A szálak megcsiklandozzák a bőrömet ezzel gyerekes fintorgásra ösztökélve. Egy másodpercig minden olyan könnyűnek és gondtalannak tűnik.

- Te beteg vagy! – ripakodik rám a hűvös időtől és a futástól kijózanodó fiú, akinek a szemeit már nem homályosítja el az alkohol. Liam mérgesen szedi le magáról a kabátját, amit aztán a vállamra tesz, hogy enyhítse a remegésem, amiről egészen idáig még csak tudomásom sem volt.

  Határozottan nézek vele farkasszemet.

- Mondd, hogy nem élvezted… - Liam a számra tapasztja a jobb tenyerét, míg a ballal megtartja a fejem, hogy még véletlenül se üssem bele a konténerbe a hirtelen mozdulatától. A bőre nyirkos, és ahogy megpróbálom szólásra nyitni az ajkaimat a nyelvemet eltölti a sós izzadság íze. Fintorogva húzom össze magam, és hagyom, hogy az ujjainak bizsergető cirógatásával lenyugtasson, miközben a szívem vadabb, mint valaha.

  Mindketten térdelünk, de amíg én a sarkaimon ülök, addig Liam felemelkedik és kibújik a kukák mögül. Nem utánozom le a mozdulatait, és amikor rájövök, hogy mit csinálok – meredten bámulok magam elé – elkerekednek a szemeim. Alig egy perce még én voltam a fékezhetetlenebb, a dominánsabb, de elég volt hozzám érnie, és elvesztettem az irányítást. Morogva állok fel, majd anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is hátranéznék vagy belegondolnék abba, mire készülök, elindulok a tűzlétra irányába.

  Régen sokat jártam ide, de annak már legalább egy éve. Mert hiába minden szép emlék, ha egy baszadék  állat belerondít, ezzel a földi paradicsomot egy lepratanyává változtatva.

  Elűzött innen.

  Láttam meghalni.

  Azt is tudom, ki ölte meg.

  Gyorsan megrázom a fejem, még mielőtt visszatérnének az emlékek.

  Az ujjaimmal rászorítok a tűzlétra tetejére és átlendítem a lábam a keskeny párkányon. A látvány fájdalmasan csodálatos. A főút lámpái félkör alakú mintákat rajzolnak a betonra, az épületek kockázott árnyékokat vetnek mindenre, amihez elérnek, a háttérben pedig kirajzolódik a Tower, és a képzeletem mellé illeszti London leghíresebb hídját, ami alatt a Temze csordogál. A burokba zárt művészlelkem igazi otthonra talál.

   Monoton léptekkel közelítem meg az egyik nagy, szabályos, négyszög alakú, fémből készült dobozt, aminek aztán nekidöntöm a hátam, végül lehunyom a szemeimet. A kezeimmel átkutatom a zsebeimet és amikor végre megtalálom a cigiket és az öngyújtót, gondolkodás nélkül hagyom, hogy a tűz feleméssze a dohányt. Egyetlen szívás és a füst mindent beterít. Mosolyogva eresztek el egy hamuszürke karikát, amit három másik követ.

- Kérsz? – kérdezem, amikor Liam válla az enyémnek nyomódik ezzel a tudtomra adva, hogy velem ellentétben ő még nem fejezte be a randinkat. Nem tudom eldönteni, hogy ennek örülök-e vagy sem. Egy részemnek imponál, hogy bármi történik és bármit teszek, ő feltétel nélkül mellettem marad és segít, de a régi Sky köszöni szépen, ennyi kedvesség bőven elég neki.

  Végül úgy döntök, hogy nem mondom ki hangosan, mennyire bizonytalan vagyok ezzel az egésszel kapcsolatban, amit most csinálunk. Azt pedig pláne nem, hogy mindennek az állítólagos legjobb haverom az oka, aki valamiért úgy érezte, hogy egy csók méltó lezárása lenne a táncos éveimnek… Miért kellett mindent összezavarnia pont most, amikor egy pillanatra igazán boldog voltam?

- Nem cigizem. Neked sem kellene – összehúzott szemöldökkel fordulok a fiú felé, aki az arcom láttán védekezően maga elé emeli a tenyereit. A szám szabályosan elnyílik és talán még az állam is leesik, amikor az egyik tenyerében megpillantom a dzsekimet. Visszament érte, pedig sosem említettem neki, mennyire fontos a számomra. Abban a pillanatban rájövök, hogy ez pont így jó. Megérdemli, hogy boldog legyen, és ha velem akar az lenni, akkor megteszek minden tőlem telhetőt, hogy elfelejtsem a tegnapot. - Oké, nem mondtam semmit.

- Semmi gond – megrázom a fejem és ismételten beleszívok az enyhén mentolos bűzrúdba, aminek a füstjét ezúttal nem magam elé, hanem a Liamtől távolabb eső oldalam felé fújok ki. - Én is tudom, hogy le kellene szoknom.

  Miután az utolsó adag füst is távozik a szervezetemből, gyorsan elnyomom a csikket és rágyújtok egy újabb hófehér szálra, aminek a tetején egy világoskék csík díszeleg. Én magam sem tudom, mikor szoktam rá erre, azzal viszont tisztában vagyok, miért nem hagyom abba. Mert megnyugtat és elűzi a gondjaimat; mert jó. Az emberek pedig nem mondanak le önként a jóról. Talán ezért vagyok most itt. Talán ezért hajtom rá a fejem a mellettem üldögélő fiú vállára és talán ezért hagyom, hogy a karjával átölelje a testem. Mert jó, és a gondolat, hogy eltűnik az életemből egyszerre csap pofán és keserít el. Szükségem van rá.

  Liam jobb tenyere félénken szorítja meg az enyémet, de amikor nem húzódom el, azonnal fellelkesül, így végül mind a két kezét az ujjaim köré fonja. Jól esik az érintése és mintha egy pillanatra az idő is lelassulna. Szinte teljesen leáll, mintha ezzel szeretne kárpótolni azért a sok szarért, ami mostanában történik.

- Nem szeretném, hogy azt hidd, meg akarlak változtatni – suttogja, miközben egy nedves puszit nyom az összekulcsolt kezeinkre. A hüvelyujjammal kezdi és fokozatosan közeledik a legkisebb felé. Elhúzott szájjal, mégis boldogan fordulok felé.

- Azt hiszem, már késő – motyogom magam elé elfásultan. Csak abban a pillanatban veszem észre, mennyire elfáradtam. A testem másodpercről másodpercre egyre nehezebbé válik, a szemeim smink nélkül is ólomsúlyúak, így felemelő érzés, amikor lecsukom őket és hagyom, hogy egy rövid ideig magával ragadjon a sötétség.

   Nem alszom, csupán pihenek. Kiélvezem a némaságot és azt, hogy Liam mellett akár gyenge is lehetek.

- Egyszer azt mondtad, te választottad ezt az életet, nem kell kimentenem belőle – ez nem egy kérdés, csupán egy kijelentés, amivel a múltra emlékeztet. Arra, hogy miket mondtam és tettem alig egy hónapja. Kíváncsian várom, hova akar mindezzel kilyukadni, mert annyira tompa vagyok, hogy nem értem, hogy jön ez most ide, vagy miért pont most kérdezősködik, amikor erre már számtalanszor esélye lett volna a tárgyalást megelőző héten. - Miért?

- Miért választottam a táncot? – finoman megemelem a szemöldökeimet, mire Liam érdeklődve bólint ezzel beszédre ösztönözve. A vak is látja, mennyire szeretné, hogy végre megnyíljak neki, én viszont nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Az ilyen vallomások ugyanis gyakorta belerondítanak a szép dolgokba, nekem pedig már Derek akciója is bőven elég fejfájást okoz, a hátam közepére sem kívánok egy újabb vitát. Épp ezért, végül csak ennyit mondok: „Ez volt az én tinédzser lázadásom.”

- Én lógtam a suliból. Emlékszem, anya el sem akart engedni a második válogatásra, amiért lerontottam a jegyeimet – folytatja a beszélgetést. Horkantva veszem tudomásul, hogy nem érti az indokaimat. Nem érti, mert vele még sosem fordult elő hasonló, mert neki ezt jelenti lázadni, mert neki nem volt mi ellen lázadnia.

- Nekem nem volt anyám, aki korlátokat szabott volna, így valami nagy kellett, ugyanis a lógás már eleve hozzátartozott a mindennapjaimhoz – suttogom magam elé, a szavak csak úgy folynak belőlem, mintha már évek óta gyülekeznének a megfelelő pillanatra várva.

- Mi történt vele?

  Egy ideig csöndben gondolkodom, nem tudom, mit mondhatnék. Az igazat? Vagy hazudjak? Az ajkaim megremegnek az emlékektől.

- Velük – suttogom végül, mert félek, ha hangosan beszélnék, a szavaim akadozottá válnának, és nem csak megrepednék, de ténylegesen összetörnék. - Autóbaleset.

  Ahogy kimondom az utolsó szót, a könnyeim végigfolynak az arcomon, így gyászolva a veszteséget. Mert hiába minden gyertya, minden ima, amibe belefoglalom a nevüket, a végén nem marad semmim csupán egy lyuk, ami kettészeli a mellkasom. A szívem ritmustalan üteme megijeszt, a testem remegni kezd, a méreg elönti a vénáimat. Annyira haragszom rájuk!

- Sajnálom – Liam egy gyengéd puszit nyom a fejem tetejére, ami teljesen kiveri nálam a biztosítékot, mégis megemberelem magam. Hiszen világ életemben ezt tettem… veszek egy mély lélegzetet majd még egyet és még egyet addig ismételve, amíg meg nem nyugszom. Felnőtt vagyok, tudom, mi az a gyász, tudom mi a halál. Mindent értek, de egyszerűen nem fair. Az édesanyám volt, az apukám, emberek, akikre szükségem lenne.

- Nem érdekes, másokkal is előfordul – suttogom rezignáltan, miközben letörlöm a könnyeimet. - A statisztikák szerint…

  Mielőtt befejezhetném, ezzel felépítve a lelkem köré emelt falakat, Liam belekezd egy személyes történetbe. Belül pedig leírhatatlanul hálás vagyok neki ezért.

- A nővérem nem tud úszni, én viszont imádok – egy pillanatra megtorpan, de miután megköszörüli a torkát, ismételten belevág. Némán figyelem, ahogy a mindig nyugodt vonásai megkeményednek, ahogy a szemöldökei közelebb csúsznak egymáshoz, és ahogy a homlokára mély ráncokat vés egy számomra megfejthetetlennek tűnő érzelem. Szomorúság? Bűntudat? - Kiskoromban elég gyakran megbetegedtem, ezért Ruta mindig megtett mindent, amit kértem. Leült a medence szélére, és mosolyogva integetett meg tapsolt, valahányszor megcsináltam egy apró mutatványt, mint például egy bukfenc. Egy idióta fiú belelökte a vízbe, mert az olyan vicces, ő pedig majdnem meghalt, csak mert túl akaratos voltam. Másodperceken múlott az élete. Azóta sem tudok úgy ránézni, hogy ne éreznék bűntudatot.

  A kezemre hullik egy langyos csepp, így elkerekedett szemekkel veszem tudomásul, hogy Liam elsírja magát. Nem hüppög, nem bőg, de könnyezik és már ez is épp elég fájdalmas. Rosszul érzem magam, amiért pár perce azt gondoltam, az ő élete tökéletes vagy, hogy nem tud megérteni. Megsimogatom az arcát és egy finom, szeretetteljes csókot nyomok az enyhén elnyílt ajkaira.

- Nem a te hibád – bizonygatom, mert ez így igaz. Nem ő tehet arról, hogy valaki belelökte a nővérét egy medencébe, ahogy én sem tehetek arról, hogy a szüleim balesetet szenvedtek. De a tény, hogy nem én okoztam a halálukat nem szünteti meg a fájdalmat és épp ezért tisztában vagyok vele, hogy a szavaimtól nem múlik el Liam bűntudata sem.

- Miért nem akarod elengedni Sophiet? – kérdezi végül ezzel elterelve a témát. Vicces, milyen bénán csinálja, és hogy ennek ellenére mennyire tetszik, amit tesz.

- Öhm… - zavaromban a fülem mögé tűrök egy nem létező, rakoncátlan tincset, ezt követően pedig beleharapok az alsó ajkamban és kiélvezem a tompa fájdalmat. Szükségem van rá, mert reményt ad. Elhiteti velem, hogy a fájdalom nem örök életű, hogy egyszer minden szörnyűség véget ér, mert ahogy szabadon engedem a szám, eltűnik az átmeneti fájdalom. - Már mondtam. Nem…

- Nem bízol a srácban, ezt eddig értem. De gondolom nem csak ő lesz velük – elhúzott szájjal dőlök neki a fémes doboznak, és hátravetem a fejem, így a tekintetem az egyre világosodó égen ragad.

- A lány szülei fél órával később érnek haza – válaszolom az igazsághoz hűen, miközben hagyom, hogy a semmiből feltámadó őszi szél megcibálja a ruháimat és a hajam. Jól esik a hideg, ami másodperceken belül kellemes meleggel párosul. Payne átkarol és magához húz.

- Na látod! – hangosan kacag és összeborzolja a hajam, mintha nem lennék több, csupán egy félős kisgyerek, pedig az indokaim nyomos érvek. Felelősséggel tartozom a húgomért és ha bármi történne vele, ha megütnék, ha beverné a fejét, mert az a fiú túl elvont ahhoz, hogy vigyázzon rá, akkor az az én hibám lenne. - Fél óra alatt mégis mi történhetne?

- Bármi – makacskodom összefont karokkal és összepréselt szájjal, az ajkaim szinte már elfedik egymást, annyira koncentrálok. Nem hagyhatom, hogy elbizonytalanítson, mert elég egy nyomós érv, és beadom a derekam. A felelőtlen döntések pedig mindig katasztrófával végződnek.

   Liam meglöki a vállamat.

- Most őt félted, vagy te félsz? – kérdezi kihívóan. Tudom, hogy direkt csinálja, mert hallottam, amikor megígérte szörnyinek, hogy megpróbál rávenni arra, hogy elengedjem. Azt is tudom, miért akarja, hogy megtegyem: nem szeretné, hogy egy ilyen „apróságon” veszekedjünk. Most is meg akar menteni. A legapróbb rossztól is oltalmaz.

- Nem félek semmitől – válaszolom felhúzott orral, és bár úgy teszek, mintha hülyeségnek tartanám a kérdését, belül gondolkodásra késztetnek a szavai. Őt féltem, vagy én félek? Sóhajtozva eszmélek rá, hogy fogalmam sincs. Talán mind a kettő egyszerre.

- Elhiszem.

  A csönd úgy takar be, akár egy édesanya; gondoskodóan. Nem beszélünk többet, csak ülünk egymás mellett és a kilátást csodáljuk. Azt, ahogy a Nap átverekedi magát az épületeken, ahogy a színek felkúsznak a horizonton és életet csempésznek az esti sötétségbe. Elkezdődik egy teljesen új nap, egy teljesen új esélyt adva arra, hogy jobb testvér legyek.