Number Sixteen × Fire breather

Sziasztok :)

Nos, azt hiszem először is szeretnék mindenkinek kellemes szünetet kívánni, a kisérettségire/érettségire és egyéb vizsgákra tanuló lelkes és kevésbé lelkes diákoknak pedig kitartást! Azért ne hajszoljátok túl magatokat, tapasztalatból mondom, hogy kell egy kis relax!

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki hagyott visszajelzést az előző rész alatt, minden egyes pipa és kommentár nagyon jól esett, nagyon szeretlek titeket érte, így úgy döntöttem, írással pihenek két tétel között, hogy biztosan ne kelljen szünetet tartani a történet során. <3

Emellett szeretném megjegyezni, hogy a FantasyGirl-lel közös Útvesztős blogunkra ma felkerül az első rész. Ha bárkit is érdekel, nézzen be nyugodtan: POINTLESS.

Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást!

Millio puszi Xx

Laurel

/Skyler Malone

  Pontosan egy óra, huszonhat perc, negyvenkét másodperc van vissza a nyitásig, a vaskapuk zárva, az egyébként túlzsúfolt épület kong az ürességtől. Csöndben hallgatom az öltöző falára szerelt óra kattogását, miközben szüntelen a tükörképemmel szemezgetek. A hajam lakktól kemény hullámokban omlik a vállaimra, a szemeim kétszer akkorák, mint smink nélkül, a szempilláim pedig olyan dúsak, hogy valahányszor ellazítom a szemhéjaimat, sötétség borul az íriszeimre. A megszokott csillámló maszk az előttem elterülő hosszú asztalon pihen közvetlenül a vattakorongok mellett, de még mielőtt érte nyúlhatnék, az ajtó nekicsapódik a falnak, amiről foltokban leválik a vakolat.

  Carmen egy egyszerű melegítőnadrágban és egy fehér pólóban libben be a helyiségbe, így az orromat pillanatokon belül ellepi a liliom tömény illata, mintha ezúttal a szokásosnál is több parfümöt locsolt volna magára, mielőtt elindult a lakásáról.

- Mire ez a nagy boldogság? – sípoló hangja hallatán ösztönösen összeszaladnak a szemöldökeim, az értetlenkedés mély ráncokat váj a homlokomra.

- Tessék? - egészen addig fogalmam sincs róla, miről beszél, amíg a tükör felé bökve, szembe nem fordít önmagammal. Hitetlenkedve veszem tudomásul, hogy az ajkaim olyanok, akár két telt, párhuzamos félkörív.

   Carmen kényelmesen helyet foglal mellettem, és szétkapcsolva a táskáját, elővesz belőle egy türkizkék tollakkal díszített melltartót, amit egy színben passzoló alsó követ. Nem bugyi, inkább egy short, mivel ma nem táncol. A nagyfőnök kivételesen a pult mögé száműzte, mert előző este az egyik kuncsaft túl sokat engedett meg magának, amiből egy kisebb verekedés kerekedett ki. A lány felkarján egy sötétlila zúzódás éktelenkedik, amihez Carmen a következő pillanatban egy alapozós vattakorongot nyom. Nem tűnik el – ahogy az emlékek sem -, csupán elhalványul.

- Ugyan, ne nézz hülyének! – Carmen karjai színpadiasan hullanak az oldala mellé, mintha a bőrszínű korongok hirtelen ólomsúlyúvá változnának. A szemei megfordulnak a tengelyeik körül, az arca megvonaglik, ahogy rám emeli a tekintetét. - Túl jól ismerlek már ahhoz, hogy átverj. Sikerült a tárgyalás?

  Alighogy kimondja, újabb táncosok érkeznek, köztük Ronnie is, aki a tárgyalás szó hallatán ferdén méreget. Gyorsan elfordítom a fejem, és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, mintha csupán egy újabb réteg világoszöld szemhéjpúderre lenne szükségem. A biztonság kedvéért ténylegesen felkenek egy újabb adagot, majd kiigazítom a tusvonalamat.

- Halkabban! – suttogom, és bár a hangom halk, kellően határozott.

  Emlékszem az első napra, a pillanatra, amikor felállítottam a saját szabályaimat. Még nem töltöttem be a tizenkilencet, fiatal voltam, de határozott. Volt egy Shannon nevű lány, aki azt hitte jobb és több mint bárki más, aki valaha élt és lélegzett ezen a szarkupacon, ahol élünk. Alighogy átléptem az öltöző küszöbét, nekiesett az egyik táncosnak, megfenyegette… két napra rá a lány édesanyját a Pink Pleasure mögötti sikátor egyik konténerében találták meg. Másnap ő is eltűnt.

  A szabályaim igen egyszerűek, mégis megvédenek mindent, ami fontos az életemben. Egy: amint átlépem a bár ajtaját, a család, mint olyan, többé már nem létezik. Kettő: ha nem látják az érzelmeimet, nem találnak fogást, vagyis semmi hiszti.

- Oké! – Carmen gyorsan átcseréli a ruháját, majd egy laza fonatot készít a hajából, hogy a kezdésre lágy hullámok költözzenek a rakoncátlan tincsei közé. Mosolyogva figyelem, ahogy kapkod, és hangos hahotázásba kezdek, amikor kitekerve a rúzsát véletlenül leharap belőle egy darabot. Kiélvezem az önfeledt pillanatokat, ugyanis tudom, mire megy ki a játék. Beszélgetni fogunk.

  Még pontosan egy óránk, három percünk és tizenegy másodpercünk marad arra, hogy elfoglaljuk a helyünket, amikor megtámaszkodom a bárpulton, és egy könnyed mozdulattal felugrom a tetejére. A hátam nekidöntöm az egyik csapnak és hagyom, hogy a lábaim megtámaszkodjanak az egyik magasított széken. Elég messze vagyunk ahhoz, hogy normális hangerővel beszélgethessünk.

- Szóval? – kérdezi kíváncsian. A pupillái kitágulnak, ahogy követve a példámat, elterül a fából készült építményen. A háta nekifeszül a pultnak, a hollófekete fonat a föld felé lóg, ahogy a kezei is, melyeket a következő pillanatban összekulcsol a mellei alatt. Carmen feje hozzásimul a combomhoz, a szemei a plafon repedéseit bámulják.

- Igen, sikerült.

  Az arcomon ismételten elterebélyesedik egy őszinte vigyor, ami láttatni engedi a fogaimat, jóllehet a barátnőm semmit sem lát az egészből, hiszen enyhén hátradöntöm a fejem. Én is a repedéseket mustrálom. Az egyik kimagaslik a többi közül, szinte teljesen kettészeli az épületet.

- És akkor most mi van Nathannel? – a jókedvem pillanatok alatt elpárolog, egy másodpercig úgy érzem, sohasem létezett. Összehúzott szemöldökökkel nézek le Carmen alakjára, akitől mindössze egy satnya vállrándításra futja. A tenyereim anélkül szorulnak ökölbe, hogy akarnám, a bőröm alatt cikázó inak megfeszülnek az idegességtől. Hiába változom, a tetteim a múltat tükrözik. Azt a lányt, aki szemrebbenés nélkül átvert minden egyes szerencsétlent, aki volt olyan bátor, hogy elkérje a telefonszámát. Azt a lányt, aki káromkodva lökte el magától azokat az embereket, akik segíteni akartak neki.

  Veszek egy mély lélegzetet, csak ezt követően válaszolok.

- Elvonóra küldték, most bent lakik az egyik dél-londoni klinikán – legalábbis Jordan ezt mondta, amikor utoljára beszéltünk. Nem tudom, mennyi ideig lesz távol, és fogalmam sincs, mi lesz akkor, ha kiengedik. Vajon képes leszek a szemébe nézni? Vajon megengedi egyáltalán, vagy messzire elkerül, mintha sosem lettünk volna többek két idegennél? Vajon melyiknek örülnék jobban?

- Szeretnél… - Carmen megköszörüli a torkát, és a kezeire támaszkodva finoman ülésbe tornázza magát, így a szemei egy vonalba kerülnek az enyémekkel, mégsem nézek rá. Sosem voltam és szerintem sosem leszek a szavak embere. Nem tudom kifejezni a vágyaimat, az álmaimat, a félelmeimet és képtelen vagyok szavakba foglalni a múltam vagy a jelenem. Amikor a szüleim meghaltak, akkor sem beszéltem, minden fájdalmam a festményeimbe sűrítettem, amiket aztán elégettem az udvaron, ezzel megsemmisítve a problémáimat. – Szeretnél bemenni hozzá?

  A légzésem akadozottá válik, a mellkasom úgy zakatol, akár egy gőzmozdony, mintha a szívem bármelyik pillanatban lyukat üthetne a bordáim közé ezzel kiszakadva a testemből. Pontosan ugyanazt érzem, mint aznap, amikor elmentem a húgomért és elvittem a lakásomra. Enyhe pánikroham. Természetellenes félelem valamitől, ami nem árthat nekem.

- Nem tudom, hogy fogadhat-e látogatókat. – Finoman a pult szélére csúszok és leugrok a tetejéről. Csak akkor veszem észre, hogy még mindig a szakadt bakancsomban vagyok, pedig az utcai ruhámat már legalább egy órája egy világoszöld babydollra cseréltem. A lépteim nem vernek visszhangot, tompák, szinte nesztelenek és ez megnyugtat. Olyan, mintha egyedül lennék és visszakapnám a személyes teremet, amit oly nehezen kiharcoltam magamnak az itt eltöltött évek alatt.

  Carmen nem jön utánam, nem kap a csuklóm felé, a hangja mégis megállásra késztet.

- Nem ezt kérdeztem – meg akarom ütni; ez az első, ami az eszembe jut, végül mégsem teszem meg. Csak állok bambán, kétségbeesetten keresem a képzeletbeli maszkot, ami elrejthetné az érzelmeimet, de hiába találok rá, már nem illeszkedik a vonásaimhoz. Túl sokat változtam.

- Nem tudom – suttogom, valahogy mégis meghallja. Az idő megáll egy pillanatra, majd felgyorsul, és hirtelen azon kapom magam, hogy Carmen rózsaszínre festett körmei belemarkolnak a vállgödrömbe. Még annak ellenére is támogat, hogy én már hetekkel ezelőtt lemondtam róla. Sokkal jobb barát, mint amilyen én valaha leszek.

- Azt hittem szereted – esetlenül bólintok, ezzel alátámasztva a szavait, ugyanis ebben az egyben biztos vagyok: szeretem a bátyámat és történjék bármi, ezen semmi sem változtathat. Nem számít, mit tett vagy miket mondott, hiszen nem volt önmaga. Az alkohol beszélt belőle. - Bármi rosszat is tett, megbocsátható, hiszen fontos neked, és te is fontos vagy neki.

  Carmen hangja elhalkul, a Pink Pleasure fényei kifakulnak, a szemeim előtt pedig megelevenedik egy kedves emlék. Nate és én a kertben fekszünk, az égen pedig milliónyi szentjánosbogár repked, ezzel csillogóvá varázsolva a csillagoktól kopár éjszakát. Nathan karjai az egyik kisebb raj felé mutatnak, és akárcsak a nagy göncöl esetében, most is ábrákat keres, majd hangosan elneveti magát, amikor egy bátrabb bogár az orromra száll, én pedig ijedt kapálózásba kezdek. A hangjától pillanatok alatt kihunytak a fények.

  Valaki becsapja az öltöző ajtaját, amitől azonnal magamhoz térek. Elkerekedett szemekkel konstatálom, hogy Carmen időközben maga felé fordított.

- Jézusom! Mégis miért akarsz ennyire lelkizni? – ahelyett, hogy ellökném magamtól, hátrálok egy lépésnyit, hogy kartávolságon kívülre kerüljön. Nem számít, hogy már nem akarom megütni, a tenyereim bizseregve vágyakoznak egy józanító pofonért és félek, hogy egy óvatlan pillanatban túl messzire mennék. Zihálva túrok bele a hajlakktól kemény tincseimbe, ezzel sikeresen szétbarmolva negyvenpercnyi hajsütögetést.

  Carmen egy szót se szól, meghazudtolva önmagát néma csendben figyel. A fogaival az alsó ajkát harapdálja, mint mindig, amikor megtetszik neki egy fiú, vagy felőrli egy kimondatlan titok. Mivel tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok az esete, elgondolkozom azon, mi járhat a fejében.

  A felismerés elemi erővel csapódik az arcomnak, az ajkaim résnyire nyílnak még mielőtt megszólalnék.

- Ha ez most egy olyan beszélgetés, amiben rólam beszélünk, de közben rólad beszélünk, akkor oké. Teljesen rendben van, csak… - érzem, hogy össze-vissza makogok, azonban egy másodpercig sem zavartatom magam, mert tudom, hogy akkor sem menne jobban, ha napokig gyakorolnám. Mint már említettem, nem vagyok a szavak embere, a lelkizéshez pedig még annyira sem értek, mint bármi máshoz.

  Carmen sötét szemöldökei felkúsznak a homlokára, míg az értetlenkedés beleivódik a vonásaiba, és a mimikái megtelnek hitetlenkedéssel.

- Mi? – egyébként is gyermeki hangja elvékonyodik, és ha ez nem lenne elég, feltűnően kerüli a szemkontaktust, ezzel pillanatok alatt lebuktatva saját magát. - Fogalmam sincs, miről beszélsz!

  Nem tudom, mit tegyek. Hogy mit tenne egy jó barátnő. Faggassam, amíg meg nem törik, és be nem vallja az igazat, ezzel könnyítve a lelkén? Hagyjam, hogy egyedül dolgozza fel a történteket? Zavarában hol az egyik, hol a másik lábára helyezi a testsúlyát, a körömlakkját kapargatva figyeli a lehulló darabkákat, melyek elszínezik a fekete padlót. A helyében utálnám, ha kérdezősködne. De ő nem én vagyok, és én sosem leszek olyan, mint ő.

  Mégis hátat fordítok neki.

- Ahogy gondolod – suttogom, szinte csak magamnak, mert ha nem hallja, nem válaszol. Ha nem válaszol, akkor olyan, mintha beleegyezne a hallgatásba. A lelkiismeretem azonnal elpárolog, a lábaim mégis csiga tempóban közelítik meg az öltözőt. Mintha tudat alatt igenis arra várnék, hogy megszólaljon. Ostobaság!

  A bejárati ajtó ismételten kitárul, a szeptember végi csípős szél apró pöttyöket kreál a felkaromra, a libabőr mindent eláraszt. A tekintetem megakad az újonnan érkezőkön. Golyó az. Szőke haja az ég felé meredezik, a borostája férfiassá varázsolja egyébként finom vonásait. Jessicával beszélget. A lány olyan közel hajol hozzá, hogy szinte ugyanazt a levegőt lélegzik be, és ez így megy egészen addig, amíg a fiú észre nem vesz. Azonnal elhúzódik a vörös szépségtől, és sután integet, amit mosolyogva viszonzok. Szerintem észre sem veszi, Jess mennyire oda van érte.

- Várj! – Carmen hangjára megtorpanok, elnyújtott, öles lépteim elcsendesednek, monotonná és lassúvá válnak, majd végleg megállok. Nem fordulok felé, az öltözőben nevetgélő táncosokat figyelem, akik nem jelentenek számomra semmit. Nem tartoznak a családomhoz. Nem a barátaim. Nem tisztelem egyiket sem. - Oké… - Carmen bőszen fújtat, és anélkül, hogy hátrafordulnék, magam előtt látom, ahogy fintorra húzza az ajkait. Mindig ezt csinálja, amikor kínos témát érintünk. - Damien és én… - a fiú nevétől ösztönösen összeszorulnak az ujjaim, ha egy pohár lenne a tenyeremben, pillanatok alatt apró darabkákká roppantanám az idegességtől, ami átcikázik a testemen. Az, hogy utálom, enyhe kifejezés arra, amit vele kapcsolatban érzek. Undor, gyűlölet, megvetés: ezek a megfelelő szavak. - Azt hiszem…

- Azt hiszed? – kérdezem, mert nem viselem jól, ha húzzák az agyamat, és ezt még Carmentől sem tűröm el, pedig ő az egyetlen lány, akit a barátomnak nevezhetek. Nem csak itt, hanem az egész világon.

  A jobb szemöldököm íve megfeszül, és amikor felé fordulok, egy pillanatra sem eresztem el a tekintetét. Számon kérően méregetem, és megköszörülöm a torkomat ezzel a tudtára adva: most, hogy belekezdett már nincs visszaút. Addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg ki nem nyögi az igazságot. Legyen az bármennyire kínos vagy kellemetlen.

- Beálltunk, megütött, kiabáltunk és azt hiszem vége. – Az ajkaim többször is elnyílnak, de a torkomon egyetlen egyszer sem szökik ki a hangom. Nem tudom, mit mondhatnék ugyanis minden, ami az eszembe jut helytelen; tapintatlan. Szeretném az orra alá dörgölni, hogy én előre megmondtam, hogy ez lesz. Le szeretném rángatni róla a ruháit, hogy megnézzem a sérüléseit, amiket az a seggfej okozott neki. Csupán az tart vissza, hogy tisztában vagyok vele: a legdurvább sebei láthatatlanok, és mindegyikbe belemarnék, ha kinyitnám a számat. - Ne nézz így rám, és még csak meg se forduljon a fejedben kiejteni a szádon, hogy te előre megmondtad.

- Pedig előre megmon… - Carmen megforgatja csokoládébarna szemeit, majd elneveti magát. A hangja nem fesztelen, nincs benne boldogság, csupa keserűség, amitől azonnal magamhoz térek. Sajnálkozóan harapom el a mondat végét. – Oké – kifújom a tüdőmben ragadt levegőt. Színpadiasan sóhajtok. - Hogy érzed magad?

  Carmen mosolya még mindig halvány, ennek ellenére őszinte, amitől én is jobb kedvre derülök, nem mintha a padlóra kerültem volna a szakítás gondolatától. Sőt! Belül boldogabb vagyok, mint eddig bármikor. Annyi egyforma, szürke hónap után látom a színeket. A bátyám végre szembenéz a démonjaival; együtt élek a húgommal, akinek a mosolya reményt csempész a reménytelenségbe és most már a barátnőm sincs életveszélyben, hiszen kidobta azt a drogos állatot, aki semmi mást sem csinált, csak élősködött, akár egy parazita.

  A mosolyom kiszélesedik.

- Szarul – a tenyeremmel megpaskolom Carmen hátát, és az öltöző felé lökdösve átkarolom a nyakát. Megpróbálok nem gondolni rá, hogy régen az apukám is mindig ezt csinálta, amikor rajtakapott, hogy egy nehéz nap után a garázsunkban kerestem menedéket, mert ha hagynám, hogy az emléke megelevenedjen, az magával hozná a mamámat is, akinek a hiánya jobban fáj, mint egy halálos sérülés.

   Átlépve az öltöző küszöbét, felnézek a falra szerelt órára. Még pontosan negyvenhárom percem és ötvenegy másodpercem van az utolsó este kezdetéig. Fura belegondolni, hogy holnap ilyenkor már nem leszek itt, és bevallom, ahogy minden embert, úgy engem is megrémít az ismeretlen. Egy részem nem akar váltani, nem szeretne megváltozni és görcsösen ragaszkodik az állandóhoz.

- Mi lenne, ha ma este átjönnél, és tartanánk mondjuk egy csajos estét? – kérdezem, miközben elsétálok a fogasra akasztott táskámig, és kiszedem belőle a fekete magasított cipőmet, amiben már olyan könnyedén járok, akár egy papucsban. Talán ezt is beleírom majd az önéletrajzomba, úgysincs túl sok minden, amivel büszkélkedhetnék. Ha továbbtanultam volna, minden másképp lenne. Akkor lenne egy alap, amire építkezhetnék, így viszont nagyon nehéz lesz. Ha Liam nem ajánlotta volna fel előző este a segítségét, reggel nem gondolkoztam volna el az ajánlatán.

  Egy új élet. Meglehetne mindenem, és nem csak nekem, de a kishúgomnak is.

  Megrázom a fejem. Túl szép, hogy igaz legyen.

- Lesz vodka? – összeráncolom a homlokom, mert nem tehetek többet. Túl sokan vannak körülöttünk, nem érvelhetek szörnyivel. Szerencsére Carmen így is megérti, mit szeretnék. - Oké! Martini? – ismételten megrázom a fejem, és figyelmen kívül hagyom a próbálkozását, mert tisztában vagyok vele, hogy csak viccnek szánta. Béna poén, de ártalmatlan.

  Kibújok a bakancsomból, és gondosan egymás mellé téve a fal tövébe helyezem őket. A lábujjaim bizseregnek a padló hűvös érintésétől, a testem beleremeg a hidegbe, de amint felhúzok egy vékony harisnyát, a talpam abbahagyja a lehetetlen mozgolódást.

- Rumos forrócsoki – alkudozom, pedig ha azt mondanám, hogy nincs alkohol, akkor sem tehetne semmit. Carmen elégedett vigyora egészen a füléig ér, mintha valami rosszban sántikálna, ám kivételesen nem tudom megfejteni, mi jár a fejében. Egy idő után már nem is próbálkozom, inkább bekapcsolom a magassarkú csatját, ezzel rögzítve a lábbelit.

- Köszönöm – suttogja, a hangja megremeg, de ahogy belenéz a tükörbe már egy magabiztos Carmen figyeli a mozdulataimat. Felveszi az álcáját, amit én már napokkal ezelőtt elvesztettem. Szeretném visszakapni.

   Gyorsan megmarkolom az asztalon pihenő csillogó maszkot, de nem veszek fel, mert még túl korán van, és nekem még el kell intéznem valamit, mielőtt belekezdenék az éjszakába.

   Anélkül, hogy bármit is mondanék, elindulok az ajtó felé.

- Hová mész? – Carmen hangja sokadszor áll az utamba, jóllehet ezúttal még annyira sem neheztelek rá, amint általában. Könnyedén kapom felé a tekintetem, a testem azonban a kijárat felé néz, készen a távozásra.

- A nagyfőnökhöz – elég megemlítenem a Pink Pleasure vezetőjét, a legtöbb táncos azonnal megfagy, és bár a következő másodpercben minden visszabillen a normális kerékvágásba, érzem, ahogy hallgatóznak, így egy szóval sem mondok többet, mint amennyi szükséges.

- Miért? – legszívesebben szó nélkül elsétálnék, de akkor megpillantom a sarokban álló Ronniet, és felbátorodom. Nem tudom, hogy miért, de már az első napja óta utálom, és az ellenszenvem nemhogy csökkent volna, minden egyes estén egyre hatalmasabb méreteket öltött, míg végül be nem telt az a bizonyos pohár. Két hónapja elég volt egy elejtett megjegyzés, és nekiestem. Nem úgy, ahogy azt a ribancok szokták, nem értem a hajához, még akkor sem, amikor kitépett egy hatalmas darabot a frissen festett szőke tincseimből. Úgy küzdöttem, akár egy férfi. Három jobb egyenes és egy felütés után elterült a padlón.

- Fogalmazzunk úgy, hogy ez az utolsó estém itt. A többit majd este – miközben válaszolok, egész végig Ronniet nézem, akinek önkénytelen elnyílnak az ajkai, amikor felfogja a szavaimat. Önelégülten kacsintok, majd elhagyom az öltözőt.

   Csupán négy lépést teszek az iroda felé, amikor valaki elkapja a csuklómat. Először azt hiszem, hogy Ronnie az, pedig képtelenség, mert nem elég bátor. Az ellenszenve azóta a bizonyos eset óta megrekedt a szúrós pillantásoknál. Ráadásul a fogva tartóm tenyere túl érdes, túl nagy, túl férfias.

- Mikor akartad elmondani? – a fiú hangja ismerős, mégis ismeretlen érzelmek keverednek benne. Nem vet meg, jóllehet számon kér, amiért elhallgattam előle az igazságot. Nem tudja, hogy mindössze ma reggel szántam el magam a cselekvésre. Nem tudja, hogy tegnap délelőtt még eszem ágában sem lett volna itt hagyni ezt a kócerájt. Csak annyit tud, hogy elmegyek, és neki nem mondtam el.

- Derek! Megijesztettél – tőle szokatlan módon nem kér elnézést, pedig a szemeiben megcsillan a bűntudat. Lenéz a kezeinkre, és elengedi a csuklómat, ami pillanatokon belül bepirosodik. Kirekesztem a tompa bizsergést és az ajkaimba harapva elfojtok egy néma nyöszörgést. Biztos vagyok benne, hogy holnap reggel egy sötétlila folt éktelenkedik majd a kezemen, akár egy levehetetlen karperec.

  Hátrál egy lépést, mint aki retteg. Nem tőlem fél, inkább engem félt, pedig tudom, hogy sosem bántana. Hogy bebizonyítsam a bizalmam, megszüntetem a kettőnk között tátongó távolságot, és akárcsak Jess a bejáratnál, én is ugyanazt a levegőt lélegzem be, amit Golyó.

- El akartad egyáltalán mondani? – Derek hangja halk, szinte meg sem hallom, csupán egy-egy elcsípett szóból feltételezem, mit akar kérdezni. Az őszinte válasz egy hatalmas nem lenne, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megformáljam ezt a három betűt. Nem akarom megbántani, mert Carmen és Liam mellett ő az egyetlen ember, akiben megbízom, és aki megbízhat bennem. Szükségem van a barátságára.

- Nem találtam a megfelelő alkalmat – olyan könnyen hazudok, mint ahogy levegőt veszek, és a legrosszabb, hogy nem érzek bűntudatot. Pedig a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem helyes, Derek igenis megérdemelné az igazságot.

- Miért döntöttél így? – Nem tudom; mondanám, a szavak azonban a torkomra fagynak. Idegesen figyelem az öltöző bejáratát, de senki sem jön utánam, senki sem figyel. Senki sincs, aki kimenthetne, így nem tudok elmenekülni. A fejem a földre szegezem, a szemeim a feketére lakkozott körmeimet bámulják, hibákat keresnek, és meg is találják azokat. Az egyik kislábujjamon például nincs festék, ugyanis tegnap este belevertem Liam ágyának szélébe és pillanatok alatt lepattogzott. A fiú mosolyának emléke megrészegít, így megszédülök és kénytelen vagyok a falnak dőlni, mert nem szeretnék a padlóra zuhanni. Derek előtt semmiképp.

- Rendes állást kell találnom. Szörnyi kedvéért – ezúttal nem hazudok, bár tisztában vagyok vele, hogy ez az állítás több helyen is sántít. Sophie ugyanis nem tudja, hogy hol dolgozom, így nem is zavarja. Ráadásul a késői munkaidőnek hála sokat vagyunk együtt, így szinte sosincs egyedül, sosem magányos. Egy másik munkahelyen már nem lenne ilyen könnyű összeegyeztetni a mindennapokat.

- És Liam kedvéért? – Derek kérdése váratlanul ér, és semmi kétség, ha innék, gondolkodás nélkül arcon köpném, így viszont csak az erőltetett köhögésen tükrözi a döbbenetem. Az arcom pillanatok alatt elszíneződik, a fejem a piros ezernyi árnyalatában tündököl, de nem azért, amiért az előttem álló fiú hiszi. Nem pironkodom, sokkalta inkább dühöngök.

- Hogy jön ide Liam? – kérdezem nyersen, szinte köpöm a szavakat. Az előbbi szédelgés teljesen elpárolog, így ellépve a faltól, összeszorított ujjakkal nézek farkasszemet Derekkel, aki erre elhúzza a száját. Az arcán több eltérő, egymással összeegyeztethetetlen érzelem díszeleg. Harag, szégyen, csalódottság, keserűség, megvetés. Nem rejti el őket, sőt! Szánt szándékkal hagyja, hogy felismerjem az összeset.

- Nem csak Carmen ismer – suttogja, és megszüntetve a kettőnket elválasztó csekély távolságot, a kezei közé fogja a hajlakktól nehéz tincseimet. Az ujjai gyengéden játszadoznak a fürtjeimmel, majd vesz egy mély levegőt, és közelebb hajol. A tenyere ezúttal az arcomra csúszik, a hüvelykujjai a szemeim alatti vékony bőrt simogatják. Eláll a lélegzetem.

- Mit csinálsz? – kérdezem. A hangom természetellenesen rekedt, mintha a vágy eluralkodna a testemen. Nem értem, mi történik. Derek a barátom. Akkor mégis miért koccannak össze a térdeim, és miért liftezik a gyomrom?

  Golyó keserű mosolyra húzza száját. Nem néz a szemembe, a tekintete egészen mást figyel; az enyhén elnyílt ajkaimat.

- Elbúcsúzom.

  Derek ajkai hozzásimulnak az enyémekhez és a finom nyomás hatására hagyom, hogy a nyelve utat törve magának, táncra keljen az enyémmel. A csókja összehasonlíthatatlan az előző éjszakával és minden mással, amit addig ismertem. Keserű és fájdalmas, de furcsa mód nem tör le.

  Csak most értem meg igazán, mi a leírhatatlan boldogság.