Sziasztok :)
Ezt a fejezetet borzalmasan nehéz volt megírni, épp ezért kicsit talán rövidebb is, mint a megszokott, de remélem, ennek ellenére elégedettek lesztek a tartalmával. Örömmel fogadok minden negatív és pozitív véleményt, amennyiben emberien van megfogalmazva.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki az elmúlt tíz napban megajándékozott egy díjjal, hagyott pár sort a fejezet alatt vagy megnyomta a pipát az elolvastam résznél. Borzalmasan sokat jelent a támogatásotok, el sem tudjátok hinni, mennyire.
Kicsit fáradtan sikerült átolvasnom a részt (az újdonság kedvéért), így előfordulhatnak benne hibák, amelyekért előre is elnézést kérek, én mindent megpróbáltam...
Kellemes hetet! Kitartást a sulihoz :)
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
ui.: a napokban megnyitotta kapuit egy új Árnyvadászos történetem, ha bárkit is érdekelne, nézzen be nyugodtan.
ui.: a napokban megnyitotta kapuit egy új Árnyvadászos történetem, ha bárkit is érdekelne, nézzen be nyugodtan.
Lana Del Rey |
/Skyler Malone
Az, hogy tudod, az élet mindenki számára
véges, nem jelenti azt, hogy tisztában vagy vele, mennyire értékesek a másodpercek,
amelyeket a szeretteiddel tölthetsz. Az, hogy tudod, egyszer mindenki meghal,
nem jelenti azt, hogy képes leszel feldolgozni, amikor majd egy számodra fontos
ember távozik el az élők sorából. Mert amíg nem jön el az ideje, addig senki
sem veszi komolyan a halált. Mert amíg nem jön el a te időd, addig azt hiszed,
„veled sosem történhet meg ekkora szerencsétlenség”.
Liam kocsijában ülve, némán figyelem az
esőcseppek játékát, mintha az idő megállt volna egy órával korábban, pedig a
neonfényű kijelzőre nézve tudom, hogy ez nem fedi a valóságot.
-
Elmondanád végre, mi történt? – Liam hangja halk, és még annak ellenére is
empatikus, hogy tönkretettem mindent, amit a mai estére szervezett, kezdve a
méregdrága öltönyével, amin jelenleg egy méretes folt éktelenkedik. A vörösbor
enyhén rózsaszín mintákat kreál a hófehér anyagra. Ahogy üveges szemmel
mustrálom, szinte látom, hogy másodpercről másodpercre növekszik.
-
Nem tudom – válaszolom lemondóan, egész idő alatt az alsó ajkamat harapdálva. A
vérem ellepi a szám és végigmarja a torkomat. Ha nem lenne olyan hideg,
gondolkodás nélkül letekerném az ablakot és kiköpnék rajta, ugyanis a só és a
vas különleges keverékétől felfordul a gyomrom. - Csak… - rám nem jellemző mód
a szavak a torkomon akadnak, és hiába öklendezek, képtelen vagyok normálisan
befejezni, amit elkezdek, így lehajtom a fejem és ismételten lehunyom a
szemeimet. A sötétség segít, ellazít. - Csak siess, oké?
Őszintén remélem, hogy ennyi információ elegendő
lesz neki, de ahogy lelassul a kocsi és kattan a váltó, már tudom, hogy nincs
ekkora szerencsém.
-
Ki került kórházba? – a mellettem ülő énekes még mindig nyugodt, ami rólam már
nem igazán mondható el. A szoknyába bujtatott lábaim fel-le járnak, ritmustalan
ütemet diktálva az ujjaimnak, melyekről már percekkel korábban lerágtam a
körmeimet, és most az üveggel játszadoznak. Még sosem féltem ennyire, még sosem
voltam ilyen bizonytalan.
-
Liam! – nyöszörgöm magatehetetlenül. Mindketten tudjuk, hogy ha tovább
próbálkozik, kénytelen leszek elmondani neki az igazságot, ahogy azt is, hogy
akár magamra is hagyhatna. Mégsem követelőzik, helyette lesajnálóan méreget,
mint aki a lelke mélyén már tisztában van az igazsággal.
-
Rendben.
Ahogy ténylegesen zöldre vált a jelzőlámpa,
Liam egyesbe teszi a kocsit és rálép a gázra, ezzel gyorsabb tempót diktálva a
gépezetnek. Nem beszélünk többet; ő nem kérdez, én nem válaszolok, és ez pont
így jó. Nem tudnám megformálni azokat a szavakat, amelyek elözönlik az elmém. Szörnyi, baleset, eső, a szüleim, temetés, Nathan,
áruló, bukott, halál, vég, szerencsétlen…
Mire elérünk a
kórházig, szabályosan véresre kaparom az alkarjaimat, pedig Liam többször is
szól, hogy abba kellene hagynom. A recésre rágott körmeim azonban mélyebb sebet
hagynak, mint bármely igényes manikűr, így a vörös minden árnyalata
megtalálható a világos felsőmön. Az alvadt vér illata ellepi az orromat.
Még csak az eszembe sem jut, hogy fel
kellene vennem a kabátomat, ugyanis a láz és a megfázás a egyszeriben eltörpül,
jelenleg a húgom a legfontosabb. Ha a biztonsági öv nem rántana vissza,
gondolkodás nélkül kiszállnék az anyósülésről, ezzel tömegkarambolt okozva egy forgalmas
útszakaszon; majdnem megölöm magam a figyelmetlenségemmel, így viszont életben
maradok és az autók is továbbhaladnak.
-
Sky! – Liam a csuklómra tekeri az ujjait, majd egy könnyed mozdulattal önmaga felé
fordít, így az arcom durván nekicsapódik a mellkasának. Az eső pillanatok alatt
eláztatja a ruhámat, a textília úgy tapad a testemhez, mint egy második
bőrréteg, míg a csutakos hajszálaim a számban keresik a megnyugvást. Most
mégsem érzek késztetést arra, hogy az útjukba álljak.
-
Hagyj! – kiabálom torkom szakadtából. A hangom megremeg, ahogy kiszakítom magam
az esetlen öleléséből. Leírhatatlanul irritál a közelsége. Fáj belegondolni,
hogy mennyi minden megváltozhat egyetlen telefonhívás miatt. Eddig ő volt a
bástyám, a horgony, ami az épelméjűség határán tartott, most pedig megőrülnék,
ha csak egy másodperccel is tovább mellette kellene maradom.
Felhúzott orral fordítok hátat. Szótlanul
menetelek a kivilágított bejárat felé, ahol egymást váltogatják az aggódó
látogatók és a megkönnyebbült hozzátartozók.
Ahogy a cipőm sarka hozzáér a nedves
talajhoz, a pocsolyák felfogják a koppanás hangját. Elnyomják. Felemésztik. Így
csak Liam közeledését hallani, én mintha nem is léteznék, pedig a torkomat
összeszorító gombóc gondoskodik róla, hogy tudjam: igenis élek.
Botladozva fordulok hol jobbra, hol balra, és
ezt addig ismételgetem, amíg a tekintetem meg nem akad egy szabályos kör alakú
pulton, ami mögött három kék köpenyes nő sürgölődik. A hirtelen zivatar miatt
rengeteg baleset történt, a váró tele van emberekkel, mintha csak Karácsony
lenne.
-
Jó napot, Skyler Malone vagyok – lépek oda az egyik nőhöz, aki hümmögve
hallgatja a bemutatkozásomat. Göndör haja szoros kontyban pihen a feje tetején,
mintha csupán egy másodperce készítette volna, pedig a szemei alatt éktelenkedő
sötét karikák biztosítanak róla, hogy ez lehetetlen. Már órák óta megállás
nélkül dolgozik, és bizonyára a háta közepére sem kíván, mégis meghallgat, mert
ez a dolga. - Innen telefonáltak alig negyven perce egy autóbaleset miatt?!
Moira – legalábbis ez a név áll a ruháján –
rám emeli seszínű tekintetét, miközben az ujjai fürgén csapkodják a megkopott
klaviatúrát. A szemöldökei lekezelően magasra szaladnak, miközben a szóban
forgó balesetről érdeklődöm, mintha csupa ostobaság hagyná el a szám, és ez
talán tényleg így van. Szemmel láthatóan nem csak egy kocsi sodródott le az
útról, nem tudhatja, melyikről beszélek, főleg, hogy ezzel még én sem vagyok
tisztában.
Némán várakozom, miközben Liam mellém ér és a
vállamra fekteti a tenyerét. Tudom, hogy csak jót akar, és épp ezért nem kiabálok
vagy taszítom el magamtól.
-
Azt mondta, Malone? – helyeslően bólintok, de a nő egy másodpercre sem néz fel
a képernyőről, így nem látja. Kénytelen vagyok szólásra nyitni az ajkaimat.
-
Igen – hadarom. A hangszálaim egymáshoz dörzsölődnek, amitől a hangom irritáló,
már-már taszító, akár a kréta, ami végigkarcolja a frissen festett táblákat. -
A húgom is az autóban volt. Hol találom? Melyik emeleten? Melyik kórteremben?
A kérdések kéretlenül törnek a felszínre, és
valahányszor válasz nélkül maradok, az agyam egy újabbat és egy újabbat kreál.
Csak ekkor döbbenek rá, valójában milyen keveset is tudok, a tudatlanság pedig
felemészt. Információk híján nem tudok reálisan gondolkodni.
-
Sajnálom, de egyik kórteremben sincs – válaszolja, mire azonnal felkapom a
fejem. Összeszorított ajkakkal, mereven várom a folytatást, miközben azért
imádkozom, bár sosem érkezne meg. - A kislányok a másodikon vannak, ő viszont
az alagsorban.
Az ajkaim elnyílnak, de a sikoly, ami
végigmarja a torkomat mégis néma marad. Mert nem érzek fájdalmat, csupán
tehetetlenséget.
-
Skye… - Liam az utolsó pillanatban kapja el a testem, ha akár csak egy
másodpercet is késlekedne, a padló végleg eltűnne a talpaim alól. Így azonban
állva maradok, habár egyedül Payne tart, én ugyanis már nem vesződöm
ilyesmivel. A karjaim tehetetlenül lógnak a semmiben, nem kapaszkodnak többé.
Szörnyi nélkül nincs, ami megvédene a szakadéktól. Se háló, se korlátok. Nem
marad más, csak az üresség.
Az emberek ide-oda szaladgálnak a
földszinten, senki sem figyel, mindenki a szeretteivel törődik, vagy törődne,
ha nem állnék az útjában. Moira sietve áll fel az asztaltól, a görgőknek hála a
szék nekigurul egy kisebb szekrénynek, amiben az aktuális iratokat tartják,
majd felnyitja a pult egyik felét és kilép a türelmetlenkedők közé.
-
Minden rendben, hölgyem? – kedvesen megsimogatja a lapockáimat. Pontosan azokat
a pontokat érinti, amitől normális esetben könnyedén megkönnyebbülnék, de így,
hogy folyamatosan a kishúgom hiányára gondolok, egyszerűen már semmi sem
segít. Képtelen vagyok megnyugodni addig,
amíg nem láthatom legalább még egyszer. Leírhatatlanul nagy szükségem van rá.
-
Hogy minden rendben van-e? – kérdezem hisztérikusan, a könnyeimmel küszködve.
Félek, ha akár egynek is hagynám, hogy utat törjön magának, akkor a többit sem
tudnám megfékezni, egynél ugyanis sosincs megállás. - Maga szerint úgy nézek
ki, mint akivel minden rendben van? – a kezeimet a magasba emelve rázom le
magamról az idegen érintését, majd Liamét is, aki értetlenkedve figyeli a
mozdulataimat. Azt, ahogy remegve végigszántom a hajamat, és ahogy az
ujjbegyeim megráncigálják a hajhagymáimat, melyek közül pár gyengébb a
tenyeremben marad. - Én csak látni akarom a kishúgomat, ennyi az egész! –
durván rácsapok a pultra.
Mindenki minket néz.
-
Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen állapotban… - Liam elhúzott szájjal
figyeli, ahogy összeszorítom az ujjaimat, ahogy megremegnek a karjaim, és ahogy
összepréselem az ajkaimat, amiket már a kocsiban véresre rágtam. Ismer és
tudja, hogy legszívesebben verekednék, épp ezért megfogja Moira kezét és a háta
mögé rántja. Megmenti őt, mert engem már nem lehet. És ezzel mind a ketten tisztában
vagyunk.
-
Látni akarom! – sziszegem, miközben megpróbálom figyelmen kívül hagyni, ahogy
rám néz. Csalódott.
Csukott szemmel számolom a másodperceket.
Minden páratlannál veszek egy hatalmas lélegzetet, és ezt addig ismételgetem, amíg
el nem jutok a tízesig és ki nem fújom az összeset.
-
Rendben, kérem, kövessenek! – Moira kérésére alig észrevehetően bólintok, majd
csendben követem. A cipőm hangos kopogása belevész az emberek kreálta zajba,
mégis fülsüketítő a maga torz módján, amit ezúttal csupán én hallok. A falak szörnyi nevét ismételgetik.
-
Sky, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – Liam hangja halk, gyengébb, mint
egy suttogás és én is csak azért értem, mert a liftre várva egészen közel hajol
az arcomhoz. Az ajkai megcirógatják a fülcimpám, amitől kiráz a hideg. Nem a
gusztustalan módon, ahogy a Pink Pleasure vendégeitől, de nem is érzékien,
ahogy az elmúlt napokban. Egyszerűen csak összerándulok, mert nem tudom
elviselni a közelségét. - Ha akarod, majd én megnézem. Te nyugodtan maradj itt
és igyál valamit.
Kétkedve hátrálok, míg a tekintetem
színpadiasan végigvezetem a zöldre festett folyosón. A fehér csempékkel
díszített fal mellett két gigászi automata áll, az egyik zöldségeket a másik
gumicukrokat árul, hisz fő az egészség.
-
Látsz itt vodka-automatát? – kérdezem gúnyosan. Ha nem lennék olyan feszült,
most minden bizonnyal mosolyognék a saját viccemen. Liam talán még akkor sem
találná tréfásnak. - Mert én sem. Akkor pedig nem iszom.
-
Erre!
Észre sem vesszük, de időközben megérkezik a
lift, ami pillanatok alatt zsúfolttá válik, így már csak ránk vár. Sietve,
szinte futva teszem meg a hátralévő métereket, a vállam durván nekicsapódik
Liam mellkasának, amikor szánt szándékkal nekimegyek, ezzel megpróbálva
maradásra ösztökélni. Igazából nem is értem, miért van még mindig mellettem, amikor
semmi köze sincs szörnyihez.
A betolakodó betegek és látogatók miatt csak
egy hatalmas kerülő után érkezünk meg az alagsorba. A szívem szabályosan
összeszorul, ahogy kinyílik az ajtó és megpillantom azt a rideg szürkeséget,
amit a festetlen falak árasztanak önmagukból. Természetellenes üresség
keletkezik a mellkasomban, ahogy azokra az undorító zöld csempékre gondolok, melyekkel a gyerekosztályt díszítik. Szörnyi is megérdemelné ugyanazt a
visszafogott, lepukkant fényűzést.
Leszegett fejjel, lassan sétálok, miközben azon
gondolkozom, hogyan tovább, jóllehet a jövőn elmélkedve nem látok mást, csak
ürességet. Reménytelenséget. Depressziót. Dühöt. Tehetetlenséget. Magányt.
Megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a
kézfejemre hullik egy langyos, kövér könnycsepp. Sírok, pedig gyűlölök sírni,
most ráadásul mindenki látja, mennyire gyenge vagyok. Hogy mennyire félek az
egyedülléttől, attól, hogy többet már sosem süthetek palacsintát a világ
legcsodálatosabb kistestvérének.
Képtelen vagyok szembenézni a valósággal.
Megállok, és velem együtt az idő is megdermed
egy végtelen pillanatra.
A szüleimre gondolok és Sophie első
szülinapjára, amire már ő is boldogan emlékezett vissza. Az egész napot a
családdal töltöttük, még Nathan is, akinek akkor már barátnője volt, és aki épp
moziba vitte volna a szerelmét. Sütit készítettünk, rajzoltunk és nevettünk.
Édes Istenem, annyit nevettünk…
Liam erőltetett köhögése visszarángat a
valóságba. Oda, ahova már soha többé nem akarok visszatérni. Mert mind
halottak. Mindenki, akit szerettem halott. Az anyukám, az apukám, a kishúgom.
Nincsenek többé, csupán a lyuk, amit a hiányuk okoz, és amit képtelen vagyok
befoltozni. Hogyan élhetnék nélkülük, nélküle, amikor ő volt a fény, ami
beragyogta a mindennapjaimat?
Túl késő.
Payne a kezeibe fogja az arcomat és egy lágy
puszit nyom a homlokomra. Ezzel biztat, és teljesen igaza van. Látnom kell.
-
Biztosak benne? – kérdezi a nő az ajtóban ácsorogva. A kezei már a kilincsen
pihennek, de az ujjai még nem nyomják le, mert nem tudja, végül képesek
leszünk-e átlépni a hullaház küszöbét. Ez megnyugtat, a viselkedése ugyanis
megmutatja, hogy nem én vagyok az egyetlen hozzátartozó, aki elbizonytalanodik
a szürke falak láttán.
Végül egy bólintással jelzem, hogy mehetünk.
Már úgyis mindegy. Már minden mindegy.
Moira együttérző mosolya olyan, mintha egy
élesre fent pengét döfnének az oldalamba és megforgatnák bennem. Képtelen
vagyok elhinni, hogy képes ilyesmire, pedig ez a munkája, bizonyára már hozzászokott
a halottak jelenlétéhez. A halál jelenlétéhez.
-
Csinálja már! – könyörgöm, mert nem vagyok biztos benne, hogy akár egy
másodperccel is tovább bírom a gyógyszerszagú helyiségben, ami szabályosan
fojtogat. Moira kezei megremegnek a hangomtól, amit felerősít a némaság, ennek
ellenére ugyanolyan lassan folytatja az előkészületeket, mint ahogy eddig
csinálta.
Komótosan végigsétál a fémes asztalok
mellett, néha-néha megnézi a lábujjakra aggatott bilétákat, de sosem emeli le a
takarókat, amik megvédik a hullák személyazonosságát. Szeretném hinni, hogy
ezzel minket oltalmaz, a lelkünket egy esetleges traumától, amit a kifordult
belek látványa okozna. Ahogy abban is szeretnék hinni, hogy ha megcsípem magam,
akkor felébredek.
Régen, amikor anyu még élt, mindig azt
mondta: „Drágám, nincs semmi baj, jó
ember vagy, a jó emberekkel pedig csupa jó dolog történik.” Nem értem, hogy
tévedhetett ekkorát. Nem abban, amit a jó emberekről mesélt, hanem abban, amit
rólam gondolt.
-
Istenem! – sikoltozva fordítom el az arcomat, pedig a könnyeimtől amúgy se
látok mást, csupán foltokat. Fakó csokoládét, ami göndörödő tincsekben omlik a
kishúgom sápadt vállaira. Kéklő áfonyát, ami a máskor cseresznyeszín ajkait
takarja. - Ne, nem, nem! Drágám, drágám, kérlek – a könnyeim belefolynak a
számba, majd végigfolynak az államon. Az, hogy tudtam, Sophie meghalt, és hogy
látom, szörnyi mellkasa nem mozog a maga megszokott módján, határozottan nem
egy és ugyanaz. A földre esem. - Édes Istenem, kérlek ne.
A kezeimmel megszorítom a fémes asztal egyik
lábát, és úgy ölelem, mintha az életem múlna rajta, vagy legalábbis az
épelméjűségem. Olyan szürreális, ha belegondolok, hogy alig két órája még egy
flancos étteremben ültem. Boldog voltam, mert minden tökéletes volt, most pedig
kibaszottul nem az.
Meg kellett volna védenem.
-
Nagyon sajnálom – zokogom, miközben hol előre, hol hátra dülöngélek egy olyan
világba ringatva magam, ahol nincs fájdalom, pedig igazából ez sem fáj. Fizikailag
teljesen ép vagyok, ha nem veszem számításba az alkaromat, amin hosszú,
sötétvörös csíkok éktelenkednek; a gyengeségem jelei.
Liam leguggol mellém, és óvatosan az állam
alá csúsztatja az ujjait ezzel szemkontaktusra kényszerítve. Nem tudom nem a
földet bámulni.
-
Gyere, menjünk fel! – kérlel, mintha ez olyan egyszerű lenne, pedig
valahányszor lecsukom a szemem őt látom, ahogy mosolyog. Hiába búcsúztam el
tőle, amikor elengedtem a barátnőjéhez, úgy érzem egy évtized is kevés lenne
ahhoz, hogy elégszer elmondjam, mennyire szeretem. És már nem mondhatom soha
többé. Úgy nem, hogy azt ő is hallja.
-
Nem hagyom itt! – tiltakozom, amikor a kezeivel finoman megfogja a karjaimat és
megpróbál felrángatni a földről. Amennyire csak tudom, megnehezítem a dolgát,
így attól sem rettenek vissza, hogy a fogaimmal beleharapjak a vállaiba. Ott
rúgom, ahol érem, akár egy hisztis kisgyerek. Mert már nem tudok felnőttként
gondolkozni. Épp ez a baj, hogy sosem tudtam elég felelősségteljesen
gondolkodni. Miattam halt meg Sophie is.
-
Nem tehetsz mást – suttogja, hogy csak én halljam, pedig engem már rég nem
érdekel Moira jelenléte.
-
Hagyj békén! – úgy üvöltözöm, mint egy sakál, és ha szörnyi látna, biztosan
megijedne tőlem, ugyanis a szemeim már most kétszer akkorák, mint általában.
Fogalmam sincs, hogyan fogom elmondani a bátyámnak, hogy mekkorát hibáztam,
amikor elvettem tőle. Halvány lila gőzöm is, hogyan állhatnék egyáltalán elé
ezzel a hírrel, amikor eleve megvet az árulásomért. Sophie halála
megbocsáthatatlan. - Ne érj hozzám!
-
Baleset volt – motyogja az arcomat simogatva, amitől elönt a düh. Miért nem érti, hogy nincs szükségem a
szánalmára? Miért nem fogja fel, hogy valahányszor rá nézek, csak a saját
hibáimat látom? Könyörögve kúszok távolabb, Liam mégis követ, így egy
óvatlan pillanatban kétségbeesetten magamra rántom az egyik takarót, ami
sötétségbe borítja az egész világot. Mintha megvakulnék, semmit sem látok.
Kapálózva fuldoklok.
Végül valaki megkönyörül rajtam és leveszi
rólam, a világ mégsem billen a helyére.
-
Az, hogy engedtem a boldogságnak, óvatlanná tett – suttogom, szinte csak
magamnak, mégis úgy, hogy a jelenlévők is megértsék. Nem tudnám még egyszer
elismételni, és őszintén szólva nem is szeretném. Ha megtenném, az azt jelentené,
hogy újra találkozunk, márpedig amint átlépem a kórház ajtaját, Liam Payne mint
olyan, megszűnik a számomra. - Minden miattad történt! Miattam. Miattunk.
-
Ez nem igaz. – Liam lemondóan csóválja a fejét, de nem néz a szemembe, ami
bebizonyítja számomra, hogy mégsem tévedek akkorát. Legbelül ő is érzi a
felelősséget, és talán épp ez az, ami még itt tartja. A kezdetektől fogva
szörnyi tartott össze minket. Most, hogy többé már nem létezik, mi sem
létezünk.
-
El sem akartam engedni. Mondtam, hogy rossz ötlet – vádaskodom, mert azzal,
hogy őt hibáztatom, elkerülöm, hogy magamat okoljam. Egyszerűen nem élném túl,
ha rájönnék, pusztán én hibáztam. Képtelen lennék felállni, ha csak egyetlen
egy ember a szememre vetné, hogy minden miattam történt. Így nincs más hátra,
azt bántom, akit tudok és azzal, amivel tudom. Mert egyedül képtelen vagyok
felelősséget vállalni a történtekért. Azért, hogy megöltem a testvéremet.
-
Nem tudhattad – magyarázza széttárt karokkal, ám a kezei hamar a combjához
csapódnak, ahogy felfedezi a vonásaimban megbújó vádakat. Pedig a lelkem mélyén
tudom, hogy igaza van. Egyikünk se tudhatta biztosan, hogy ez fog történni, a
balesetekben már csak ez a szép. A véletlenszerűség. Nem szándékkal gyilkol,
nem keres okokat. Elviszi azt, aki a legártatlanabb, aki rossz időben rossz
helyen tartózkodik.
-
De tudtam! – makacskodom, miközben nagy nehézségek árán, de állásba tornázom
magam. Ha Moira nem segítene, megint felforgatnám a helyiséget, jóllehet
egyáltalán nem áll szándékomban megzavarni a halottak nyugalmát. - Tűnj el,
egyedül akarok lenni. Tűnj már el! – ordibálom, míg a kezemmel a kijárat felé
mutatok.
-
Sky…
-
Takarodj ki! – ismételem, ezúttal sokkalta erélyesebben, nem mintha lehetséges
lenne. Liam azonban megérti, és többé nem szabadkozik. Elhúzza a száját,
megsimogatja Sophie felkarját, mintha csak aludna, majd elfordul, és többé nem
néz vissza.
Tudom, mi az a gyász, nem egyszer átéltem
már. Először a nagyszüleit veszíti el az ember, majd a szüleit, őket pedig
rendre a barátok követik. Szörnyit sosem kalkuláltam be. Talán ezért nem tudom
megemészteni. Ez egyszerűen nem fair!
-
Szörnyi… - a könnyeimmel küszködve hajolok Sophie sápadt arca felé, egy
pillanatig olyan, mintha mosolyogna. A soron következő emléktől újra eltörik a
mécses…
Sírok! Még mindig nem akarom elhinni, hogy tényleg elhunyt. Még mindig reménykedek benne, hogy ez csak egy álom, de akkor átgondolom, hogy semmilyen arra utaló jel nem volt, hogy az lenne, szóval olyankor a remény elhal egy kis ideig, de aztán ismét fellángol, mert tényleg képtelen vagyok elhinni. Ő volt a kedvenc szereplőm, ő jelentette a boldogságot Sky-nak, és nélküle semmi nem lesz olyan amilyen volt.
VálaszTörlésMég mindig nagyon jól írsz, teljesen bele tudtam élni magamat, ezért is volt az, hogy sírtam! Remélem nem sokára olvashatom a következő részt, és meggyőződhetek arról, hogy igazam volt az elméletemmel. Hihetetlen vagy, csak így tovább.
Drága Katám!
TörlésFogalmam sincs,mit mondhatnék... talán csak annyit, hogy remélem nem sírtál igazából - bár hazudnék, ha azt mondanám, nem venném bóknak, hogy sikerült átadnom a megfelelő érzéseket. Sajnálom, hogy már nem tudsz reménykedni abban, hogy mindez pusztán egy álom volt... de igazat kell adnom, egyetlen jel sem volt, ami arra utalt volna, hogy ez nem a valóság. Sophie nekem is az egyik kedvenc szereplőm... fura volt kiírni a történetből, de mindenképp szükségszerű! Ahogy te is mondtad, mostantól semmi sem lesz ugyanolyan... épp ez a lényeg,
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy folyamatosan itt vagy nekem és támogatsz, a bókjaidról nem is beszélve (kicsit szemétnek is érzem magam, amiért az utóbbi egy hónapban szinte semmit sem írtam.. ezt majd igyekszem pótolni). Nagyon imádlak! <3
Millio puszi Xx