Number Twenty-one × Just a dream

Sziasztok :)
Először is, szeretném megköszönni az előző fejezet alatt hagyott sorokat, és hogy még mindig itt vagytok annak ellenére, hogy voltam olyan gonosz és megöltem az egyik legkedvesebb karaktert... remélem mire befejeződik a történet (ezzel együtt öt rész) megértitek, miért volt szükségszerű ez a fordulat.
Szeretnék mindenkinek kellemes és pihenésben gazdag hétvégét kívánni, ne felejtsétek el,  hogy hétfőn nincs iskola (végre!).
Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást!
Millio puszi Xx

Sam Tsui feat. Christina Grimmie

/Liam Payne

  Forog az egész világ, és valahányszor összezárom a szemeimet, csak rosszabbá válik, így kénytelen vagyok megkapaszkodni az első masszív tárgyban, ami a kezeim közé akad, vagyis a csapban, aminek jeges érintése megborzongatja a végtagjaimat. A fejem lomhán esik a vállaim közé, a testem pedig meggörnyed az erős koncentrációtól, jóllehet csupán az egyensúlyomért harcolok.

  Úgy veszem le magamról a ruháimat, mintha semmi dolgom sem lenne, mi több, mintha az enyém lenne a világmindenség minden ideje, pedig ez nincs így. Sőt! Úgy érzem, lassan kifutok az időből, a világ pedig ismételten darabokra esik.

   Férfiatlan könnyekkel küszködve állok be a zuhany alá, ezért csukott szemekkel, kizárólag az emlékeimre hagyatkozva tekerem el a megfelelő karokat. A tűzforró víz pillanatokon belül végigmarja a bőrömet, ezért ösztönösen enyhíteni szeretnék a fájdalmon, végül mégis hagyom, hogy a gravitáció lehúzza a karjaimat, ugyanis a fizikai kín elfedi a lelkit. Szörnyi hiánya leírhatatlan, pedig szinte alig ismertem.

  A testem összerezzen a bejárati ajtó hangjára, a hangos csattanás olyan, akár milliónyi tűzijáték idegtépő pattogása, mégis örülök neki, mert ez azt jelenti, hogy nem vagyok egyedül.

  Ennek ellenére nem sietek el semmit, akadozott, esetlen mozdulatokkal állok lábujjhegyre, hogy könnyebben elérjem a rácsozott tartóba pakolt tusfürdőt. A sötétzöld, gél állagú anyag első érintésre kellemesen hűvös, de ahogy összedörzsölöm a tenyereimet, elveszíti a színét, kifakul és habossá válik. Az orromat megcsapja a mentol utánozhatatlan illata, és bár nem érzem magam tisztábbnak, újra és újra magamra kenek egy keveset a levéldarabkás tusfürdőből. A végére már a körmeimmel kaparom le magamról a mocskot, ami talán sosem létezett.

  Amikor elzárom a vizet, egy másodpercre megszédülök, így a csempének nyomom a homlokom, miközben a kezeimmel a hasamon keletkezett mély csíkokat simogatom. Anyu szerint a legrosszabb napja annak, hogy szeretsz valakit, a nap, amikor végleg elveszíted. A tény, hogy Sophie nélkül Skyler ismételten ellök magától egyszerre ironikus és lehangoló. Hisz ő volt az, aki a tudtán kívül, de ráébresztett, hogy Danielle árulása koránt sem akkora katasztrófa, mint azt az elején hittem. Hogy tudok nélküle élni, hogy élhetek nélküle.

  És most újra egyedül vagyok.

  Úgy szállok ki a kabinból, mint egy élőhalott, és a tükörképem arcának sápadtsága csak megerősíti mindezt. A szemeim alatt éktelenkedő karikák olyan lilák, akár szörnyi élettelen testének merev ajkai. Gyorsan meg is rázom a fejem, még mielőtt a tegnap este rémképei eluralkodhatnának az elmém felett, de nem segít. Sophie sötét haja, akár egy kegyetlen démon, itt lebeg körülöttem, felfalva az aurám.

  De aztán eszembe jut, hogy egy örökkévalósággal ezelőtt valaki becsapta maga mögött az ajtót, ezért megszaporázom a mozdulataimat. Megborotválkozom és megmosom a fogam, hogy elfedjem azt az érzelmi roncsot, aki igazából vagyok. Mert ha az ember jól néz ki, ha nevet, ha viccelődik, sosem kérdezik meg tőle, hogyan érzi magát. Ha nem kérdeznek rá, nem kell kimondani. Ha nem mondom ki, már nem is olyan valóságos.

   Többször is megtorpanok, mielőtt elérnék a nappaliig, ahol az ajtókeretnek dőlve keresem a váratlan látogatót. Miközben a szemeim ide-oda járnak, összefonom a karjaimat, amitől a bőröm durván hozzásimul a fekete pólómhoz, ennek ellenére gondosan ügyelek rá, hogy az anyag ne csússzon fel, mert nem szeretném, hogy bárki is lássa a sérüléseimet, amiket öntudatlan, de önmagamnak okoztam.

- Elmondod, mi történt? – Niall hangja meglepetésként ér, igazság szerint ő az utolsó, akire számítok. Így hát egyszerűen csak kikerülöm, és figyelmen kívül hagyva a jelenlétét, elindulok a polcos szekrények felé, valami édes reményében.

- Nem tudom, mire gondolsz – motyogom a különböző csokoládék között válogatva. Minden egyes tábla után egyre kevésbé vágyom az ízére, végül mégis kiválasztok egy nugátosat, amit aztán gyermeki mohósággal szabadítok meg a csomagolásától. Mivel tegnap este maximumra tekertem a termosztátot, melegebb van, mint nyáron, a kockák épp ezért nyúlósak, szinte szétfolynak, ahogy hozzájuk érek. Jobb ötlet híján a számhoz emelem a műanyag papírost és kinyújtott nyelvvel egyszerűen lenyalom az édességet, ami így egészen beteríti az arcomat.

- Erre a hat doboz sörre és a megkezdett vodkára, amihez láthatóan elfelejtettél narancsot venni – Niall elhúzott ajkakkal dobálja a szemetesbe a szóban forgó dobozokat, majd a magasba emelve az üveget, többször is meglengeti a levegőben. Az alján ott fodrozódik a seszínű alkohol, aminek már pusztán a látványától összeszorul a gyomrom. Határozottan rossz döntés volt a könnyebb utat választani, de Skyler szavai nem hagytak más lehetőséget. Felejtenem kellett.

- Semmi – motyogom elgyötörten. Ahogy beletúrok a hajamba, a vizes szálak hozzátapadnak a bőrömhöz, az ujjaim pedig összeakadnak a lehetetlen mozdulatoktól. Úgy döntök, inkább leülök az egyik magasított székre, mielőtt hülyét csinálva magamból a földre rogynék a természetellenes fájdalomtól. Nem kellene ennyire megérintenie szörnyi halálának, hiszen alig találkoztunk, de a szőkeség vádjai elérik, hogy képtelen legyek lehunyni a szemeimet anélkül, hogy ne látnám magam előtt a fiatal lány intelligens vonásait. Ő lett az én keresztem.

- Ha kell, szíves örömest visszanyomlak a zuhany alá. – Niall összeszedi a padlóra dobott, félig üres, félig összenyomott dobozokat és az összeset a szemetes mélyére száműzi. Még csak meg sem fordul a fejemben, hogy segíthetnék. - Nem tetszett az étterem? – kérdezi, miközben a válla fölött rám szegezi égszínkék tekintetét. Az íriszei lyukat égetnek a mellkasomba, mintha a bordáim közé hatolva kitépnék a szívemet. A mai nap folyamán sokadszorra, ismételten elszorul a torkom.

- Ha hiszed, ha nem, az volt a nap legjobb része – a nevetésem túl mű, túl erőltetett, Niall mégsem szól rám, nem kéri, hogy hagyjam abba, magamtól hallgatok el. Az egész olyan, mint egy rossz rémálom, amiből az ember legszívesebben már az első pillanatban felébredne. Egy sötét folyosón sétálok, ahol nincsenek fények, a démonjaim pedig halhatatlan szörnyek módjára kísértenek. A fülembe suttognak és a kétségbeesés szakadékának peremére csábítanak.

   A könyökeimet megtámasztom a masszív asztalon, az arcomat pedig a tenyereimbe temetem, így szuszogok. Akár egy élőhalott, célok nélkül létezem.

   Niall kihúzza az egyik széket és csöndben várja, hogy megszólaljak. Amikor mégsem teszem meg, egyszerűen megköszörüli a torkát és átveszi a szót.

- Hallgatlak – suttogja, miközben az egyik tenyerével megütögeti a lapockámat, mintha ettől minden könnyebb lenne, pedig semmi sem változik.

  A mai napig képtelen vagyok felfogni, az emberek miért gondolják úgy, hogy segít, ha kiadom magamból a fájdalmamat, miközben ezzel csupán annyit érnek el, hogy újra és újra felhánytorgatom a múltat. Végül mégis megköszörülöm a torkom és elnyílt ajkakkal újfent belekezdek a mesébe, ami bár sose kelt volna életre.

- Először összevesztünk a nyakláncon, amit Danielletől kaptam, aztán… - nem hagyja, hogy a végére érjek, túl kíváncsi ahhoz, hogy visszafogja a kérdéseit, melyek kétség kívül égetik a torkát. Mégsem tudom hibáztatni, fordított esetben valószínűleg engem is érdekelnének a legapróbb részletek.

- Milyen nyaklánc? – amikor abbahagyja a makogást és megismétli a legfontosabb kérdését, veszek egy mély lélegzetet és felemelem a fejem, így a szavaimat többé már nem torzítják el a tenyereim. Ám bármennyire is szeretném, képtelen vagyok szemkontaktust tartani az engem méregető fiúval, akinek a tekintete ismételten lyukat éget a homlokomba. Felhúzott szemöldökei kíváncsiságról árulkodnak, míg az orra körüli ráncok inkább a hitetlenkedését fitogtatják. A torkomban keletkező gombóc miatt úgy döntök, inkább megmutatom, miről is beszélek. A pólóm alá nyúlva, könnyedén előkapom a nyakláncot, ami most is a nyakamban díszeleg. - Te még mindig hordod? – Niall szemei szabályosan elkerekednek, dús szempillái már nem érnek egymáshoz, távolabb nem is lehetnének.

- Mi ebben olyan hihetetlen? Szeretem ezt a nyakláncot és mindenhez illik – motyogom, miközben durcásan visszagyömöszölöm a méltó helyére a fekete textília alá. Az érintése megnyugtat, és bár a hozzá kapcsolódó emlékeim közül jó pár szomorú és kiábrándító, mégis jókedvre derít. Az arcomon a nap folyamán először őszinte a mosoly.

  A sütő beépített órájának irritáló csörgésére összerezzenek, a hirtelen zaj teljes egészében megtöri a beszélgetést. Niall úgy pattan fel mellőlem, mintha az égvilágon semmi problémánk sem lenne, majd egy kék kockás kendőért nyúlva lehajtja a szerkezet ajtaját, így a csokoládé és a narancs illatának különös egyvelege pillanatokon belül ellepi a helyiséget. Egy egész tálcányi muffin landol a konyhapulton.

- Szereted? – kérdezi, miközben visszacsukja a sütőt, elzárja a gombokat és sorban lefejti a papírt a süteményekről. Nem néz rám, ami nagyban megkönnyíti a kommunikációt, így viszont nem tudom, kire gondol, hiszen a tekintete nem árulja el az érzelmeit. Ha elhúzná a száját, egyértelműen Skylerről beszélne, viszont ha az orrával fintorogna, nagy valószínűséggel Daniellere és a nyakláncra utalna a kérdés. Bármennyire is gáz, muszáj visszakérdeznem.

- Melyikükre gondolsz? – az egész egy ártatlan kérdésnek indul, szinte fel sem fogom, hogy ezzel mennyi mindent elárulok az utóbbi időben kialakuló kételyeimről, melyekről ezidáig senkinek sem beszéltem. Az egész akkor kezdődött, amikor a városban sétálva megláttam a göndör hajú lányt pár táncos társaságában. Nem beszéltünk és az egész nem tartott tovább egy lopott pillanatnál, mégis mindent megváltoztatott. Rá kellett jönnöm, hogy egy részemnek még mindig fontos, hogy még mindig nagy hatással van rám a jelenléte.

- Ha ezt kérdezni kell, akkor nem csodálom, hogy Skyler kiakadt – Niall megrázza a fejét, mint aki csalódott, és kivételesen még ezen sem tudok fennakadni, mert igaza van. Már a szakítás napján a Temzébe kellett volna dobnom ezt a medált, úgy, ahogy azt az eljegyzési gyűrűvel is tettem, vagy legalább visszaküldenem, ahogy a nálam felejtett CD-ket és ruhákat. A végén még elfeledkezve a jelenről egyszer csak azon kapom magam, hogy a múltban élek.

- Mindegy, hagyjuk - legyintek, és jobb ötlet híján úgy döntök, segítek Niallnek. Minél közelebb kerülök a gőzölgő édességekhez, annál jobban vágyom rájuk, de egyelőre az illatukkal is megelégszem.

- Mi volt a másik dolog? – már meg sem lepődöm rajta, hogy Horan nem éri be ennyivel, jóllehet a kezeim megremegnek a faggatózásától, hiszen ingoványos talajra merészkedik. - Elkezdtél valami mást is.

  Eleinte eszem ágában sincs válaszolni, így hát némaságba burkolózva feszegetem a muffinos papírokat. Munka közben több süteményt is tönkre teszek, így azokat egy külön tányérra pakolva szeparálom el a szép daraboktól.

- Meghalt – suttogom, amikor elfogynak a csokoládés-narancsos finomságok. A kezeim közé kapom a megpakolt tányért és meg sem várva Horan reakcióját, hátat fordítok az ír fiúnak, aki lefagyva figyeli a mozdulataimat.

  Szokásomhoz híven teljesen elnyúlok a puha bútordarabon, a kanapé szabályos kocka alakú matracai besüppednek a testsúlyom alatt. A süteményeket a hasamon pihentetve, kinyújtott nyelvvel kapok az üvegasztalra helyezett távirányító után, ám az túl messze van. Mégsem adom fel, ugyanis túl lusta vagyok ahhoz, hogy felálljak, ezért tovább próbálkozom.

- Skyler? Mégis mi történt? – Niall aggodalmas hangja az eszembe juttatja, miért is nem szeretek beszélni a problémáimról, de már mindegy, azzal, hogy kimondtam, cseszhetem az egészet. Elhúzott szájjal, mégis érzelemmentes arccal nyújtózkodom, szinte leesem a kanapéról, mire sikerül az ujjaim közé fognom a távirányítót, de nem bánom, mert a középső gomb megnyomásával könnyedén kirekesztem Niall további kérdéseit.

  Hosszú percekig nem történik semmi. Én a csatornák között keresgélek céltalan, ő pedig hitetlenkedve bámul, mintha egy szellemet látna, és ez tökéletesen megfelel, amúgy sincsenek túl nagy elvárásaim. Horan azonban máshogy gondolkodik. Egy váratlan pillanatban megpróbálja ellopni a távirányítót, és amikor a gyerekes próbálkozása kudarcba fullad, drasztikus módon a tévé elé áll.

- A húga – sziszegem megadóan, miközben beleharapok az egyik ízletes darabba. - Szerinte az én hibám.

  A csokoládé egyik pillanatról a másikra megkeseredik a számban, de kénytelen vagyok lenyelni, mást nem igazán tehetek.

- Már miért lenne a te hibád? – Niall végleg kikapcsolja a televíziót, ezt követően ráül a kisasztal tetejére és felhúzza a lábait, miközben a könyökeit megtámasztja a combjain. A feje a tenyereiben pihen, a szemei szánakozva méregetnek.

  Megrántom a vállaimat és ülésbe tornázom magam, mert hirtelen kényelmetlenné válik a fekvés. Arra a pillanatra emlékeztet, amikor Skye és én egymáson fekve néztük a Shark – Törvényszéki ragadozó című sorozatot közvetlen a tárgyalás előtt.

- Szörnyi nagyon el szeretett volna menni a barátnőjéhez, én pedig rábeszéltem Skyt, hogy engedje el – magyarázom heves gesztikulálások közepette. Csoda, hogy nem verem ki a szemeimet egy-egy kapálózó mozdulattal. - Balesetet szenvedtek még mielőtt hazaértek volna.

  Tisztában vagyok vele, hogy nem én vezettem a kocsit, ami nekiment a kislányokkal teli járműnek, ahogy azzal is, hogy minden csupán másodperceken múlott, senki sem láthatta előre a történéseket, mégis összeszorul a torkom, valahányszor Sky szavaira gondolok. Ez most sincs másképp.

- A többiek? – óvatosan megdörzsölöm az orrom tövét, miközben lehajtom a fejem, így az ismételten a vállaim közé esik.

- Mindenki túlélte, csak Sophie nem.

  Niall alig észrevehetően fészkelődni kezd, majd már ő sem bírja tovább, inkább feláll és kinyitja az ablakokat. A friss levegő mégsem segít, épp ellenkezőleg, másodpercről másodpercre úgy érzem, fuldoklom.

- Ez nem a te hibád – magyarázza a tájat fürkészve. A délutáni forgalom zaja és a járókelők kiabálása különös melódiát alkotva libben be a szobába, pedig kivételesen nem fúj a szél. A Nap tündöklő fénye szinte már nyárias, mintha ezzel szeretne kárpótolni a sok szörnyűségért, amit az elmúlt hónapokban elszenvedtünk.

- Nem is tudom, haver – megrázom a fejem és beletúrok a hajamba, mert pár kunkorodó tincs már egészen belelóg az arcomba, ezzel zavarva a kilátást. Azelőtt ritkán piszkáltam a hajam, inkább az ujjaimat tördeltem vagy az ajkamat harapdáltam, de úgy látszik Skyler apróságai önkénytelen a részemmé váltak. - Ha hagytam volna, hogy eldöntse, mit enged meg neki és mit nem… - veszek egy mély lélegzetet, de azt már nem várom meg, hogy hozzám hasonlóan Horan is rám emelj a tekintetét, a hátát bámulva folytatom - mármint biztos veszekedtek volna, de legalább még mindig élne.

- Szerintem nem kéne egyedül hagynod őt – válaszolja. Minden egyes szót nagy odafigyeléssel, megfontoltan formál meg, mintha attól félne, hogy elég egy rossz szószerkezet és újra a padlóra kerülök, akárcsak a szakítás után. Most azonban nem tervezek visszaesni a kezdetleges depresszióba, sem a „majd talán holnap” gödörbe. - Az emberek hajlamosak hülyeséget csinálni, amikor úgy hiszik, már semmijük sincs.

  Az hülyeség szónál végre megfordul, így láthatom a dús, sötétszőke szemöldökeit, melyek a homloka közepéről figyelik minden rezdülésem. Pontosan tudom, mire gondol, így küldök felé egy halovány, de őszinte mosolyt, amivel meggyőzőm arról, mekkorát téved.

- Én megpróbáltam – válaszolom inkább, amikor nyomasztóvá válik az elnyújtott némaság. A lábaimat önmagam alá húzva, sután karolom át a térdeimet, amire ezt követően rádöntöm a homlokom. A melegítőnadrágom puha anyaga igazán kényelmes, ha nem szédülnék, pillanatok alatt el tudnék aludni. - Délelőtt elmentem hozzá, de Carmen nem engedett be.

  A látogatás emléke még mindig élénken él az elmémben, a fekete hajú táncos lány szavai pedig még így, órákkal később is késként csapódnak a mellkasomnak. „Te sosem szeretted őt igazán.” Hiába tiltakoztam foggal-körömmel, hiába ékeltem be a lábam a küszöb és az ajtó közé, túl makacs volt, a végén pedig olyan messzire ment, hogy kénytelen voltam feladni, belátni, hogy elvesztettem. Nem csak a vitát, de őt magát is.

   „Lehet, hogy megmelengette a férfiúi egód, hogy sikerült becserkészned. Lehet, hogy boldoggá tette az elkeseredett életed, mert a saját problémáid helyett az övéire összpontosíthattál, de sosem szeretted igazán. Az emberek ugyanis nem pusztítják el azokat, akiket szeretnek.”

- Vagyis nem ő küldött el – észre sem veszem, hogy besüpped mellettem a matrac, amíg Niall meg nem paskolja a vállamat és rám nem mosolyog. Az arca akár egy homályos kép, mintha egy láthatatlan vízfüggöny másik oldalán állna, s csak később döbbenek rá, hogy mennyire elérzékenyülök.

  Szeretném hinni, hogy Carmen rosszul látja a dolgokat, ahogy azt is, hogy Sky nem csupán egy B terv az életemben, egy menekülőút, ahogy a lány fogalmazott. 

- Vagyis nincs egyedül – motyogom az orrom alatt, olyan halkan, hogy őszintén meglep, amikor Niall egy hümmögéssel kommentálja a válaszomat. Jobb lenne, ha még ennyit sem csinálna. - Inkább beszéljünk valami másról. Hogy állsz a daloddal?

  A testem ösztönösen összerezzen, amikor Horan ismételten megmozdul, jóllehet, csupán a földre száműzött muffinok keltik fel a figyelmét. Az eltorzult csokoládés finomságok morzsavonalat hagynak a bútoron, én pedig hirtelen azon kapom magam, hogy rám nem jellemző buzgósággal elkezdem felszedegetni a legapróbb szemeket.

- Már hétfőn leadtam. Te? – a kérdését hallva megdermednek a végtagjaim, a tenyereimben gyülekező verejtékcseppek pedig összekeverednek a csokis desszerttel, egy különös ragacsos egyveleget alkotva, amitől hiába próbálok, képtelen vagyok megszabadulni, így abbahagyva a hasztalan rázogatást, inkább a nadrágomba törlöm a kezeimet.

- Csak a refrén, és az is csak félig az enyém. Skye segített – válaszolok, miközben nagy nehezen állásba tornázom magam és elsétálok a szobámig, ahol a tegnapi dzsekim után kutatva feltúrom az egész szekrényt. Végül nem egy fogason, hanem az ágyam másik oldalán találom meg, félig a masszív bútordarab alá csúszva.

- Akkor itt az ideje, hogy nekiláss! – Niall hangja közvetlenül a hátam mögül érkezik, így ösztönösen felkapom a fejem. Horan összefont karokkal, és keresztbetett lábakkal figyel, a válla az ajtókeretnek dőlve tartja meg a testsúlyának nagyobb részét. - Tudom, hogy érzéketlenül hangzik, de néha a legnagyobb tragédiák szülik a legszebb dalokat.

  Megpróbálok nem gondolni rá, Skyler mennyire dühös lenne, ha hallaná Niall szavait. Így hát az ajkamba harapva, egy érzéketlen maszkot öltve, leülök az ágyam szélére és kihajtom az összegyűrt jegyzetlapot, amire a közösen énekelt sorokat körmöltem.

- Meddig is kaptunk haladékot? – kérdezem a refrént olvasgatva. Az agyam a lehetséges folytatásokon kattog, de egyik variációt sem találom elég jónak. Aztán a fülemben visszacsengenek Niall szavai és egyszeriben megvilágosodom. Talán nem szörnyi halálából, hanem Skye hiányából kellene építkeznem.

- Hétfőig, úgyhogy itt az egész hétvége, hogy valami elfogadhatót alkoss – ahogy kimondja az utolsó szavakat, a zsebében lapuló telefon csipogni kezd, ami kísérteties párhuzamot von a tegnap estével, amikor Skyler mobilja is figyelemért kiabált. Feszülten fürkészem Niall arcvonásait, azt, ahogy az orra közüli ráncok kisimulnak és a szája szélére költöznek. A mosolya egészen kiterebélyesedik, szinte az egész arcát belepi.

- Ki az? – kérdezem, miután válaszol az üzenetre és a helyére teszi az elektronikai készüléket. Niall orcáin apró virágsziromszerű foltok keletkeznek, melyek intenzívek, akár a pipacsok egy végtelen mezőn.

- Amber – elkerekedett szemekkel húzom fel a szemöldökeimet. Teljesen ledöbbent a tény, hogy fogalmam sincs róla, kiről beszél, miközben állítólag a legjobb barátai egyike vagyok, akárcsak Harry, Zayn vagy Louis. - Azt hiszem, egyre komolyabb a dolog. Ma a szüleinél vacsorázunk.

  Gyorsan ránézek az éjjeliszekrényen pihenő órára, és magamban nyugtázom, hogy még egészen korán van, jóllehet a Nap el-eltünedezik az égről, valahányszor egy nagyobb felhő az útjába áll.

- Akkor ne várakoztasd meg! – válaszolom kicsit talán erélyesebben is, mint azt a helyzet megköveteli. A fejemmel a kijárat felé biccentve csapom össze a tenyereimet, Niall mégsem mozdul. Mintha az engedélyemre várna, miközben már rég megkapta.

- Megleszel? – kérdezi aggódóan, a tekintete egy másodpercre sem szakad el az enyémtől. Mivel nem tudom, hogyan bizonyíthatnék, meglengetem a kezeim között szorongatott papír fecnit és a falnak döntött gitárért nyúlva lefogom a kezdő akkordokat.

- Hát persze – motyogom lazán, mintha az égvilágon semmi bajom sem lenne, pedig ahogy az ajkaimat elhagyják az első dallamok, érzem, hogy mindaz a fájdalom, amit elmosott a délutáni zuhany ismételten a felszínre szökik.

  „I was thinking about her, thinking about me, thinking about us, what we gonna be? Open my eyes, it was only just a dream. So travel back, down that road. Will she come back? No one knows…”

  Talán az egész csupán egy múló ábránd, egy képlékeny álom, ami bármelyik pillanatban köddé válhat. Talán, ha felébredek ismételten nyár lesz, amikor még minden olyan könnyű volt. Talán…

  Senki sem tudhatja, de ha egy valamit megtanultam az elmúlt huszonnégy órában, akkor az az, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy folyamatosan a padlón feküdjünk. Fel kell állni, és tenni a boldogságért.