Number Twenty-three × Say something

Sziasztok :)

Jesszus, el sem hiszem, hogy már itt a nyár a nyakunkon, ez annyira király, hogy esküszöm, nem találom a szavakat,pedig annyi mindent mondanék nektek! Mindenesetre a legfontosabbat ezúttal sem hagynám ki: KÖSZÖNÖM! Borzalmasan hálás vagyok, amiért itt vagytok nekem, a kedves szavakért a fejezetek alatt, remélem ezúttal is lesz, aki megajándékoz velük, főleg most, amikor az utolsó fordulópont is bekövetkezett (hiszen már csak két rész van hátra a történetből, de a folytatásról majd később...).

Emellett szeretnék kérdezni valamit: A következő fejezet feltöltésének ideje alatt nem leszek itthon, így azon gondolkoztam, hogy csupán 24-én tölteném fel, de kárpótlásul az utolsó rész nem tíz nap múlva, hanem egy héttel később érkezne. Megfelel?

Kellemes nyarat mindenkinek, jó olvasást!

Millio puszi Xx

A Great Big World feat. Christina Aguilera

/Liam Payne

  Karcsú, ám őszinte mosollyal az arcomon hagyom magam mögött a menedzserünk irodáját, majd végigsétálva a folyosón, a lift helyett ezúttal a lépcsőt választom, így elköszönök a többiektől és egy egyszerű mozdulattal megtolom a kilincs nélküli lengőajtót. A hétvége nagy részét a szobámban töltöttem, hamburgert majszoltam és a dalon dolgoztam, a fájdalmas, véget érő szerelemből merítve ihletet. S bár többször is azon kaptam magam, hogy felvettem a cipőimet, igazából sosem léptem át a bejárat keskeny küszöbét.

  Ahogy kiérek az utcára, a fény szabályosan elvakít, ezért hunyorogva sétálok át a zsúfolt útkereszteződésen. A siető járókelők neki-neki ütköznek a vállamnak, azonban a harmadik figyelmetlen ember után abbahagyom a számolást és inkább a fontosabb dolgokra összpontosítok. A kutyát sétáltató vagy fülhallgatóval és telefonnal futkorászó emberekre, a kisbabákra és a mosolygós, büszke szülőkre. A délre költöző madarakra, akik sebesen, csapatosan menekülnek a téli hónapok elől, de azért tesznek még egy tiszteletkört a város felett, amit egész nyáron az otthonuknak mondhattak.

  A fogadalmamhoz hűen, kétségbeesetten keresem az önfeledt boldogságot, és már majdnem elhiszem, hogy rátalálhatok, amikor valami egészen másba botlok. Valaki egészen másban.

  Az érzelmek zavaros kavalkádja ellepi az elmém. Amikor meglátom Daniellet, oly meggyötört és ártatlan, hogy minden porcikám meg akarja védeni, miközben kettőnk közül én vagyok az, aki nagyobbat eshet, aki jobban megsérülhet. A lábaim fokozatosan lelassulnak, majd végleg megdermednek, így egy tapodtat sem mozdulok.

  A vállam nekidöntöm az egyik vasból kovácsolt utcai lámpának, ezt követően összekulcsolom a karjaimat és elmélyülten figyelem a kávébarna bőrű lányt, aki kecsesen mozog az egyik kolduló zenész muzsikájára. A táskája pár lépésnyire tőle, a földön hever, a dzsekije közvetlenül mellette, az öreg férfi kalapja előtt.

  Egy közeli templom harangja hangos kongással jelzi a delet, a kellemes dallam különös melódiát kreál a gitár egyedi akkordjaival, Dani mégsem zökken ki, pillanatok leforgása alatt, észrevétlenül alkalmazkodik az új zenéhez, amit egy elégedett tapssal jutalmazok. Ez így megy legalább egy percig, azonban nem bírom tovább a csendes szemlélő szerepét, természetellenes késztetést érzek rá, hogy közelebb sétáljak.

  Elmormogott sajnálomok közepette verekedem át magam a londoni tömegen, és a zsebembe nyúlva előkeresem a pénztárcám, amiből két tízfontost teszek a férfi kalapjába. A sárga bankjegyek szabályosan kitűnnek az érmék alkotta óceánból, akárcsak a tengeren hánykódó csónakok mentőmellényes utasai, így szinte már törvényszerű, hogy az öreg zenész elkerekedett szemekkel figyeli minden mozdulatomat. Azt, ahogy hátrálva egy bizonytalan lépést kedvesen elmosolyodom, majd ütemes tapsolásba kezdek.

  A szám végeztével Dani megsimogatja a férfi vállát, majd sebtében magára kapkodja levetett dzsekijét, és felveszi a földről a bézsszínű táskáját, amit még az anyukámtól kapott tavaly Karácsonyra. Miközben kiengedi a szoros kontyba tekert fürtjeit, egy másodpercre összeakad a tekintetünk, de ahogy tudatosul benne, kit lát, elfordítja a fejét és elsétál.

  Mindössze egy lélegzetvételnyi ideig hezitálok. Ennyi kell ahhoz, hogy az érzelmek felülkerekedjenek az észérveken.

- Mi az, már nem is köszönsz? - kérdezem gúnyosan, akár egy sértett kisgyerek, akinek a szülei megtiltják, hogy elhagyja a szobáját. A kezem anélkül cselekedik, hogy külön utasítást kapna, az ujjaim szorosan tartják az ex-barátnőm karkötővel díszített csuklóját. Danielle bőre ugyanolyan puha, mint régen, az érintése olyan kellemes, ahogy az az emlékezetemben is él.

- Szia, Liam! – válaszolja. A köszönése gyenge, akár egy lágy, tavaszi szellő, de elég közel állok hozzá, ezért minden hangba öntött szava eljut hozzám.

  Danielle nem néz rám, jóllehet megfordul, így a mellkasa az enyémnek ütközik. A kezem, ami a csuklóját szorongatva fokozatosan ellazul, végül megadva magát a gravitációnak, egyszerűen az oldalam mellé esik.

- Szóval még emlékszel rám – gúnyolódom, és bár tudom, hogy hátrálnom kéne, egy lépést sem teszek, mert jól esik a közelsége. Most, hogy érzem a leheletét, azt, ahogy a tüdejéből kiszabaduló levegő megcirógatja a bőröm, tudatosul bennem, hogy miért is tartottam meg azt a bizonyos nyakláncot, ami még mindig a nyakamban lóg. - Azt hiszem, hazamegyek, és megünneplem egy doboz sörrel.

  Gyorsan hátat fordítok a lánynak, akit már tinédzser korom óta szeretek, és anélkül, hogy látná, megérintem az ezüstös láncon függő medált.

- Mikor lettél ennyire szarkasztikus? – kérdezi. Nem ér hozzám, nem tart fel, mégis az utamba áll, mert hiába tudom, mi a helyes, képtelen vagyok magam mögött hagyni, és ekkor egy újabb dolog tudatosul bennem: mindenképp veszíteni fogok. Nem szerethetem, mert képtelen vagyok megbízni benne azok után, amit tett, de nem is utálhatom, mert az olyan lenne, mintha magamat gyűlölném; tönkretenné az életem.

- Nem is tudom, hadd gondolkozzam! – erélyesen, a sarkaimon fordulok felé. A szavak fröcsögve hagyják el a számat, miközben a jobb karom a magasba lendül, majd amikor a bal is csatlakozik hozzá, együttes erővel nekicsapódnak a combomnak. - Talán akkor, amikor a lány, akit kész lettem volna feleségül venni, elhagyott egy másik férfiért.

  Ez az első alkalom, hogy hangosan is kimondom: tényleg megkértem volna a kezét és tényleg megadtam volna neki mindent, ha hagyta volna, hogy szeressem. Épp ezért Danielle szemei elkerekednek, és nem is nagyon tudja, mit mondhatna, ugyanis az ajkai többször elnyílnak és összepréselődnek, mielőtt ténylegesen megszólalna.

- Ha hiszed, ha nem, nem minden fekete és fehér – dünnyögi, majd prüszkölve arrébb fúj egy durva szálat, amit szüntelen az arcába sodor a feltámadó szél. Dani összeszorított fogakkal, a táskáját piszkálva mér végig, a szemei mindent körüljárnak, jóllehet a tekintetem gondosan elkerüli.

- Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy az én hibám az egész? – érdeklődöm, egy kicsit talán gúnyosabban, mint azt a helyzet megköveteli.

  Egy figyelmetlen járókelő nekimegy a vállamnak, ezért meginog az egyensúlyom és kis híján a földre esem, de az utolsó pillanatban sikerül elkerülnöm a teljes megaláztatást, amiért magamban elrebegek egy néma hálaimát. Duzzogva, összefont karral folytatom:

- Hogy igazából te vagy az áldozat?

  Danielle hol az egyik, hol a másik lábára helyezi a testsúlyát, hümmögve reagál a kérdéseimre, és hiába várok, percekkel később sem válaszol, helyette az ajkait harapdálja, mint aki szüntelen mérlegel. Nekem viszont ennyi nem elég, vagyis helyesbítek: ennyi pontosan elég. Betelik az a bizonyos pohár, és hátat fordítva neki, egyszerűen elsétálok.

- Félreérted! – kiabál utánam, de nem hátrálok meg, ugyanis már döntöttem. - Mindketten áldozatok vagyunk.

  Férfiatlan könnyek gyülekeznek a szemeimben, miközben beleveszve a tömegbe, egykori szerelmem utolsó szavait ismételgetem. Belül hangos káromkodások közepette szidom az ostobaságom, amiért ismételten ekkorát hibázok. Amiért mindig túl későn sétálok el, és amiért mindig meghallgatom azokat, akik egyetlen szóval is képesek a lelkembe gázolni.

  A gyalogátkelőhely lámpája pirosra vált, ezért kénytelen vagyok lelassítani. A jobb kezemet a szemeimhez emelve, félre seprek egy sós cseppet, majd egy hangos nyelés után kihalászom a zsebemből a telefonomat és a hozzá tartozó fekete fülhallgatót, amiket összeillesztve egy rögtönzött zenelejátszót kapok. Ám mielőtt kikapcsolva a világ zajait egy másik dimenzióba kerülhetnék, egy apró, kecses kéz a vállamra simul.

  Danielle egy szót sem szól, de az érintése minden másodpercben emlékeztet rá, hogy nem képzelődöm, tényleg itt van. A némaság pedig gondolkodásra ösztökél, elhozza az eltemetett emlékeket, a múlt keserű pillanati pedig megmérgezik az elmém.

  Amint zöldre vált a lámpa és a tömeg mozgásba lendül, teljesen kifakadok:

- Szóval mégsem olyan jó az ágyban? Nincs elég pénze? Nem ad meg mindent? Nem hordoz a tenyerén, ahogy én tettem? – kérdés kérdést követ, és mintha minden egyes feltett talány egy újabbat és egy újabbat szülne, úgy tűnik, képtelen vagyok kifogyni belőlük. Danielle elhúzott szájjal és lehajtott fejjel, csöndben és türelmesen álldogál. Egyszer sem szól közbe és semmire sem válaszol. Egy részem hálás neki, amiért hagyja, hogy kiengedve a fáradt gőzt, megszabaduljak a tehertől, ami öntudatlan, de a vállaimon pihent, a másik felem azonban megveti, amiért némaságra kárhoztatja önmagát. Amiért megtagadja tőlem a válaszokat. Hiszen megérdemlem az igazságot, nem?

- Nem létezik! – kiabálja torkaszakadtából, és még a füle is belevörösödik, ahogy elrángat az egyik közeli utcai lámpához. Nem ellenkezem, a szavai ugyanis olyan szinten lesokkolnak, hogy szinte lélegezni is elfelejtek.

- Tessék? – eltátott ajkakkal, némán suttogok, jóllehet Danielle ennyiből is tudja, mi jár a fejemben, mintha a szemeimen keresztül a lelkembe látna, épp ezért amilyen gyorsan csak tudom, elkapom a tekintetem. Nem szeretném, ha látná, milyen könnyen elgyengülök a közelében.

  Az idő mintha megállna, a világ megszűnik létezni és csak mi ketten vagyunk. Annyi mindent szeretnék mondani neki, annyi kérdésem lenne, mégsem tudom szavakba önteni a gondolataimat, azok ugyanis túl zavarosak. Semmit sem értek.

- Kitaláltam, oké? – dünnyögi az orra alatt. A hangja tiszta, egyetlen akkord sem akad a torkán, pedig fordított esetben biztosan összegabalyodna a nyelvem. Danielle óvatosan és kimérten a füle mögé tűr egy rakoncátlan tincset, majd egy fanyar mosoly kíséretében hosszú idő után végre valahára elszakítja a tekintetét a cipőjéről.

- Az előbb is hallottam, de még most sem értem – replikázom, majd összefonom a karjaimat. Az inak nekifeszülnek a bőrömnek, a dzsekim pedig minden egyes lélegzetvételnél együtt mozog a mellkasommal. Ahogy becsukom a szemeimet, a világ szó szerint a feje tetejére áll, majd amikor kinyitom, olyannyira elvakít a fény, hogy szabályosan megszédülök, ezért kénytelen vagyok belekapaszkodni az egyetlen masszív tárgyba, ami a közelünkben van; az utcai lámpába.

- A volt évfolyamtárs, akiről beszéltem, nem létezik – az ujjaim egyre szorosabban, egyre kétségbeesettebben markolják a vékony, öntöttvas rudat, és hirtelen már nem tudom biztosan, mi miatt szédelgek pontosan. - Én találtam ki, mert tudtam, ha ellöklek, küzdeni fogsz értem. El kellett érnem, hogy utálj. Ez volt az egyetlen lehetséges opció.

  Az ujjaim ritmusosan dobolnak a hideg fémen, miközben a fejem nekidöntöm a lámpának. Hagyom, hogy a megfáradt levegő elhagyja a tüdőmet, hogy a friss, tiszta oxigén az orromon keresztül átjárja a testem. Túl sok az információ, túl sok és félek, képtelen vagyok megbirkózni a fejleményekkel.

- Ne kezd… - könyörgöm, ezt követően finoman elemelem a fejem, és visszaengedem a vasra, így büntetem saját magam, amiért nem fordítottam hátat már abban a másodpercben, hogy megláttam az utcán. - Ne mond, hogy nem volt választásod. Az mindenkinek van.

- Szeretlek, Liam. Bárcsak elhinnéd! – a szája sarkában megjelenik egy fanyar mosoly, jelezvén: sosem gondolta volna, hogy mi még találkozni fogunk egymással. Ezzel pedig nincs egyedül.

   Ellököm magam a lámpától, és szembe fordulok vele.

- Én is ezt kívánom – vallom be esetlenül, majd lehajtom a fejemet, mert bár Dani most is elragadóan néz ki, a padló valamiért sokkal érdekesebbnek tűnik. A beton repedései végigcikáznak az utcán, ezzel nonfiguratív ábrák nyomát hagyva a hozzám hasonló járókelők számára. – Miért? Miért nem kerestél soha? – először valami teljesen mást szeretnék kérdezni, de tudom, hogy még nem állok készen arra, hogy a füleim hallják a válaszokat.

- Nem tehettem, és mire lett volna rá lehetőségem, addigra túl késő lett. Továbbléptél, ami nekem sosem sikerült – zavarában a táskájával játszadozik, míg én kissé elnyitom az ajkaimat.

- Szóval azt állítod, mindent értem tettél – ahogy kimondom, az egész csak még szürreálisabbá válik, ezért összeszorítom a hüvelyk- és mutatóujjam, majd többször is belecsípek az alkaromba. Mégsem ébredek fel.

- Ha adnál egy esélyt, mindent elmesélnék és talán… - képtelen vagyok a szemeibe nézni, és nem is várom meg, hogy befejezze, amit elkezd, egyszerűen lehajtom a fejem, veszek egy mély lélegzetet és elfordulok, még mielőtt a saját kardomba dőlnék. Bármennyire szeretném, nem hihetem el, amit mond, mert azzal esélyt adnék neki, hogy ismételten összezúzzon.

   A londoni csúcsidő ellenére is hallom, ahogy a talpaim alatt összemorzsolódnak az apró kavicsok, miközben lerövidítve az otthonomig vezető utat, átvágok egy kisebb parkon. A fák itt koránt sem olyan egyformák vagy gondozottak, mint a Hyde parkban, ahol szörnyiékkel vattacukroztunk közvetlenül a per megnyerése után, ennek ellenére megmelengeti a szívem, amikor jobbra nézve megpillantok három kislányt, akik az itteni galambokkal játszadoznak.

- Nem várom el, hogy barátok legyünk, de… – Danielle hangjára szabályosan összerezzenek, jóllehet számítanom kellene rá, hiszen ismerem. Amióta csak az eszemet tudom, sosem hagyta, hogy mások mondják meg neki, mit tegyen, és hogyan tegye. Ostobaság volt azt hinni, hogy ezúttal elenged, miközben még van, amit nem osztott meg velem. – Nem szeretném, hogy gyűlölj.

  A kijelentésére megdermedek, és legszívesebben a képébe vágnám, hogy ezzel elkésett, a durvaság azonban Skylerre emlékeztet, így eltekintek felőle és hű maradok egykori, udvarias önmagamhoz. Az ujjaimat ropogtatva, megvárom, hogy a mögöttem csoszogó lány beérjen, majd a bal karomat a park vége felé lendítve, elhúzott ajkakkal, de előre engedem.

- Fél óra. Egy perccel sem több – hozom a tudtára, mire beleegyezően bólogat. Danielle szemei ragyognak, miközben elrebeg egy csendes köszönömöt, majd egy számomra ismerős úton, egy ismerős helyre vezet.

  Emlékszem az első alkalomra, amikor megpillantottam a kovácsoltvas kaput, a vörösre festett, fából készült épületet, melynek az ajtaja fölött egy virágokkal díszített szélcsengő jelzi minden egyes vendég érkezését. Csütörtök volt, az eső kövér cseppekben hullott alá az égből, rajtam viszont nem volt más, csupán egy sötétkék trikó és egy térdig érő vászonnadrág. Esernyő híján átfutottam a parkon, majd amikor egy figyelmetlen sofőr az összes sáros vizet sikeresen a nyakamba zúdította, bemenekültem az első épületbe, amit megláttam.

  Másnap neki is megmutattam a helyet, ahol a világ legfinomabb hosszú kávéját készítik, és egy hónapba sem telt, a közös kis búvóhelyünkké vált, amiről az égvilágon senkinek sem beszéltünk.

- Nos, hallgatlak! – mondom, rögtön azt követően, hogy helyet foglalunk az egyik gyertyával és virágokkal díszített asztalnál. A kezeimet óvatosan megtámasztom a színesre festett borításon, majd összefőzöm az ujjaimat, akár egy türelmes rendőr egy sorozatbeli kivallatáson.

  Danielle ide-oda mozgolódik, míg végül meg nem találja a számára legkényelmesebb pozíciót, vagyis egészen addig, amíg a jobb lábát önmaga alá húzva, rá nem nehezedik a vádlijára.

- Augusztus végén kaptam egy levelet – suttogja önmaga elé meredve. A tekintete egyszeriben üvegessé válik, mintha a lelki szemei előtt megelevenednének mindazon emlékképek, melyek sosem voltak a birtokomban. Feszülten, és remélhetőleg jól titkolt izgatottsággal várom a folytatást. Azt, hogy összeszedje a gondolatait. - Kézzel írott, tört fehér, kemény papírral. Először azt hittem egy meghívó, hiszen manapság senki sem használ hasonlót, ezért az sem zavart, hogy nem volt rajta más, csupán a nevem. Amikor kibontottam, mindössze egy sort találtam a belsejében. „Ha szeretsz valakit, engedd el, még mielőtt megölné a közelséged.” Nem értettem, így nem is foglalkoztam vele, és neked sem szóltam róla.

  A velem szemben ülő lány elgyötört arcát nézve minden porcikám hinni akar neki, hinni benne, hinni a szavaiban, egy részem mégsem képes elfogadni a magyarázatát. Épp ezért borzalmasan hálás vagyok a felénk közeledő pincérlánynak, amiért a jelenlétével időt nyer számomra.

- Hozhatok valamit? – kérdezi közvetlen, csicsergő hangon, egy hatalmas, fogsoros mosollyal az arcán, ami minden kellemetlenség ellenére engem is jobb kedvre derít, így rá szegezve a tekintetem én is kierőszakolok magamból egy őszinte mosolyt.

- Igen! Egy hosszú kávét kérnék, egy lattét és két szelet csokoládétortát – a grafit sercegve formálja meg a szavakat, ahogy a lány minden kiejtett szótag után egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra kapcsolva körmöli a rendelést. Szőke haja ide-oda libben, hiszen a vállára omló tincsek egyszerre mozognak a karjával, ám ő egy másodpercig sem zavartatja magát, amint végez, hátat fordít nekünk és kitépve a legfrissebb cetlit a vonalazott jegyzettömbjéből, leadja a pultnál, ezt követően tovasétál az ablak melletti asztalokhoz.

  Egyedül maradunk.

- Még emlékszel… - Danielle összevont szemöldökökkel méreget, mint aki alig akarja elhinni, hogy emlékezhetek ilyesmire, ám a szája szegletében megbújó mosoly a tudtomra adja, hogy minden hitetlenség ellenére boldog, amiért nem felejtettem el.

- Aha – hümmögöm félvállról, és hogy még hatásosabb legyen, legyintek is, mert nem akarom, hogy tudja, a kedvenc édességénél sokkal többet is megőriztem a múltunkból. Ha egy valamit megtanultam Skylertől, az volt, hogy az önmagam köré épített falak nem feltétlenül rosszak. Védelem nélkül bárki átgázolhatna rajtam, viszont ha hagyok időt, a megfelelő személy még mindig lerombolhatja a bevehetetlennek hitt bástyákat.

- Nos, egy hétig nem kaptam új üzenetet, ezért teljesen elfeledkeztem az elsőről, azonban egy este felhívott egy lány, méghozzá ismeretlen számról. Azt mondta, ő előre figyelmeztetett, és innentől minden felelősség engem terhel – válaszolja, de hiába vagyok türelmes, hiába várok, nem folytatja. Csak néz, azokkal a hatalmas, csokoládébarna szemekkel, melyekben még mindig megül némi bohó ártatlanság.

  Aztán bekattan.

- Ez…

- Igen! Aznap ütközött nektek az a kocsi, aminek a sofőrje elfelejtette behúzni a kéziféket, amíg beszaladt a boltba – miközben beszél, összehúzza a vállait és közelebb hajol hozzám, hogy rajtunk kívül senki se hallhassa, mekkora szavakkal dobálózik. Mert azzal, hogy szép lassan felfedi előttem a lehetséges valóságot, megvádol valakit, aki talán sosem ártott nekem. Egy szétszórt, fiatal lányt, aki előtt még ott áll az egész élet, tele lehetőségekkel, melyek nekünk már sosem adatnak meg.

- És te… - kezdeném, ám ezúttal nem Dani, hanem a szőke pincérünk szakít félbe, aki elénk pakolva a rendelt finomságokat, egy kedves mosoly és egy Jó étvágyat! kíséretében azon nyomban magunkra hagy minket. Ám akkor már túl késő, képtelen vagyok felvenni a beszélgetés fonalát…

   Daniellenek azonban látszólag nincsenek ilyesfajta problémái.

- Minden a helyére kattant. Nem hagyhattam, hogy még egyszer megpróbáljon ártani neked, ezért eljöttem – motyogja maga elé, miközben a tenyerei közé fogva a bögréjét, ide-oda forgatgatja a hófehér porcelánt. A beálló némaságban pedig én is ugyanígy teszek, ám vele ellentétben én bele is szürcsölök a gőzölgő italba, ami másodpercek alatt végigmarja a torkomat. A lángcsóvák okozta fájdalomtól bekönnyezik a szemem.

- Azt mondtad, mire visszajöhettél volna, már késő volt – mondom kimérten, miután visszahelyezem az asztalra a félig üres poharat és magam elé húzom a süteményes tányért. Az ezüstösen csillogó desszertvilla pillanatok alatt kiszakít egy darabkát az omlós tésztából, amit a számhoz emelve, könyörtelenül elpusztítok. Nem élvezem ki az ízeket, monotonon rágok, miközben abban reménykedem, az idő ezúttal a pártomra áll, és meggyorsítja lehetetlen tempóját.

   Eltelik huszonegy és fél perc, marad nyolc és egy kicsi.

- Az egyik volt osztálytársam egy nyomozó, és két hete sikerült elkapnia a zaklatómat – válaszolja egy leheletnyit csicsergőbben, mintha az igazságtól minden teher lehullana a válláról, és ezáltal ő maga is szabadabbá válna. Kár, hogy én nem érzem ugyanezt. - Elmentem hozzád, de ott volt az a szőke lány, és ahogy a szemeid mosolyogtak… - Danielle ide-oda tologatja a süteményét, ám a külső, csokoládés borítás, amit annyira szeret, érintetlen marad. - Tudtam, hogy boldog vagy.

- Az voltam – helyeselek egy újabb korty, forró kávé után, miközben az ajtón távozó és érkező vendégeket bámulom. Elég csak Skyra gondolnom és az addig biztos talaj eltűnik a talpam alól, én pedig zuhanni kezdek, méghozzá egy olyan szakadékba, melynek mélyén senki sem vár rám. Senki, aki elkaphatna, vagy aki felfoghatná az esést.

- Összevesztetek? – önkénytelen, de felkacagok Danielle szóhasználatán, ugyanis az összevesztünk az utolsó, amivel jellemezhetném a kialakult helyzetet.

- A háta közepére sem kíván – az ajkaim összerándulnak, ezáltal az arcom egy része eltorzul, és a vonásaimba költöző grimasztól elkerekednek az engem mustráló lány szemei. Kimondottan hálás vagyok neki, amiért minden, számára érthetetlen zagyvaság ellenére nem kérdez rá a miértekre, és épp ez vesz rá arra, hogy megnyíljak neki. Egy szempillantásba sem telik, és máris magyarázkodom. - A fejébe vette, hogy én tehetek a kishúga haláláról.

- És te tehetsz? – kérdezi és rá jellemzően enyhén megdönti a fejét, akárcsak a régi szép időkben, amikor olyasmi érdekelte, ami még számára is nyilvánvaló volt. Dani mosolyogva emeli az ajkaihoz a bögréjét, és velem ellentétben, gyermeki félsszel fújja meg a lattéját, ezáltal a hab tetejére szórt, olvadt kakaópor különös mintákat kreál az ital tetejére.

- Baleset történt – válaszolom, egy újabb falat süteménnyel a számban.

- Akkor keresd meg! – Dani erélyes hangjától összerezzenek, így ügyetlenül feldöntöm az egyik vázát, amiből zubogva ömlik a földre a benne található víz. A színes virágszirmok liliomként úsznak a tócsa tetején. Mindketten egyszerre nyúlunk a maradványok felé. - Van, hogy egy kedves, baráti gesztus is sokat segít – suttogja bölcsen, miközben a vízben tapicskolva a tenyerébe gyűjti az összes épen maradt virágot. Mosolyogva néz fel rám. - Többet, mint a fojtogató szerelem.

  Egy másik, ezúttal kissé duci, fekete szemű és hajú pincérlány segít ki minket. Akitől – elfeledkezve az általam szabott időkorlátról – rendelünk két tányérnyi színes muffint két bögrényi forrócsokoládéval.

- Na, és te hogy vagy? – kérdezem, amikor már mindent kiveséztünk az új lemeztől kezdve a sztriptízbárban tett első látogatásomig.

- Megvagyok. Képzeld, két hét, és megnyitom a saját tánciskolámat… - és ő csak mondja és mondja, amíg a délután észrevétlen éjszakába nem torkollik, és minket vissza nem rángat a valóságba egy aggódó telefonhívás.

  Daniellet már várja a lakótársa, és őszintén? Nekem is mennem kellene, hiába maradnék még.