Sziasztok :)
Hmm, el sem hiszem, de úgy látszik, elérkeztünk egy újabb utolsó részhez az I know I am not alone történelmében. Köszönöm nektek ezt a több mint kétszáz napot, amit Sky és Liam történetére áldoztatok, hihetetlenek vagytok, mindannyian. Szeretnék ezúttal megkérni mindenkit, aki elolvasta az összes részt, írjon nekem egy-két sort ez alá a bejegyzés alá. Nagyon jól esne, tényleg, őszintén.
Szeretnék mindenkinek kellemes nyarat kívánni, pihenjetek, amíg csak megtehetitek! Én is megpróbálok ugyanígy tenni, s bár már mind az öt fiú kapott egy-egy történetet a blog még nem zár be! A folytatásról a jövőhét folyamán érkező két bejegyzés egyikében foglak informálni titeket, akkortájt egy új designnal is gazdagodik az oldal, de ez már csak így van; megszokhattátok.
Nagyon szeretlek titeket, hihetetlenek vagytok, és bár ezen nem is lehet mit ragozni, azért megmutatok nektek egy-két adatot, melyek személy szerint a mai napig képesek meglepni:
oldalmegjelenítés: 37.700+ (összesen 161.000+)
követő: 9 rendszeres olvasó (összesen 153 rendszeres olvasó)
komment: az enyémmel együtt, 85 db (összesen 1305 darab)
díj: 14 db (összesen 106 darab)
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
/Skyler Malone
×fél évvel később×
Mi mind maszkot hordunk. Minden ember,
minden percben. S néha olyan sokáig viseljük ezeket az álarcokat, hogy
elfeledkezünk róla, kik is vagyunk valójában. Ám néha, ha szerencsénk van,
valaki az életünk részévé válik és megmutatja, hogy kik is akarunk lenni;
vagy kinek kellene lennünk.
Én kivételes helyzetben vagyok, amiért
elmondhatom magamról, hogy két ilyen ember is az életem részét képezi.
Elmeredve, üveges szemmel, félig megdöntött fejjel figyelem a gyülekező
embereket, és mosolyogva köszönök valahányszor valaki más, valaki új és
ismeretlen lépi át a küszöböt.
-
Elég sokan vannak, nem gondolod? – felhúzott szemöldökkel hümmögök, miközben
óvatosan nekidőlök az egyik beépített oszlopnak. Egy pillanatra sem szakítom el
a tekintetem a bejáratról, ugyanis pontosan tudom, ki settenkedik a hátam mögé,
és egyébként sem szeretnék lemaradni egyetlen potenciális vásárlóról sem,
hiszen ez a nagy estém. Az esély valami csodálatosra, valami sorsfordítóra,
valamire, ami pusztán csak jó, és ami boldogságot okoz, hiszen szörnyi halála
óta kevés hasonló dolog van az életemben.
-
Elég sokat dob a rendezvényen a tény, hogy itt vagytok, nem gondolod? –
replikázom gúnyosan, akárcsak a régi Sky tenné, ám amint észhez térek, becsukom
a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet, ezzel az elmém legmélyebb bugyrainak
egyikébe száműzve azt a lányt, aki egykoron voltam.
-
Ugyan! Hülyeség! – morogja, Payne hangjában mégsem ül meg a rosszallás,
helyette játékosan belebokszol a vállamba, ezzel kis híján kilöttyintve a
poharamban lévő buborékos alkoholt, amiért megajándékozom egy rám jellemző
szúrós pillantással. A pilláim tövében pihenő szarkalábak egészen láthatóvá
válnak. - Mindenki azért van itt, mert csodálatos vagy.
Megforgatom a szemgolyóimat és ellépve a
faltól, ezúttal az ő vállának dőlök. Jól esik a közelsége és az, hogy mindig
mellettem van, amikor szükségem van rá még annak ellenére is, hogy általában
önfejűen ellököm magamtól. Fordított esetben én már réges-régen lemondtam volna
önmagamról, épp ezért fogalmam sincs, a mellettem ácsorgó énekes hogyan képes
megtűrni az életében. Még így, javított kiadásban is borzalmas vagyok.
-
Köszönöm, hogy eljöttetek, és hogy kiposztoltátok pár képem – suttogom őszinte
hálával, ami mosolygásra késztet mindkettőnket.
-
Nem probléma. – Liam óvatosan ellép mellőlem és megfogva a vállaimat szembe
fordít önmagával. Olyan közel állunk egymáshoz, hogy valahányszor levegőt vesz,
a mellkasa hozzásimul az enyémhez, mégsem érzek késztetést arra, hogy ellökjem,
ne adj Isten megüssem a pofátlansága miatt, vagy az arcán éktelenkedő,
terebélyes vigyor okán. Enyhén elnyílt ajkakkal várom a folytatást. - Mit
szólnál, ha inkább azzal a festménnyel köszönnéd meg? – mutat a hátam mögé, és
bár pontosan tudom, melyik alkotásomra pályázik, azért hátrapillantok a vállam
felett, hogy én magam is szemügyre vehessem.
A keretbe foglalt vásznon egy csokoládébarna
szemű kislány portréja található, akinek csupán a fél arca látható, a másikat
magába nyeli a tintaszínű sötétség. A kék ezen árnyalata leginkább egy nyári
éjszakára emlékeztet, ép ezért tojás-sárga pontokkal díszítettem, amik egy-egy
parányi szentjánosbogarat jelképeznek. A reményt a reménytelenségben.
Határozottan a családom ihlette.
-
Szívesen, csak neked, csak ma, 200 font – viccelődöm, majd az ajkaimhoz emelve a
kecses üvegpoharat lehúzom a pezsgőt. Egyetlen csepp sem marad az alján, ezért
a nyelvemmel elégedetten végigszántok a szám alsó részén, mielőtt kissé kába
mosolyra húznám mindkettőt. A megnyitó előtt fél órával már megittam egy fél üveggel, így
kétségem sincs felőle, hogy csupán a Pink Pleasure-beli karrieremnek
köszönhetem, hogy még egyenesen járok. Hümmögve gondolok vissza azokra az
évekre, szülinapokra és szilveszterekre, amiket a giccsesen rózsaszín
szórakozóhelyen töltöttem. Az ember azt hinné, hogy valami, ami ilyen sokáig a
mindennapjai részét képezte, valamivel jobban hiányzik majd, amikor végleg megválik tőle.
-
És mi van azzal, hogy még egy vattacukorra sem hívhatlak meg? – emlékeztet a
napra, amikor Sophie, ő és én a Hyde parkban ünnepeltünk. A kellemes emlék
hatására megszédülök, és ezt Liam is észreveszi. Jobb kezével belém karolva
átvonszol a tömegen, ki egészen a kovácsoltvas korláttal díszített lépcsőig.
Lassú és megfontolt léptekkel sétálunk le az
első emeletre, ahonnan benyitva a legelső szobába, ugyanabban a teremben
találom magam, ahol megtudtam, hogy az egész épület az enyém, csak hagynom kell,
hogy nekem adja. Az ujjaim szorosan markolják Payne öltönyének szélét, az anyag
szinte kicsúszik a kezemből, olyan puha a tapintása. Ha nem nyúlna a hónom alá
és nem támogatna, lehet, felbuknék a saját lábamban.
Talán
mégsem kellett volna az az utolsó pohárka.
A felkarom pillanatokon belül libabőrbe
borul, amikor a csupasz hátam hozzáér a hideg falhoz, mégsem reszketek, hisz
valójában nem is fázom. Payne gondolkodás nélkül leül mellém, a padlóra
terített átlátszó fólia összegyűrődik, ahogy a talpai méterenként új mintát
hagynak rajta, miközben sétál.
-
Az emberek változnak – motyogom az orrom alatt, ezzel felvéve a beszélgetés
fonalát. Úgy teszek, mintha soha nem is hagytuk volna abba, mintha még mindig a
műteremben lennénk a többi ember között, pedig a némaság emlékeztet rá, hogy
mennyire egyedül vagyunk. Csak ő és én.
-
Igen, határozottan mások lettünk – válaszolja bólogatva, és ezúttal ő az, aki a
vállamra dönti a fejét, pedig kettőnk közül én vagyok az, akinek nagyobb
szüksége van a támogatásra. Mindig is én voltam.
A csillagoktól kopár égbolton mindössze a
Hold fénye hatol át a vékony felhőrétegen, így körülölel bennünket az ezüstösen
derengő félhomály. A csillámporos sminkem és a szemhéjaimat elnehezítő
műszempillák csak még inkább megnehezítik a helyzetem, így végül úgy döntök,
behunyom a szemeimet. A sötétség pillanatokon belül magába kebelez.
-
Mikor tervezed megkérdezni tőle? – kérdezem elmélázva, és jóllehet a hangom
kedves, Liam összerezzen, mintha bántanám.
-
Este elviszem vacsorázni, és meglátjuk, hogyan alakul – válaszolja elmélázva,
és ahogy közelebb bújok hozzá, szinte érzem szívének vágtázó ritmusát. Olyan
gyors, hogy egy pillanatra komolyan elhiszem, ha akarna, tényleg kiszakadhatna
a mellkasából.
Payne másodpercről másodpercre egyre
szakadozottabban lélegzik, így a tenyeremet a kézfejére helyezve apró,
nonfiguratív ábrákat rajzolok a bőrére, abban reménykedve, hogy ezzel sikerül
megnyugtatnom.
-
Igent fog mondani, ne aggódj emiatt – suttogom, és valójában csak akkor, amikor
meghallom, milyen gyenge a hangszínem, tudatosul bennem, hogy egy részem
szomorúvá válik, ha arra gondolok, Danielle tényleg igent fog mondani. Nem
mintha szerelmes lennék, bár nem tagadom, az elmúlt hónapok során volt egy
pillanat, amikor úgy éreztem, Liam sokkal fontosabb számomra, mint egy egyszerű
barát.
-
Csak tudod… - a mellettem ücsörgő fiú hangja elcsuklik, ezért összefűzöm az
ujjainkat, mialatt meredtem bámulom a szemközti falat. Némán várom, hogy
kitárulkozva, őszintén megossza velem a kételyeit, melyeket bár keserű
szájízzel, de el fogok tüntetni. Megmentem, ahogy ő teszi velem nap-nap után. -
Elsőre is alig mertem és mire megkérdeztem volna, már…
Egy hangos sóhaj hagyja el a száját, én pedig
pont ezt a pillanatot választom arra, hogy egy mély lélegzetvételt követően
szembe forduljak vele.
-
Nézz rám! – kérem, a kelleténél talán kicsit erélyesebben, de nem érzek
bűntudatot, mert amit tenni készülök, hosszú idő után igazán önzetlen. Szörnyi
bizonyára büszke lenne rám, és ettől a gondolattól kellemes melegség tölti meg a
szívem. - Szereted, ő pedig már vagy ezerszer bebizonyította neked, hogy
ugyanígy érez. Még velem is összebarátkozott a kedvedért – az utolsó szavakat
követően egy halk kacaj hagyja el az ajkaimat, melyeket azon nyomban
összeszorítok.
-
Az a te érdemed, nem az enyém. Jófej vagy! – Liam játékosan meglöki a vállam,
mielőtt hálásan a mellkasára húzná a fejem. Az álla megpihen a frissen festett
tincseim tetején, és tudom, hogy képtelenség, de érzem, ahogy a borostája
megcirógatja a hajhagymáim tövét.
-
Hogyne! – miután hangosan felhorkantok, ő megpuszilja a homlokomat és nekem
ezzel be is telik az a bizonyos pohár. Gyengéden, egyúttal határozottan eltolom
magamtól és nekidöntöm a hátam a falnak, amitől ismételten kiráz a hideg.
Ezt követően nem beszélünk többet, hisz nincs
mit mondanom. Vagyis nem, ez így nem teljesen igaz, mert igenis lenne miről beszélnünk,
de tudom, azzal csak megnehezíteném a döntését és elbizonytalanítanám az
estével kapcsolatban, aminek élete egyik legboldogabb éjszakájának kellene
lennie. És ami azt illeti, egyúttal az én legboldogabb éjszakámnak is.
Léptek hangja halkul el és élesedik ki, ahogy
az emberek fel-le járkálnak a lépcsőházban. Amint a cipőik talpa hozzácsapódik
a fához, beleremeg az egész ház, és ahogy lehunyom a szemeimet, megnyugtat a
monotonitás, amit magába foglal minden egyes dobbanás. A szívem pillanatokon
belül igazodik az akkordokhoz.
Egyszer csak azon kapom magam, hogy azon
gondolkozom, mi lenne, ha megcsókolnám Paynet, így hát gyorsan megrázom a
fejem, ezzel emlékeztetve magam arra, hogy tulajdonképpen én tehetek mindenről,
ami a barátságunkhoz – a kizárólagos barátságunkhoz – vezetett. Ha nem akartam
volna minden áron megtartani azt a bizonyos tíz méter távolságot, ha nem
ordítottam volna a képébe felelőtlenül, hogy mennyire viszolygok tőle bizonyára
minden másképp alakult volna.
Azon a délutánon megtanultam az egyik
legfontosabb leckét, amit az élet taníthat az embernek: gondolkozz, mielőtt kinyitod a szád! Mert hiába bánod meg már a
következő másodpercben minden egyes kiejtett szavad, képtelenség visszaszívni
őket. A hamis sértések igazi károkat, visszafordíthatatlan károkat okoznak,
amit csak hatalmas nehézségek árán lehet enyhíteni. Nekünk is egy egész hónapba
telt, mire ismételten szóba álltunk egymással.
-
Skyler! – az ismerős hangra felkapom a fejem, a szemeim úgy pattannak szét,
mintha tüzes vasat nyomnék a szemhájaim belsejéhez, és ezzel egy időben olyan
messze húzódom Liamtől, amennyire csak tőlem telik, mintha a lelkiismeretem
cselekedne helyettem. Mintha attól félnék, hogy a jövevény belelát a
gondolataimba és összerakja a kirakós darabkáit. Az ajtó nekicsapódik a falnak,
a vakolat megkopik, Derek pedig átlépi a küszöböt. - Már azt hittem leléptél a
saját kiállításodról!
Mosolyogva feltápászkodom a földről és
leporolom a ruhám, hiszen mégiscsak abban a szobában vagyunk, ahol méterenként
egy festékes ecsetbe botlik az ember, ha nem figyel hová teszi a csülkeit.
-
Gyakorlatilag itt lakom, így nehezen tudnék lelépni – replikázom felvágott
nyelvvel, miközben a szőke fiú megforgatja a szemeit és bosszúsan összefonja a
karjait. Én azonban átlátok az álarcán, tisztában vagyok vele, hogy igazából
nem neheztel, pedig minden oka meglenne rá, hiszen a héten ez a második
alkalom, hogy kettesben talál ránk, miközben valahol egészen máshol kellene
lennem.
Engesztelésképp közelebb lépek egykori
legjobb barátomhoz, és egy cuppanós puszit nyomok az arcára, pont olyat, amit
régebben Sophie is előszeretettel osztogatott. Ettől valamivel közelebb érzem
magamhoz. Egyszer valaki azt mondta, ha elveszítünk egy számunkra igazán fontos
embert, annak tulajdonságait önkénytelen magunkba szippantjuk, ezzel megőrizve
lelkének egy darabját. Kíváncsi vagyok, vajon ez történik-e velem is.
Önszántamból vagyok kedvesebb, vagy szörnyi halála tesz jobb emberré?
A tekintetem üveges, egy idő után mégis
felderengenek előttem Payne csokoládébarna íriszei, és ahogy felfedezem a benne
kavargó megfejthetetlen érzelmek sokaságát rájövök, elbambultam. Követve az
énekes szemeit, ráeszmélek, mit mustrál olyan kitartóan és a felismerés
megdöbbent, jóllehet nincs benne semmi különleges. Derek összefonja az
ujjainkat, ahogy azt a hozzánk hasonló szerelmespárok szokták.
-
Gyere! Ezt látnod kell! – kérlel, és kedvesen maga után húz, én pedig hagyom
neki. Liam ezúttal nem követ minket, egyedül marad a félhomályba burkolózó szobában,
ami egy röpke másodpercre elsötétül, ahogy egy vastagabb felhő a tündöklő Hold
elé úszik, és akkor tudatosul bennem, hogy vége. Ma megkéri Danielle kezét, a
lány pedig igent fog mondani. Nemsokára családot alapítanak, a kalandunk pedig
nem lesz több, mint egy fakó emlék. A szívem összeszorul, ahogy azon töröm az
fejem, vajon mennyi időbe telik majd neki, hogy végleg elfelejtsen. S, hogy
vajon nekem mennyibe fog.
Ahogy felfelé lépkedünk, lassan kiengedem az
eddig görcsösen merev izmaimat. A vállaim előre esnek, ahogy a torkomból
kiszakad egy megkeseredett sóhaj. Magamban szüntelen egyetlen mondatot
ismételgetek: boldognak kell lennem,
hisz elméletileg ez az életem egyik legszebb estéje. Elméletileg.
Aztán megpillantom ŐT, és elhiszem, hogy
tényleg így is van.
-
Nathan? – kérdezem elhűlve, miközben egyre közelebb és közelebb sétálok a
szörnyi alkotta kép előtt ácsorgó, ismerős alakhoz. A bátyám ezúttal is
ugyanúgy néz ki, mint ahogy az emlékeimben él. Barna tincsei az ég felé
meredeznek, a testét egy egyszerű, fekete póló, egy farmer és egy bőrdzseki
fedi, amivel kitűnik az elegáns tömegből.
-
Szia, Sky! – köszön. A hangja sokkal kellemesebb, már nem olyan rekedt, mint
régen. A bőre is simább, és amikor végigmér, a szemei hosszú idő után először,
nem az alkohol miatt csillognak. Igazán jót tett neki az elvonó.
-
Azt hittem… azt hittem soha… - a fejemben egymást kergetik a gondolatok, mégsem
tudom szavakba önteni egyiket sem - hogy soha…
Hogy
soha többé nem látjuk egymást. Tudja, és megérti anélkül, hogy ténylegesen
kimondanám.
-
Én is, és bevallom, amikor megtudtam, mi történt senkit sem gyűlöltem jobban
nálad… – egy pillanatra elhallgat, mint aki nem tudja, mit mondhatna, és ezért
nem is mond semmit. Vicces, hogy olykor a világ milyen könnyedén megváltozik.
Hogy az út, amin egész életedben jársz, hirtelen mennyivel sötétebbé válik.
Hidegebbé. Magányosabbá. Amikor a némaság már nem is olyan csöndes, hogyan
válik a napi rutin aprócska győzelemmé. És akkor elmerengsz azon, hogy talán
nem is a világ változik, hanem te magad. Amikor szörnyi meghalt, elvesztettem a
családom, megváltoztam, és most Nate is határozottan más ember. Vajon ő is
magányos, miközben emberek veszik körül? – Tegnap azonban kint jártam a
temetőben és miközben azt a mosolygós képet nézegettem a sírkő jobb oldalán
rájöttem, hogy már csak te maradtál nekem. Nem szeretné, ha…
Nem hagyom, hogy befejezze, szorosan magamhoz
ölelem. Úgy szorítom, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna, vagy
kicsúszhatna az ujjaim közül, akár a homok.
-
El sem tudod hinni, mennyire hiányoztál! – suttogom magam elé, mégis elég
hangosan ahhoz, hogy eljusson hozzá minden egyes szó. A tenyereim a
bőrdzsekijébe kapaszkodnak, úgy csüngök rajta, akár kisebb koromban, amikor még
ő jött értem az iskolába, vagy amikor az ölébe kapva megpörgetett az udvaron.
A hátamon érzem az emberek csodálkozó, olykor
elborzadó tekintetét, de kirekesztem a világot és megpróbálok a pillanatnak
élve csupán a pozitív dolgokra gondolni. Arra, amim van és nem arra, amit
elvesztettem.
-
Szóval sikeres festő lettél! – motyogja maga elé, miközben elhúzódunk egymástól
ezzel levegőhöz jutva. - Ki gondolta volna, hogy ez egy valódi foglalkozás? –
gúnyolódik. Az egyik felfogadott pincér egy tálca pezsgőt nyom az orrunk alá,
Nate keze pedig megremeg, ahogy a borostyánszínű, buborékkal dúsított ital
tetején megtörik a fény. Egy hangos nyelés kíséretében elutasítja a keskeny
pohárba töltött mámorító nedűt, aminek egykoron a rabszolgája volt.
Leírhatatlanul büszke vagyok rá, és hirtelen elszégyellem magam, amiért alig
egy órája kissé bizonytalanná vált a járásom, amiért vele ellentétben én
képtelen voltam nemet mondani.
-
Meg áll az ész! – válaszolom nevetve, tettetett hitetlenséggel, miközben a
pillanat kedvéért még a kezeimet is a magasba emelem. Nathan féloldalas mosolya
kárpótol mindenért, és ahogy a karját átlendíti a vállamon, ezzel közelebb
húzva magához, már meg sem lepődöm, amikor egy barackot nyom a fejem búbjára.
Mintha semmi sem történt volna, miközben mégis minden felborult.
-
Na, és végül melyik lett a befutó? – kérdezi a terem két különböző sarkában
társalgó fiúk irányába bökve. Összefont szemöldökkel, a homlokomon mély
ráncokkal nézek fel a nálam egy fejjel magasabb fiúra. Mintha nőtt volna, pedig
ez gyakorlatilag lehetetlen.
Nate megrázza a fejét, én pedig a fülem
tövéig elpirulok, amikor tudatosul bennem, hogy rajtam mulat.
-
Láttam, amit láttam – hozza a tudtomra a nyilvánvalót, majd a karjaival még
egyszer rámutat a két srácra, akik ebből szerencsére semmit sem vesznek észre. -
A minden lében kanál popsztárocska vagy a melegszívű kidobó fiú?
És akkor rájövök, mi jár a fejében. Meredten
bámulok magam elé.
-
Derek, ha annyira érdekel – válaszolom a lehető legtöbb őszinte boldogságot
csempészve a szavaimba, de látszólag nem vagyok elég meggyőző, holott a
szeretetem igazi. Derek mindig is kitüntetett helyet foglalt el a szívemben, és
ez a mai napig így van. Egyszerűen csak nem értem, hogyan lehetséges egyáltalán,
hogy a legjobb barátom a szerelmem, és a szerelmem a legjobb barátom.
Gyorsan megrázom a fejem, még mielőtt a
kételyek eluralkodnának rajtam.
-
Mennyire komoly? – kérdezi, és mintha egy másodpercig komolyan aggódna értem,
de aztán elneveti magát ezzel tönkretéve egy idilli, szinte családias
pillanatot. Mégsem tudom hibáztatni, hiszen egyikünk sem ért igazán az
érzelgősséghez, hiába tanulgatom már hosszú hetek óta.
-
Két hónapja elhívott egy randira és azt hiszem így maradtunk – motyogom, miközben
felidézem a pikniket, amit Londontól nem messze, egy látszólag elhagyatott,
egyébként elkerített és rendben tartott parkban ejtettünk meg. Aznap egy röpke
pillanatra sem jutott eszembe Liam Payne, ami azt jelenti, hogy nélküle is
képes vagyok az igazi boldogságra. Tehát hagynom kell, hogy ő is az legyen,
valaki más oldalán.
-
Boldognak tűnsz - halovány mosollyal az arcomon bólintok, miközben ráharapok az
alsó ajkamra és beszívom azt. A szemeim ragyognak.
-
Most már az vagyok – még egyszer megölelem, ezúttal valamivel
visszafogottabban, habár még mindig érezhető a mozdulataimon az újdonság
varázsa, a hitetlenkedés. Félek, ha akár egy pillanatra is magára hagyom, vagy
akár csak leveszem róla a tekintetem, akkor köddé válik, méghozzá nyomtalanul.
Az emberek hangos ujjongásba kezdenem, többen
tapsolnak, vannak, akik gratulálnak, ezért értetlenkedve, részint kíváncsian
lesek át a bátyám válla fölött. Derek egy vörös férfi vállát veregeti, míg Liam
Danielle mellett állva elkurjantja magát.
-
Megvan az első vevőnk! Hol van a művésznő? – a szemeim szabályosan
elkerekednek, amikor megértem, miről beszél. A tekintetem a bátyámra emelem, aki
biztatva lökdös a tömeg irányába.
Miközben lépkedem, képtelen vagyok abbahagyni
a mosolygást. Mert bár Liam nem több, mint egy barát, miközben Derek a tényleges
barátom, úgy érzem, az életemben lassan minden a helyére kerül. Hiszen ha
együtt kell lennünk, egyszer úgyis egymásra találunk, ha pedig nem, akkor a
távolság elrendeltetett, nem számít, mennyire ragaszkodunk a képlékeny barátság
álcájához.
That’s all
