Twenty-fifth chapter: She is the One

Sziasztok :)

Huh, ismételten eljött az utolsó rész ideje - ha jól számolom, akkor már a harmadik ezen a blogon. Szeretném megköszönni, hogy itt voltatok velem, s bár ez még nem a végső búcsú, szerintem akkor is egy hatalmas mérföldkő a blog történelmében. 

Szeretnék megkérni minden kedves olvasót, hogy ÍRJON NEKEM PÁR SZÓT AZ EGÉSZ TÖRTÉNETRŐL. Remélem nem nagy kérés a részemről. Kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok Louis és Grace - na meg Summer - történetének cselekményeit. Én személy szerint büszke vagyok minden jó és kevésbé jó fejezetre. 

Nos, akkor a szokásokhoz híven, íme pár adat, amiért nem győzök hálás lenni:

oldalmegjelenítés: 37.900+ (összesen 87.900+)

követő: 42 rendszeres olvasó (összesen 113 rendszeres olvasó)

komment: az enyémmel együtt, 307 db (összesen 925 darab)

díj: 19 db (összesen 82 darab)

Nagyon szeretlek titeket, Millio puszim Xx

ui.: természetesen lesz új történt, méghozzá Harry főszereplésével. Nem tudom mikor kerül ki az első rész, az attól függ, mikor kapom meg a fejlécet. Sajnálom.

„Benned megtaláltam azt az embert, aki nélkül nem tudnám elképzelni az életem. Vagyis el tudnám, csakhogy nem akarom. Még csak gondolni sem szeretnék rá, hogy egyszer nem leszel mellettem, és ezzel a fogadalmammal szeretném bebizonyítani, hogy bármi is történjen, én feltétel nélkül ott leszek melletted. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választ.”

 °Louis Tomlinson°

- Három évvel később-

Egy egész alakos tükörbe bámultam, szinte pislogni is elfelejtettem, ahogy a velem farkasszemet néző hasonmásom vonásait tanulmányoztam. A rajtam feszítő szmoking elegánssá varázsolta egész lényem, de még így is csapzott hatást kölcsönzött a kócos hajam, mely idegességemnek köszönhetően össze-vissza állt. Egyszerre volt mámorító és idegőrlő a várakozás, s ahogy egyre csak teltek a másodpercek, melyek szüntelen percekké nőtték ki magukat, úgy éreztem menten elájulok. Soha életemben nem gondoltam ilyesfajta elkötelezettségre, sem arra, hogy mindezt ilyen fiatalon fogom véghezvinni. Hiszen Gracie előtt egyetlen egy kapcsolatom - ha egyáltalán kapcsolatnak lehetett nevezni a jött-ment csajok tömkelegét -, sem tartott tovább egyetlen egy hónapnál. Mi pedig, pontosan harminchat kerek hónapja és tizenkét napja voltunk együtt, s ez alatt, nem hogy nem lankadt az iránta érzett szerelmem, hanem egyre inkább csak erősödött a kötelék, mely összefonta életünket. Még most is kristály tisztán emlékeztem a pillanatra, mely sorsdöntő fordulatával, fenekestől felforgatta az addigi, monoton és egyhangú életem mindennapjait.

Minden azzal a bizonyos premier előtti vetítéssel kezdődött, s egy tanáccsal, melyet önfejűségem okán, nem voltam hajlandó megfogadni. Óvakodj Summer Delgadotól! Bill baráti figyelmeztetése csakis jóindulatából származott, én mégis megvetettem a kioktatásnak tűnő sorait, amibe kis híján bele is haltunk.

Még belegondolni is borzalmas, hogy egy hajszálon múlott mindaz, mely mára már a világmindenséget jelképezte számomra. Hisz Grace volt minden jó, amit csak el tudtam képzelni. S még most sem tudtam, mivel érdemelhettem ki azt, hogy belecsöppent szürkeséggel teli világomba.

- Louis, minden rendben? – Egy halk, de határozott köhögés szakított ki gondolatmeneteim sokaságából, mely egy számomra nagyon fontos embertől származott. Hisz mindig mellettem állt, s ezzel bebizonyította számomra, hogy igenis nagyon jó barát volt. S talán az egyetlen igazi, aki nem csak a pénzem okán legyeskedett körülöttem. Bill tenyere a vállamon pihent, miközben megszorítva említett testfelületem, szinte felvillanyozott, puszta jelenlétével. Végre nem csak az elkövetkezendő fél óra miatt idegeskedtem.

- Persze, miért? – fordultam felé, mire elmosolyodott, és csak megrántotta vállait, mintha ő maga sem értette volna kérdését. Az az önelégült tekintet, ami a legtöbb esetben az őrületbe kergetett, most is oly mindent tudóan vizslatott, hogy szinte meztelennek éreztem magam előtte. Belelátott a lelkembe, mintha csak egy nyitott könyv lettem volna számára, amit a földre ejtett, s szerencséjére pont a keresett oldalnál estek szét lapjai.

- Mert már öt perce itt vagyok, és még csak észre sem vettél. Tudod, amikor én voltam a te helyzetedben, én is rettegtem – válaszolt végül, míg én ismételten a tükörképemmel voltam elfoglalva. Bill, hozzám hasonlóan, elegáns ruhába bújtatta testrészeit, bár velem ellentétben sokkal összeszedettebbnek hatott megjelenése. Idegesen nyúltam a nyakkendőm felé, hiszen még meg sem volt kötve, nekem pedig a lehető legrövidebb idősíkon belül végre kellett volna hajtanom eme cselekedetet. Hisz ma lesz az esküvőm, és mindennek tökéletesnek kellett lennie.

- És mikor fog végre elmúlni? – fújtam ki a szemeim elől egy rakoncátlankodó tincset, hiszen eléggé meg volt nőve a hajam, s annyira izzadtam, hogy még a zselé sem volt képes megtartani, gondosan beállított formájában.

- Hát – húzta az agyamat, majd maga felé fordított és kivette ügyetlen ujjaim közül a bennük szorongatott, s csomóssá változtatott ruhadarabot. Nem tellett bele egyetlen szempillantásba sem, és már el is kezdte megkötni, miközben saját élményeiről tartott beszámolót. - Majd ha megpillantod őt az oltárnál, ahogy végigsétál a padok között, miközben egyfolytában csak téged néz, s végül biztatóan megfogja a kezedet. Nos, szerintem akkor már nem lesz benned semmi kételkedés – mosolygott kedvesen, majd megigazította a ruhámat és apai büszkeséggel végignézett rajtam. S bár a nyakkendő egyáltalán nem volt szoros, én mégis fojtogatónak éreztem a légköri oxigént, mely képtelen volt eljutni a tüdőmbe. Valahol megakadt félúton.

- Csak tartanánk már ott – sóhajtoztam, és a falon lévő óra felé fordítottam a fejem, ami tegnap éjfél óta már nem végezte munkáját, s mutatói nem kattogtatták a megszokott, egyenletes ütemet.

- Ami azt illeti, pont ezért jöttem. Ideje lenne kezdeni – húzta el a száját, mire kis híján hanyatt estem döbbenetemben. Hogy tudta ezt elfelejteni, hisz ennél fontosabb dolog nem is létezett jelen pillanatban.

- És csak most mondod? Nem késhetem le a saját esküvőmet. Bill! – küldtem felé egy mérges pillantást, mire horkantott egy hatalmasat. Legszívesebben sokkal cifrább jelzőket használtam volna a tulajdon neve helyett, s csak azért nem tettem meg mindezt, mert egy templomban tartózkodtunk.

- Ha itt cirkuszolsz, akkor pláne lekésed. Gyere már! – ráncigált ki az apró, szobának nem igazán nevezhető helyiségből, s mikor ráeszméltem tettére, azon nyomban kirántottam a ruhám, kezei fogságából. Futottam, mint egy elmebajos, aki épp abból a bizonyos sárga házból szabadult, és még az sem érdekelt, amikor időnként fellöktem egy-egy embert, aki az utamban állt. - Sok sikert – kiabálta utánam, amikor már az ajtó előtt toporogtam, így felé fordultam, és kedvesen ráemeltem tekintetem.

- Kösz – mosolyogtam, aztán ezt követte egy mély lélegzetvétel, s aztán már csak azt vettem észre, hogy mindenki rám bámult, kíváncsi tekintetével.

Lassan sétáltam oda az oltárhoz, kimért lépteim kopogása még a pusmogó emberek fecsegésének illetlen zaján is túltett. Szemeimmel a cipőmre meredtem, hiszen csak annak semlegessége volt képes lenyugtatni, igencsak felborzold idegeimet. Még akkor sem voltam ennyire kikészülve, amikor feltettem, ama eget-rengető jelentéssel bíró kérdést szívem választottjának.

Gyerünk Louis, itt a tökéletes pillanat, hisz ennél jobbat kívánni sem kívánhattál volna. Már találkoztál a szüleivel, akik, bár eleinte nem igazán kedveltek, te mégis elérted, hogy végül szimpátia érzéseit generálják feléd a szívükben. Akkor ez miért lenne nehezebb? Hisz Grace szeret, amit kis milliószor be is bizonyított neked, kezdve azzal, hogy Londonban maradt, majd a kapcsolatotok lelepleződése után sem hátrált meg, minden bántó üzenet és kijelentés ellenére sem. Szó nélkül hagyta, hogy szapulják. Emlékeztettem magam mindenre, ami a döntésem mellet szólt, mégis összeugrott a gyomrom abban a pillanatban, hogy elmém eszembe juttatta a zsebemben lapuló gyémántgyűrűt.

- Tomlinson! Bajok lesznek, ha elkésünk – próbált komoly lenni, de valahogy sehogy sem jött össze az az elképzelése, miszerint elrejti előlem gyönyörű szép mosolyát. Gyorsan magamhoz öleltem, és nyomtam egy édes csókot ajkaira, de amikor összeborzoltam szőke fürtjeit, melyeket gondosan begöndörített, ellökött magától és számon kérően pillantott rám. – Hé! Ez meg mire volt jó?

- Egyszerű. Kell még egy kis idő, hogy elkészüljek – nevettem el magam, mire megforgatta tengerkék szemeit. Tudtam, hogy nem haragszik rám, hisz ez alatt a két és fél év alatt szüntelen incselkedtünk egymással, s talán épp ezek miatt az apró „viták” miatt égett még mindig az a bizonyos tűz, ami szíveinkben lobogott, s melyet a szerelem érzése kreált óriásivá.

- Te tudod! Viszont, nem hiszem, hogy a műsorvezető díjazni fogja az ilyesfajta húzásaidat. A múltkori után azt mondta, semmi meglepetés – emlékeztetett a két hete történt incidensre, amikor élő adásban, egy csirkével a kezemben jelentem meg a nagyközönség előtt. Bár, mentségemre legyen mondva, az a háziállat a semmiből bukkant elő, s én magam sem így terveztem az események lepörgését.

- Semmi meglepetés. Hmm, meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – húztam el a számat, miközben kezeimmel a képzeletbeli szakállamat simogattam. Grace csak a fejembe húzta a sapkámat, és a karomnál fogva elrángatott a garázsig, amiben most már egy Audi is helyet foglalt. Persze, az a kocsi nem az enyém volt, hanem a mellettem álló lányé, aki sikeresen letette a jogsit. Aznap istenesen megünnepeltük a sikerét, s most igenis perverzségekre kell gondolni!

Már fél órája ment az élő adás, amikor vettem egy mély levegőt, és belevágtam Melanie szavába.

- Vagyis, lenne egy dolog a jövőbeli terveim között. Szeretném elvenni feleségül azt a szívdöglesztő lányt, aki a kulisszák mögül figyeli a műsort – tekintetemmel őt kerestem, s csak pár pillanat elteltével akadtam rá ledöbbent arcára. Szó nélkül álltam fel a kanapéról, hogy odasietve hozzá, végül berángassam a kamerák elé. Lassan ereszkedtem térdre, míg ő csak állt bambán. – Grace Evans, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz, s leéled velem a hátralévő életedet? – tettem fel a megszokott, sablonkérdést, egy kicsit megcifrázva, mire könnybe lábadtak a szemei. Egy leheletvékony fátyolfüggöny lepte el íriszei világát, mire hangosan elordította magát, s kimondta a legszebb szót a világon, amire csak egy férfi vágyhat, ehhez hasonló helyzetekben.

- Igen – ott, az egész világ szeme előtt húztam fel az ujjára a gyűrűt, amit már hetek óta őrizgettem a megfelelő alkalomra várva. Éreztem langyos könnyeit, amikor lágy csókot lehelt számra, s akkor úgy gondoltam, nem is lehetnék boldogabb.

- Azt mondtad, nincs meglepetés – nevette el magát, miközben hangján érezhető volt a sírás, mely örömkönnyeket csalt arcára. Karjait összefonta a nyakam körül, mire szorosan magamhoz húztam, hogy egy öleléssel ajándékozhassam meg a még mindig reszkető lányt.

- Én megpróbáltam – nyomtam egy puszit az arcára, s ezt követően folytatódhatott tovább az interjú, melynek kérdései leginkább az előbb történt eseményekre irányultak.

Megmosolyogtatott az előbbi emlékfoszlány, s már kezdtem egyre jobban felszabadulni, amikor meghallottam azt a bizonyos zenét, melyet minden esküvőn lejátszottak, s melyre a menyasszonynak kellett bevonulnia. Ahogy sejtettem, Grace nem is oly sokára megjelent az ajtóban, s kimért léptekkel, az apjával karöltve lépkedett egyenesen felém. A fehér ruha, amit viselt, egyszerű volt, mégis nagyszerű. Előtte pedig ott ugrándozott az a vörös hajú kislány, akit az árvaházban láttam életemben először, s akit végül örökbe fogadtunk. Arca határozottan boldogságról árulkodott, miközben kezeivel rózsaszirmokat szórt a citromsárga szőnyeg felületére. A koszorúslányok szintén a Nap színében pompáztak, így Gracie fehér összeállítása kiragyogott környezetéből.  Gondolataim akaratlanul kalandoztak el, miközben a tökéletesen passzoló esküvői ruhán s annak viselőjén legeltettem szemeimet.

Úgy éreztem magam, mint egy szűz kislány, amikor kézen fogva beléptünk a hálószobába. Ajkaink egy másodpercre sem voltak képesek elszakadni egymástól, és bevallom őszintén, nem hibáztattam érte őket. Mióta Grace beült az iskolapadba, s elkezdődtek az új mozifilm reklámozásával járó melók, szinte alig találkoztunk, és bárki bármit is mondott a távkapcsolatokról, egy képernyőt bámulni határozottan nem ugyanaz, mintha szemtől szemben beszélgetnél a szeretett lénnyel.

Óvatosan a karjaimba vettem Gracie testét, hogy aztán hanyatt dönthessen a tiszta lepedőn, s ezt követően kényelmesen el tudjak helyezkedni felette.

- Biztos, hogy akarod? - azt hittem mentem pofán ütöm saját magamat ezért a kérdésért. Hisz legalább ezerszer csináltam már, és eddig sosem gondoltam arra, hogy a másik fél mit érezhet pontosan, hiszen ha nem lett volna kedve a hancúrozáshoz, akkor nem jött volna el velem a legközelebbi motelbe. Logikus.

- Sss! Ne görcsölj rá, hisz szeretlek – tette rá mutatóujját a számra, ezzel belém fojtva a kikívánkozó ellenérveket minden mellett, amit éppen csinálni akartunk.

Kezeivel kissé félénken, mégis határozottan nyúlt nadrágomhoz, vagyis sokkal inkább annak övéhez, hogy aztán pár egyszerűnek tűnő mozdulat után leszedje rólam a feleslegesnek vélt ruhadarabot. Majd, pár másodperc elteltével én is észhez tértem és megszabadítottam a pólójától, ami igazából az enyém volt. Azért adtam neki, mert mindig ebben aludt, amikor itt volt, és egyszerűen imádta. Én pedig magáért a tudatért voltam oda, hogy egy részem minden este vele volt.

Az elém táruló látványtól majdnem helyben elélveztem, hiszen minden porcikáját tökéletesnek láttam. Az sem érdekelt, hogy volt egy csúnya égési sérülés az oldalán - szó nélkül puszilgattam össze-vissza, majd egyre lejjebb és lejjebb haladva, kibújtattam a bugyijából…

Gyorsan elhessegettem a perverz jelenetek sokaságát, még mielőtt egy olyan részhez jutottam volna, amitől menten merevedésem lett volna. Ilyen nadrágban, nem igazán nevezhettem volna szerencsésnek a kialakult helyzetet, főleg nem ennyi ember előtt.

A zene lassan elhalkult, míg Grace elbúcsúzott apukájától, hogy aztán minden figyelmét nekem szentelhesse.

- Szia. Jó sokan vannak – motyogta, olyan halkan, hogy szerintem rajtam kívül senki sem hallotta, s eme kijelentése nevetésre késztetett. Még jó, hogy sokan voltak jelen, amikor az egész világ előtt kérted meg a barátnőd kezét. Elkerülhetetlen lett a felhajtás és természetesen a meghívott sztárvendégek miatt sem hagyhatták ki eme ünnepnapot a szemfüles újságírók.

- Nyugi. Nem lesz semmi baj – szorítottam a kezét, hogy aztán együtt fordulhassunk a pap felé, aki azon nyomban belevágott a ceremónia lezavarásába. Csak álltunk ott csöndben, párszor elismételtük a prédikátor szavait, ezzel letéve közös eskünket arról, hogy mindig és mindenkor a másik mellett leszünk majd, történjen bármi katasztrófa vagy földomlás. Bár, szerintem azt, amiken eddig keresztülmentünk, már nem igazán lehetett felülmúlni.

- Megcsókolhatja a menyasszonyt – kaptam meg az engedélyt, s nem is haboztam egy röpke pillanatig sem. Összekulcsoltam ujjainkat, melyeken már ott díszelgett a gyűrű, s közel húzva magamhoz Grace testét, megcsókoltam barack színű ajkait.

The End

Twenty-fourth chapter: I can love you, more than this

Sziasztok :)

Egyszerre nevetek és szomorkodom. Hihetetlen, hogy ilyen "hamar" elértünk idáig. Vagy csak nekem tűnt ilyen gyorsnak az idő? Remélem szép szünetetek lesz, hogy ki tudjátok pihenni ezt a majdnem négy hónapot, amit szünet nélkül húztunk le a suliban. 

Köszönöm, hogy vagytok nekem, hogy biztattok, hogy elhalmoztok a kedves szavaitokkal. Nem tudom, mivel érdemeltem ki mindezt, de nem győzöm kimutatni a hálámat.

Ebben a részből - a címéből adódóan - megtörténik a nagy vallomás. Sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam az agyatokat és, hogy a szerelem helyett inkább Summer és Grace ellenségeskedésre tettem a súlyt. A következő történt ennek szinte az ellentéte lesz. :)

Millio puszi, jó olvasást és kellemes Húsvétot mát előre Xx

„A szeretet számomra azt jelenti, hogy feltétel nélkül, bármit megteszek azért, aki fontos a számomra. A szerelem pedig, még ennél is intenzívebb odaadást kíván. Meg kell értenünk egymást, a másik kedvében járni és legfőképpen: le kell mondanunk az önzésről. Egy kapcsolatban nincs olyan, hogy én vagy te. Csak mi vagyunk. El kell követnünk a MI hibáinkat, amiket csakis MI tudunk megoldani. Együtt.”

 °Louis Tomlinson°

Az élet váratlan, véletlennek tűnő cselekmények sorozata, amiről azt hisszük uraljuk, azonban ezt mégis inkább fordítva lehetne igaznak nevezni. Mi csak bábuk vagyunk, melyekkel az égiek játszadoznak, s csak remélhetjük, hogy a minket irányító személynek nincs éppen peches napja. A mai napig nem tudtam eldönteni, hogy az a bizonyos első találkozás egy ilyen szerencsétlen nap számlájára volt-e írható, vagy éppen megnyertem a főnyereményt, a lottó ötöst, melyről minden ember álmodozott. Miért volt az, hogy amikor az ember szerelembe esett, s szinte a felhők fölött érezte saját lényét, mely már a súlytalanságban lebegett, akkor volt a legboldogabb, a legerősebb, s egyben a legkiszolgáltatottabb? Sebezhető lettem, hisz most, hogy egy karnyújtásnyira ült tőlem, oly érzés keletkezett a belsőmben, ami felemészteni hívatott forró lángnyelveivel. Mintha megforgattak volna bennem egy tőrt, amit nem szúrtak elég mélyre ahhoz, hogy belehaljak. Á, dehogy! Inkább hagyták, hogy elöntsön a kín, ami belülről pusztította el a lelkem.

- Képzeld, Jim fenn tartja az állást, és nem rúg ki. A felesége pedig még húslevest is küldött nekem – hallottam meg egy kellemes tónussal rendelkező hanghullámot, mely a nappali felől érkezett, s ott csengett a füleimben megállás nélkül, ezzel is szomorúságot csempészve szívembe. Gondolataim minden egyes ébren töltött másodpercben körülötte forogtak, mióta majdnem elvesztettem. Abban a majdnem végzetesnek nevezhető másodpercben még a verejték is kivert, mert azt hittem nem leszek elég gyors. Lepergett a szemem előtt minden vele töltött vidám s kevésbé boldog nap, és ez adott elég erőt a lábaimnak.

- Levest? Az nem megfázásra van? – húztam fel egyik szemöldökömet, hiszen anyu, vagyis a nevelőanyám, mindig azt tanította, hogyha úrrá lesz testem felett az a fránya szezonális betegség, akkor feküdjek az ágyban és egyek egy tányér meleg, csirkehúslevest. „Az majd kiűzi belőled a nyavalyást!” Visszhangzott fejemben a sokszor emlegetett mondata, mely jeligévé változott az évek során.

- De, viszont gondoltak rám és csak ez számít – oktatott ki kedvesen, hiszen kijelentése egyáltalán nem hatott felsőbbrendűnek. Mindezzel inkább csak a házaspárt akarta védelmébe venni, hiszen, bár még csak rövid ideje ismerte őket, már is megkapták a szívében található kiváltságos helyeket. Vajon engem is ott őrzött, vagy emlékem azonnal elhomályosul, s szertefoszlik, amint elhagyja a várost? S vajon én képes lettem volna kitörölni az elmémből gyönyörű lényét?

- Igen – helyeseltem, miközben elzártam a gázt és pár pillanattal később már össze is kevertem a hosszú tésztát a paradicsomos szósszal. Sosem gondoltam volna, hogy én valaha is főzésre vetemedek majd, de úgy látszik megváltoztam. Miatta. - Kérsz rá sajtot is? – ordítottam át a köztünk található helyiségeket elválasztó légteret. Próbáltam elég hangos lenni ahhoz, hogy túlüvöltsem a háttérzajként szolgáló zene dallamát, ami szerencsére elsőre sikerült.

- Igen – ahogy kimondta, már neki is láttam a trappista reszeléséhez, hogy végül szépen elrendezve várjam, hogy ráolvadjon a forró tészta tetejére. Elpakolva a hozzávalókat, kezeimbe vettem a két porcelántányért, s belül imádkoztam, hogy ne legyek béna, s ne törjem ripityára a hófehér étkészletet, ezzel tönkretéve a fáradalmas munkám gyümölcsét. A kanapén pihenő lány reflexszerűen kereste a mankóit, hogy segítségemre siessen, de egy mérges pillantással maradásra intettem. Úgy gondoltam voltam elég felnőtt, hogy erre az egyszerű dologra egyedül is képes legyek. Nos, öt perc tökölés után sikerként könyveltem el, hogy a piros tészta az asztalra került, s nem Grace ölébe, mert akkor még mosnom is kellett volna, amihez azért már nem volt túlságosan nagy kedvem. Gracie kacaja betöltötte az egész nappalit, amikor kinyilvánította szórakozottságát.

- Öt másodperces szabály! – emeltem fel kezeimet, hogy aztán egy villa segítségével össze tudjam kapargatni az üvegre esett ételdarabokat.

- Már rég letelt – nyújtotta ki a nyelvét, majd a kezeibe vette a porcelán tényárok egyikét, s egy evőeszköz segítségével feltekert arra egy óriási adag spagettit. - Komolyan jó hatással volt rád ez a baleset. Egyre finomabb ételeket készítesz – ismerte el a tehetségemet, ami melengette férfi egóm egészét. Mellkasom duzzadt a dicsérettől, hiszen tőle jött. Éreztem, ahogyan testemet elönti egy kellemes bizsergés, s émelyegni kezdtem a gyomromban történő felforgástól. Talán - bár nem mertem megkockáztatni ezt a határozott kijelentést -, erre mondták azt, hogy az embernek pillangók repkednek a hasában. A kis szárnyas élőlények, mintha csak kínozni akartak volna.

- Csak spagetti, de köszi – intettem egyet a kezemmel, majd én is elkezdtem magamba tömni az általam kreált olasz ételkülönlegességet. Önkénytelenül jutottak egyembe az első próbálkozásaim s a tegnap este, amikor odaégettem a vacsorának szánt sült húsokat, így végül bénaságomnak köszönhetően pizzát kellett rendelnünk. Nem, mintha nem szerettem volna, hisz igazából az volt az egyetlen ennivaló, melyet elláthattam volna a kedvenc jelzővel, mégis… én valami sokkal különlegesebbet szerettem volna. Valamit, ami váratlanul éri, és ezúttal nem a szó rossz értelmében. Valami romantikus gesztus szerettem volna tenni az irányába, mint például amikor egy film főszereplője gyertyafény és az elengedhetetlen rózsaszirmok segítségével elbűvölte szíve választottját. Határozottan megártott a filmszakma. Túl nagyok voltak az elvárások. - Kell még valami? Felverjem a párnádat? – mutattam a lábát tartó, puha lakberendezési tárgy felé, amivel vízszintesbe tornáztuk begipszelt lábát.

- Ugye tudod, hogy a kezemmel az égvilágon semmi baj? – húzta fel szépen szedett szemöldökeit, aminek hatására apró ráncok jelentek meg, amúgy tükörsima homlokán. Napbarnított bőre a londoni időjárás ellenére sem fakult ki, amit szinte lehetetlennek tartottam mind ezidáig. Számmal grimaszoltam, hogy megmutassam, mennyire nem tetszett az ellenkezése. Az orvos kis híján megtiltotta neki, hogy felesleges mozdulatokat végezzen, s én valahányszor segíteni próbáltam, minduntalan elutasított. Egyáltalán nem értettem, miért viselkedett így, s a vele eltöltött hetek alatt kezdtem rádöbbenni, hogy bizony én egyetlen női egyedet sem voltam képes teljes mértékben megfejteni. Hiszen a legtöbbel mindössze egyetlen éjszakára kötöttünk szerelmi fogadalmat és bevallom az is megesett, hogy egy hétre rá már a nevét sem voltam képes felidézni szürkeállományom legmélyéről. Az arcáról már nem is beszélve. - Téged sokkal jobban megvisel ez az egész, mint engem – vonta le a helyes következtetést, ami csak még inkább feldühített s kihozott a már így is omladozó falakkal körülvett nyugodtságomból. Ujjaimat tördeltem s egyszerűen képtelen voltam a számba erőltetni akár csak egy falatot is az előttem pihenő tésztából.

- Már az is baj, hogy segíteni próbálok? – keltem ki magamból, s szavaim úgy fröcsögtek, akár a folyékony vas, melyből a műtárgyakat, esetleg a kardokat szokták formázni. Hiába bántam meg minden egyes sértő hangnemet megütő mondatfoszlányomat, képtelen voltam visszavonni őket. Ott lengtek a levegőben, s akár a füstöt, ezt sem lehetett elkapni, hogy aztán egy cérnaszálnál fogva visszahúzzuk, és semmissé tegyük. Grace arca eltorzult, cseppet sem kedves ordításomtól és maga elé tartva kezeit, védekezően karolta át saját testét. Gratulálok Louis, sikerült halálra rémítened egyetlen meggondolatlan cselekedeteddel. Igazán büszke lehetsz magadra.

- Nem így értettem – szipogta, s bár ott csillogtak a szemében a szomorúságot jelző könnycseppek, mégsem engedte nekik, hogy utat törve maguknak, leszánkázzanak kipirult arcvonalán. Erősnek akart mutatkozni, olyan személynek, akinek megrendíthetetlen lényét senki sem tudta sírásra késztetni. Mindebben pedig csak az volt a bökkenő, hogy teste remegett, akár a nyárfalevél, vagy az a bizonyos, nagyi által elkészített kocsonya.

- Amúgy is csak azért van… - a bennem életre kelő kételyek nem engedték, hogy befejezzem a mondatom, így az vég nélkül keringett a légtérben. Fejemben ott motoszkált a kétségbeesés, mely ördögi hangján pusmogott hallójáratomba. Tenyerem izzadni kezdett, s éreztem, ahogy kivert a víz. Gyerünk Louis, most vagy soha! Egy. Kettő. Nagy levegő! Egy. Kettő. Há-három - mert szeretlek – szemeimet azon nyomban becsuktam, mert nem mertem Gracie pupilláiba nézni. Rettegtem attól, hogy az íriszeiben felismerném a visszautasítás és a megvetés érzelemhullámait, melyek akár csak az óceán dühöngő habjai, letaszítanának szörfdeszkámról s egyensúlyom elvesztésével a mélybe zuhannék. Oda, ahonnan nem volt menekvés, s ahonnan képtelen lettem volna a felszínre bukkanni, hogy éltető oxigénnel töltsem meg tüdőm minden egyes köbcentiméterét.

- Tudom, hogy a barátodnak tartasz és ez nagyon sokat jelent számomra, de tényleg túlzásokba esel. Tegnap még csak munkába sem mentél – hadarta el egy szuszra, és komolyan elgondolkoztam azon, hogyan lehetett képes minderre egy ilyen picike lány. Hangja egyszerre volt megrovó és aggodalommal teli, így nem tudtam mit reagálni kijelentésére. Igaza volt, az utóbbi időben tényleg sikerült túlreagálnom a dolgokat, s erre élő példa volt a tegnapelőtti eset, amikor elment vécére, én pedig az ajtó előtt álltam és vártam, miközben arról kérdezgettem, jól van-e. De, mentségemre legyen mondta, tényleg azt hittem, hogy bele fog esni és lehúzza magát, miközben segítségért kapálózik. Néhanapján olyan ügyetlen volt, hogy bármit ki tudtam nézni belőle. A világ leglehetetlenebb cselekménysorozatait is.

- Ha tudni szeretnéd, Bill megengedte a szabadságot és félreérted a dolgokat – magyarázkodtam, akár egy első osztályos kisfiú, akit rajta kapott a tanár néni, amit megmutatta a kisharcost egy lánynak, cserébe azért, hogy ő is beláthasson a pöttyös szoknyácska alá. - Jobban szeretlek, mint egy egyszerű barátot szokás… - akkorát nyeltem, mint maga Texas, miközben szüntelen azért imádkoztam, hogy érzelmeim ne legyenek viszonzatlanok. Igaz, hogy rengeteg példa volt már arra, hogy egy elsőre kaphatónak titulált csaj végül mégsem adta be a derekát Mr. Atomszexi Tomlinsonnak, de azoknak fele annyira sem fájt, mint az esetleges visszautasítás. Grace több volt, mint bárki más ezen a szétcseszett világon. Ő volt maga a Nap, mely körül bolygóm folytonos mozgást végzett egy ellipszis alakú pályán, mely fényességbe borította a borongós felhőkkel körülvett reggeleimet, mely az életet jelentette számomra - szerelmes vagyok.

- Tessék? – kerekedtek ki égszínkék íriszei, melyekben kétszer akkorára nőtt a feketeség, mint valaha. Hangmagassága a plafont verdeste, miközben levegőt is elfelejtett venni értetlenségének okán. Eme reakció pedig cselekvésre késztetett. Már amúgy sem lett volna visszaút, hisz jól érthetően körülírtam az iránta táplált érzelmeim összekuszálódott kavalkádját, melynek gubancos csomója egyre inkább kibomlani látszott. Már nem rejtőzhettem védőfalként funkcionáló aurám mögé, hisz minden akadályt lebontottam ezzel a cselekedetemmel.

- Igen, jól hallottad. Teljesen elcsavartad a fejem és szeretlek. Ha kell, ezerszer is elismétlem – a végére azért ismét megjelent testemben a félelem, hiszen egyáltalán nem erre számítottam. A képzeletemben, a saját kis fantáziavilágomban a vallomás után, kivétel nélkül mindig a karjaimba ugrott és agyon csókolgatott. Ezen is látszott, hogy mekkora hatással volt rám a saját szakmám. A színészkedés árnyoldala, hogy elhitted a tündérmeséket, melyekben mindig a jó került ki győztesként egy végzetesnek tűnő csatában. Hisz a mozivásznon nem létezett nagyobb erő a szerelemnél, ami olykor még a gravitációt is képes volt igája alá hajtani.

- Nem kell… - vágta rá azonnal, amivel sikeresen belém fojtotta a további próbálkozásaim nyálasságtól csöpögő mondatait. Alig ismertem magamra, s ha pár hete valaki azt mondta volna nekem, hogy én ilyen mézes-mázas dolgokat fogok kiejteni ajkaimon, mentem a képébe nevettem volna - én is szeretlek.

Mindössze erre a szóra volt szükségem, s amint kipréselte száján, kezem automatikusan húzta közelebb, hogy aztán megszüntetve a köztünk lévő távolságot, végre valahára megérezhessem csókjának ízét. Óvatosan döntöttem hanyatt, mivel eszem ágában sem volt fájdalmat okozni, így is sérült testének, így komoly erőfeszítésembe került, hogy visszafogjam magam, s szenvedélyes vágyam, mely hosszú napok óta érte epekedett. Karjait összekulcsolta nyakam körül, míg az én kezeim hol arcán, hol csípőjén pihentek. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, s hogy ne szólaljon meg az ébresztőórám. Mert ha most álmodok, akkor többé sosem akarok felébredni!

Díj #81 #82

Nagyon szépen köszönöm a díjat Blondie T.-nek! :)

Szabályok:

• Rakd ki, kitől van!
• Írj magadról 10 dolgot!
• Válaszolj 10 kérdésre!
• Küldd el 10 embernek!

10 dolog rólam:

• már nagyon izgulok az új történet miatt
• tegnap itt aludt a nagymamám, de ma már vissza is utaztak vidékre
• mostanában úgy érzem - ki gondolta volna?! - hogy semmire sincs időm
• sajnálom, hogy ismételten késtem a díjjal
• mostanában nagyon sok király blogra bukkantam és remélem hamarosan el tudom olvasni őket
• feketék a körmeim
• holnap - vagyis ma - megyek anyuval térdvédőket venni
• szerintem kicsit ingerlékenyebb vagyok mostanában
• mindig mosolygok, amikor elolvasom a kommentjeiteket
• lefekvés előtt még elolvasom Cassy egyik blogját

Válaszaim:

• Mi a kedvenc sportod? Nagyon szeretek kosarazni, de most már nem csak ezt, de a röplabdát is imádom.
• Ha találkozhatnál egy sztárral, ki lenne az? Nem tudom, talán Lily Collins.
• Ki a kedvenc színészed? Nincs kedvencem, nagyon sok színészt szeretek, de jelenleg Logan Lerman.
• Ha cserélhetnél egy hírességgel, ki lenne az? Emma Watson, hogy beszélgethessek a kedvenc színészemmel.
• Hány éves vagy? Már több mint egy hónapja 17 éves vagyok.
• Mi a kedvenc ruhamárkád? Tally Weijl.
• Hol élnél legszívesebben? Valahol, ahol angolul beszélnek. Ausztrália, Anglia vagy Amerika.
• Mi a kedvenc filmed? Talán a Percy Jackson: Szörnyek tengere.
• Mi a kedvenc könyved? Nincs kedvencem, mindig azt szeretem, amit éppen olvasok. Most: Cassandra Clare: A herceg.
• Szereted a Vámpírnaplókat? Ha igen, ki a kedvenc szereplőd? Igen szeretem és természetesen Damon fan vagyok.

Kérdéseim:

• Miért pont Liam Payne lett a blogod férfi főszereplője?
• Te is hiszel Istenben?
• Milyen típusú blogok keltik fel leginkább az érdeklődésedet?
• Mit gondolsz az ilyen, személyre szabott díjakról - ezalatt azt értem, hogy ez most csak a tiéd.
• Gondolkoztál már azon, hogy valakivel közösen írj meg egy történetet?
• Mit gondolsz azokról, akik kommentárhatárt szabnak a következő rész érkezéséhez?
• Hogyan találtál rá a blogspora?
• Mi volt az első blog, amit olvastál?
• Ki az az író, akire felnézel?
• Mi az a film, amit legutoljára láttál a moziban? Hogy tetszett?

Akinek sok-sok szeretettel küldöm:

• Annie C.

Nagyon szépen köszönöm a díjat kriszty96-nak <3

Szabályok:

• Írj magadról 11 dolgot!
• Válaszolj 11 kérdésre!
• Írj 11 kérdést!
• Küldd tovább 11 blognak!

11 dolog rólam:

• lassan semmit sem tudok írni, ami új lenne, tekintve, hányadik díjat töltöm már ki
• ennek ellenére még mindig megtisztelőnek érzem, ha gondoltok rám ilyen értelemben is
• a legmerészebb álmom az, hogy egyszer a buszon valaki az én könyvemet olvassa majd, miközben mellettem ül
• aludnom kéne, mert hosszú napom lesz, de egyszerűen nem megy, amíg ezt be nem fejeztem, mert kötelességemnek érzem
• amint tudok, válaszolni fogok a kedves kommentekre, még a következő rész előtt
• nem gondolom, hogy fotogén lennék
• szeretem a csokit
• holnap mosogatnom kell majd, mert már megígértem
• tegnap veszekedtem anyuval, de ma már minden happy volt
• ma találtam egy blogot, amit egy fiú ír és nagyon tetszik
• jelenleg szomorú számot hallgatok

Válaszaim:

• Ugye nem haragszol rám, amiért nem együtt néztük meg a Noét? Dehogy haragszom. Remélem, hogy neked is legalább annyira izgalmasan telt a mozi, mint nekem, amikor megnéztem Dorinával és azt is, hogy annyira tetszett, mint nekünk.
• Hogy érzed, ez a történeted képes volt felülmúlni az előzőt? Szerintem képes volt. Louis és Grace története sokkal jobban tetszett, mint az előzőek, de mindig így vagyok vele, ha újba kezdek (jelenleg Harry és Melissa a kedvenc).
• Végül örülsz a végeredménynek? Igen örülök, bár így jobban belegondolva, sokkal romantikusabbra is megírhattam volna. Végül nem is Lou és Grace lett a fő téma, hanem a két lány ellenségeskedése. De sebaj, remélem ennek ellenére tetszett az olvasóimnak.
• Te hogyan érzel afelől, hogy lassan befejezzük a közös történetünket? Egyszerre örülök és nem. Boldog vagyok, amiért életemben először befejezek egy blogot és, hogy azt pont veled, de szomorú is vagyok, amiért el kell engednem.
• Tényleg tetszett az ajándék, amit szülinapodra adtam neked? Teljes mértékben, nagyon imádlak,amiért képes voltál megírni egy egész novellát csakis nekem.
• Gondoltad volna, hogy egy könyvet is kapsz mellé? Soha. Nagyon meglepett és az egyik kedvenc könyvemmé vált. Alig várom, hogy a kezeim között tarthassam a második kötetét.
• Másnak is tartottál már olyan "felolvasó estet", mint nekem, amikor utoljára találkoztunk?Szerinted más előtt is képes lennék olyan szinten égetni magam? Na jó, képes lennék, de még nem tettem hasonlót. MÉG.

Kérdéseim:

• Mesélj egy kicsit arról, honnan jött a blogod alapötlete!
• Design blogokon is tevékenykedsz, mint kritikaíró. Mi vonzott ehhez?
• Mit üzennél a kezdő bloggereknek?
• Mi az, amitől képes vagy a falra mászni?
• Ki az a személy, aki nélkül nem tudnád elképzelni az életed (családtagokon kívül)?
• Mi a jelenlegi kedvenc számod?
• Szerinted mitől lesz jó egy történet?
• Fontos, hogy egy bejegyzésbe kerüljön kép?
• Mit ettél utoljára?
• Ha állat lehetnél, mivé változnál?
• Ha belebújhatnál az egyik általam alkotott karakter bőrébe, kit választanál?

Akinek sok-sok szeretettel küldöm:

• Molly Schmidt

Twenty-third chapter: Thanks for everything

Sziasztok :)

Először is, nagyon szépen köszönöm az előző részhez kapott kommentárokat. Nagyon sokat jelentettek, még mindig mosolygok, ahogy a nekem szánt sorokra gondolok. Most, hogy Summer kikerült a történetből, már érezhető, hogy lassan elérkezünk ennek az egésznek a végéhez. Én legalábbis már teljes lázban égek a folytatást illetően - az új történtre gondolok. De nem is szaladok ennyire előre...

Ebben a részben a baleset következményeiről olvashattok, ami kicsit közelebb hozza egymáshoz majd a főszereplőinket. 

Millio puszi és jó olvasást! Xx szeretlek titeket <3

„Köszönöm. Egy szó, mely nem képes leírni az érzést, amit jelen pillanatban érzek. Hisz eme szó olyan egyszerű, az pedig, amit értem teszel túlmutat mindezen. Hálás vagyok mindenért, de legfőképpen azért, hogy megmentettél. Kirángattál a begyöpösödött életemből és színt csempésztél a szürkeségek végeláthatatlan tengerébe.”

°Grace Evans°

Kész. Vége. Ennyi. Alig akartam elhinni azt, hogy Summer ezúttal véglegesen eltűnt az életünkből, s nem csak egy újabb szuper alakítást láthattunk tőle. Hogy nem megjátszotta, hanem halál komolyan kilépett a mindennapjainkból. Hogy a csúfondáros szerepét kiírták a történetből, mely lapjaira már csak mi írhattunk cifra betűinkkel, s hogy ez tényleg, csakis kizárólag a valóság volt. S míg az egyik felem a fellegekben járt a hirtelen érkező boldogsághullám hatására, mely képes volt felemelni a felhők fölé, a másik felem legszívesebben elsírta volna magát. Nem, egyáltalán nem a megkönnyebbüléstől, ahogy azt a fogságból kiszabadult ártatlanok szokták, vagy azok a nők, akiket bántalmaztak, s végül a sittre került az erőszakos elkövető. Nem. Sokkal inkább a lábamba nyilalló, szűnni nem akaró fájdalomtól.

Louis csak állt bambán és hozzám hasonlóan az éppen elhaladó autó, egyre csökkenő képét bámulta, ahogy az szépen lassan eltűnt az utca végén, ezzel lezárva egy fejezetet az élet könyvében. A nap már lemenőben volt a horizonton, a felhők rózsás színekben pompáztak, miközben Jim, egy kis fáziskéséssel kirohant az antikvárium ajtaján. Ezt is csak onnan tudtam, hogy a nyílászáróra szerelt, apró csengettyű egy édes dallam játszásába kezdett, ahogy a szél bele-belekapott.

- Jézusom! Minden rendben van? Nem történt semmi komoly? – csak legyintettem egyet, hogy ezzel lenyugtassam az értem aggódó férfi lelkében dühöngő óceánt, s kellemes hullámokat varázsoljak a helyére. Arcomat azonban képtelen voltam felé fordítani egészen addig, amíg Louis vissza nem sétált hozzám. Csak néztem őt, a srácot, aki felé mérhetetlen mennyiségű hálát generáltam a szervezetemben, s aki olyan sokat jelentett a számomra, hogy azt már elmondani sem tudtam volna. Képtelenségnek tituláltam, így meg sem próbálkoztam a vallomással, mely hetek óta megfogalmazódott a szívemben. Hiszen rettegtem attól, hogy egyetlen értelmes mondat sem jött volna ki a számon, és ezzel csak kellemetlen helyzetbe hoztam volna őt, s nem utolsó sorban saját magamat.

- Jól vagy? – guggolt le mellém, mire kedvesen rámosolyogtam, s ezt követően magához húzott, így arcomat bele tudtam temetni pulcsijába. Az anyag simogatta a bőröm, de ami még ennél is jobban elbódított, az Louis jellegzetes, férfias illata volt, ami belekúszott orromba s így el tudtam raktározni ezt a pillanatot az elmém azon szegletébe, ahonnan semmi sem lett volna képes kiűzni onnan. Jöhetett volna egy egész hadsereg is, akkor is állva maradtak volna a védőbástyák melyek rejtekébe bújtattam.

- Igen, hála neked – motyogtam két lélegzetvétel között. Kezeivel óvatosan az én kezem felé kapott, hogy segítsem talpra állnom, viszont mindezzel volt egy aprócska bökkenő. Amint teljesen vízszintesbe állított, mintha millió apró tű szurkált volna belülről, vagy valami féreg akarta volna kirágni magát a testemből s épp a húsomba mart volna éles fogaival. Ajkaim közül kiszökött egy apró sikoly, és azon nyomban a földre zuhantam volna, ha Louis és Jim nem tartottak volna meg. Arcomon megjelent pár könnycsepp, amiket akkor sem tartottam volna vissza, ha lett volna hozzá elég erőm. Fájt, leírhatatlanul fájt a lábam, és nagyon megijedtem attól, hogy soha életemben nem leszek már képes a járás művészetére.

- Azonnal kórházba viszlek! – jelentette ki, sőt egyenesen parancsolta a velem szemben álló fiú, aki kezeivel óvatosan a térdhajlatom alá nyúlt, és a karjaiba vette mozgásra képtelen testem. Szorosan kapaszkodtam, miközben az utca végé felé sétáltunk, hisz eszem ágában sem volt leesni. Így is sajgott mindenem. – Ez mind az én hibám. Sajnálom – motyogta, majd adott egy puszit a homlokomra, ezt követően pedig ráültetett a motorjára. Értetlen arckifejezéssel bámultam, az enyémekhez hasonló, tengerkék szemeibe, amikben ott csillogott a bűntudat félreismerhetetlen tüze. Fogalmam sem volt, miért mondta mindezt, de tudatni akartam vele, hogy én pont az ellenkezőjét gondoltam. Ha nem lökött volna arrébb, talán már alulról szagoltam volna az ibolyát.

- Hülyeség! Erről csakis Summer tehet, és meg se próbáld beadni nekem, hogy te vezetted azt a kocsit, mert akkor meg vagy zavarodva. Csak nem beütötted a fejed az esés során? – utaltam a kis mentőakciójára, amit az előbb bonyolított le, mire szája szélén megjelent egy aprócska görbület. Olyan jó volt látni, hogy mosolygott, hiszen már attól féltem, hogy az említett nőszemély szavai a lelkéig hatoltak. Tisztában voltam azzal, hogy Louis nem mindig volt ilyen… ilyen kedves és figyelmes, de mindezek ellenére nem szűntem meg szeretni. Az iránta táplált érzelmeim csöppet sem fakultak meg, és nem szerettem volna, ha egyetlen egy gonosz mondatát is elhitte volna annak a manipulátornak. Hisz csak rá kell nézni, és rájött az ember, hogy sosem törné össze a szívem. Legalábbis nem önszántából. A barátjának tartott és ez egy kiváltságos pozíciónak számított nála.

- Rendben, csak meg ne öljön, kisasszony – tette fel kezeit, mire én is felnevettem, így már majdnem vidámnak lehetett nevezni a pillanatot. Lou gyorsan felült elém a járgányára, melyet még mindig imádtam, s miután mind a ketten felvettük a biztonságot nyújtó sisakjainkat, már rá is lépett a gázpedálra.

A házak ismételten egy egyenes vonallá mosódtak, mivel szemeim képtelenek voltak tisztán kivenni az ajtók és az ablakok körvonalait, az utcán sétáló emberek sziluettjéről már nem is beszélve. Viszont, az első alkalomhoz képest, amikor kidobtam a taccsot az utca végén, ez sokkalta lassabb volt. Úgy éreztem biztonságban voltam, s hogy a srác, aki teljesen uralma alá hajtotta a fékezhetetlen masinát, minden idegszálával a biztonságomra koncentrált. Hálás voltam az igyekezetéért, és megint csak elkapott a vágy, miszerint el kellett volna mondanom neki mindent. De mégsem tettem. Ráfogtam arra, hogy úgysem hallotta volna meg a számon kiejtett szavakat a folytonos háttérzaj miatt.

Végül, három piros lámpa és egy sárga után sikeresen megérkeztünk St. Thomas’ Hospital parkolójába, ahol Lou segített leszállni a motorjáról, és egészen a recepcióig cipelt az ölében, ahol lediktálta az adataimat – persze az én segítségemmel -, és elmondta a történteket a lehető legkevesebb konkrét információval. Magyarán szólva, kihagyta belőle a majdnem gázolást.

- Menjenek fel a sebészetre, ott pedig várják ki a sorukat – a nő unott és monoton hangja egy robotéra, egy érzelmek nélküli gépére emlékeztetett, de nem mertem szóvá tenni, nehogy ezzel megsértsem a jól rejtegetett érzelmeit. Sosem bántottam másokat, feltéve, ha nem hoztak ki a sodromból, és mára már amúgy is épp elég volt az agresszióból. Mintha Louis olvasott volna a gondolataimban, fogta magát és szépen csöndben a lift felé cipelt, miközben vett egy mély levegőt, hogy ezzel a tettével lenyugtassa igen felborzolt idegeit. Tisztában voltam vele, hogy legszívesebben leüvöltötte volna a középkorú nőszemély fejét, aki türelemre intette, ahogy azzal is, hogy aggódott a testi épségem miatt, hisz ajkamból akaratlanul is a felszínre tőrt pár igen fájdalmas nyöszörgés.

A váróban annál is több személy tartózkodott, mint amennyire számítottam, így kissé szomorkásan ültünk le egy üres székre, hogy a lehető legkényelmesebben teljen az itt eltöltendő idő. A másodpercek múltak, majd percekké, s végül órákká nőtték ki magukat, mire a kijelzőn felvillant a kettőszáz-harmincnyolcas számjegy, s idegesítő piros fényével mozdulásra szólított minket. Louis a karjaiba vett s nagy nehézkesen végül egy kedves hölgy segítségével – aki kinyitotta nekünk az ajtót -, bejutottunk a sebészetre.

- Jó napot! – köszöntünk illedelmesen az asztal mögött gubbasztó öregembernek, aki még csak ránk sem nézett, mintha észre sem vette volna, hogy újabb betege érkezett. Bizonyára fárasztó napja lehetett, és legszívesebben már rég haza ment volna a feleségéhez, vagy valami hasonló.

- Jó napot! Mi a panasza? – mormolta el a sablonosnak ható kérdést, melyet minden bizonnyal minden adandó alkalommal feltett, amikor kinyílt eme bizonyos nyílászáró, amelyen újabb és újabb betegek lépkedtek be az apró kórterembe. Ez pedig csöppet irritáló volt, nem is számomra, hanem sokkal inkább az engem tartó srác számára. Éreztem, ahogyan egyre szaporábban vette a levegőt, hiszen ha az ötvenes éveiben járó férfi akár csak egyetlen pillanatra is felnézett volna az asztalon található számítógép monitorjából, akkor azonnal feleslegesnek találta volna a kérdését. Hisz jól látható volt a panasz.

- Grace nem tud lábra állni! – mondta a lehető legvisszafogottabban, de ennek ellenére még így is elég indulatosra sikerült Louis ezen megnyilvánulása. Kezemmel megsimogattam a karját, hogy kellőképpen lenyugtassam, egy esetleges párbeszédhez, amiben az én állapotomról fogunk kommunikálni. Nem akartam, hogy összevesszen az előttünk ülő emberrel, akinek már így is meglehetett a saját gondja. A doktor azonnal felénk kapta tekintetét, amint Lou száját az utolsó szó is elhagyta.

- Kérem, fektesse fel ide a hölgyet – mutatott egy magasított asztalra, majd halkan hozzá tette: – és vegye le a nadrágját. – Louis csak bámult előre, mintha a gondolataiban vesztette volna józan eszét. Akár egy zombi, csak bambán nézett és szinte pislogni is elfelejtett. Biztos voltam benne, hogy perverz emlékek sokasága lepte el az elméjét, így csak megforgattam a szemgolyóimat és pár gyors mozdulattal kigomboltam a rajtam lévő farmert. Gondosan összehajtogattam a kék színű anyagot, amit végül, jobb hely hiányán arra a lépcsőre dobtam, amin keresztül fel lehetett volna feküdni a magasított fekvőalkalmatosságra.

Az orvos kezei oly hidegek voltak akár a jég, és ha nem fájt volna a lábam, talán akkor is felszisszentem volna kellemetlen érintésének hatására, mely irritálta felhevült bőröm.

- Itt fáj? – kérdezte, mire hümmögtem, s tovább folytatta lassú kínzásomat. Szemem ismét elhomályosult, így becsuktam szemhéjam, hogy ezzel gátat szabjak kikívánkozó könnycseppjeimnek. Eddig azt hittem bírom a fájdalmat, de szépen lassan kezdtem rájönni, hogy gyengébb voltam, mint valaha – és itt? – újabb szúró érzés, mely belülről emésztett fel, fejemmel pedig automatikusan bólogattam fel s le, hogy ezzel az orvos tudtára adjam, mennyire nem volt ínyemre a folytonos tapogatózása. Mit nem lehetett érteni az első alkalommal? Fájt és kész! – Nagyon úgy néz ki, hogy a leányzónak eltört a lába. Azonnal be kell gipszelni – jelentette ki és rögtön ezután visszasietett az asztalához, hogy egy fehér papírra ráfirkáljon valami fontosat, számomra kiolvashatatlan, cirkoványos betűivel. – Ezt mutassák meg Dr. Andersnek – nyomta a kezembe, majd hadarta is a koordinátákat. – Második ajtó balra – csak egy apró biccentésre tellett, aztán máris a számomra biztonsággal egyenlő karokban találtam magam. Ismét. Komolyan aggódnom kellett volna Louis egészségi állapota miatt, mert ha így folytatja, biztosan sérvet kap. De Isten a megmondója, még egyszer sem panaszkodott, sőt még lihegni sem lihegett. Mintha csak egy puha párnát cipelt volna át, egyik szobából a másikba.

- Köszönjük – tettem egy udvarias megjegyzést, még mielőtt kiléptünk volna a teremből, ezzel ismét visszacsöppenve a váró hatalmas nyüzsgésébe. Az előbbi utasításokat követve, bekopogtunk a 213-as ajtón, ahol ismét türelemre intettek mindkettőnket. Mivel nem vitatkozhattunk a kedves ápolónővel, leültünk egy megüresedett helyre, hogy ismételten kellemes némaságba burkolózva várjunk az engedélyre, miszerint átléphetjük a küszöböt.

Várakozás. Mindig is utáltam eme tevékenységet, hisz olyan feleslegesnek tartottam. Nem voltak mások, csupán elvesztegetett pillanatok, melyeket a számunkra fontos emberekre kellett volna szánnunk, nem pedig arra, hogy a kibámulva a fejünkből, üveges szemmel meredjünk az előttünk lévő, hófehér falra.

- Mi a baj? – jött egy kellemes hang, egészen közelről, s csak később tudatosult bennem, hogy igen elkalandoztam s ezzel egyidejűleg figyelmem teljesen az elmémnek szenteltem, így akaratlanul is mellőzve az értem aggódó srácot. Fejemet balra fordítottam, hogy bele tudjak nézni égszínkék szemeibe, de azonnal elment a kedvem az őszinteségtől, és magától a beszéd tevékenységétől is, amikor megpillantottam íriszeiben a saját tükörképem.

- Semmi… - tereltem el a témát, de ő csak nem volt képes annyiban hagyni. Ujjaival az állam alá nyúlt, ezzel kényszerítve a válaszadásra, melybe majd bele rokkantam. – Csak anyáékon gondolkoztam. Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy róluk teljesen elfelejtkeztem – és tényleg. Már nem is emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor telefonon beszéltünk. Annyira hiányoztak, hogy az leírhatatlan volt számomra, egy olyan lány számára, aki mindig is a szülei mellett volt. Arról már nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt róla, rosszabbodott-e apu állapota. Mi van akkor, ha már soha életemben nem láthatom mosolygós arcát, mely annyira hasonlít az enyémre, hogy le sem tagadhatnánk egymást?!

- Biztos jól vannak. Ha baj lenne, akkor már hívtak volna, nem? – próbált lelket önteni belém, ami a vártál sokkal jobban sikerült neki. Annyira hálás voltam a kedvességeiért, azért, amiért mindig mellettem állt. Mindenért. Összepréselt ajkaimat görbe vonallá varázsoltam és kitöröltem a szemeimből a bennük megcsillanó átlátszó folyadékok, melyek a könnyeimet voltak hivatottak jelképezni.

- Igazad van – vallottam be, és arcomat beletemettem a vállába, hogy biztonságos rejtekhelyet találjak benne a valóság elől. Amikor vele voltam, akkor annyira könnyebb volt a létezés, a cselekménysorozatok sokasága, melyet egy véletlennek nevezett erő irányított, s melyet mi életnek becéztünk.

- Miss Evans! – egy vörös hajú, kissé duci nő olvasta fel a nevemet, így kénytelen voltam elválni a számomra oly sokat jelentő fiútól, hogy aztán pár pillanatra rá újra szorosan magamhoz húzhassam, s karjaimat átkulcsolva a nyaka körül, az ölében cipelve belépjünk az újabb terembe, mely kísértetiesen hasonlított az előzőhöz. Olyan egyszerű lett volna megcsókolni, hisz mindössze pár milliméter választotta el ajkainkat, mégsem voltam rá képes. Féltem, hogy ezzel csak megijesztettem volna, és amúgy sem lett volna helyén való kihasználni a lehetőséget, s magát Louist sem, aki annyi mindent tett értem. Anélkül, hogy bármit is elvárt volna cserébe.

- Jó napot! – nyújtottam oda a kezemben szorongatott papírlapot Dr. Andersnek, ami kissé összegyűrődött a kint eltöltött idő alatt. Sajnos magaménak tudhattam azt a gyerekes szokást, miszerint idegességemben az éppen kezembe kerülő tárgyakat formázgattam. Ez például harminc perce egy aprócska repülő volt.

- Rendben – olvasta végig a sorokat, majd megvakargatva a fejét, felénk fordult. – Ülj fel ide – mutatott egy ismerős szerkezetre, mely megint csak egy magasított asztal volt. Lassan, komótosan battyogott el a jobb falnál pihenő szekrényhez, melyből kivette a gipsz hozzávalóit és berögzült, már-már reflexszerű mozdulatokkal nekilátott az elkészítésének. – Egy hónap múlva kell visszajönniük, és akkor egy gyors röntgen után meglátjuk, meddig van még szükség erre – mutatott a trutymóra, melyet időközben a lábamra tett s ezt követően azonnal becsuktam a szemeimet, hogy ne lássam, mi fog történni. Még sosem tört el semmim és kicsit féltem az egésztől, pedig igazából sokkal kevesebb fájdalommal járt, mint amikor az a másik orvos végigtapogatta a sérült területet. – Próbáljon meg a lehető legkevesebbet mozogni – tanácsolta, amit nem hagyhattam szó nélkül.

- De nem ülhetek egész nap – nyilvánítottam ki nemtetszésemet, mire beleegyezően bólogatott.

- Persze, nem is úgy gondoltam. Kap mankókat, de akkor se mozogjon sokat – nyomta a kezembe az említett botokat, melyek segítségével ismét két lábra tudtam állni. Eleinte még össze-visszadülöngéltem, de pár kicsi karika után, melyet a kórteremben tettem meg, gyakorlásképp, igazán belejöttem az egyensúlyozgatásba.

 - Nem tervezek maratoni távokat – forgattam meg a szemgolyóimat. Dr. Anders kacaja pedig betöltötte az egész szobát. Szemei körül megjelent pár szarkaláb, a szája szélén lévő nevetőráncokról már nem is beszélve. Mégis, sokkal fiatalabbnak tűnt eme megnyilvánulásától. Lou csak mosolygott, mint a tejbe tök, én pedig... Nos, én majdnem fejbe vágtam őket a kezeimben szorongatott mankókkal. Hogy lehettek ilyenek?!

- Maga pedig vigyázzon rá! – súgta oda Lounak, mintha én ott sem lettem volna, de azért ahhoz épp elég hangosan, hogy minden szavát kristálytisztán megértsem.

- Többé le sem veszem róla a szemem – ígérte, és kedvesen felém fordult, hogy ezzel jelezze, a kijelentését egy halál komoly fogadalomnak szánta, melyet nekem tett. Édesnek találtam a helyzetet és aranyosnak a törődését. A nyár elején sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki ilyet fog mondani nekem. Azt meg pláne nem, hogy az a valaki ő lesz. – Köszönjük – válaszolta mindkettőnk helyett, mivel én belevesztem a velem szemben lévő srác tanulmányozásába. Haja teljesen össze volt borzolva, amit kivételesen tényleg a szél formált ilyenre, nem pedig a méregdrága zselé. Ajkait harapdálva kommunikált még pár sornyit a rokonszenves emberrel, végül intett neki és felém közeledett. Éreztem, ahogy a testemet elöntötte az ismerős melegség, melyet mellette éreztem, minden egyes alkalommal és csak remélni tudtam, hogy nem ült ki az arcomra is a jellegzetes pirosság.

- Akkor egy hónap múlva. Viszlát – emlékeztetett minket az újabb időpontról, aztán már mentünk is, hisz nem akartuk feltartani a sort.

- Viszlát – motyogtam az orrom alatt, miközben az újdonsült mankóimmal egyensúlyoztam. Mire elértünk a motorig már elzsibbadt az egész karom, azonban ezt egy másodperc erejéig sem kívántam kimutatni. Erősnek akartam látszani, olyannak, aki játszi könnyedséggel közlekedett eme segédeszközökkel.

Végül mégsem tudtuk megoldani a kétkerekű járgánnyal való közlekedést, így taxit kellett hívnunk, s bár Louis nehéz szívvel, de sikeresen otthagyta szeretett motorját a kórház parkolójában – amit természetesen azonnal haza is hozott, amint kényelmesen lefektetett a kanapéra és meggyőződött róla, hogy a távirányító a közelemben volt, így nem kellett feleslegesen járkálgatnom, ha esetleg csatornaváltásra vetemedtem volna. Egyszóval fontos voltam neki, ahogy ő is nekem. S bár a nap nem is sülhetett volna el rosszabbul, úgy éreztem ennél jobban sem. Hisz boldog voltam, és csak ez számított. Félig rokkant, de határozottan boldog.

Twenty-second chapter: I don't think so

Sziasztok :)

Huh, eltelt még egy hét... hihetetlen, hogy múlik az idő. Köszönöm szépen a szép szavakat és mindennemű támogatást, a sok-sok feliratkozót; tüneményesek vagytok. Ma olvastam, ahogy egy bloggerina kiakadt és azt bizonygatta, hogy abba fogja hagyni a blogolást, mert senkinek érzi magát. Nagyon megsajnáltam, és nem is tudom, mit tennék, ha nem lennétek itt nekem. Lehet, hogy én is hasonlóan éreznék és ebbe még belegondolni is rossz. Ezért is vagyok még hálásabb mindenért <3

Ebben a részben eljött a már előzőekben említett vihar ideje - egyúttal az utolsó Summer szemszög. Remélem tetszeni fog, nekem nem lett a kedvencem, pedig mindent tőlem telhetőt megtettem, hogy élethű legyen... 

További szép hetet, millio puszi és jó olvasást! Xx

„Minél jobban izgat, annál jobban rögeszméddé válik a bosszú. Már nem számít semmi és senki csak az, hogy megfizessenek a tettükért, akik bántottak. De mi lesz akkor, ha elérted a célod? Csak a lelkiismereted lesz nehezebb, a tényt, hogy nem téged szerettek nem fogja megváltoztatni. A bosszúval csak annyit érsz el, hogy még jobban megutálnak, és végül mire észreveszed mi történt, az égvilágon senkid sem marad.” 

°Louis Tomlinson°

A tegnapi sütögetés nem éppen úgy sült el, ahogyan azt előre elterveztem, de a katasztrofális helyzethez képest, határozottan sikerült belőle kihozni a maximumot. Imádtam minden egyes pillanatát, de mégis, éreztem, hogy Grace, csak úgy, mint az utóbbi napokban, nem volt önfeledten boldog. Mintha titkolt volna előlem valamit. Valami nagy jelentéssel bírót, ami feszélyezte, s olyan volt mintha egy láthatatlan erő, hatalmas súlyokkal látta volna el, amúgy is megviselt szívét.

Nagy levegőt véve, ismételten az adott jelenetre összpontosítottam, így széles mosolyra húzva a számat, boldogan öleltem magamhoz a velem szemben lévő lányt. A húgomat alakító Kate Bracken a hátamat simogatta, hisz épp most vettünk egymástól nehéz, könnyes búcsút. Filmbeli szerepeink úgy hitték most látják egymást utoljára, hisz egyikük súlyos betegségben szenvedett, s ők akkor még nem tudták azt, amit én. Hisz velük ellentétben, akik igazából nem is léteztek, csak a forgatókönyv írók fejében kreált személyiségek voltak, mi, színészek, mind olvastuk a történet minden egyes sorát és bekezdését. Cassandra meggyógyul, mert sikeres lesz a kísérleti műtét, amit az orvosok rajta fognak harmadjára elvégezni, s amibe az eddigi két beteg sajnos belehalt. Nos, határozottan kacifántos a történet, de épp ezért vállaltam el. Elegem lett a sok nyálas és egy szálon futó, cselekménysorozattal nem éppen rendelkező agymenésből. Kihívásra vágytam, s bizonyítani akartam nem csak az íróknak, hanem saját magamnak is.

- Rendben srácok, ez valami hihetetlen anyag lett. Mára ennyi – a hangosbemondó irritálóan magas hangja bántotta a füleimet, tekintve, hogy alig egy méterre állt tőlem az az idióta, aki jól érthetően megismételte a gyártásvezető által is megformált szavakat. Akár csak egy papagáj, akinek ugyan nem rendelkezett saját gondolatokkal, eme hiányossága ellenére mégis képes volt az utánozás művészetére. Épp ezért hitték sokan, hogy beszélni is tudtak, pedig mindezek mögött csak betanult sorok lapultak. Egy trükk volt. Mintha színészkedtek volna a nagyvilágban, akár csak mi, akik mások bőrébe bújva személyesítettük  meg az adott karaktereket. Hmm, érdekes hasonlatok. Tulajdonképpen most jelentettem ki, hogy madár vagyok. Vajon repülni is tudnék?!

- Mr. Tomlinson – nevem hallatán balra fordítottam a fejem, s teljes figyelmemet a felém közeledő asszonynak szenteltem. Arca egyszerre volt vidám és komor. Látszott rajta, hogy megpróbált száz százalékig a munkájára koncentrálni – Bill hívatja önt. Már az öltözőjében van – csak bólintottam, majd magára hagytam a nőt, aki időközben, vagyis rögtön az üzenet átadása után, azonnal visszacsöppent egyszerű statisztai életébe. Poharakkal rohangált, miközben a kezében ott szorongatta a forgatókönyv egyik példányát. Egyszóval kiszolgálta a feletteseit.

Idegesen toporogtam a saját öltözőm ajtaja előtt, mivel még mindig nem sikerült tisztáznom a kapcsolatomat, egykori barátommal. Kezeimet tördelve futottam át a Graceszel átbeszélt mondatokat, melyekkel bocsánatot kérhettem volna, majd egy nagy sóhajtás után lenyomtam a rézkilincset. A hideg fém irritálta bőrömet, de ezzel mit sem törődve, behajtottam magam után a fából készített és fehérre festett nyílászárót, melynek elején ott díszelgett a nevem.

- Szia. Beszélnünk kell – kezdett bele, mire beleegyezően bólintottam.

- Én is szeretnék mondani valamit, de kezd te – adtam meg számára a tiszteletet, s az ezzel járó elsőbbséget, mire felvonta szemöldökeit. Biztos voltam benne, hogy félre értette a helyzetet, és most azon törhette kőkemény buksiját, hogy mi rosszat tettem. Hisz eddig kivétel nélkül, csak akkor voltam ilyen kedves, amikor szükségem volt valamire, mint például, hogy tusoljon el egy kocsmai verekedést, vagy hasonlót. Azonban, ezúttal egyáltalán nem ez volt a helyzet.

- Félnem kéne? – kérdezett rá, mire elnevettem magam, így csak még jobban összezavarva a velem szemben álló férfit. Bill, ujjait az orrnyergéhez emelve, körkörös mozdulatokkal masszírozta az említett bőrfelületet, ezzel nyugtatva felborzolt idegeit, majd egy apró lélegzetvétel után belekezdett mondandójába. Az ittlétének igazi okába – Szóval. Lenne egy TV-s műsor, ilyen reggeli kérdezgetős, amiben szeretnék, ha részt vennél, mint riportalany. Benne vagy, vagy mondjam le?

- Ha jó ötletnek tartod, akkor benne vagyok – lépteimmel a helységben található, különböző ételekkel telerakott asztal felé igyekeztem, de továbbra is a főnököm felé fordítottam a tekintetem.

- Mit akarsz? – hangjában ott motoszkált egy cseppnyi gúny, melyet el akart rejteni, de szerencsétlenségére tisztán kihallottam a háttérzajként funkcionáló rádióhullámot. Kezembe vettem egy almát, majd ajkaimat lebiggyesztve, akár egy utcára dobot kölyökkutya, eljátszottam a ma született bárány szerepét.

- Igazából… - vettem egy mély lélegzetet, ezzel is húzva az agyát, mintha valami óriási zűrbe keveredtem volna, s tőle vártam volna az isteni csodát. – Csak ki szeretnék békülni. Tudom, hogy egy bunkó barom voltam, aki elszállt a hirtelen jött hírnévtől, és nagyon sajnálom. Azzal is tisztában vagyok, hogy mindent csak neked köszönhetek. Arról már nem is beszélve, mennyire hálás vagyok, hogy minden ostobaság ellenére, amit elkövettem, te még nem hagytál magamra. Igazi barát vagy, amit én nem mondhatok el magamról – bár egész idő alatt a szemébe néztem, monológom végére sokkal inkább a kezemben szorongatott almára terelődött minden érdeklődésem. A tetején található barna, faág szerű izét csavargattam, egészen addig, míg el nem tört.

- Komolyan így gondolod? – kérdezett rá végül, mire hümmögtem egyet, és beleharaptam a gyümölcsbe, melynek leve lefolyt a szám szélén, így kénytelen voltam felemelni üres karomat, hogy letöröljem a ragacsos folyadékot.

- Száz százalékig komolyan. Ennél már nem is lehetne komolyabban – bizonygattam, miközben minden mondatomba belecsempésztem a komolyan szót, aminek hatására egy kívülálló számára zagyvaságnak tűnhetett volna, amúgy őszinte vallomásom. S csak reménykedni tudtam benne, hogy Bill hitt nekem.

- Akkor minden el van felejtve – jött közelebb, majd férfiasan megölelt, hátba veregetéssel meg hasonlók. Testem felett úrrá lett egy leírhatatlanul felemelő érzés, melyet utólag a megkönnyebbülés címkével láttam el, s raktároztam el elmémben.

Kilépve a stúdióból, felültem a motoromra, hiszen megígértem Gracenek, hogy ma érte megyek az új munkahelyére. Bevallom őszintén, nem voltam túl boldog eme fejlemények kapcsán, hisz tisztában voltam azzal, mi volt a célja az állással, s a jövőbeli fizetésével. El akart költözni. Mindazok ellenére, hogy én minden adandó alkalommal maradásra ösztökéltem, ő a fejébe vette a távozást, és édes kevés voltam ahhoz, hogy eltántorítsam a döntésétől.

Fejemre rátettem a sisakot, ami a biztonságot jelentette a motorosok számára, egy dolgot, mely képes volt megmenteni az életüket egy esetleges balesetnél. S miután kényelmesen elhelyezkedtem, már be is indítottam az ördögi masinát. A járgány csak úgy szántotta a levegőt, s ha nem állt volna az utamba a rengeteg pirosra váltó jelzőlámpa, akkor már rég elértem volna az úti célom végállomásához.

Parkoló hely után kutakodva, már másodjára mentem végig a Downing Street házai előtt, hisz három perccel a megbeszélt időpont, s lakótársam műszakjának vége előtt érkeztem. Végül, egy kocsi épp előttem hajtott el, így szabaddá téve az eddig elfoglalt helyét. Viszont, miközben az antikvárium felé sétáltam, szemeim elé tárult az előbb látott autó, mely megállt az út közepén. Felhúzott szemöldökkel méregettem az ismerős gépjárművet, így kis híján észre sem vettem az úttest felé közeledő, mosolygós Graciet. Agyam egyfolytában a rendszámon szereplő betűket ismételgette, aztán, mint villámcsapás futott végig testemen a felismerés. A kocsi Summeré volt.

A következő dolog, amit észrevettem, hogy Grace átrohant az úttesten, miközben a nevem ordította, önfeledten s vidáman. A kocsi kerekei forogni kezdtek, én pedig mint egy őrült, kiabáltam a szeretett lány nevét, s lábaim hihetetlen sebességgel indultak az irányába. S csak reménykedtem, hogy elég gyors leszek.

°Summer Delgado°

Amint megláttam azt az alattomos kis ribancot, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül tapostam rá a gázpedálra. Minden idegszálammal azon voltam, hogy eltapossam, s csírájában tiporjam el, hisz már pusztán a létezésével is kínzott. Az eszembe jutotta, hogy ő képes volt arra, amire én sosem, és ez teljesen megőrjített. Azt hittem, hogy ha elköltözik, akkor minden jobb lesz, de sajnálatos mód visszanyalt a fagyi. Életemben nem gondoltam volna, hogy lesz mersze Louisnál könyörögni s azt sem, hogy a fiú befogadja az otthonába. Amikor egyik nap hazafelé tartottam a körmöstől, épp az említett filmsztárocska háza előtt hajtottam el, és majdnem nekimentem egy postaládának, amikor megláttam ezt a kis csitrit az udvaron.

A kocsi kerekei csikorogni kezdtek, még Grace hangos kiabálása mellett is jól kivehető volt azok számára, akik – a lánnyal ellentétben -, észrevették az autómat. A centiméterek egyre csak fogytak és fogytak, míg végül elérkezett az ütközés pillanata. Azonban, az áhított becsapódás elmaradt, mivel egy test magával rántotta a szőkeséget, s ezzel bár mindketten a földre estek, egyikük sem sérült meg eléggé.

Mérgesen csaptam be magam mögött a kocsim ajtaját, hogy jól szemügyre tudjam venni a fejleményeket, de abban a másodpercen, amikor elém tárult Louis lénye, aki Gracen feküdt, azt hittem ott helyben agyon lövöm magam. Legszívesebben beleléptem volna az arcukba a húszcentis magas sarkú cipőmmel, s ettől a végzetes tettől csak az védte meg őket, hogy nem akartam bemocskolni a külön nekem készített, designer lábbelit.

- Neked teljesen elmentek otthonról? Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?! – már épp azon voltam, hogy elhúzok a helyszínről, mielőtt komoly gyomorbajt kapok, amikor valaki utánam kiabált. Louis hangjának hatására, teljesen ledermedtem, így kezem megállt, félúton az ajtó kilincse felé.

- Hisz nem tettem semmit – fordultam feléjük, s védekezően felemeltem a kezeimet, mintha csak most érkeztem volna meg a helyszínre és nem láttam volna, mi történt ezzel a „szegény” lánnyal, aki a velem kiabáló fiúval ellentétben még mindig a földön ült. Ugyan már, Gracie?! Mi a szarért kellett magad sajnáltatni, amikor még csak hozzád sem ért a motorháztető? Bárcsak kilapított volna!

- Dehogynem! Az előbb majdnem megölted – mutatott az érintettre, mire megforgattam a szemeimet. Belül viszont kicsit irigykedtem a helyzetére, hisz Louis már másodjára állt ki mellette velem szemben. Velem szemben, akit állítólag halálosan szeretett. Akiért bármit megtett volna s akit ajándékokkal halmozott el, csupán azért, hogy észrevegyem. Vajon mit tudott ez a kis nyomoronc, amit én nem?

- Ahogy látod, él és virul – köptem a szavakat, és már sarkon is fordultam, de ő gyorsan a kezem után kapott. Mérges pillantásokat küldtem az engem szorongató srác felé, azonban őt ez nem nagyon rémítette meg. Csak bámult rám, azokkal a gyönyörű, kék szemeivel.

- Ennyire még te sem lehetsz alattomos – csak suttogott, s mindezt olyan halkan tette, hogy ha nem álltam volna ilyen közel hozzá, akkor egész biztosan nem hallottam volna meg egyetlen egy szavát sem.

- Ne hidd azt, hogy egy kicsit is ismersz… - rántottam ki a kezem, rám tekeredő karmai közül, melyek akár valamiféle lánc, elzártak a szabadság elől. Vele ellentétben, az én megjegyzésem tele volt gúnnyal, ami savként mart bele a velem szemben állóba, aki csak kitágult pupillákkal meredt maga elé. Az értetlenség tisztán kivehető volt az arckifejezéséből, de eszem ágában sem volt felvilágosítani. Sem őt, sem bárki mást.

- Talán nem ismerlek, de abban biztos vagyok, hogy nem voltál mindig ilyen. Hisz senki sem születik gonosznak. És sosem késő megváltozni – azt hittem menten hátast dobok a rövid kis monológja hallatán. Elhűlve néztem hol rá, hol Gracere és legszívesebben odarohantam volna az utóbb említetthez és felrángattam volna a földről. Ennyire jó manipulátor lett volna? Hisz csakis ő adhatta ezeket a szavakat Tomlinson szájába.

Tisztán emlékeztem az első napra, amikor összehozott a Sors a híres-neves Louis Tomlinsonnal. Egy mozifilm premierjén voltam, ahova elkísértem apát, s ahova igazából el sem akartam menni. Már az első szavából lejött, mennyire el volt szállva magától, és bár először eszem ágában sem volt szóba állni vele, végül mégiscsak engedtem neki egy táncolt. Megláttam benne a kihívást, és nem utolsó sorban a friss prédát, aki csak arra várt, hogy becserkésszem.

- Te csak ne elemezgess! – csattantam fel, oly hevesen, hogy Louis tett hátrafelé egy bizonytalan lépésnyit. Talán megijedt tőlem - A te fajtád miatt lettem ez – mutattam magamra, s igazán közel álltam ahhoz, hogy engedve a kísértésnek, utat engedjek egy kósza könnycseppnek. Végül mégsem tettem, hisz egynél sosem volt megállás. Sem ezzel kapcsolatban, sem a pasik terén. Hisz bármennyire fájt bevallani, igaza volt. Én sem ilyennek születtem, de aztán rátértem erre az útra, ahonnan nem lehetett visszafordulni. Szigorúan csak egyirányú közlekedésre szolgált. - Attól pedig, hogy a kis szajha miatt megváltoztál, még nem válnak semmissé az egyéjszakás kalandok és a fájdalmak, melyeket mindezzel másoknak okoztál.

- Tudom, de igyekszem. Amúgy meg, pont te beszélsz? Hisz láttam a naplód lapjait. Hányan is voltak? Tízen, tizenöten? - förmedt rám elég indulatosan, ami csak annyit jelentett, hogy már ő is a tűréshatára szélét feszegette. Nem állt távol attól, hogy leordítsa a fejemet, de mégsem tette.  A fején kidülledő erek pedig csak még inkább bizonyságot adtak arról, hogy mindezt érte tette. Nem akarta kimutatni a foga fehérjét, nehogy az édes drágasága megijedjen tőle vagy még rosszabb… megutálja ezért. Hát nem édes a szerelem?! Hát kurvára nem. A szerelem arra volt kitalálva, hogy tönkretegye az embereket. Eme érzés miatt gyakran bújtunk olyan álarc mögé, mely hamis valónkat mutatta. Nem nyilvánítottuk ki őszinte véleményünket, s behódoltunk valakinek, akiről azt hittük viszonozza érzelmeinket. Vagy egy napon, talán érdemesnek talál minket arra, hogy a szívébe zárja emlékünk.

- Mind megérdemelte, ahogy te is megérdemelted volna! – löktem el magamtól, amikor ismét megemberelve magát, közelebb merészkedett hozzám, egészen a láthatatlan aurámba hatolva jelenlétével. Nem voltam rá kíváncsi, sem pedig arra, mivel volt tisztában és mivel nem. Megvetettem, akár csak Gracet, aki képes volt kiadni a titkaimat egy magafajta szemét, bunkó senkiházinak.

- Még megváltozhatsz. Mindenkinek jár egy második esély – úgy horkantottam, akár egy vaddisznó, amit a legtöbb alkalommal röhejesnek és cikinek találtam volna, de ezúttal épp helyénvalónak és kifejezőnek bizonyult. Olyan felsőbbrendűnek mutatta magát, olyan bölcsnek, mintha mindenkinél okosabb lett volna. Megvetően néztem rá, mindazok ellenére, hogy csak segíteni akart. S, hogy miért voltam ilyen elutasító? Egyszerű. Sosem szorultam rá mások segítségére, és nem most terveztem mindezen változtatni.

- Fogd be a szád! Vagy különben… - fenyegetőztem, mire felém bökött mutatóujjával, ezzel belém fojtva a kikívánkozó, üresnek egyáltalán nem nevezhető ígéreteket. Hisz Gracenek is megmondtam előre, hogy megkeserítem majd az életét, ha bárkinek is tovább adja féltve őrzött titkaim. Én pedig szívesen el is gázoltam volna, ha nem jelent volna meg a szőke – jelen esetben barna – herceg, a hős megmentő.

- Te csak ne fenyegetőzz! És most mondom utoljára, hogy tűnj el az életünkből! – üvöltött torka szakadtából, mire egy önelégült mosoly terült el az arcomon, hisz büszke voltam magamra. Végre kibújt a szög a zsákból. Mutasd az igazi arcod, Tomlinson! Te sem vagy jobb nálam, és alig várom a pillanatot, amikor erre a naiv kis Grace is rájön. Akkor majd az első sorból fogom nézni, ahogyan összetörik a kicsi szívecskéje.

- Mert? Mit csinálsz szépfiú? – gúnyolódtam, hogy ezzel is provokáljam, s a felszínre csalogassam a szörnyeteget, mely ott élt benne. Hisz aki egyszer szívtelen volt, az mindig is az maradt. Ezen senki és semmi sem tudott változtatni. Az embereknek meg kellett volna tanulniuk végre, hogy a mesék nem igazak, hogy nem győzedelmeskedhet mindig a jó, hogy a szerelem nem győz le mindent. Ez mind csak kamu. Egy csalfa tréfa, mely a földre küldi a gyengéket. Én megtanultam a leckét. Vajon nekik menni fog?

- Feljelentelek gyilkossági kísérletért. Könnyen találok szemtanukat, és ha kell, én magam is elmondom mit láttam. Börtönben fogsz csücsülni. Tudod, ott, ahol csak egyforma narancssárga ruhák vannak. Még az apád sem olyan nagymenő, hogy kimentsen – nevette el magát, miközben olykor-olykor hátra pillantott, hogy meggyőződjön róla Grace jól volt. A lány még mindig a földön ült, s érdeklődve figyelte az események sorozatát, mely egyre csak durvább és durvább szintekre lépett. Kék szemeiben ott csillogott az aggodalom, mellyel Lou életét féltette. Nem attól, hogy esetleg neki esek és megverem, hiszen arra nem lettem volna képes, már csak az alkatom miatt sem, hanem attól, hogy a srác túl messzire megy. Hogy olyat tesz majd, ami élete végéig kísérteni fogja.

- Nem tennéd meg! – szűrtem ki fogaim között. Bár, ahogy az óramutató szüntelen előrefelé pörgött, egyre jobban kételkedtem magamban, s benne.

- Oh, de igenis megtenném, és tudod miért? Mert megérdemled, mert nem vagy más, mint egy sértett kislány, aki nem képes továbblépni a múlton. Szóval takarodj innen, vagy esküszöm, hogy hívom a zsarukat – szemöldök felhúzva bámultam íriszeibe, melyek a dühöngő óceánra emlékeztettek. Csak álltunk bambán, farkasszemet nézve, melyben én bizonyultam gyengébbnek. Éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy feladjam, vagy különben komoly bajba kerülhettem volna.

- Legyen. Most az egyszer nyertél – morogtam, akár egy házőrző, aki minden egyes jött-mentre ráugatott, csakhogy vele szemben én nem azért, hogy megmutassam, kettőnk közül ki volt a dominánsabb és veszélyesebb. Szimplán így fejeztem ki nemtetszésemet.

Beülve a kocsimba, még egyszer, utoljára,rájuk bámultam a visszapillantó tükörből. Lou engem nézett, míg Grace a vele szemben lévő fiút. Látszott rajtuk, mennyire megvetettek, ami kicsit fájt. Talán tényleg meg kellene változnom, suttogta egy belső hang, melyet a lelkiismeretemnek könyveltem el, de fejemet megrázva, hamar eltiportam a bennem meginduló rokonszenvet és megbánást. Én ilyen voltam. Summer Delgado, egy lány, aki mindent megtehetett és aki még jó sok szívet fog a tenyerében hordozni, hogy aztán ökölbe szorítva kezét, halálra ítélje a beképzelt barmokat.