Twenty-second chapter: I don't think so

Sziasztok :)

Huh, eltelt még egy hét... hihetetlen, hogy múlik az idő. Köszönöm szépen a szép szavakat és mindennemű támogatást, a sok-sok feliratkozót; tüneményesek vagytok. Ma olvastam, ahogy egy bloggerina kiakadt és azt bizonygatta, hogy abba fogja hagyni a blogolást, mert senkinek érzi magát. Nagyon megsajnáltam, és nem is tudom, mit tennék, ha nem lennétek itt nekem. Lehet, hogy én is hasonlóan éreznék és ebbe még belegondolni is rossz. Ezért is vagyok még hálásabb mindenért <3

Ebben a részben eljött a már előzőekben említett vihar ideje - egyúttal az utolsó Summer szemszög. Remélem tetszeni fog, nekem nem lett a kedvencem, pedig mindent tőlem telhetőt megtettem, hogy élethű legyen... 

További szép hetet, millio puszi és jó olvasást! Xx

„Minél jobban izgat, annál jobban rögeszméddé válik a bosszú. Már nem számít semmi és senki csak az, hogy megfizessenek a tettükért, akik bántottak. De mi lesz akkor, ha elérted a célod? Csak a lelkiismereted lesz nehezebb, a tényt, hogy nem téged szerettek nem fogja megváltoztatni. A bosszúval csak annyit érsz el, hogy még jobban megutálnak, és végül mire észreveszed mi történt, az égvilágon senkid sem marad.” 

°Louis Tomlinson°

A tegnapi sütögetés nem éppen úgy sült el, ahogyan azt előre elterveztem, de a katasztrofális helyzethez képest, határozottan sikerült belőle kihozni a maximumot. Imádtam minden egyes pillanatát, de mégis, éreztem, hogy Grace, csak úgy, mint az utóbbi napokban, nem volt önfeledten boldog. Mintha titkolt volna előlem valamit. Valami nagy jelentéssel bírót, ami feszélyezte, s olyan volt mintha egy láthatatlan erő, hatalmas súlyokkal látta volna el, amúgy is megviselt szívét.

Nagy levegőt véve, ismételten az adott jelenetre összpontosítottam, így széles mosolyra húzva a számat, boldogan öleltem magamhoz a velem szemben lévő lányt. A húgomat alakító Kate Bracken a hátamat simogatta, hisz épp most vettünk egymástól nehéz, könnyes búcsút. Filmbeli szerepeink úgy hitték most látják egymást utoljára, hisz egyikük súlyos betegségben szenvedett, s ők akkor még nem tudták azt, amit én. Hisz velük ellentétben, akik igazából nem is léteztek, csak a forgatókönyv írók fejében kreált személyiségek voltak, mi, színészek, mind olvastuk a történet minden egyes sorát és bekezdését. Cassandra meggyógyul, mert sikeres lesz a kísérleti műtét, amit az orvosok rajta fognak harmadjára elvégezni, s amibe az eddigi két beteg sajnos belehalt. Nos, határozottan kacifántos a történet, de épp ezért vállaltam el. Elegem lett a sok nyálas és egy szálon futó, cselekménysorozattal nem éppen rendelkező agymenésből. Kihívásra vágytam, s bizonyítani akartam nem csak az íróknak, hanem saját magamnak is.

- Rendben srácok, ez valami hihetetlen anyag lett. Mára ennyi – a hangosbemondó irritálóan magas hangja bántotta a füleimet, tekintve, hogy alig egy méterre állt tőlem az az idióta, aki jól érthetően megismételte a gyártásvezető által is megformált szavakat. Akár csak egy papagáj, akinek ugyan nem rendelkezett saját gondolatokkal, eme hiányossága ellenére mégis képes volt az utánozás művészetére. Épp ezért hitték sokan, hogy beszélni is tudtak, pedig mindezek mögött csak betanult sorok lapultak. Egy trükk volt. Mintha színészkedtek volna a nagyvilágban, akár csak mi, akik mások bőrébe bújva személyesítettük  meg az adott karaktereket. Hmm, érdekes hasonlatok. Tulajdonképpen most jelentettem ki, hogy madár vagyok. Vajon repülni is tudnék?!

- Mr. Tomlinson – nevem hallatán balra fordítottam a fejem, s teljes figyelmemet a felém közeledő asszonynak szenteltem. Arca egyszerre volt vidám és komor. Látszott rajta, hogy megpróbált száz százalékig a munkájára koncentrálni – Bill hívatja önt. Már az öltözőjében van – csak bólintottam, majd magára hagytam a nőt, aki időközben, vagyis rögtön az üzenet átadása után, azonnal visszacsöppent egyszerű statisztai életébe. Poharakkal rohangált, miközben a kezében ott szorongatta a forgatókönyv egyik példányát. Egyszóval kiszolgálta a feletteseit.

Idegesen toporogtam a saját öltözőm ajtaja előtt, mivel még mindig nem sikerült tisztáznom a kapcsolatomat, egykori barátommal. Kezeimet tördelve futottam át a Graceszel átbeszélt mondatokat, melyekkel bocsánatot kérhettem volna, majd egy nagy sóhajtás után lenyomtam a rézkilincset. A hideg fém irritálta bőrömet, de ezzel mit sem törődve, behajtottam magam után a fából készített és fehérre festett nyílászárót, melynek elején ott díszelgett a nevem.

- Szia. Beszélnünk kell – kezdett bele, mire beleegyezően bólintottam.

- Én is szeretnék mondani valamit, de kezd te – adtam meg számára a tiszteletet, s az ezzel járó elsőbbséget, mire felvonta szemöldökeit. Biztos voltam benne, hogy félre értette a helyzetet, és most azon törhette kőkemény buksiját, hogy mi rosszat tettem. Hisz eddig kivétel nélkül, csak akkor voltam ilyen kedves, amikor szükségem volt valamire, mint például, hogy tusoljon el egy kocsmai verekedést, vagy hasonlót. Azonban, ezúttal egyáltalán nem ez volt a helyzet.

- Félnem kéne? – kérdezett rá, mire elnevettem magam, így csak még jobban összezavarva a velem szemben álló férfit. Bill, ujjait az orrnyergéhez emelve, körkörös mozdulatokkal masszírozta az említett bőrfelületet, ezzel nyugtatva felborzolt idegeit, majd egy apró lélegzetvétel után belekezdett mondandójába. Az ittlétének igazi okába – Szóval. Lenne egy TV-s műsor, ilyen reggeli kérdezgetős, amiben szeretnék, ha részt vennél, mint riportalany. Benne vagy, vagy mondjam le?

- Ha jó ötletnek tartod, akkor benne vagyok – lépteimmel a helységben található, különböző ételekkel telerakott asztal felé igyekeztem, de továbbra is a főnököm felé fordítottam a tekintetem.

- Mit akarsz? – hangjában ott motoszkált egy cseppnyi gúny, melyet el akart rejteni, de szerencsétlenségére tisztán kihallottam a háttérzajként funkcionáló rádióhullámot. Kezembe vettem egy almát, majd ajkaimat lebiggyesztve, akár egy utcára dobot kölyökkutya, eljátszottam a ma született bárány szerepét.

- Igazából… - vettem egy mély lélegzetet, ezzel is húzva az agyát, mintha valami óriási zűrbe keveredtem volna, s tőle vártam volna az isteni csodát. – Csak ki szeretnék békülni. Tudom, hogy egy bunkó barom voltam, aki elszállt a hirtelen jött hírnévtől, és nagyon sajnálom. Azzal is tisztában vagyok, hogy mindent csak neked köszönhetek. Arról már nem is beszélve, mennyire hálás vagyok, hogy minden ostobaság ellenére, amit elkövettem, te még nem hagytál magamra. Igazi barát vagy, amit én nem mondhatok el magamról – bár egész idő alatt a szemébe néztem, monológom végére sokkal inkább a kezemben szorongatott almára terelődött minden érdeklődésem. A tetején található barna, faág szerű izét csavargattam, egészen addig, míg el nem tört.

- Komolyan így gondolod? – kérdezett rá végül, mire hümmögtem egyet, és beleharaptam a gyümölcsbe, melynek leve lefolyt a szám szélén, így kénytelen voltam felemelni üres karomat, hogy letöröljem a ragacsos folyadékot.

- Száz százalékig komolyan. Ennél már nem is lehetne komolyabban – bizonygattam, miközben minden mondatomba belecsempésztem a komolyan szót, aminek hatására egy kívülálló számára zagyvaságnak tűnhetett volna, amúgy őszinte vallomásom. S csak reménykedni tudtam benne, hogy Bill hitt nekem.

- Akkor minden el van felejtve – jött közelebb, majd férfiasan megölelt, hátba veregetéssel meg hasonlók. Testem felett úrrá lett egy leírhatatlanul felemelő érzés, melyet utólag a megkönnyebbülés címkével láttam el, s raktároztam el elmémben.

Kilépve a stúdióból, felültem a motoromra, hiszen megígértem Gracenek, hogy ma érte megyek az új munkahelyére. Bevallom őszintén, nem voltam túl boldog eme fejlemények kapcsán, hisz tisztában voltam azzal, mi volt a célja az állással, s a jövőbeli fizetésével. El akart költözni. Mindazok ellenére, hogy én minden adandó alkalommal maradásra ösztökéltem, ő a fejébe vette a távozást, és édes kevés voltam ahhoz, hogy eltántorítsam a döntésétől.

Fejemre rátettem a sisakot, ami a biztonságot jelentette a motorosok számára, egy dolgot, mely képes volt megmenteni az életüket egy esetleges balesetnél. S miután kényelmesen elhelyezkedtem, már be is indítottam az ördögi masinát. A járgány csak úgy szántotta a levegőt, s ha nem állt volna az utamba a rengeteg pirosra váltó jelzőlámpa, akkor már rég elértem volna az úti célom végállomásához.

Parkoló hely után kutakodva, már másodjára mentem végig a Downing Street házai előtt, hisz három perccel a megbeszélt időpont, s lakótársam műszakjának vége előtt érkeztem. Végül, egy kocsi épp előttem hajtott el, így szabaddá téve az eddig elfoglalt helyét. Viszont, miközben az antikvárium felé sétáltam, szemeim elé tárult az előbb látott autó, mely megállt az út közepén. Felhúzott szemöldökkel méregettem az ismerős gépjárművet, így kis híján észre sem vettem az úttest felé közeledő, mosolygós Graciet. Agyam egyfolytában a rendszámon szereplő betűket ismételgette, aztán, mint villámcsapás futott végig testemen a felismerés. A kocsi Summeré volt.

A következő dolog, amit észrevettem, hogy Grace átrohant az úttesten, miközben a nevem ordította, önfeledten s vidáman. A kocsi kerekei forogni kezdtek, én pedig mint egy őrült, kiabáltam a szeretett lány nevét, s lábaim hihetetlen sebességgel indultak az irányába. S csak reménykedtem, hogy elég gyors leszek.

°Summer Delgado°

Amint megláttam azt az alattomos kis ribancot, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül tapostam rá a gázpedálra. Minden idegszálammal azon voltam, hogy eltapossam, s csírájában tiporjam el, hisz már pusztán a létezésével is kínzott. Az eszembe jutotta, hogy ő képes volt arra, amire én sosem, és ez teljesen megőrjített. Azt hittem, hogy ha elköltözik, akkor minden jobb lesz, de sajnálatos mód visszanyalt a fagyi. Életemben nem gondoltam volna, hogy lesz mersze Louisnál könyörögni s azt sem, hogy a fiú befogadja az otthonába. Amikor egyik nap hazafelé tartottam a körmöstől, épp az említett filmsztárocska háza előtt hajtottam el, és majdnem nekimentem egy postaládának, amikor megláttam ezt a kis csitrit az udvaron.

A kocsi kerekei csikorogni kezdtek, még Grace hangos kiabálása mellett is jól kivehető volt azok számára, akik – a lánnyal ellentétben -, észrevették az autómat. A centiméterek egyre csak fogytak és fogytak, míg végül elérkezett az ütközés pillanata. Azonban, az áhított becsapódás elmaradt, mivel egy test magával rántotta a szőkeséget, s ezzel bár mindketten a földre estek, egyikük sem sérült meg eléggé.

Mérgesen csaptam be magam mögött a kocsim ajtaját, hogy jól szemügyre tudjam venni a fejleményeket, de abban a másodpercen, amikor elém tárult Louis lénye, aki Gracen feküdt, azt hittem ott helyben agyon lövöm magam. Legszívesebben beleléptem volna az arcukba a húszcentis magas sarkú cipőmmel, s ettől a végzetes tettől csak az védte meg őket, hogy nem akartam bemocskolni a külön nekem készített, designer lábbelit.

- Neked teljesen elmentek otthonról? Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?! – már épp azon voltam, hogy elhúzok a helyszínről, mielőtt komoly gyomorbajt kapok, amikor valaki utánam kiabált. Louis hangjának hatására, teljesen ledermedtem, így kezem megállt, félúton az ajtó kilincse felé.

- Hisz nem tettem semmit – fordultam feléjük, s védekezően felemeltem a kezeimet, mintha csak most érkeztem volna meg a helyszínre és nem láttam volna, mi történt ezzel a „szegény” lánnyal, aki a velem kiabáló fiúval ellentétben még mindig a földön ült. Ugyan már, Gracie?! Mi a szarért kellett magad sajnáltatni, amikor még csak hozzád sem ért a motorháztető? Bárcsak kilapított volna!

- Dehogynem! Az előbb majdnem megölted – mutatott az érintettre, mire megforgattam a szemeimet. Belül viszont kicsit irigykedtem a helyzetére, hisz Louis már másodjára állt ki mellette velem szemben. Velem szemben, akit állítólag halálosan szeretett. Akiért bármit megtett volna s akit ajándékokkal halmozott el, csupán azért, hogy észrevegyem. Vajon mit tudott ez a kis nyomoronc, amit én nem?

- Ahogy látod, él és virul – köptem a szavakat, és már sarkon is fordultam, de ő gyorsan a kezem után kapott. Mérges pillantásokat küldtem az engem szorongató srác felé, azonban őt ez nem nagyon rémítette meg. Csak bámult rám, azokkal a gyönyörű, kék szemeivel.

- Ennyire még te sem lehetsz alattomos – csak suttogott, s mindezt olyan halkan tette, hogy ha nem álltam volna ilyen közel hozzá, akkor egész biztosan nem hallottam volna meg egyetlen egy szavát sem.

- Ne hidd azt, hogy egy kicsit is ismersz… - rántottam ki a kezem, rám tekeredő karmai közül, melyek akár valamiféle lánc, elzártak a szabadság elől. Vele ellentétben, az én megjegyzésem tele volt gúnnyal, ami savként mart bele a velem szemben állóba, aki csak kitágult pupillákkal meredt maga elé. Az értetlenség tisztán kivehető volt az arckifejezéséből, de eszem ágában sem volt felvilágosítani. Sem őt, sem bárki mást.

- Talán nem ismerlek, de abban biztos vagyok, hogy nem voltál mindig ilyen. Hisz senki sem születik gonosznak. És sosem késő megváltozni – azt hittem menten hátast dobok a rövid kis monológja hallatán. Elhűlve néztem hol rá, hol Gracere és legszívesebben odarohantam volna az utóbb említetthez és felrángattam volna a földről. Ennyire jó manipulátor lett volna? Hisz csakis ő adhatta ezeket a szavakat Tomlinson szájába.

Tisztán emlékeztem az első napra, amikor összehozott a Sors a híres-neves Louis Tomlinsonnal. Egy mozifilm premierjén voltam, ahova elkísértem apát, s ahova igazából el sem akartam menni. Már az első szavából lejött, mennyire el volt szállva magától, és bár először eszem ágában sem volt szóba állni vele, végül mégiscsak engedtem neki egy táncolt. Megláttam benne a kihívást, és nem utolsó sorban a friss prédát, aki csak arra várt, hogy becserkésszem.

- Te csak ne elemezgess! – csattantam fel, oly hevesen, hogy Louis tett hátrafelé egy bizonytalan lépésnyit. Talán megijedt tőlem - A te fajtád miatt lettem ez – mutattam magamra, s igazán közel álltam ahhoz, hogy engedve a kísértésnek, utat engedjek egy kósza könnycseppnek. Végül mégsem tettem, hisz egynél sosem volt megállás. Sem ezzel kapcsolatban, sem a pasik terén. Hisz bármennyire fájt bevallani, igaza volt. Én sem ilyennek születtem, de aztán rátértem erre az útra, ahonnan nem lehetett visszafordulni. Szigorúan csak egyirányú közlekedésre szolgált. - Attól pedig, hogy a kis szajha miatt megváltoztál, még nem válnak semmissé az egyéjszakás kalandok és a fájdalmak, melyeket mindezzel másoknak okoztál.

- Tudom, de igyekszem. Amúgy meg, pont te beszélsz? Hisz láttam a naplód lapjait. Hányan is voltak? Tízen, tizenöten? - förmedt rám elég indulatosan, ami csak annyit jelentett, hogy már ő is a tűréshatára szélét feszegette. Nem állt távol attól, hogy leordítsa a fejemet, de mégsem tette.  A fején kidülledő erek pedig csak még inkább bizonyságot adtak arról, hogy mindezt érte tette. Nem akarta kimutatni a foga fehérjét, nehogy az édes drágasága megijedjen tőle vagy még rosszabb… megutálja ezért. Hát nem édes a szerelem?! Hát kurvára nem. A szerelem arra volt kitalálva, hogy tönkretegye az embereket. Eme érzés miatt gyakran bújtunk olyan álarc mögé, mely hamis valónkat mutatta. Nem nyilvánítottuk ki őszinte véleményünket, s behódoltunk valakinek, akiről azt hittük viszonozza érzelmeinket. Vagy egy napon, talán érdemesnek talál minket arra, hogy a szívébe zárja emlékünk.

- Mind megérdemelte, ahogy te is megérdemelted volna! – löktem el magamtól, amikor ismét megemberelve magát, közelebb merészkedett hozzám, egészen a láthatatlan aurámba hatolva jelenlétével. Nem voltam rá kíváncsi, sem pedig arra, mivel volt tisztában és mivel nem. Megvetettem, akár csak Gracet, aki képes volt kiadni a titkaimat egy magafajta szemét, bunkó senkiházinak.

- Még megváltozhatsz. Mindenkinek jár egy második esély – úgy horkantottam, akár egy vaddisznó, amit a legtöbb alkalommal röhejesnek és cikinek találtam volna, de ezúttal épp helyénvalónak és kifejezőnek bizonyult. Olyan felsőbbrendűnek mutatta magát, olyan bölcsnek, mintha mindenkinél okosabb lett volna. Megvetően néztem rá, mindazok ellenére, hogy csak segíteni akart. S, hogy miért voltam ilyen elutasító? Egyszerű. Sosem szorultam rá mások segítségére, és nem most terveztem mindezen változtatni.

- Fogd be a szád! Vagy különben… - fenyegetőztem, mire felém bökött mutatóujjával, ezzel belém fojtva a kikívánkozó, üresnek egyáltalán nem nevezhető ígéreteket. Hisz Gracenek is megmondtam előre, hogy megkeserítem majd az életét, ha bárkinek is tovább adja féltve őrzött titkaim. Én pedig szívesen el is gázoltam volna, ha nem jelent volna meg a szőke – jelen esetben barna – herceg, a hős megmentő.

- Te csak ne fenyegetőzz! És most mondom utoljára, hogy tűnj el az életünkből! – üvöltött torka szakadtából, mire egy önelégült mosoly terült el az arcomon, hisz büszke voltam magamra. Végre kibújt a szög a zsákból. Mutasd az igazi arcod, Tomlinson! Te sem vagy jobb nálam, és alig várom a pillanatot, amikor erre a naiv kis Grace is rájön. Akkor majd az első sorból fogom nézni, ahogyan összetörik a kicsi szívecskéje.

- Mert? Mit csinálsz szépfiú? – gúnyolódtam, hogy ezzel is provokáljam, s a felszínre csalogassam a szörnyeteget, mely ott élt benne. Hisz aki egyszer szívtelen volt, az mindig is az maradt. Ezen senki és semmi sem tudott változtatni. Az embereknek meg kellett volna tanulniuk végre, hogy a mesék nem igazak, hogy nem győzedelmeskedhet mindig a jó, hogy a szerelem nem győz le mindent. Ez mind csak kamu. Egy csalfa tréfa, mely a földre küldi a gyengéket. Én megtanultam a leckét. Vajon nekik menni fog?

- Feljelentelek gyilkossági kísérletért. Könnyen találok szemtanukat, és ha kell, én magam is elmondom mit láttam. Börtönben fogsz csücsülni. Tudod, ott, ahol csak egyforma narancssárga ruhák vannak. Még az apád sem olyan nagymenő, hogy kimentsen – nevette el magát, miközben olykor-olykor hátra pillantott, hogy meggyőződjön róla Grace jól volt. A lány még mindig a földön ült, s érdeklődve figyelte az események sorozatát, mely egyre csak durvább és durvább szintekre lépett. Kék szemeiben ott csillogott az aggodalom, mellyel Lou életét féltette. Nem attól, hogy esetleg neki esek és megverem, hiszen arra nem lettem volna képes, már csak az alkatom miatt sem, hanem attól, hogy a srác túl messzire megy. Hogy olyat tesz majd, ami élete végéig kísérteni fogja.

- Nem tennéd meg! – szűrtem ki fogaim között. Bár, ahogy az óramutató szüntelen előrefelé pörgött, egyre jobban kételkedtem magamban, s benne.

- Oh, de igenis megtenném, és tudod miért? Mert megérdemled, mert nem vagy más, mint egy sértett kislány, aki nem képes továbblépni a múlton. Szóval takarodj innen, vagy esküszöm, hogy hívom a zsarukat – szemöldök felhúzva bámultam íriszeibe, melyek a dühöngő óceánra emlékeztettek. Csak álltunk bambán, farkasszemet nézve, melyben én bizonyultam gyengébbnek. Éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy feladjam, vagy különben komoly bajba kerülhettem volna.

- Legyen. Most az egyszer nyertél – morogtam, akár egy házőrző, aki minden egyes jött-mentre ráugatott, csakhogy vele szemben én nem azért, hogy megmutassam, kettőnk közül ki volt a dominánsabb és veszélyesebb. Szimplán így fejeztem ki nemtetszésemet.

Beülve a kocsimba, még egyszer, utoljára,rájuk bámultam a visszapillantó tükörből. Lou engem nézett, míg Grace a vele szemben lévő fiút. Látszott rajtuk, mennyire megvetettek, ami kicsit fájt. Talán tényleg meg kellene változnom, suttogta egy belső hang, melyet a lelkiismeretemnek könyveltem el, de fejemet megrázva, hamar eltiportam a bennem meginduló rokonszenvet és megbánást. Én ilyen voltam. Summer Delgado, egy lány, aki mindent megtehetett és aki még jó sok szívet fog a tenyerében hordozni, hogy aztán ökölbe szorítva kezét, halálra ítélje a beképzelt barmokat.