19. fejezet: Two months is a long time

Sziasztok :) El sem hiszem, hogy végre eljött ez a nap. Lassan nem tudom eldönteni hogy ti vagy én várom jobban a részek felrakását. Egész héten ezért izgultam, de végre itt van. Nagyon szépen köszönöm ismét a komikat, nagyon sokat jelentenek a biztató szavaitok. Igyekeztem az elvárásoknak megfelelőt alkotni. Most nem beszélnék sokat, csak egyszerűen jó olvasást kívánok <3 szeretlek titeket xoxo

*Kelly*

- Jó reggelt napsugár! - Harry hangja hideg zuhanyként ért, és azonnal le is estem a kanapéról, egyenesen a földre. A puha szőnyeg simogatta a bőröm, és már bántam, hogy nem a földet választottam ágyamul – Ugye tisztában vagy vele, hogy van vendégszobánk is? - nevetett rajtam majd kényelembe helyezte magát a már üressé vált kanapén.

- És csak most szólsz? - fordítottam felé fejemet és mérgesen néztem végig rajta, de mindketten tudtuk, hogy igazából nem haragszom. Feltornáztam magam ülő helyzetbe, ő pedig felhúzott maga mellé.

- Bocsi – mosolyodott el, majd bekapcsolta a televíziót, így együtt kezdtük el nézni a benne lévő meséket. Épp Spongyabob hülyeségein nevettünk, amikor Zayn morcosan és dünnyögve letelepedett mellénk.

- Ti emlékeztek valamire is? - nézett végig mindkettőnkön. Harry megrázta a fejét jelezvén, hogy ő is hasonlóan amnéziás, mint barátja. Nekem pedig megesett rajtuk a szívem, így mesélésbe kezdtem.

- Ami azt illeti, én mindenre emlékszem – nyújtottam ki rájuk a nyelvem – Zayn, te meztelenül rohangáltál, Harry pedig addig nem volt hajlandó elaludni, amíg nem meséltem neki esti mesét – nevettem el magam, ami elég hangosra sikeredhetett, mivel két ideges srác vánszorgott le az emeletről.

- Nem lehetne halkabban? - mérgelődött Lou - még aludtam volna, és ahogy látom Niall feje mindjárt szétszakad - mutatott barátja felé, aki a homlokát fogdosta. Liam végszóra jött ki a konyhából gyógyszerekkel és ásványvízzel a kezében, segítséget nyújtva barátainak.

Mindannyian bevették az életmentő fájdalomcsillapítót, kivéve Lout, hisz ő sem volt tegnap túlságosan részeg, így nem mutatkoztak nála sem a másnaposság jelei. Egyszerűen csak nem bírta, ha felébresztik. Gyorsan megreggeliztünk, én pedig úgy döntöttem lefekszem egy kicsit a már említett vendégszobában, mielőtt haza indulok. Felfelé haladva szokásomhoz híven, már sokadjára belebotlottam valakibe, aki ismét Niall volt.

- Bocsi – néztem fel rá, és már ment is volna tovább, de nem engedtem. Most, vagy soha! Vettem egy nagy levegőt és utána szóltam – Várj!

- Mit szeretnél? - fordult meg azonnal, és még mindig kómásan, a fejét fogdosva mért végig szemeivel. Nem nyújthattam szép látványt, mivel még mindig a tegnapi ruhámban voltam, és kissé megviselt hajam össze-vissza állt.

- Beszélni. A múltkor nem hallgattál végig – egész végig a szemébe néztem, egy másodpercre sem engedve el tekintetét.

- Hallgatlak, de fogd rövidre, mert fáradt vagyok – mondta gúnyosan, de nem tudott érdekelni a bunkósága. Meg fog hallgatni és csak ez számít.

- Szeretlek – kezdtem a leglényegesebb dologgal, de erre nevetni kezdett – Sajnálom, ha fájdalmat okoztam, de nem volt szándékos. Nem én csókoltam meg Harryt, hanem ő engem, de már tisztáztuk és csak barátok vagyunk. Sosem szerettem szerelemmel, csakis téged. Eleinte könnyebbnek tűnt elmenekülni, ahogy azt először is tettem, de mára rájöttem, hogy ez nem megoldás. Küzdeni fogok érted, ha tetszik, ha nem – amikor monológom végére értem egy pillanatra ledermedve állt előttem. Talán a hallottakat emésztette, végül beszédre szánta el magát.

- Szép színjáték – kezdett el tapsolni, ami nagyon megbántott - Egy másodpercig el is hittem.

- Nem az – hajtottam le a fejem, mire közelebb lépett hozzám. Felemelte fejemet, de most nem csókot szeretett volna ajkaimra lehelni, mint azt ilyenkor szokás, hanem a szemembe nézve akart vérig sérteni.

- De az! Még hogy küzdeni? Mindjárt meghatódom. Csak nem zaklatni fogsz? Tudtam én, hogy csak egy őrült rajongó vagy, semmi több. A hírnév kell? Menj el egy újsághoz, és mond el nekik a hülyeségeidet, mert én köszönöm, de nem vagyok rá kíváncsi – azzal sarkon fordult és a szobája felé vette az irányt.

- Részegen jobban tetszettél – mondtam kicsit hangosabban az első dolgot, ami eszembe jutott, aminek hatására újra megállt.

- Hát bocs szívi, de arra nem emlékszem - kacsintott egyet – talán okkal – én bennem pedig eltört valami. Talán ahogy mondani szokták az a bizonyos mécses, hiszen folyni kezdtek a könnyeim. Futásnak eredtem és becsaptam magam mögött a vendégszoba ajtaját. Beugrottam az ágyba és a párnát ölelgetve sírtam magam álomba.

*Niall*

Szörnyen éreztem magam, miután beszéltem vele. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem érdemelt meg. Igazság szerint homályosan emlékszem a tegnap történtekre. Arra, ahogyan segített Liamnek hazahozni minket. A táncra a buliban. A csókokra és, hogy akartam őt. Még most is akarom, de félek. Leírhatatlanul rettegek, attól, hogy visszaengedjem a szívembe. Miket is beszélek? Hisz még mindig ott van, csak nem akarom neki bevallani. Szeretem, minden egyes porcikáját, és most már biztos vagyok benne, hogy az újságok hazudtak. De talán most túl messzire mentem, és már sosem fog megbocsátani nekem. A szobám pont az ő szobája mellett van, így a vékony falakon keresztül hallani, ahogy visszafolytja sírását. Egy idő után már nem bírtam hallgatni és inkább lementem a srácokhoz.

Amikor leértem egyikük sem nézett rám. Csak csöndben bámultak, ami ijesztő, mert egyáltalán nem jellemző rájuk.

- Te normális vagy? - akadt ki végül elsőként Harry, akinek Louis azonnal befogta a száját, de nem volt elég ügyes. Hazza kitépte magát a kezei közül, felállt és elém lépett. Mutatóujjával a mellkasomat bökdöste, közben végig a szemembe nézett – Hogy mondhattál neki olyanokat? Eldobod magadtól, pedig szereted! Ne kezdj el magyarázkodni, mind jól tudjuk, hogy így van. Amúgy meg csak közlöm, hogy mi is megkedveltük Kellyt és a barátunk lett, ha pedig miattad többet találkozni se akar majd velünk, én esküszöm kicsinállak Horan! - talán még folytatta volna tovább, ha Zayn és Lou nem fogják le, és nem ültetik le a kanapéra, hogy lenyugodjon.

- Igazad van, sajnálom - temettem bele az arcom a kezeimbe, és lerogytam a szőnyegre, mert már csak ott volt üres hely. Mind körém gyűltek és megölelgettek, de akkor kicsapódott a bejárati ajtó és egyszerre rezzentünk össze. Paul lépkedett elénk, és értetlenül nézett végig mélabús képünkön. Nem nyújtottunk valami szép látványt.

- Mit szomorkodtok? Van egy remek hírem számotokra! - húzta hatalmas mosolyra száját. Már szinte elért a füléig – Egy hét és világ körüli turnéra megyünk! Hát nem óriási?

- Hogy mi? - pattant fel a helyéről Lou és ugrálni kezdett örömében. De nekem ennél értelmesebb kérdés bujkált a fejemben, amit azonnal neki is szegeztem.

- Meddig fog tartani? - persze örültem a hírnek, akárcsak a többiek, de tudnom kell, mennyi ideig hagyom magára Kellst.

- Két hónap. Ezalatt bejárunk körülbelül 10-15 országot és Amerika több városát is – mesélte a részleteket, de nem nagyon figyeltem. Két hónap hosszú idő. Szeretnék kibékülni Kellyvel, mielőtt elmegyünk. Talán meggyőzhetném Pault, hogy velünk jöjjön. Eszméletlenül király lenne.

- Niall, figyelsz te egyáltalán? – csettintgetett az orrom előtt Liam, mire megráztam a fejem, és elnézést kértem amiért elkalandoztak a gondolataim.

- Semmi gond, inkább menj fel hozzá és beszéld meg vele – biztatott Harry, mintha gondolatolvasó lenne. Rájuk mosolyogtam és felrohantam a lépcsőn. Paul csak bámult utánam, nem értve miről beszélnek a többiek, de a srácok beavatták, vagy ha még nem majd befogják. Paul a menedzserünk és mindent tud rólunk. Sokszor falazott már nekünk, olyan mintha az apánk lenne. Kelly ajtajához érve megremegett a lábam. Kopogni kezdtem, de senki nem szólt ki. Óvatosan lenyomtam a kilincset, így kinyílt az ajtó. Halkan becsuktam magam mögött, és odasétáltam az ágyhoz, amin békésen aludt. Nem akartam felkelteni, így csak leültem az ágyra és vártam, amíg felkel, addig is összeszedve a gondolataimat.