Minden, amit ezen a blogon látsz az én munkám, kérlek ne lopd és ha lehet, ne becsméreld! Köszönöm.

2015. október 2., péntek

Szünet

Sziasztok!
Sohasem gondoltam volna, hogy valaha ilyen bejegyzést hozok majd erre a blogra, de döntenem kellett, melyik történetemet folytatom, és melyiket szakítom félbe egy időre.
Nem akarom hosszúra nyújtani a magyarázkodást, tulajdonképpen magyarázkodni sem akarok. Aki ismer, és akivel szinte minden nap beszélek, az tudja, hogy fáradt vagyok. Nem fizikailag, ugyanis mindig tudnék egy kis időt szakítani egy-egy oldal megírására. Lelkileg fáradtam bele ebbe a hónapba, és ha belegondolok, hogy még mennyi áll előttem...
Szóval elég, ha annyit tudtok, az életem jelenleg egy érzelmi hullámvasút, és többet vagyok lent, mint azt kellene. Nagyon szeretlek titeket, és ígérem, ezt a blogot (és az összes tervezett vagy már publikált történetet) be fogom fejezni. Csak nem egyszerre. És nem most.
Köszönöm, hogy vagytok/voltatok nekem. Sosem lehetek elég hálás. Sajnálom, hogy ez most nem volt elegendő.
Millio puszi Xx
szerecsendio

2015. szeptember 25., péntek

4. Jótékonykodásra fel!

Sziasztok :)
Sajnálom, hogy csupán "ilyen későn" hoztam a friss részt, de tegnap este teljesen elfeledkeztem róla, és csak most sikerült átolvasnom (remélhetőleg alaposan). Szeretném megköszönni az előző rész alatt hagyott sorokat. Nagyon jól estek, ahogy a pipák is. Remélem ezúttal is aktívak lesztek!
Hogy a következő rész mikor érkezik? Nem tudom biztosra, ugyanis még nem sikerült megírnom, de igyekszem. Mindenesetre, amikor már biztosat tudok, akkor frissíteni fogom a Folytatás modult, így az mostantól nagy segítségetekre lesz.
Kellemes hétvégét mindenkinek!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx

×Perrie Edwards× 

  A száraz, sütőpor illatú levegő sűrű volt az oxigénmolekulákhoz keveredő liszt miatt, de ez a parányi kellemetlenség látszólag senkit sem zavart. Bár az is megfordult a fejemben, hogy hozzám hasonlóan ők is csupán a látszat miatt fogták be a szájukat, és a felszín alatt kaparó torokkal nyúltak egy-egy újabb behűtött, ásványvizes palackért.
  A buborékos víz hatalmas kortyokban csordogált le a torkomon, majd amikor már éreztem, hogy a hasam elnehezült a benne felgyülemlő folyadéktól, egy egyszerű mozdulattal visszacsavartam a flakon tetejét.
- Na, milyen? – kérdeztem a lányoktól, amikor körém gyűlve a kezeik közé kaptak egy-egy rózsaszín cukormázzal díszített süteményt. Bevallom, nem ezek voltak életem legszebb alkotásai, de a virágszirmoknak induló, időközben ovális karikákká váló marcipándarabokra nézve jóleső melegség öntötte el a szívem. A beteg kisgyerekek mosolygós arcaira gondolva már egy cseppet sem bántam, hogy elvállaltuk ezt a jótékonysági rendezvényt. Még annak ellenére sem, hogy ennek hála egész álló nap tökéletes rálátásom nyílt a Malik család boldog pereputtyára.
- Ez… - hüledezett Jade, és bár az arcát nem láthattam, mivel egész idő alatt háttal állt nekem, biztos voltam benne, hogy mosolygott. Én legalábbis mindig ezt tettem, valahányszor beleharaptam a kedvenc süteményeim egyikébe, és mióta összeköltöztünk rengeteg apróságot átvettünk egymástól. - Fúj, ez meg mi?
  Felhúzott szemöldökkel léptem közelebb az újonnan kék loknikkal büszkélkedő lányhoz, majd egy erélyes mozdulattal önmagam felé fordítottam, így az orra nekiütközött az államnak, valahányszor az átlagosnál nagyobb lélegzetet vett.
- Csokoládés muffin – feleltem kissé bosszúsan, amiért az utolsó pillanatban meggondolatlanul a ruhámra öklendezte a nyálas falatokat. A citromsárga felsőm közepe egy teljes árnyalattal sötétebbé vált, így a minket körülvevő kamerák miatt kénytelen voltam összefűzni a karjaimat, még mielőtt az egyik szemfüles riporterlány kiszúrta volna az ocsmány foltot. Már szinte magam előtt láttam a holnapi szalagcímeket: „Perrie Edwards a konyhában sem jeleskedik. Már értjük, Zayn miért döntött úgy, hogy nélküle kezd neki a családalapításnak.”
- Aha – válaszolta Leigh-Anne a sütőporos asztalra könyökölve. A lány a receptkönyv fölé görnyedve olvasgatta a gyerekek számára készült, egyszerű utasításokat. - Hát szerintem nagyon elnéztél valamit, mert kizárt, hogy ez csokoládés. A színe is csak azért barna, mert bénán vajaztad ki a formákat – motyogta a mutatóujjával az egyik cukormázas muffin felé bökve.
- Annyira nem lehet rossz. Adj egyet! – parancsoltam rá, mire készségesen a kezembe nyomott egyet a félkész remekművekből, amiket még nem volt időm kidekorálni. Egy hosszúra nyúlt másodpercig farkasszemet néztem az apró süteménnyel, hol közelebb emeltem a szemeimhez, hol távolabb löktem tőlük, végül jóízűen beleharaptam.
  Az első falatok egyáltalán nem voltak olyan szörnyűek, mint vártam, bár meg kell hagyni a tészta közel sem sikeredett olyan omlósra, mint szerettem volna. Ám ahogy az ízlelőbimbóim szép lassan megízleltek minden egyes morzsaszemet, a torkom összeszorult, és hirtelen nagyon szomjas lettem.
- Na? – érdeklődött Jade, miközben egy fanyar mosollyal az arcomon ismételten letekertem az ásványvizes flakon kék kupakját. - Ugye, hogy ez nem csokoládés? De még csak nem is édes!
  Szúrós szemmel csaptam az asztalra az üres palackot. Az alja eldeformálódott az erőteljes mozdulattól, míg a tálcán sorakozó muffinok egy milliméternyit elemelkedtek a sötétbarna műanyagtól.
- Túlreagáljátok! – tiltakoztam, és bár egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy legyűröm a másik kezemben szorongatott, félig megevett desszertet, végül mégsem tettem, helyette egy elegáns mozdulattal a többi közé dobtam. Összefont karokkal, ernyedt vállakkal dőltem neki a rozoga asztalnak. Az ajkaim akár egy fejre állt kifli, lefelé konyulva préselődtek egymáshoz.
- Ha a kislány helyett a receptre figyeltél volna, minden bizonnyal észreveszed, hogy kihagytad a csokoládét, és sót használtál cukor helyett – vigasztalt Jesy, aki mintha már teljesen elfelejtette volna az esküvő napját és azt, mennyire kiborultam akkor, ismételten megértően fordult felém. A lány pár finom mozdulattal megpaskolta a vállamat, majd összekoccintotta a sajátjával, amitől önkénytelen mosolyogni kezdtem.
- Amúgy sem a tiétek – zsörtölődtem az orrom alatt, bár már mind tudták, hogy ezt a csatát ők nyerték. Esélyem sem volt a szörnyű ízekkel szemben. - Az összes a rászorulók számára készült.
  Átlesve a vállam fölött egy múlékony másodpercre belevesztem a szomszéd asztalnál tapsoló kislány látványába. Dominica arcát egy csöppet sem csúfította el a liszt, az mintha csak még inkább kihangsúlyozta volna éjsötét szemeit. Sokkal könnyebb volt gyűlölni őt, amíg elkerültem a személyes találkozást. A mélyről fakadó utálat helyett már csupán magányt éreztem, valahányszor összetalálkozott a tekintetünk.
- Szerencséd, hogy nem leszel ott, amikor átadják nekik, mert megdobálnának vele – viccelődött Leigh-Anne, miközben mindkét kezében egy-egy félre sikerült muffint egyensúlyozgatott. Mintha csak eldeformálódott baseball labdák lettek volna, úgy játszadozott velük, akár egy kisgyerek.
- Vicces vagy – gúnyolódtam. Az ajkaimat résnyire nyitva kinyújtottam rá a nyelvemet, mire ő hozzám vágta a tenyereiben szorongatott édességet. Összegörnyedtem, ahogy a szikkadt tészta kiszorította a tüdőmből a benne keringő oxigént, és hátat fordítva a lányoknak, a lisztes asztalra támaszkodva kapkodtam levegőért.
  A könnyek elhomályosították a látásomat, de a kezeim túlságosan koszosak voltak ahhoz, hogy megdörzsöljem a szemeimet, ezért őrült pislogásba kezdtem.
  Az egyik figyelmetlen operatőr felszerelése a földre sodorta a szakácskönyvem, ezért mérgesen fordultam a baseball sapkás, enyhén borostás férfi irányába. Ám minden pöffeszkedő, szemöldökhúzogatós megjegyzésem ellenére, mintha ott sem lettem volna. Az ismeretlen idegen a kamerája mögé bújva minden figyelmét a szomszéd asztalon kacagó kislánynak szentelte.
- Ez az első alkalom, hogy a világ megcsodálhatja ezt a kis csöppséget. Igazán aranyos, és remekül viseli a rivaldafényt. – A magas, modell lábakkal megáldott, vörös riporterlány finoman megsimogatta Dominica arcát, amit a legfiatalabb Malik egy hangos prüszköléssel fogadott, majd az anyukája felé fordulva mindkét kezével Tori felé nyúlt, aki ezt látva azonnal a lánya mellé lépett. A hirtelen mozdulatnak hála majdnem magával rántotta az asztalon sorakozó piték egyikét. Azt kívántam, bárcsak úgy lett volna!
- Ha tudtuk volna, hogy a kamerák láttán ennyire megszeppen, mindenhova fényképezőgépeket szereltünk volna a lakásban, hogy végre megnyugodjon – viccelődött, nekem pedig a pofám leszakadt. A sütőporos kezemet a homlokomhoz csapva legszívesebben kikapartam volna a saját szemeimet, hogy ne kelljen végignéznem, amint Zayn a családja mellé lépve egy fülig érő mosollyal az arcán megcsókolja azt a kétszínű libát. Abban a pillanatban értettem csak meg igazán az új, kedvenc filmem főszereplőjének egyik elhíresült mondatát: A világ nem egy kívánságteljesítő gyár. Ha az lett volna, Victoria Jones kétség kívül ragyás képpel sétált volna az oltár elé, vagy meg sem született volna.
  Talán egy kicsit túlzás volt a Csillagainkban a hibából idézni tekintve, hogy már évek óta az álmomat élve sikeres és teljes életet éltem, ám újabban a szokásommá vált túldramatizálni a dolgokat. Ezúttal miért tettem volna másképp?
- Egy igazi energiabomba – helyeselt Zayn, az egyik kezét a felesége csípőjén pihentetve. A szemei csillogtak, miközben a kislányáról mesélt, nekem pedig elszorult a torkom, valahányszor arra gondoltam, akár én is állhatnék mellette.
  Lenyelve a legepésebb megjegyzéseimet, összefont karokkal fordítottam hátat a sztorizgató szerelmespárnak.
- Egy igazi energiabomba – ismételtem eltorzított, rekedtes hangon. A szempilláimat rebegtettem és idiótán vigyorogtam, akár egy agyatlan kellékfeleség, amin többen is felnevettek. Zavaromban gyorsan a fülem mögé tűrtem egy idegesítő tincset, ezzel csak még inkább kihangsúlyozva a sötét rózsaszínné váló orcáimat. Olly Murs a nem létező bajuszát simogatva kapta el rólunk a tekintetét.
- Ne féltékenykedj! – szólt rám Jesy kellően anyáskodóan ahhoz, hogy eszembe se jusson ellenszegülni a kérésének. Egyszerűen csak megrántottam a vállamat, majd felkapva az első dolgot, ami a kezeim közé került, vagyis a kiürült ásványvizes palackot, megkerültem a lányokat, és elindultam a kijárat felé.
- Azt hiszem, kimegyek. Szükségem van egy kis friss levegőre – löktem oda lazán, fél lábbal már szinte a szabadban.
- Vidd ezeket is! – szólt utánam Jade. Sötétkékre lakkozott körmeivel a cukormázas muffinok felé bökött, majd a jobb kezével finoman az asztal hozzám közelebb eső sarka felé csúsztatta a műanyag tálcát. - Jobb, ha a kukában végzik, nehogy valaki véletlenül gyomorrontást kapjon tőle.
  Összeszorított szájjal néztem végig az általam készített édességeken.
- Nem lehetne, hogy… - Leigh-Anne nem hagyta, hogy befejezzem, azonnal közbevágott:
- De, persze. Csinálunk pár frisset a te nevedben is, csak siess vissza, nehogy észrevegyék, hogy eltűntél – utasítgatott. A kapkodó mozdulatainak és a gyanús suttogásának hála több kíváncsi szempár is ránk szegeződött. Kínomban felnevettem, amikor Niall összesúgott Birdyvel, majd hangosan horkantottam, amikor Harry az ég felé emelve a hüvelykujjait idióta vigyorral az arcán végigkísért az utamon.
  Kilépve az egyszintes épületből, elkapott a megkönnyebbülés.
  Ám a mozgássérült feljáró mellé húzott vastag korlátot bámulva eszembe jutott Victoriáék esküvője és ismételten rám tört a letargia. Kifejezéstelen arccal, monoton sétáltam el a kőből készült építményig, majd meglendítve a bal lábamat, lassan és óvatosan felkapaszkodtam rá.
  Alig tíz perc telt el. Ez idő alatt a fákat csodáltam, az utcán sétáló vagy éppen kocogó embereket, a kutyákat, akik póráz nélkül szaladgáltak és a kisgyerekeket, akik az utolsó nyári napjaikat siratták; egyszóval mindent és mindenkit. Leginkább ismeretleneket.
  Majd egy ismerősen csengő, mély hang kiszakított a percekig elnyúló, tökéletesen mélabús pillanatomból, amiért már az első jótékonykodással töltött órában ölni tudtam volna.
- Kezdem azt hinni, hogy egyáltalán nem tudod, mi az a boldogság – mondta, ám hiába fordultam felé, nem jött közelebb. Egy tapodtat sem mozdult, mindkét lába lecövekelt az ajtó mellett, közvetlenül a sporttáskája mellett.
- Hmm? – kérdeztem az egyik szemöldökömet a magasba emelve, miközben gondosan végigmértem az idegent. Egy sötétkék farmert, egy sötét bakancsot és egy fekete pólót viselt, rajta egy terepszínű, vékony pulcsival. A haja rakoncátlan tincsekben pihent a feje tetején, mintha az elmúlt órákban legalább egymilliószor összekuszálta volna őket, az arcán mégsem láttam az idegesség egyetlen szembetűnő jelét sem.
- Már megint fancsali képet vágsz egy korláton, miközben bent szórakoznak az emberek – válaszolta szórakozottan, a hátát a világos falnak döntve. A kijelentését hallva a tekintetem ösztönösen a nyitva felejtett, kétszárnyas ajtóra vándorolt, onnan pedig mindazokra, akik az épület belsejében tartózkodtak. A magas, vörös riporter már Birdyt ostromolta, így a tömeg eltűnt Toriék asztalától, aminek az alig kétéves kislány látszólag nagyon örült. Sokkal elevenebben csapkodta a tenyereit, mint az elmúlt negyedórában bármikor.
- Nem igazán az én társaságom – válaszoltam, és közben önmagam elé húztam a lábaimat, amiket egészen addig lógni hagytam, akár egy fogasra akasztott egyberuhát. Oszlopok híján ezúttal nem tudtam megtámasztani a hátam, így a térdeimre hajtottam a fejem, úgy figyeltem a különös idegen minden mozdulatát.
- Az énekes, brit sztárok? – kérdezte kacagva. A nevetése éppoly erőltetett volt, mint a mosolyom, de a világért sem lepleztem volna le. Fordított esetben én is elvártam volna ugyanezt. - Tudtommal te is…
- Mi történt? – kíváncsiskodtam, még mielőtt mélyebbre áshatott volna. A fejemet óvatosan a földön heverő táskája felé biccentettem, majd egy lapos pislogást követően ismételten neki szenteltem a figyelmemet. A hét folyamán először nem kellett színlelnem az érdeklődést. Valóban kíváncsi voltam a névtelen srác történetére.
- Hosszú – felelte, és egy másodpercre mintha elkomorult volna a tekintete, bár a laza mosolyát látva a következő pillanatban már kissé elbizonytalanodtam ezt illetően. Ám ettől csak még kíváncsibb lettem.
- Akkor mondd el röviden – replikáztam, mialatt az egész testemmel felé fordultam. A körmeim beleálltak a faragott kő szélébe, míg a lábaim tehetetlenül lógtak, akárcsak a fiú érkezése előtt, csupán ezúttal a másik oldalon.
  Mr. Titokzatos összeráncolta a homlokát, a szemöldökei szinte összeértek, ahogy engem nézett. Nem szólt egy szót sem, amiért nem tudtam hibáztatni, hisz nem ismert. Hozzám hasonlóan ő sem bízott bennem.
  Alig két perccel később mégis megosztotta velem a történetét.
- Kidobtak egy házból, amiről azt hittem, az enyém – hadarta pár heves kézmozdulat közepette, amit egy újabb erőltetett nevetés követett. Megsajnáltam, és szolidaritásból én is mosolyra húztam a szám. - Te jössz! Miért jöttél ki?
  Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig farkasszemet néztünk egymással, mialatt én a lehetőségeimet mérlegeltem. Elfordulhattam volna, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyhattam volna a kérdését, és Istenemre esküszöm az utóbbi tetszett a legjobban… végül mégis válaszoltam. Habár nem a tényleges igazságot, inkább annak egy kifordított, de helytálló változatát.
- Elcsesztem pár muffint, gondoltam eltüntetem őket – mosolyogtam, miközben magasba emeltem az egyik rózsaszín süteményt. A hatás kedvéért meg is ráztam, mielőtt visszatettem volna a többi közé. Mr. Titokzatos szemei erre felragyogtak, és már akkor tudtam, hogy kérni fog, amikor ő maga még csupán a morzsás tálcával szemezgetett.
- Hmm… adj egyet!
  A jobb karommal megemeltem a cipőm mellett pihenő tálcát, majd felé nyújtva megvártam, amíg elvette a legszélsőt. Nem mintha megfeledkeztem volna róla, mennyire rosszul sikerültek, hisz a saját káromon tapasztaltam meg az ízét, ennek ellenére kíváncsi voltam a reakciójára. Hogy képes lett volna-e az arcomba hazudni és legyűrni az egészet, csupán azért, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül.
  A titokzatos srác arca már az első harapásnál megfeszült, a szemei kiguvadtak, az orrlyukai kitágultak, a keze pedig megállt a levegőben, csak ezt követően hullott vissza az oldala mellé.
- A kuka az ajtó mögött van, azon az oldalon, ahol állsz – siettem a segítségére, míg ezzel egy időben jót derültem a látványán.
  Amíg arra vártam, hogy kiöklendezze magából az elsózott, csokoládéhiányos csokoládés édességet, hátradöntöttem a fejem és becsuktam a szemeimet, miközben azért imádkoztam, hogy még véletlenül se pottyantson rám egy elégedetlen galamb azok közül a madarak közül, akik szintén megkóstolhatták a kreálmányomat.
  Mindeközben kiélveztem a kora őszi napsütést és a pillanatnyi nyugalmat, hisz errefelé mindkettő ritkaságszámba ment.
- És én még azt hittem az ebédre talált salátám a legrosszabb étel a világon – dörmögte, és nagy meglepetésemre a hangja közelebbről érkezett, mint amire számítottam. Mire kinyitottam a szemeimet, már mellettem ült, és hozzám hasonlóan hátra döntött fejjel hagyta, hogy a napsugarak elárasszák az arcát.
- Köszönöm – replikáztam kissé sértetten, akárcsak akkor, amikor a barátnőim kritizáltak.
  Az idegen kinyitotta az egyik szemét, míg a másikat még inkább összepréselte, ezzel különös külsőt kölcsönözve önmagának.
- Figyelj! – kezdte, ezúttal mind a két szemét rám szegezve. - Minek hazudjak? Abból a félig megcsócsált darabból – mutatott a tálca közepére – arra következtetek, hogy te is pontosan tudod, mennyire szar.
  Nem vitatkozhattam, mégis megtettem:
- A madaraknak ízlik – replikáztam felhúzott orral, jóllehet a végén már én is nevettem. Az arcom sajgott a folytonos vigyorgástól, de egy cseppet sem bántam, mert ez pontosan annyira jóleső fájdalom volt, mint mikor egy kisgyerek tüdeje sajogva könyörög a levegő után, de ő mégis a víz alatt marad, hogy megdöntse a legutolsó rekordját.
- Azok mindent megesznek. – Mr. Titokzatos egy leheletnyit közelebb hajolt hozzám. A vállaink összeértek, valahányszor az átlagosnál nagyobb lélegzetet vettem, ami elég gyakran előfordult, és ez látszólag neki is feltűnt, így elfordítottam a tekintetem. - De ha valami finom süteményre vágysz, próbáld ki azt a cukrászdát két sarokra innen. Kívülről nem nagy cucc, de minőségi tortaszeleteket árulnak a pitéről már nem is beszélve – folytatta, mintha mi sem történt volna, ezzel megkímélve egy kellemetlen szituációtól.
  Kétkedő tekintettel fordultam felé. Olyannyira összeszűkítettem a szemeimet, hogy a szempilláimtól szinte semmit sem láttam.
- Lehet, hogy benézek, mielőtt hazamennék – feleltem egy könnyed mosoly kíséretében, még mielőtt ismételten lehunytam volna a szemeimet, átadva magam a pillanat varázsának. Követve a srác példáját én is úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.
- Akkor lehet, hogy összefutunk – válaszolta. A vállát az enyémhez nyomva kissé meglökött, amitől egy röpke pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, és ahhoz, hogy visszanyerjem, kénytelen voltam beletenyerelni a cukormázas süteményekbe.
  Fintorogva néztem le a bal kézfejemre, és az arcomat látva az idegen hangos nevetésbe kezdett. Összeráncolt homlokkal, szavak nélkül próbáltam elcsöndesíteni, még mielőtt felkeltettük volna a bentiek figyelmét, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt, így hát kénytelen voltam valódi okot szolgáltatni a jókedvének.
  Hezitálás nélkül az arcába töröltem a rózsaszín, ragadós masszát.

2015. szeptember 15., kedd

3. Kimondta a 'Game over'-t

Sziasztok :)
Bár úgy tűnik az előző rész nem lett a kedvencetek, reménykedem benne, hogy ezúttal is velem tartotok, hiszen lassan beindulnak az események. Ezt az egyet biztosan megígérem.
Emellett szeretném megköszönni azoknak, akik lelkesen pipálgattak az előző fejezet alatt. Remélem most sem sajnáljátok majd az időt az ilyesmire és talán még pár kommentárral is megleptek. Annak nagyon, de nagyon örülnék :)
Ebben a részben ismételten felbukkan majd az önfejű nyomozónk és lelkes társa. Ráadásul Daren exével is megismerkedhettek. Mit gondoltok, összeillő párost alkottak? 
Nem is húznám az időtöket. Nagyon szeretlek titeket. Kitartást a sulihoz!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx

×Daren Pierce×

  A kelet-londoni kapitányság tisztjei a későesti műszak végeztével átadták helyüket a hajnali váltásnak, így a mindig zajos beltér egy röpke másodpercre elcsendesedett, hogy aztán a hangzavar ismételten utat törhessen magának. Az arcomon széles vigyorral haraptam bele a reggeliként hozott emeletes szendvicsembe, amit mindössze három perce vettem az egyik közeli boltban, ezt követően egy könnyed lendítéssel Cam asztalára dobtam a sajátját.
- Pierce, Blanchard! Az irodámba! Most! – a sonka megakadt a torkomon, ahogy a kapitány ajtaja visszacsapódott a keretébe. Összeráncolt szemöldökkel és nyitott szájjal fordultam Cameron felé, aki megrántva a vállait azonnal felállt.
  Többen is abbahagyták a munkát, hogy ránk szegezve kíváncsi tekinteteiket, elkísérjenek vele a bejáratig, de próbáltam figyelmen kívül hagyni mindenkit, akit csak lehetett. Ebben mindig is jó voltam, ellenben a társammal, aki a zsebébe rejtette a tenyereit, ezzel álcázva idegességét. Ugyanis ilyenkor általában az ujjait tördelte, addig ismételgetve, amíg alább nem hagyott a frusztráltsága.
- Elég jó hangulatban van... – viccelődtem, miközben megveregettem a lapockájának legfelső részét. Hamilton kapitány nagyon ritkán hívatta be az embereit az irodájában, az idő nagy részében ő is inkább kint volt velünk, és segített, ha valamiben elakadtunk egy nyomozás kapcsán. Amikor Cam és én még az Akadémiára jártunk, álmodni sem mertünk hozzá hasonló főnökről, épp ezért kicsit irreálisak voltak az érzéseim. Ha nem is rettegnem, azért igenis tartanom kellett volna a közeljövőtől.
- Alex ki fog nyírni, ha felfüggesztenek – motyogta, miközben elsétáltunk James mellett. Az idősödő, öreg kopó elhúzott szájjal, de magasba emelt hüvelykujjal biztatott minket, amin nem tudtam nem kacagni. A múlt hónapban majdnem belehalt egy félre sikerült túszcserébe. Azóta irodai munkára kárhoztatták, ugyanis a bal combja még igencsak messze volt a tökéletestől.
- Sosem bántana, és amúgy is annak a gyereknek szüksége lesz az apjára – biztattam, amikor lefékeztünk a bejárat előtt. Alex tipikusan az a fajta nő volt, aki ritkán, de mélyen szeretett. Azon sem lepődtem volna meg, ha kijelentette volna: a haverom volt az első pasi az életében, pedig egyébként nem volt bányarém. Sötétbarna haja már az első találkozásunknál laza hullámokban hullott a vállaira, nem mellesleg úgy bánt a dákóval, akár egy profi, így gondolkodnom sem kellett rajta, azonnal leszólítottam a játékteremben, amint egyedül lett. Balszerencsémre mindig is a magas, kedves srácok voltak az ideáljai.
- Ó, én nem magamról beszéltem - mondta, miközben a tenyereit a farmerjába törölve, kopogásra emelte a jobb kezét. Cam somolyogva figyelte, ahogy az arcom egy röpke pillanatra megmerevedett, ezt követően megveregette a vállam és elnevette magát. Szerintem egyáltalán nem volt olyan vicces, mint hitte.
- Jöjjenek! – Hamilton kapitány parancsára lenyomtam a kilincset, majd mindketten átléptük a szoba küszöbét. Még bent sem voltunk igazán, az ajtó is tárva nyitva, ő már belekezdett a mondandójába. - Hallottak már a Játékmesterről?
  Először egyikünk sem tudta hova tenni az érdekes kérdést, de aztán beugrott!
- Van ez az új soft… - pornó; akartam mondani, de még mielőtt megtehettem volna Cam a bordáim közé nyomta a könyökét, ezzel megóvva egy ostoba cselekedet bizarr következményeitől. – Nem – megráztam a fejem, és megköszörültem a torkom, amitől az orrlyukaim alig láthatóan kitágultak. - Biztos vagyok benne, hogy nem ugyanarra gondolunk.
  Hamilton kapitány rosszallóan megrázta a fejét, de a szája szegletében megbújó mosoly a tudtunkra adta, hogy egy múlékony percre mégiscsak ugyanarra gondoltunk. De aztán mindez köddé vált, és a barna bőrű férfi vonásai újfent megkomolyodtak. Miközben mi helyet foglaltunk a kényelmetlen, irodai székeken, addig ő a fiókjában matatott.
- Itt vannak az eddigi áldozatok fotói – mutatta, gondosan felénk fordítva az aktában talált képeket. Az egyik különösképp megragadta a figyelmemet; egy korra körülbelül velünk egy idős, karamell hajú lány volt rajta. Az arcát elcsúfította a rá kent temérdeknyi pirosító, az ajkait pedig szív alakúra kenték. A púdertől fehér bőrének köszönhetően olyan volt, akár egy eltört porcelánbaba. - A legutóbbi kis magánakciója ellenére, Pierce, úgy döntöttem, maguknak adom az ügyet. Ne okozzon csalódást!
- Eszemben sincs, uram – bólintottam továbbra is az ujjaim közötti képet szorongatva. A lány lábait az ég felé fordítva egy vastag tölgyfa törzséhez kötözték, míg a karjait széttárva, a haját a szélrózsa ezernyi irányába rendezték. Egyedül a ruhája volt hétköznapi.
  Percekkel később már a saját asztalaink mögött ülve olvastuk át a halottkém jelentéseit. Az áldozatok szervezetében nyomokban kloroformot találtak, a körmeik alatt mégis megült a kosz, vagyis mielőtt kiütötték volna őket még megpróbáltak elmenekülni; ugyanerre utaltak a bordák környékén található sötétlila zúzódások is.
- Mit tudunk eddig a Játékmesterről? – kérdetem, miközben kényelmesen hátra dőlve feltettem a lábaimat az asztal tetejére. Az ujjaimat újra és újra benyálaztam, miközben belevetettem magam a következő részletes jelentésbe egy Jessica Canning nevű lányról. Az előző áldozathoz hasonlóan az ő körmei is koszosak voltak, de Ericával ellentétben mindkét csuklóját felhorzsolta valamiféle kötél, holott a tetthelyen semmi ilyesmit sem találtak.
- Szinte semmit. Az áldozatokban látszatra semmi közös – válaszolt, bár ezt már én is tudtam. Cam letette a kezeiben tartott papírokat, és egy mély sóhajtást követően kibontotta a barna zacskót, amit még én dobtam az asztalára. Az arcán tehetetlen grimasszal, de végül beleharapott a sonkás szendvicsbe.
- Akkor sok dolgunk lesz.
  Órákon keresztül mást sem csináltunk, mint olvastuk, és csak akkor hagytuk abba, amikor találva valami érdekeset, felírtuk azt az átlátszó táblánkra, amin egy nagy kérdőjel alatt a Játékmester elnevezés jelölte a gyilkosunkat, mellette az áldozatok fotóival.
- Kávét? – kérdezte egy vékony hang, mire felnéztem a számítógépem monitorjáról. Az asztalomtól nem messze egy vékony és nyurga fiú figyelte minden mozdulatomat, ami már önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy ingerülten a falhoz vágjam, ám ezúttal jól esett a kérdése. Amíg nem szólt, észre sem vettem, mennyire eluralkodott rajtam az unalom okozta fáradtság.
- Feketén, ahogy általában – válaszoltam széles mosollyal az arcomon, és amikor Cam hozzám hasonlóan leadta a rendelését, visszafordultam a megnyitott újságcikk felé. Egy homályos kép volt a tetején, ami alatt egy okoskodó riporter a Játékmester kilétét találgatta. Ennek ellenére semmi használható sem volt benne.
- Kösz, Steve! – mondtam, amikor a kért ital tompa hanggal földet ért az asztalom szélén.
  Az első korty végigmarta a torkomat, amitől még a szemeim is könnybe lábadtak, de pont így szeretettem, így egy elismerő pillantást küldtem az újonc fiú felé, aki a következő másodpercben eltűnt a KONYHA feliratú ajtó mögött. Cam az ég felé emelte a poharát, majd egy suta biccentés után ő is belekortyolt a tűzforró, koffeinben dús italba.
- Ez a fazon azért elég beteg – mondtam két korty között a táblánkat nézegetve. Felállva a helyemről egy-két lépéssel kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat, ezt követően nekidőltem az asztalomnak és felültem a tetejére. - Akár egy dilis öregasszony babagyűjteményének morbid változata. Ez nem olyan, mint egy megrendezett teaparti? – kérdeztem a mutatóujjammal a jobb felső sarokba helyezett képre bökve.
- Ha eltekintünk attól, hogy az áldozat egy férfi – válaszolta. Miután felállt a helyéről, kidobta a műanyag poharát, és ugyanígy tett az enyémmel is, amit egy biccentéssel köszöntem meg neki. Amíg arra vártam, hogy visszaérjen, félre döntött fejjel mustráltam az áldozatokat. Sehol egy vércsepp. Minden tiszta volt, rendezett. - Na és ez? Nézd a haját!
- A loknikat mindig is olyan szexinek tartottam… - motyogtam. A tökéletes hullámokról önkénytelen eszembe jutott az esküvő éjszakája, ami végül egy szenvedélyes vörös társaságában ért véget a lány verdájának hátsó ülésén. Persze reggel már Cam kocsijában ébredtem, elaludt nyakkal és szörnyű fejfájással. A hazáig vezető út még sosem volt olyan hosszú, mint aznap, és már majdnem olyan mélyre süllyedtem, hogy megfogadtam: soha többé nem iszok alkoholt, de végül egy frissen főzött kávé elfelejtette velem ezt a baromságot.
- A tövét! – Cam erőteljes szavai visszarángattak a valóságba. Gyorsan megráztam a fejem, és leplezve az előbbi visszaemlékezést leugrottam az asztal tetejéről, hogy közelebbről is megnézhessem a szóban forgó lány haját. A mézszínű szálak alja semleges, hétköznapi világosbarna volt ott, ahol rásütött a Nap.
- Be van festve, na és? Minden második ember festi a haját manapság – replikáztam, hiszen egy ehhez hasonló apróságra aligha alapozhattunk. Cam mégsem hagyta annyiban, újra és újra átnézte a fényképeket, majd az orrom alá nyomta őket. Nem hibáztattam, az elmúlt évek során már többször is bebizonyosodott, hogy a megoldás kulcsa gyakran a részletekben rejlett.
- Neki is pontosan ugyanolyan – motyogta az utolsó áldozathoz érve, aki egy vastag faágon lógott, akár egy marionett-bábú. Tűzvörös tincsei elegáns kontyba rendezve pihentek a feje tetején, míg mezítelen lábaira egy-egy szalag tekeredett pont úgy, ahogy a kezdő balett-táncosoknak.
- Miss porcelánbőrűnek viszont eredeti – replikáztam, miközben visszaültem az asztalom mögé, hogy újfent belevethessem magam pár érdekes újságcikkbe. Az ujjaim gyorsan pötyögtek a klaviatúrán, mire Cam észbe kapott, már a Daily News hírrovatai között böngésztem.
- És világosbarna, ahogy a festék alatt a többieknek is – ezzel nem vitatkozhattam, így egy apró bólintás után hagytam, hogy a társam felírja a táblánkra az első közös pontot, amit az áldozatainkban találtunk. Mélyen belül reménykedtem benne, hogy hamarosan igazi nyomokat is találunk, de az elején mindig így ment. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy működésbe lépjen a gépezet.
  Két órával később a konyhában elhelyezett óriási hűtő előtt állva kerestem a nevemmel ellátott lasagnet; sikertelenül. Úgy tűnt Jared ismételten összekeverte az ebédjeinket, így egy bosszús sóhaj után kénytelen voltam beérni az ő párolt zöldségeivel.
- Te utolsó szemétláda! – kiabálta valaki torka szakadtából, miközben elsétáltam a sarokban elhelyezett mikró ajtajáig. A piros gomb lenyomása után türelmesen vártam, hogy a nyúlkaja ehetővé melegedjen, miközben az agyam szüntelen a Játékmesteren kattogott. Tekintve, hogy minden áldozatát egy két lábon járó babának öltöztette, talán nem ártott volna benézni a helyi jelmezboltokba.
- Azt hiszem, téged keresnek – nevetett Cam a kezében egy pohár frissen főzött kávéval. A hangjára ösztönösen az ajtó felé kaptam a fejem, amit ezt követően ötven elnyújtott másodpercig kíváncsian, összeráncolt homlokkal mustráltam.
  A jövevény arca felpuffadt a dühtől, visszafogott sminkje mégis tökéletes volt, mint mindig. Még annak ellenére is megdobogtatta a szívem, hogy a legutóbbi találkozásunk alkalmával hozzám vágott egy titánium bevonatú kenyérpirítót.
- Sajnálom srácok, nem tudtam megállítani – szabadkozott James az ajtófélfának dőlve. Nem hibáztattam, hisz csak rá kellett nézni: arra, ahogy a mellkasa szabálytalan ütemben hol az égbe emelkedett, hol a mélybe süllyedt; arra, ahogy pár kövér verejtékcsepp végigszánkázott a halántéka mentén. A sérült lába ellenére ő tényleg megpróbálkozott a lehetetlennel. Az exem lenyugtatásával.
- Blair, édesem! – Megjátszott mosollyal az arcomon tártam szét a karjaimat, ami csak még inkább felidegesítette az amúgy is önkontrollhiányos lányt. A szemem sarkából láttam, ahogy Cameron rosszallóan megrázta a fejét, de ahelyett, hogy közbeavatkozott volna, inkább belekortyolt a felcukrozott kávéjába.
- Ne édesemezz! A lakáskulcsokat! Most! – Blair minden egyes mondat után megbökte a mellkasom, ezzel nyomatékosítva a kérését. Alacsony termete ellenére olyan volt, akár egy harcias amazon; ez volt a második dolog, ami megfogott benne azon a bizonyos szilveszteri éjszakán; s ami mellette tartott a további nyolc hónapban.
- Tudtommal az még mindig az én lakásom – replikáztam felhúzott szemöldökökkel, majd egy egyszerű mozdulattal kikerültem a lányt és kiszedtem a mikróból az ízlésemnek kissé nyers párolt zöldségeket.
  Az előbbi közjátékot figyelmen kívül hagyva, megpróbáltam kisétálni a konyhából, de Blair nem engedett. Apró tenyerét a jobb alkaromra tekerve megállított még mielőtt eljuthattam volna a kijáratig.
- Nem, egyáltalán nem a tied. A szüleimé, és köszönik szépen, többé nem látnak szívesen – magyarázta önmagához hűen, heves gesztikulálások közepette. Hullámos loknikba rendezett, barna haja szállt a levegőben, ahogy hol a magasba emelte, hol a mélybe száműzte a karjait, mintha csak egy táblán mutogatott volna. Más körülmények között határozottan szórakoztatónak találtam volna a látványát.
- Blair… - Cam, mintha észrevette volna, a vonásaimba költöző zavarodottságot és azt, hogy erre már nem tudtam mit mondani, megköszörülte a torkát és megkocogtatta a lány bal vállát.
  Tisztában voltam vele, hogy ennél tökéletesebb alkalmat aligha kívánhattam volna a menekülésre, ennek ellenére maradtam, mintha egy részem élvezte volna a cirkuszt. Ezzel pedig nem voltam egyedül; bármerre néztem kíváncsi rendőrszemekbe botlottam.
- Ó, szia Cam! – mosolygott a lány, majd a füle mögé tűrve egy kósza tincset ismételten szólásra nyitotta az ajkait. - Sajnálom, ma este mégsem tudok átmenni. Ugye nem lenne túl nagy gond, ha azt a vacsorát áttennénk a hétvégére? – kérdezte ártatlanul, mire a társam gondolkodás nélkül megrázta a fejét.
- Nem, dehogy!
  Mintha épp felmentették volna egy halálos ítélet alól, a lány egy mélyről jövő, igazi, megkönnyebbüléssel teli sóhajt hallatott.
- Köszönöm. Puszilom Alexet és a kicsit – Blair, a szavaihoz hűen az ölelésébe zárta Camet, majd miután a fiú lehajolt hozzá egy-egy visszafogott puszit nyomott mindkét arccsontjára. Az előző percekhez képest szürreális volt a nyugalom, ami a kapitányságra telepedett. Épp ezért nem tudtam megjegyzés nélkül hagyni az idilli jelenetet.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy még nem született meg? – kérdeztem gúnyosan. Bár Alex és Cam már három éve együtt voltak, a családalapítás gondolata alig egy éve vetődött fel közöttük, így a baba is csupán a nyolcadik hónapban járt. Még rengeteg idejük volt a szülésig; habár valahányszor kiejtettem a számon ezt a mondatot Alex hozzám vágott egy díszpárnát. A lány már egy teljes hónapja stresszelt a kisbaba miatt, és ez sokszor Cameronon is meglátszott. A kialvatlanság jelei, a sötétlila karikák már az arca részeivé váltak.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy még mindig a kulcsokra várok? – kérdezte ugyanolyan hangsúllyal, ahogy én tettem azt alig egy másodperce. A lány szépen ívelt jobb szemöldöke a homlokára csúszott, és ott is maradt, amíg egy lemondó nyögés közepette le nem tettem az ebédemet.
  Neki háttal, a farmerom zsebében kotorásztam.
- Tessék! – mondtam, amikor megtaláltam, majd ezt követően a felfelé fordított tenyerébe nyomtam az apró kulcsokat. Hosszú másodpercekig némán figyeltem, ahogy Blair tekintete megakadt az összeért kezeinken. A bőre tüzelt, bár azon sem lepődtem volna meg, ha csupán én képzeltem volna az egészet. Igaz, én dobtam el magamtól, végül mégis nehezemre esett elengedni.
- A cuccaidat a portán hagytam – motyogta lehajtott fejjel. Szinte hallottam, ahogy a mondat végén nyelt egy hatalmasat, de aztán kihúzta magát és egyszerűen hátat fordított.
  Öles léptekkel szelte a métereket, mindenkit fellökött, aki csak az útjába került, mintha még neki állt volna feljebb, holott ő tört rám a saját munkahelyemen és csinált jelenetet.
- Csodálatos! – kiáltottam utána, hogy az enyém lehessen az utolsó szó, ha már a csatát – és vele együtt a háborút is – elvesztettem.
- Kitűnő! – replikázta magasba emelt kézzel, amit aztán durván a combjához csapott dühében. Hihetetlen volt! Minden tekintetben.
  Cameron mosolyogva veregette meg a vállamat, még mielőtt leült volna az asztala mögé. Nem tudtam mire vélni a hirtelen jókedvét, de túlságosan éhes voltam ahhoz, hogy akárcsak egyetlen szót is pazaroljak ilyesmire. Felhúzott orral én is helyet foglaltam, majd nekiláttam az időközben langyossá vált zöldségeimnek, amiket a második falat után a kukába száműztem.
  Bosszúsan nyúltam a telefonom után, hogy pizzát rendelhessek.
- Nyugodtan átjöhetsz estére, ha szeretnél – ajánlkozott Cam, amikor lediktáltam az őrs címét és kinyomtam a hívást. Kedves volt tőle, hogy a többórás munka mellett a nap hátralevő részében is képes lett volna elviselni, csak mert nem volt hová mennem, ennek ellenére nem fogadhattam el az ajánlatát.
- Dehogy! Alexnek nyugalomra van szüksége. Megoldom – mondtam, miközben kényelmesen hátradőlve összefontam a karjaimat a tarkóm mögött. Még a lábaimat is asztalra tettem, akárcsak otthon, így egy röpke másodpercre átfutott az agyamon, hogy akár a kapitányságon is éjszakázhattam volna.
- Igen? – Cam kétkedve emelte magasba az egyik szemöldökét, míg az arcán megjelent az az idegesítő és egyben lemoshatatlan mosoly, amit úgy utáltam. Ilyenkor ugyanis rendszerint egy mélyenszántó gondolat következett, amitől kivétel nélkül minden egyes alkalommal idiótának éreztem magam.
  Muszáj volt közbeszólnom:
- Ha hiszed, ha nem, nem te vagy az egyetlen barátom – makacskodtam felszegett fejjel. Az ajkaimat összecsücsörítve, a képzeletbeli szakállamat simogatva fordultam vissza a számítógép monitorjához, amin egy ránézésre egyszerű program segítségével a további lehetséges hasonlóságokat kerestem, de még a lakhelyük sem stimmelt. Volt, aki Liverpoolban, volt, aki Floridában lakott.
- Ne álltasd magad! – Cam kacagva gyúrta galacsin méretűre az ebédjéhez kapott szalvétáját, amivel aztán jókedvűen arcon dobott, ezzel kizökkentve az elmélkedésemből. Vajon a Játékmester tudta, hogy Colin Henderson nem volt több egy ártatlan turistánál, amikor úgy döntött porcelánbabát csinál belőle? Vagy tényleg véletlenszerűen választott; nemtől, kortól, származástól függetlenül?
  A műszak leteltével a faliórát bámulva vártam, hogy a vonal másik oldalán felvegyék a telefont. A másodpercek kínzó lassúsággal vánszorogtak, és bár Cam felajánlotta, hogy elvisz, ezúttal nemet mondtam neki, és egy apró biccentéssel néma búcsút vettünk egymástól. Nem akartam felesleges köröket tenni, ha esetleg senki sem fogadott volna be, itt még mindig maradhattam.
- Tommy? – kérdeztem, amikor a monoton sípolást felváltotta az elektromos háttérzaj. A göndör sráccal már középiskolás korunk óta barátok voltunk, rég leszoktunk az udvarias köszöngetésről, a mellettem elsétáló James mégis furcsa képpel méregetett, amikor meghallotta a türelmetlen kérdésem. Egy nemtörődöm legyintéssel útját álltam az öreg nyomozó aggodalmas faggatózásának, hisz minden a lehető legnagyobb rendben volt. Ha velem nem is, Tommyval biztosan.
- Le vagyok tartóztatva? Még túl korán van ahhoz, hogy… - elhívj egy kocsmába, áthívj meccset nézni, máris részeg legyél, és még napestig sorolhattam volna. Még így, látatlanban is tisztában voltam vele, hogy mosolygott, ami engem is jobb kedvre derített, de aztán eszembe jutott a kora délutáni jelenet és ismét elkomorodtam. Nem elég, hogy semmire sem jutottunk az üggyel, még a lakásomból is kidobtak. Pazar zárása egy pazar napnak!
- Figyelj! Meghúzhatnám magam nálatok pár napig? – böktem ki kerek perec. Kár lett volna húzni az idejét, amúgy sem voltam a mellébeszélés híve, és nem csak azért, mert nem egészen ötvenkét perc múlva kezdődött az egyik kedvenc sorozatom. Azt online is bepótolhattam volna.
  A vonal egy rövid időre elcsendesedett, ám a némaságot megtörő apró neszek sok mindent elárultak. Csörömpölés és puffanás. Tommy felállt egy asztaltól, az evőeszközei pedig durván nekicsapódtak a tányérjának. Pusmogás és félmondatok. A srác épp a barátnőjével, vagy egy számára fontos személlyel vacsorázott – amit különösnek találtam, tekintve, hogy csupán öt óra volt -, akitől sűrű bocsánatkérések közepette ellépett, hogy a beszélgetésünk részletei kettőnk között maradhassanak.
- Mi történt? – kérdezte kíváncsian, egy csipetnyi aggodalommal telve.
- Blair kidobott! Te tudtad, hogy az a lakás a szüleié? 
  Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy bár több hónapja együtt éltünk, ez az apróság valahogy mégis elkerülte a figyelmemet, így a hangomban bujkáló bosszankodás nem is lehetett volna őszintébb. S talán mindössze ennek az apróságnak köszönhettem, hogy Cammel ellentétben Tommy nem nevetett a képembe.
- Öhm, igen?! Te nem? – a fiú szavai akadozottan hagyták el a száját, ahogy megpróbálta visszanyelni a szórakozottságát.
- Valamiért mindig is azt hittem, hogy közös – dünnyögtem, miközben az ujjaimmal az asztalom szélét kapargattam. Unatkoztam, egy kicsit zavarban is voltam, ezek a kényszermozdulatok pedig segítettek, így meg sem próbáltam visszafogni őket, jóllehet Hamilton kapitány élve megnyúzott volna, ha rajtakapott volna. Bár ő volt a világ legnormálisabb főnöke, ki nem állhatta a vandalizmust.
- Figyelj, most épp Manchesterben vagyunk Sam szüleinél, de beszélek Torival. Majd írok, jó? – kérdezte, én pedig ösztönösen bólintottam, holott tudtam, ebből semmit sem láthatott. Hálás voltam neki, hogy nem utasított el, így amint észbe kaptam, hangosan is kimondtam a lelkemre nehezedő szavakat.
- Kösz, haver!