I. fejezet: Így kezdődik minden

Sziasztok:)

El sem hiszitek, milyen izgatott és kíváncsi vagyok, kinek hogy fog tetszeni az első rész. Szerintem mindig ennek a fejezetnek a megírása a legnehezebb, hisz a megfelelő helyen, időben és szavakkal kell megírni, különben senkinek sem lesz kedve tovább olvasni. Szóval itt rágcsálom a körmeimet és várom a véleményeket, legyen az hideg vagy meleg :)

Örömmel közlöm, hogy már 25-re növekedett a kis 'családunk' száma, amiért nagyon hálás vagyok és persze ezen kívül minden más apróságért is.

Nem akarom nagyon húzni az időt, imádlak titeket és jó olvasást! Nem utolsó sorban pedig Kellemes nyarat mindenkinek <3

 ~Victoria Jones~

Megint egy halál unalmas munkanap, amikor várom a nagy sztorit, az áttörést a karrieremben, de mégsem jön. Amikor két hónapja elfogadtam a gyakornoki állást, azt hittem minden percét élvezni fogom, de tévedtem. Most is a gépem felé görnyedek és életmóddal kapcsolatos dolgokról írok. Hogy miket együnk, ha a lehető legegészségesebbek akarunk lenni. Néhány napja töltöttem be a húszat, de már most unom a munkám. Nem tudom, hogyan leszek képes ezt csinálni egész életemben.

- Tori – emelte el a telefonját a fülétől Tara és átkiabált a velem szemben lévő asztaltól -Miss Tökély hívat! - elhúzta a száját, majd tovább folytatta a telefonos kommunikációt. És, hogy miért vágott ilyen képet? Miss Tökély nem más, mint a főszerkesztő Pamela Hopkins, aki általában akkor hívat be magához bárkit is, ha valami hibát talált a cikkében. Ekkor közli az illetővel, hogy Ő ezt ki nem adja az újságban és, hogy a pocsék munkájáért egy büdös fontot sem fog kapni. Így érthető a félelem, amivel az ajtója felé siettem. Magabiztosan emeltem fel a kezem, és kopogtatni kezdtem, abban a percben amint engedélyt adott, beléptem az irodájába.

- Ülj le Jones! - parancsolt rám, én meg jó alkalmazotthoz hűen megtettem, amit kért – Azért hívattalak, mert van egy cikk, amit rád bíznék – szavai hallatán önkéntelenül mosolyra húzódott a szám – A One Directionről kéne leleplező cikket írni. Túl tökéletesek, biztosan nekik is van pár hibájuk. A te feladatod kideríteni, mi is az, persze úgy, hogy ők arról ne tudjanak!

- Hát persze, nagyon köszönöm, hogy rám gondolt. Nem fogok csalódást okozni – visszafogottan mosolyogtam főnökömre, nehogy meglássa rajtam, hogy belül ujjongok. Még a végén meggondolja magát és éretlennek talál a feladatra.

- Ajánlom is! Vagy különben örökre fogyókúrázási tippeket fogsz írni – és ezzel befejezettnek tekintette a témát, én pedig kilépkedtem az irodájából. Az ajtó mögött két kíváncsi lánnyal találtam szembe magam, akik az asztalom felé kezdtek húzni.

- Na mi történt? Mesélj már! - könyörgött Emily. Először szomorú arcot vágva semmit sem mondtam, de a színészkedés sosem volt az erősségem, most sem ment sokáig. Azonnal elnevettem magam és a nyakukba ugorva kezdtem bele a történtek elmesélésébe.

- Kaptam egy sztorit! - visítoztam, mint egy tinédzser, akit randira hívott egy srác, akibe gimnázium első éve óta bele van zúgva. A szerkesztőségben hirtelen minden szem ránk szegeződött. Sosem szerettem túlzottan, ha én vagyok a középpontba, kivéve, ha egy jól megírt cikk miatt érdeklődtek utánam az emberek – majd később elmondom. Munka után a sarki kávézóban? - mondtam már sokkal nyugodtabban, ők csak bólintottak és visszamentünk dolgozni az asztalaink mögé.

***

Aznap mindennél jobban vártam, hogy befejezzük a munkát. Elkészítettem az összes papírmunkát egy órával hat előtt, így a maradék időben rákerestem a One Directionre. Azt eddig is tudtam, hogy jól néznek ki, de a külsejük túlszárnyalta elképzeléseimet. Amikor ezen a felszínes dolgon végre túltettem magam, olyan helyek után kezdtem kutakodni, ahol „véletlenül” összefuthatnék velük. Sajnos jó pár lehetőség szóba került, így nehéz lesz rájuk találnom, úgy, hogy az őrült és kevésbé megszállott rajongók ne vonják el rólam a figyelmet.

- Gyere már! Mit csinálsz még mindig? - Tara kezdett kivonszolni a helységből, én pedig egy beletörődő sóhajtással nyugtáztam, hogy elszaladt az idő, és még semmire sem akadtam.

- Semmit – álltam fel gurulós, asztali székemből, felvettem egy vékony bézs színű kabátot és kisétáltunk a hatalmas szürke épületből a kellemesen hűvös őszi utcára. Mindhárman egymásba karoltunk, így haladva a törzshelyünk felé.

Megérkezve a narancssárga és barna színekben pompázó, otthonos kis kávézóhoz, egyből helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Rendeltünk három karamellás capphuchinot és három csokoládétorta szeletet. Az életekre és italokra várva a lányok belekezdtek a faggatózásba.

- Szóval mi történt Miss Tökély irodájában? - kezdte Tara, válaszomra várva pedig beletúrt gyönyörű szőke hajába, ami lágy hullámokban omlott vállára. Bár az is lehet, hogy csak a mögöttem ülő helyes pasinak akart tetszeni.

- Kaptam egy sztorit – még most is alig hiszem el, szívem hevesebben kezdett verni, annyira boldog voltam, bár egyben féltem is, hogy nem leszek képes megállni a helyem – A One Directionről kell leleplező cikket írnom, hát nem szuper? - izgatottam meséltem el részletesen minden egyes bent töltött másodpercemet, ők pedig kikerekedett szemekkel néztek rám, Pamela fenyegetését hallva. Mindezek ellenére alig bírtam visszafogni magam, de muszáj volt, hiszen nem csak mi vagyunk a kávézóban, és az ilyen helyeken a falnak is füle van. Nekem pedig titokban kell a közelükbe férkőznöm.

Időközben megkaptuk a rendelt finomságokat. Egyetlen korty a meleg cappuchinoból azonnal lenyugtatott. Becsuktam a szemem, miközben a számat újra a pohár széléhez emeltem, és éreztem, ahogyan a meleg folyadék végigfolyik a torkomon.

- De ugye nem akarsz nagyon csúnya és durva dolgokat írni róluk? - másik barátnőm aggodalommal teli szemei bámultak rám, amikor újra kinyitottam az enyémeket. Száját harapdálni kezdte, mint általában mindig, amikor zavarban van a saját véleménye miatt. Én ügyet sem vetve kétségbeesésére, legyintettem egyet egy kedves mosoly kíséretében.

- Csak az igazságot akarom leírni! - hangszínem határozottra és ellenkezést nem tűrőre sikeredett – Viszont nem tudom, hogyan találjak rájuk. Véletlennek kell tűnnie – arcomon egy apró grimasz jelent meg, amikor elhúztam a számat.

- Niall szeret a Nando's-ban enni – ismételte meg Tara a tényt, amit már az interneten is olvastam. Ezzel pedig csak az a probléma, hogy Londonban rengeteg van ebből a gyorsétteremből.

- Nem jó – ráztam meg a fejem, közben beleharaptam a tortámba és további lehetőségeken törtem a fejem.

- Zayn szereti a zenét – jött egy újabb ragyogó ötlet, ezúttal Emilytől, én pedig homlokon ütöttem magam kínomban.

- Tényleg? - hangom gúnyosan csengett, Milly pedig duzzogva tette karba kezeit a melle alatt.

- Nem vagyok hülye Tori, - rázta meg rosszallóan a fejét – a JamBang zeneboltra gondoltam. Mielőtt az újságnál kezdtem volna dolgozni, ott voltam diákmunkán. Abban az időben gyakran megfordult arra, de persze sosem volt elég merszem odamenni hozzá, csak távolról néztem. Az sem biztos, hogy még szokott lemezeket venni vagy hallgatni ott, de egy próbát megér – a mondat végére már egy levakarhatatlan mosoly díszelgett mindhármunk arcán. Emily hófehér fogai előbukkantak, én pedig a nyakába ugrottam. Mindenki minket kezdett el nézni, de cseppet sem érdekelt, hisz sosem adtam mások véleményére.

- Köszönöm. El sem tudom mondani mennyire imádlak. - Puszikkal borítottam be az egész arcát. Már levegőt alig kapott, úgy nevetett.

- Fejezd már be te dilis – nyávogott, így elhúzódtam és nyugisan, tovább pletykálkodva befejeztük a cappuchinonkat.

Este egyedül sétáltam hazafeléé a sötét utcákon. A néha feltámadó lágy szellő cirógatta az arcomat, miközben tervezgettem a találkozást. Úgy döntöttem a saját nevemet fogom használni, hiába győzködött Tara az ellenkezőjéről. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ha más néven szólítana nem figyelnék rá és azonnal lebuknék. Emily lediktálta a JamBang címét, a kezemben lévő telefonom jegyzetei közt nézegetem az utca nevet és a házszámot. Szombaton az első dolgom lesz elmenni oda, hátha ott lesz.

***

Kulcscsomómat előkotorásztam a táskámból. Sokáig tartott, de ez mindig is így volt, hisz a táskám olyan, mintha egy hurrikán tombolt volna benne. Belépve az otthonomba azonnal levettem a cipőm és a konyhában készítettem mikrós spagettit. Tudom, nem egészséges, de a hétköznapokon mindig túl fáradt és lusta vagyok a főzéshez. Meg amúgy is, egyedül élek, nekem pedig tökéletesen megfelel. Amikor kész lett elővettem egy villát, és tésztával a kezemben leültem a kanapéra. Bekapcsoltam a Tvt és az Így jártam anyátokkal ment benne. Ez a kedvencem, és mindig abban reménykedem, hogy végre láthatom ki lesz Ted felesége. Már a hetedik évadnál tartok, de még mindig nem mondta el. Szemétség. Amikor vége lett az egymást követő két résznek, beletettem a tányérom a mosogatógépbe és elmentem lezuhanyozni. A kellemes hőmérsékletű víz alatt újra átgondoltam a szombati találkozást, ami remélhetőleg sikeres lesz és világhírű újságíró leszek.