VII. fejezet: Randizzunk!

Sziasztok :)

Most azért ilyen korán - hajnali kettőkor - hozom a részt, mert egyszerűen sem aludni nem tudok, sem tovább várni. Tudom, a legtöbben már alszotok, de azért kíváncsi leszek a véleményeitekre, és tudjátok, lehet az pozitív és negatív is egyaránt. Remélem tetszeni fog nektek és nem okoztam vele csalódást. Apropó, nagyon köszönöm a komikat és a *dobpergés* 42 rendszeres olvasót/48 követőt bloglovin'-on. Iszonyatosan hálás vagyok érte. Néha úgy érzem meg sem érdemellek titeket. Nem is húznám a szót, csak még annyit, hogy szeretlek titeket és Jó olvasást! <3

ui.: ha valakit érdekel az interjú, amit velem készítettek, az kattintson IDE :)

Millio puszi Xx

~Victoria Jones~

Idegesen emeltem magasba a mutató ujjam, hogy végre valahára megálljon egy taxisofőr. De mint mindig, most is csak elszáguldanak mellettem, nem foglalkozva azzal, hogy elkésem a munkámból, mert sikeresen elaludtam. Kinézetem elég zilált, szemeim karikásak, testem elég zilált, még a smink sem segített rajtam és ezt Zaynnek köszönhetem, mivel miatta egész este csak forgolódtam az ágyamban. Tessék, már megint kimondtam a nevét, pedig megfogadtam, hogy soha többé, még csak gondolni sem fogok rá. De ez lehetetlen, mivel barna szemei, kócos haja és csókért kívánkozó ajkai beleégtek az emlékezetembe, na meg a szívembe. Mert az, hogy még magamnak sem merem bevallani, nem jelenti azt, hogy nem szeretem.

Egy kocsi végre lefékezett előttem, így azonnal belepattantam, félre lökve egy öltönyös embert. Sofőrjének lediktáltam a címet és már úton is voltunk. Az iroda felé elhaladtunk a London Eye mellett, nekem pedig átfutott az agyamon a tegnap este, amikor elrohantam, magam mögött hagyva a ledöbbent srácot.

- Hölgyem, jól van? - kérdezte a taxis én pedig felé fordítottam a tekintetem.

- Persze, csak álmos vagyok – legyintettem egyet, hisz tényleg nincs semmi bajom az álmatlan éjszakámon kívül.

- Megérkeztünk – arca kissé dühösre váltott, de nem foglalkoztam vele, ahogyan azzal sem, hogy mióta bámulhatok ki a semmibe, miközben szólongat engem. Egyszerűen csak a kezébe nyomtam a fuvar árát és kiszálltam a sárga járműből. Az eső időközben rázendített és bár csak egy métert kellett sétálnom a bejáratig, mégis bőrig áztam.

***

Csapzottan toporogtam főnököm ajtaja előtt. A mosdóban próbáltam rendbe szedni magam, de tíz kerek perc után feladtam, mivel beláttam, hogy ennél többet nem tudok kihozni magamból.

- Szabad – kiabált ki, kellemesnek semmiképp sem mondható hangján, az én testemen pedig hurrikánként sodort végig a félelemérzet.

Résnyire nyitottam az ajtót, majd mikor beléptem rajta, azonnal becsuktam magam mögött.

- Elnézést a késésért, én csak... - kezét maga elé emelte, ezzel teljesen belém fojtva a kitörni készülő szavakat. Csak álltam bambán és vártam, hogy megszólaljon.

- Nem érdekel miért nézel ki ilyen förtelmesen, Jones! Megvan a cikk? - tekintete szigorúan mért végig, akár gyilkolni is képes lenne, azokkal a szemekkel.

- Még nincs – húztam el számat – de idő kell hozzá, amíg a bizalmukba fogadnak – magyaráztam, mégis olyan érzésem volt, mintha süket füleknek beszélnék.

- Akkor minek vagy itt? Menj és férkőzz a bizalmukba – mutatott az ajtó felé – egy hét szabadság, ennyi időt kapsz -bólintottam és kisétáltam a rideg helyiségből, amitől a szőr is felállt a hátamon.

~Zayn Malik~

 A Tv előtt ülök, üveges tekintettel bámulom a lapos plazmánkat. A fiúk is mind itt vannak, már sírnak a nevetéstől, engem most mégsem ragad magával a hangulatuk.

- Mi a baj haver? Ez a kedvenc részed – lökött oldalba Niall én pedig megráztam magam, így megismételte mondanivalóját, hisz nem figyeltem az előbb.

- Ezredjére már nem is olyan vicces – mondtam végül érzelemmentesen, ami kiverte nála a biztosítékot, teljesen kikelt magából, a rá egyáltalán nem jellemző módon.

- Hazug vagy. Miért titkolózol előttünk? - csalódottan nézett a szemembe, nekem pedig bűntudatom támadt, ami fojtogatni kezdett.

- Jó – emeltem fel a kezem megadás képpen. Liam egy gyors és egyszerű mozdulattal kikapcsolta a televíziót, és mind felém fordultak, kíváncsian lesve minden egyes szavam – Tegnap, amikor már azon voltam, hogy randira hívom Torit, egyszerűen lelépett – egyetlen mondatba belesűrítettem a lényeget, hisz nem volt kedvem megosztani velük a tegnapi nap, számomra csodás pillanatait. Azok csak ránk tartoznak.

- Te vagy Zayn Malik, több ezren elmennének veled randizni. Hívd el, most! - parancsolt rám Hazza és megdobott a saját mobilommal. Ma már másodszorra, megadóan megtettem, amit kértek, vagyis tárcsáztam Victoria számát. Négyszer csengett ki, várakozás közben idegesen túrtam bele tökéletesen felzselézett hajamba. Még soha nem féltem ennyire a visszautasítástól, hiszen az X-faktor előtt is menőnek számítottam az iskolában. Minden lány a barátnőm akart lenni, de sosem használtam ki őket, meg amúgy sem akartam magam lekötni, inkább a sportnak és a zenének éltem.

- Szia. Miért hívsz? - hangszíne inkább volt kíváncsiskodó, mint vádló, így a pulzusom ezerről a normálisra csökkent – Baszd meg – káromkodott egyet hirtelen, aminek hatására egy kitörő nevetés lett úrrá rajtam.

- Mi történt?

- Egy autó felcsapta rám a sáros vizet – szitkozódott tovább, de a végére már ő is kacagott. A jó kedvét kihasználva megragadtam az alkalmat és rátértem a lényegre.

- Nincs kedved eljönni valahova velem pénteken? - nem akarom elijeszteni a randi szóval, így még véletlenül sem ejtettem ki a számon. A srácok lélegzet visszafojtva néztek rám, ami nagyon megnehezítette az egész szituációt.

- De, persze.

- Hatkor ott vagyok, de előre szólok, pakolj be egy bőröndnyi cuccot – már tudom is hova fogom vinni, ami garantáltan lenyűgözi majd.

- Azt meg minek?

- Titok, csak bízz bennem – kérleltem kedvesen, végül hallottam, ahogy felsóhajt, vagyis tudtam, hogy belemegy ebbe az egészbe, annak ellenére, hogy nem mondom el neki, hova megyünk és mit fogunk csinálni.

- Rendben – még beszélgettünk egy keveset, majd letettük a telefont.

- Na? Mondtam én, hogy ellenállhatatlan vagy – ugrott a nyakamba Harry, őt pedig Lou követte, szóval hármasba fetrengtünk a kanapén, ami teljesen lázba hozta Ír barátunkat.

- Kicsi a rakás! - sikoltozott Niall, így ő és Liam is ránk vettették magukat.

- Srácok, alig kapok levegőt – hangomat alig lehetett hallani, fejem pedig teljesen vörössé változott. Csak tíz perc könyörgés után szálltak le rólam, aztán faggatózásba kezdtek, mintha nem hallottak volna mindent az előbb.

~Victoria Jones~

Egész héten izgatottan vártam ezt a mai napot. Jobban mondva a hangulatom az egyik percben még a fellegekig repített, majd jött egy hirtelen fordulat és már a hátam közepére se kívántam a pénteket. De bárhogy is volt, az idő egyre csak telt és eljött a „randink” napja. Igazából egyikünk se mondta ki, hogy mi is ez az utazás pontosan, de számomra kicsit randi érzete van, bár az is lehet, hogy csak én szeretném, hogy az legyen. A szabadságom alatt sok időm volt magamra és arra, hogy elgondolkozzak ezen az egészen, így tegnap este eljutottam arra a szintre, hogy bevalljam az érzelmeimet saját magamnak, ezzel csak megnehezítve az életemet.

Csöngetésre lettem figyelmes, pont abban a percben, amikor elkészültem. Kinyitottam neki az ajtót és visszarohantam a szobámba. Valami égi csoda folytán sikerült minden cuccom belepasszíroznom egyetlen bőröndbe, ezzel csak az volt a probléma, hogy ez az egy legalább százhúsz tonnát nyomott. Nyögdécselve vonszoltam magam után a táskát, ami még az anyukámé volt, vagyis nem a legújabb kiadás.

- Én azt hittem manapság minden bőröndre raknak kereket. Mikor készítették ezt? Az őskorban? - húzta fel az egyik szemöldökét Zayn, majd lovagiasan elvette tőlem. Akár egy bivalyerős izompacsirta, minden különösebb nehézség nélkül vitte le a cuccaimat egészen a kocsija csomagtartójáig.

- Köszönöm – nyomtam egy puszit enyhén borostás arcára és a lehető leggyorsabban beültem az anyósülésre, még mielőtt elpirulnék, ezzel lebuktatva saját magamat.

***

Elég régóta kocsikáztunk megállás nélkül, olyannyira, hogy a seggem kezdett sajogni, de ami még ennél is jobban zavart, az a csend. Nem a járműben lévő, hisz a rádió megállás nélkül szólt, inkább a kettőnkre telepedő némaság.

- Milyen volt a heted? - törtem meg a számomra kényelmetlenné váló csöndet. Fejét abban a pillanatban felém kapta, szája sarkában pedig megjelent egy aprócska mosoly. Egy részem reméltem, hogy mindez nekem köszönhető.

- Próbák, interjúk és dedikálások, mint mindig – fordult vissza az út felé, nehogy véletlenül balesetet szenvedjünk – Neked?

- Szabadságot kaptam, szóval végig otthon punnyadtam vagy a barátnőimmel mulattam el az időt – legszívesebben egész végig őt bámultam volna, de kényszerítettem magam, hogy a tájat kémleljem.

- Szólhattál volna. A fiúk hiányoltak, meg persze én is – kezeivel a kormányon kezdett el dobolni a felcsendülő zene ritmusára.

- Nem akartalak zavarni – és látni sem, tettem hozzá gondolatban. Kicsit talán durván hangzik az előbbi, de így gondoltam. Félek az érzésektől, attól, hogy nem szeret, de ami még ennél is jobban megrémít, hogy mi van, ha talán mégis szeret?! Egyszerűen nem tudnék mit kezdeni a helyzettel. Gyorsan elfordultam, nyújtóztam és ásítottam egyet, mint aki fáradt, majd becsuktam a szemeimet. Még hallottam, hogy kissé csalódottan sóhajt egyet, hisz időt se adtam neki, hogy reagáljon, de most már mindegy.

***

Egy puha kéz simogatására keltem, szemeimet csak nagyon lassan nyitottam ki. A látvány, ami elém tárult, leírhatatlanul elbűvölő volt. Fenyőfák és sárgába borult tölgyek lepték el az egész tájat, aminek a közepén egy tó található, mellette egy otthonos faházzal.

- Hol vagyunk? - kíváncsiskodtam, ezzel megint mosolyt csalva Zayn arcára.

- Egy nyaraló, ami a bandáé. Úgy gondoltam itt töltjük az egész hétvégét – magyarázta gyermeki izgatottsággal fűszerezett boldogsággal, miközben a bőröndöket cipelte. Segíteni akartam, de nem engedte, így csak simán mellette sétáltam.

- Az egész hétvégét? - kezeimet a szám elé raktam, alig akartam hinni a füleimnek.

- Nem szeretnél? - rakta le a táskákat a nappali közepére, majd felém fordult és kétségbeesetten várta a válaszomat. Szemeiben aggodalom és csalódottság tükröződött. Olyan aranyos volt, hogy ha akartam volna, se tudtam volna neki nemet mondani. Képtelenség.

- De szeretnék – ugrottam a nyakába. Először csak egy ártatlan puszit szerettem volna nyomni az arcára, de belefordult, így csók lett belőle. Megjegyzem, egy cseppet sem bántam. Ez most egyáltalán nem volt gyengédnek mondható, sokkal inkább kiéhezettnek, mintha erre várt volna a London Eye óta, csak úgy, mint én. Egy röpke pillanatig elhittem, hogy szeret és, hogy ez az egész működhetne közöttünk, de aztán a valóság hideg zuhanyként zúdult a nyakamba. Elhúzódtam és egy szó nélkül a zsebemben türelmetlenül rezgő telefonomért nyúltam.

„ Pamela dühöng, hétfőre kéri a cikk vázlatát vagy kirúg. Ügyes legyél! xoxo Tara”