XXI. fejezet: Ő is hálás

Sziasztok :)

Képzeljétek, tegnap este, amikor felnéztem a blogra, észrevettem, hogy 69 feliratkozó lett *.* Kicsit sem indult be a perverz fantáziám, nehogy azt higgyétek... Nagyon szépen köszönöm nektek, hogy ennyien vagytok, a mai napig nem hiszem el, ahogy azt sem, hogy ezen kívül már csak négy rész van hátra. Igaz, hogy ez még négy hetet jelent, de akkor is. De, addig is, még rengeteg dolog van hátra, és ezzel a résszel a dolgok végre fordulatot vesznek. Remélem tetszeni fog a rész. Sok sikert a sulihoz, és jó olvasást! 
ui.: a szavazár eredmény: (4:11 Liam, Harry) vagyis Harry nyert <3

Millio puszi Xx

~Zayn Malik~

Ma, végre valahára szabad napunk volt, én mégis a hülye szobámban ültem, és arra vártam, hogy Pezz eltűnjön a házból, ami sajnos nem tűnt esedékesnek, mivel Harry és ő filmdélutánt tartottak. Mindig is tudtam, hogy Hazza nem csak miattam, az én kedvemért jött ki vele, de most kimondottan zavart, hogy jó barát módjára viselkedett. Nekem volt szükségem a lelkizésre és nem neki. Dühösen nyomkodtam a telefonom, hol beírtam a bűvös számjegyeket, amik segítségével felhívhattam volna, hol kitöröltem, viszont a hívás gombig sosem jutottam el. Ahhoz én túl makacs voltam s vagyok, és ez az oka annak, hogy eltaszítottam magamtól, pedig mélyen, nagyon mélyen már tudtam, hogy nem haragszom rá. Rég megbocsátottam neki, egyszerűen csak megbántott voltam, aki ismét csalódott egy számára fontos emberben. Ugyan ezt éreztem, amikor anya nem foglalkozott velem eleget, pedig őt sem lennék képes utálni. Hogyan is utálhatnám?! A családom, és bár a család veszekszik olykor olykor, attól nem szűnik meg család lenni. Hirtelen, mintha villám csapott volna belém, úgy futott át az agyamon egy remek, sőt briliáns ötlet, melynek hatására homlokon csaptam magam. Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe?! Doniya. Kezemből majdnem kiejtettem az apró készüléket, de még épp idejében kaptam utána, így nem esett darabjaira. A nővérem száma benne volt a gyors-tárcsázóban, ezért csak a kettest kellett benyomnom és már ki is csöngött. Vártam és vártam, miközben ajkamat harapdáltam, bár legszívesebben az ujjaimat tördeltem volna félelemmel vegyített izgalmamban. Vedd már fel a telefont, belül őrjöngtem és legszívesebben kiabáltam volna.

- Halló? Tudod te, hogy hány óra van, öcskös? - hallottam meg álmatag hangját és már láttam is szemeim előtt, ahogy a fejére húzza virágmintás párnáját, akár csak kiskorában, valahányszor én keltettem.

- Öhm, lassan egy óra? Nincs korán te nyomi – nyújtottam ki a nyelvem, bár csak később tudatosult bennem, hogy ebből ő az ég világon semmit sem látott. Erre csak egy morgás volt a válasza, mire önkéntelenül is görbe vonalra húzódott a szám.

- De én dolgozom, ha nem tudnád, gyagyás – a mondat végére már hallottam a hangján, hogy nevet, vagyis most sem neheztelt, amiért nem hagytam pihenni, bezzeg én? Már rég leordítottam volna szegény szerencsétlen fejét, vagy bárki másét, ha felkeltett volna szépítő álmomból. 

- Úgy mondod, mintha én nem azt tenném – vágtam vissza gúnyosan, testemből pedig, egyik pillanatról a másikra, elillant mindenfajta feszültség. Imádtam szemétkedni vele, ahogy ő is velem, hisz testvéreknél már csak így szokás, nem?

- Ami szórakoztat az nem munka, csak egy hobbi amiért ráadásképp még pénzt is kapsz – oktatott ki felsőbbrendűen, mire egy mélyről jövő, jóízű kacaj tört fel a torkomból. Egész testemben rázkódtam, és legszívesebben ráugrottam volna Doniyára, aki még mindig a takarójába burkolózva feküdt az ágyán, erre a fejemet tettem volna.

- Mit csinálsz ma? Nem mehetnék haza? - keserű szájízzel húztam el ajkaimat, amit már sebesre rágcsáltam, hiszen sosem szerettem rajta csüngeni, de most szükségem volt rá, mert ő mindig megértett. Más talán az anyukájától kért volna csajozási tanácsokat vagy hasonlók, én viszont mindig tőle, cserébe persze összevertem mindenkit, aki megbántotta. Nem viccelek, egyszer tényleg bemostam a volt barátjának, aki csak kihasználta. Zúzódott a kezem, de minden pénzt megért annak a mocsoknak az arca, amit három öltéssel kellett helyre rakni.

- Valami baj történt? - hatalmas koppanás, és egy cifra káromkodás hallatszott a másik oldalról. Ha jól sejtem, akkor vagy leejtett valamit, vagy ami még inkább valószínű, leesett az ágyról.
- Ugyanolyan esetlen vagy, mint... - elharaptam a mondatot, hisz a vége Victoria lett volna. Agyam megint előhívta emlékét, ami akaratlanul égett bele az elmémbe, és amit már sosem leszek képes elfelejteni, hiszen még ha akarnám se tudnám - Majd mesélek – mindezek után elmondtam neki mennyire szeretem, végül bontottam a vonalat, mielőtt bármit is kérdezhetett volna. Kellett még egy kis idő, hogy kellőképpen felkészüljek a beavatására, mindennel kapcsolatban. A hazáig vezető út remélhetőleg elég lesz.

Nem túl gyorsan, de nem is túl lassan sétáltam a fürdőszoba felé, ahol nem időztem ismét a zuhanyzással, azt már megtettem reggeli előtt, inkább csak megmostam az arcomat és végignéztem magamon. Ha most látott volna egy rajongó, tuti kiábrándult volna belőlem. Szemeim alatt látszott pár halvány karika, beállított hajam megint össze-vissza állt, arcomat borosta keretezte. Kihúztam a felső fiókom és kiszedtem belőle a kék színű borotvámat, hiszen mégsem mehettem haza igénytelenül. Feltúrtam mindent, hogy megtaláljam a gélt is, végül amikor a kezeim közé került az átkozott flakon, rányomtam egy keveset a tenyeremre a szintén kék színű, hideg zseléből. Mire szétoszlattam az arcomon, élénk színe kifakult, már-már fehérnek volt mondható, hőmérséklete kellemesen langyossá vált. Kicsit kellemetlen érzés öntötte el a testem, amikor lehúztam a pengét az arccsontom mentén. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha véletlenül elvágnám a torkom. Képzeletemben előbuggyanó vörös és meleg vérem, éles kontrasztban állna a jéghideg fehér csempékkel, mégis oly gyönyörűen illene egymáshoz e két szín. Elhessegettem öngyilkos gondolataimat, helyette próbáltam csak a vidám és kellemes dolgokra koncentrálni, ami valljuk be, sokkal nehezebb, ha az ember szomorú.
Lassan sétáltam le a lépcsőn, intettem egyet a srácoknak és szó nélkül léptem ki az ajtón. Látszott rajtuk az aggodalom, én még sem voltam képes kinyögni, egy áll 'Jól vagyok'-ot. Nem jöttek a szavak, hisz sosem hazudtunk egymásnak, nem most szerettem volna elkezdeni. Leérve a parkolóba, beültem sötét Audimba és azonnal ráléptem a gázra. Imádtam a száguldást, olyankor szabadnak érzem magam, mint a madarak, akik akadályok és határok nélkül szállhatnak. Sosem voltam az a könnyen megnyíló típus, legtöbbször inkább én őrizgettem mások féltett titkait, és nem ők az enyémeket, ezért is volt hihetetlen számomra, amikor a fiúkon kívül mással is őszintén beszélgettem. Egy-egy éjszakai csevegés során, mint például, amikor együtt töltöttünk egy egész hétvégét a tóparti házikóban, olyat is elmondtam neki, amit még senkinek sem azelőtt. Veletek is volt már olyan, hogy csak úgy áramlottak a szavak, és ha akartátok volna sem tudtátok volna magatokban tartani érzéseiteket, mert az, hogy Ő ott volt biztonságot nyújtott? Megbíztatok benne, pedig alig ismertétek, de mintha a szívetek, a lelketek egymásra talált volna. Nos, nekem vele pontosan ilyen volt.

Az idő gyorsabban telt, mint az képzeltem. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy haza értem, aminek egyszerre örültem is meg nem is. Te akartál beszélni, hát tessék! Dorgáltam le magam, végül beálltam a garázsba és besétáltam otthonos kis sárga házunk ajtaján. Nem is tudom, mikor voltam itt utoljára, de a kertünkben lévő fa szemlátomást nagyobb és sárgább lett. A fűben rengeteg barna levél takarta el a még mindig zöld pázsitot, amit nővérem szorgoskodva gereblyézett arrébb. Mégis, amikor meglátott, örömmel dobta el a kezében szorongatott tárgyat, hogy a nyakamba tudjon ugrani. Nyálas puszikkal halmozta el az arcomat, mint amikor ő vitt óvodába, most viszont jól esett a szeretete és eszem ágában sem állt undorodva letörölni az arcom, mint akkor. Apró, puha kezeivel megszorította az enyémeket és egészen a kerti hintaágyig rángatott, ahova szépen le is ültetett.

- Várj egy pillanatot, azonnal jövök – mosolygott, mint a tejbe tök, aztán eltűnt a házban. Az időt, amíg még egyedül lehettem, arra használtam, hogy körbenézzek a helyen, ahol felnőttem. Régen annyit bukfenceztem a megsárgult avarban, még várat is építettünk a húgaimmal, akik most sajnos nem voltak itt, helyette apánál töltötték a hétvégét. Az emlékek elárasztották az elmém. Régen olyan felhőtlen, gondtalan volt minden. Sokkal boldogabb voltam, hisz a gyerekek még nem tudják milyen nehéz felnőttnek lenni. Meghozni az élet nehezebbnél nehezebb döntéseit, aminek a következményét akkor is vállalnunk kell, ha képtelenek vagyunk rá – Itt vagyok, csak gondoltam kávé mellett kellemesebb lesz a beszélgetés – nyomta a kezembe azt a bögrét, amit még ő készített nekem technika órán, ha jól emlékszem hatodikban. Lehuppant mellém, és belekortyolt saját italába, végül kérdő tekintete lyukat égetett a homlokomba, szólásra kényszerítve ajkaimat.

- Oké, az elején kezdem. Láttad már Torit, amikor anyáért jöttél. Én... - kicsit megakadtam, bár ez várható volt. Ujjaimmal beletúrtam sötét hajamba, vettem egy mély lélegzetet és folytattam – Szeretem, de átvert és szakítottunk. Csak kihasznált, egy szaftos sztorit akart írni egy újságnak, de lebukott – szégyenlem bevallani, de a szememben feltűnt pár oda nem illő könnycsepp, amik  minden áron le akartak folyni az arcomon és én gyáván hagytam nekik. A hideg cseppek közül pár a számba is belefolyt, így megérezhettek kissé sós ízüket.

~Doniya Malik~

- Tessék? Szerintem valamit nagyon félre értettél – kezdtem el simogatni a hátát, és közben elfojtani a kiabálást, hiszen magamban már üvöltöztem ezzel az idiótával. Egy órája beszéltem Torival telefonon, kizárt, hogy csak kihasználta volna. Akkor nem hozná haza az anyánkat, akit megmentett a sittől.
- Bárcsak igazad lenne, de te nem olvastad a szavait, olyan más volt – szipogott két mondat között. Annyira kiszolgáltatott volt, mint régen, amikor az első szerelme dobta, mert igen, volt már, hogy a nagy Zayn Malikkal is szakítottak, de mentségére legyen mondva akkor hullott ki az első két foga és nem volt valami kellemes látvány.

- Igazam van. Az emberek hibáznak, miért nem adsz neki egy második esélyt? - mielőtt válaszolhatott volna megszólalt a csengő. Zayn azonnal felpattant ülő helyzetéből és a bejárat felé sietett, amivel sikeresen elmenekült a válaszadás elől. Nem rántottam vissza, mert biztos voltam benne, hogy Tori az, vagyis ezt  istenesen megszívta. Akkor is beszélni fog vele, ha nem akar.

A lehető leghalkabban osontam utána, miközben elbújtam az egyik fal mögé, hogy végighallgathassam mi is ez az egész, mivel még mindig voltak homályos foltok a történetben. Az ajtó kicsapódott, de nem hallottam semmiféle beszélgetést. Néma csendbe burkolózva álltak egymással szemben.

- Szia – nyögte ki végül nagy nehezen az egyikőjük, végül a másik is megismételte az előbb hallhatott szót. Komolyan, erre tanítottam én?! Csaptam magam homlokon – Csak hazahoztam anyukádat, megyek is – szabadkozott Victoria, mire előugrottam a fal mögül és közbeavatkoztam, mielőtt a gyagyás bátyám hagyta volna elmenni.
- Szia. Nincs kedved bejönni? Nagyon hálásak vagyunk, hogy elfuvaroztad idáig – mosolyogtam a lehető legkedvesebben, mire a lány is viszonozta figyelmességemet. Bár mosolya megtört volt, még így, lány szemmel is gyönyörűen nézett ki. Tényleg igaz, hogy a mosoly a legszebb ékszer.
- Ne mond azt hogy hálásak vagyunk. A magad nevében beszélj! - förmedt rám Zayn, mire alig akartam hinni a füleimnek. Az előbb még azt mondta nekem, hogy szereti, akkor most miért ilyen bunkó? Könyökömmel beleütöttem az oldalába, mire felszisszent, Tori pedig felkuncogott.
- Igaza van. Jobb lesz ha nem is zavarok tovább – szemeit lesütötte, végül sietős léptekkel szaladt a kocsijához, amivel azonnal el is hajtott. Integettem neki, majd becsuktam az ajtót és dühösen pillantottam az öcsémre.
- Hogy tehetted ezt? Én szégyenlem magam miattad – mutatóujjammal a kidolgozott mellkasát ütögettem, de ő csak levegőnek nézve tovább sétált – Na nem, azt már nem. Most azonnal told vissza a seggedet és beszélj! - kiabáltam utána, mire megállt. Nem fordult vissza felém, egyszerűen csak állt bambán, mint akinek a földbe gyökereztek a lábai. Teste megfeszült, kezeit ökölbe szorította, mégsem féltem tőle. Tudtam, bármit tennék, engem nem tudna bántani. Ez adott bátorságot ahhoz, hogy szembeszálljak vele és megpróbáljam észhez téríteni.

~Zayn Malik~

Törni, zúzni akartam, de mégsem tettem. Képtelen lettem volna rá, hisz anyáék előtt még sosem vesztettem el a fejem, és most sem terveztem. Doniya egyfolytában üvöltözött, és mindazok ellenére, hogy ezzel csak még jobban idegesített, megértettem, hiszen igaza volt. Nem tudtam, miért mondtam neki azt, amit, hisz tényleg hálás voltam.

- Hagyj békén, még sincs kedvem beszélgetni – felrohantam az emeleten elhelyezkedő szobámba. Minden lépcsőfokot kettesével ugrottam át, végül becsaptam magam mögött az ajtót.

Vágytam az egyedüllétre, de nem tartott sokáig a magány, mivel valaki az ajtómat ütögette, amit időközben kulcsra zártam.

- Tűnj el, Doniya! - kiabáltam ki idegesen, de a dörömbölés csak nem maradt abba.
- Az anyád vagyok. Beszélni szeretnék veled – könyörgött, mire szemöldökeim az egekig szöktek. Még sosem hallottam ezeket a szavakat a szájából, így a kíváncsiságom legyőzte a makacsságom és kinyitottam a fehérre festett fa ajtót. Nem szólt semmit, csak leült az ágyamra, aminek kék takarója összegyűrődött ott, ahol hozzáért. Sokáig nem beszélt, talán a gondolatainak világába merült el, ahogyan azt én szoktam. Igen, ezt tagadhatatlanul tőle örököltem – Sajnálom. Mindent sajnálok, fiam. Nagyon szeretlek és megígérem, hogy mostantól egy anyához méltóan fogok viselkedni – arcán legördült egy könnycsepp, amit ujjaimmal készségesen letöröltem onnan, végül megöleltem. Annyira jól estek szavai, hogy ha ma nem sírtam volna már eleget, tuti elbőgöm magam, viszont nem maradt egyetlen egy árva könnycseppem sem, pedig ez a pillanat megérte volna.
- Szeretlek anya. Mi változott? - nem volt alaptalan a kérdésem, hisz eddig valahányszor arra kértem, hogy szokjon le, ő nem tette meg, s még a jelét sem mutatta annak, hogy megpróbálná a kedvünkért.
- A kedves kis barátnőd beszélt a fejemmel – simogatta meg az arcom, majd megpuszilt, végül kiment a szobámból. Nem akartam hinni a szavainak, de mégis mi oka lett volna hazudni? Zsebem rejtekéből türelmetlenül rángattam elő a telefonomat, majd írtam egy rövid sms-t.
„Köszönöm, tényleg hálás vagyok” 
Küldtem el Torinak, és ki tudja, talán ez volt az első lépcsőfok a kapcsolatunk helyrehozása felé.