XXIII. fejezet: Beszélhetnénk?

Sziasztok :)

Szeretnék megköszönni mindent, amit adtok nekem, el sem hiszitek, mennyire szeretlek titeket <3 Már is 71-en vagytok, ami hihetetlen nagy szám, vagyis én ezt gondolom. Ebben a részben végre megtudhatjátok, Hogy Zayn és Tori ki fognak-e békülni és azt is, hogy mit szólt a drága főnök asszony a végleges cikkhez. Sajnos nem olyan hosszú a fejezet, de remélem nem haragszotok. Kinek hogy telt a napja? <3 

Millio puszi Xx és Jó olvasást! <3

ui.: lehet, hogy találtok benne pár hibát, előre is elnézést, csak itt van a barátnőm is nem volt időm átolvasni :/ :)

~Victoria Jones~

Várakozás. Eltűnődött már bárki is azon, hogy rövidke életünk során mennyi időt töltünk pusztán csak a várakozással? Várunk a buszra, ami elvisz minket egyik helyről a másikra, az ételre egy gyorskajáldában vagy egy étteremben és szinte egész életünkben várjuk a szerelmet, a nagy betűs boldogságot, rózsaszín felhőkkel és csillámpónikkal. Szeretnénk, ha az a bizonyos sült galamb a szánkba repülne, ha ezüst tálcán nyújtanának át nekünk mindent, anélkül, hogy különösebb erőfeszítést kéne tennünk bármiért is. A zord valóság azonban egyáltalán nem ilyen, maximum a képzeletünkben lévő álomvilág, ami természetesen bármennyire is szeretnénk, nem létezik. Mindenért küzdenünk kell, hisz csak így érhetjük el a céljainkat, így élvezhetjük igazán a kiérdemelt boldogságot.

Jelenleg én is vártam. Ott álltam Pamela irodájának tölgyfa ajtaja előtt, hisz köztudott tény volt, már-már törvény, hogy addig senki sem léphette át a küszöbét, amíg ő nem adott rá engedélyt, s ez alól, természetesen én sem képeztem kivételt. A többiek állítása szerint hisztis pillanatait élte, így nem csoda, hogy ujjaimat tördelve, remegő lábakkal vártam az elkerülhetetlent. Alsó ajkam gyengéden szippantottam be, hogy aztán fogaimmal puha felületét rágcsálva, megnyugtassam igencsak felborzolt idegeim sokaságát.

- Jones! Told be ide a segged, de azonnal! - krákogott, mire összerezzentem s kellett egy kis idő, míg felfogtam, hogy az imént adott engedélyt a belépésre. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, szinte csak akkorára, hogy egymagam átférjek az általam kreálta résen. Tudtam, hogy miattam volt ilyen feszült, hisz a cikk nem lett olyan leleplező, mint amilyet ígértem és bevallom féltem. Az épületben kering egy olyan pletyka, hogy volt egy Alison James nevű lány, aki egyszer keresztbe tett Pamela elképzeléseinek, és sosem látták többé. Rendben, azzal én is tisztában voltam, hogy az ilyen hülyeségeknek nem túl sok a valóságalapjuk, de akkor is, rám tört a frász, ha arra gondoltam, hogy lehet, nem jövök ki élve ebből az irodából, ha most nem hallgatok az emberi természetemből fakadó ösztöneimre, s nem rohanok el az ellenkező irányba – Ne fáradj a leüléssel, nem leszel itt sokáig – szavai hatására megborzongtam, az egész kezem libabőrbe borult.

- Miért hivatott? - kérdeztem rá félénken, mire az egekbe szöktek szemöldökei. Olyan lenézően bámult, mintha egy idióta lennék, amiért fel mertem tenni ezt az egyszerű kérdést, hisz pontosan tudnom kellett volna a választ. Ezzel pedig csak az volt a baj, hogy halvány lila gőzöm, annyim sem volt a miértek okáról.

- A cikk miatt, mi másért? Tegnap megbíztam benned és amiért késő este küldted el az emailt, már nem olvastam át, csak az elejét. Ma reggel viszont, amikor elolvastam az újságunkat csalódás ért. Ez lenne a nagy cikk? - dobta nekem az újság egy példányát, ami rólam egyenesen a földre esett. Összegyűrve terült szét a padlón, romokban hevert, akár csak a nem létező karrierem. Pamela hangja kezdett hisztérikusra váltani, olyan volt mint egy elmebeteg. Szemei vérben forogtak, miközben homlokán kidülledt egy felrobbanni készülő ér – Megmondtam mi lesz a következménye. KI VAGY RÚGVA! Tíz kerek perced van összepakolni minden nyamvadt cuccod és kilépni az épület ajtaján vagy azt is elintézem, hogy egy újság se munkáltasson többé, megértetted? -  szívem hevesen dobogott, szinte kétszeres sebességgel, mégis, mikor befejezte hisztérikus monológját, mintha eme létfontosságú szervem kihagyott volna egy feleslegesnek vélt ütemet. A szoba magára öltötte a csöndesség gúnyáját, s csak pár pillanat elteltével voltam képes a beszéd művészetére.

- Igen, megértettem – gyors léptekkel távoztam a szobából, és már rohantam is az asztalom felé, miközben szemeimben megjelentek az első könnycseppek. Nem akartam elhinni, hogy vége. Ez volt az álmom és én eldobtam. Mindössze pár fénykép volt az asztalomon meg egy névtábla, amiket el szerettem volna hozni, így azokat beletettem a táskámba és megindultam a lift felé.

- Tori, várj már! Mi történt? - hallottam meg Milly és Tara kétségbeesett hangját, mire lelassítottam és megvártam amíg utolérnek. Mind a ketten szorosan öleltek magukhoz, szeretetüktől alig kaptam levegőt, pedig az oxigén létfontosságú alapanyaga volt az életnek. Fejem egyre vörösebb lett, meg persze az időm is vészesen fogyott, így miután elhadartam nekik mi volt bent az irodában egy 'Később beszélünk' után idegesen nyomkodtam a lift hívó gombját, ami nem akart pirosra váltani.

- Blue, az irodámba, azonnal! - Tara kidülledt szemekkel fordult Pamela felé, aki az ajtó keretének dőlve ordibált. Biztató pillantásokat küldtünk felé, de mindezek ellenére féltettem. Nem szerettem volna, hogy őt is kirúgja egy apró hiba miatt, csak azért mert én felidegesítettem.

A telefonom hangos zaja túlzengte a nyüzsgő utca hangjait. Túltömött táskámban a hang ellenére sem sikerült megtalálnom, és mire végre megleltem már késő volt, letette az illető. Egy piros telefon jelent meg a képernyőn Zayn neve mellett, de képtelen voltam visszahívni. Hirtelen a kis készülék újra rezegni kezdett, ezúttal üzenetem jött, amit sietve nyitottam meg, hisz megint ő keresett.

„Beszélhetnénk? Nagyon sajnálom :/” Rövid SMS, mégis hatalmas volt a mondanivalója.

„Persze, mindjárt otthon vagyok, gyere át” Küldtem a választ és miután fogtam egy taxit, hazasiettem. Szinte átugrottam a lépcsőfokokat, úgy rohantam fel az emeletre, hogy még idejében elkészüljek. Nem szerettem volna, hogy meglássa könnyáztatta arcom bármelyik árulkodó vonását.

~Zayn Malik~

Reggel álmosan vánszorogtam le a lépcsőn, hisz későn értem haza Bradfordból. Az egész hétvégét ott töltöttem és most először minden pillanatát élveztem. Nagyon sokat beszélgettem anyával, meséltem neki a fiúkról, és mindenről ami csak az eszembe jutott. Este sem szerettem volna visszajönni Londonba, de nem volt más választásom, mert ma volt egy igazán fontos megbeszélésünk, amit nem hagyhattam ki. Egy könyvkiadó akart velünk tárgyalni, mert ki szeretnének adni egy könyvet rólunk, arról hogyan ismerkedtünk meg, hogyan váltunk barátokká és mi a sikerünk titka. Amikor először hallottam az ötletet, el sem akartam hinni, de rá kellett jönnöm, hogy minden szó igaz.

- Olvastad már Tori cikkjét? Nagyon ügyes – dobta le az asztalra az említett újságot Liam, de én oda sem figyeltem rá. Már olvastam, és nincs kedvem még egyszer átélni azon kínokat, melyet a sorai vájtak szívembe. Nem voltam én mazochista, hogy direkt szenvedést okozzak lelkem szilánkosra tört darabjainak – Csak egy baráti jó tanács. Nézd meg! - egy gőzölgő bögrével ment ki a konyhából, míg én kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken a kezemben egy tál müzlivel. Sokáig nem törődtem a papírtömeggel, de kíváncsiságom újra felém kerekedett. Remegő kézzel nyúltam az újság felé, és addig lapozgattam, amíg meg nem találtam a rólunk szóló cikket az ötödik oldalon. Már a címe láttán hányinger kerülgetett: „One Direction. Senki sem tökéletes, még ők sem.” Tisztában voltam vele, hogy nem vagyunk azok, de ezt akkor sem így kellett volna. A sorok ismerősek voltak, de csak az elején, a befejezés ezúttal egészen máshogy volt megfogalmazva. Szemeim kikerekedtek szavai láttán, és azonnal felrohantam a szobámba. Az egészet fenekestül felforgattam, hogy megtaláljam a nyamvadt telefonomat, de nem sikerült. Épp a párnáimat dobáltam össze-vissza, amikor Liam köhögésére lettem figyelmes, ami az ajtó felől érkezett.

- Ha ezt keresed, akkor megtaláltam. Eszedbe sem jutott az asztalod? – nyújtotta felém a telefont, én pedig egy hálás pillantás után már tárcsáztam is Victoria számát. A vonal kicsöngött, de senki sem vette fel. Biztos, hogy direkt csinálja. Kerül mert bunkó voltam szombaton. De ha elmondta volna, hogy mi a helyzet. Na jó, tuti meg sem hallgattam volna...

- Nem veszi fel – húztam el a szám, mire Liam rosszallóan megrázta a fejét.

- Mit vártál? Hogy majd a karjaidba ugrik mindezek után? Küldj neki egy üzenetet – igaza volt, ezt nagyon elcsesztem. Meg kellett volna hallgatnom, hinnem kellett volna neki, na meg nem kellett volna lefeküdnöm Perrievel. Bepötyögtem neki egy rövid SMS-t, amire azonnal válaszolt, így egy gyors zuhany után már indultam is a háza felé.

Minél közelebb kerültem a panelházhoz, annál rosszabbul éreztem magam. Folyton járt a lábam és legszívesebben visszafordultam volna. Haza szerettem volna menni és bezárkózni a szobámba. Olyan érzések kerítettek hatalmukba, melyeket tinédzser lányok éreznek egy-egy randi előtt. Mi lesz, ha látni sem akar? Mi lesz, ha már mással van? Mi lesz, ha már visszafordíthatatlanul meggyűlölt? Egyre több kérdés keringett a fejemben, miközben tenyerem ellepte az izzadság.

A mögöttem álló kocsi sofőrje idegesen kiabált rám, mert a bambulásom miatt nem vettem észre, hogy zöldre váltott a lámpa. Már szinte az egész sor dudált, mire fújtattam egyet és ráléptem a gázra. Miért siet ennyire mindenki, vagy inkább miért nem sietek én is, hisz most talán minden helyre jöhetne?! Sajnos tisztában voltam azzal, hogy erre nagyon kicsi az esély, de ahogy Doniya mindig mondta a remény hal meg utoljára. S nekem még oly sok kijutott eme ajándékból, hogy évekig kihúztam volna csupán a szeretett lény távoli csodálásával, abban a tudatban, hogy bármikor eljuthat szívébe a megbocsátás édeskés bájitala.

Már harmadjára kopogtam, de még mindig semmi. Szomorúan hajtottam le a fejemet és vettem egy 180 fokos fordulatot, hogy visszamehessek a kocsimhoz, de akkor kinyílt az ajtó. Torin egy vaj színű nadrág és egy féloldalt lelógó póló volt, ami színeiben tökéletesen illet barna hajához, ami ismét kiengedve omlott a vállaira.

- Gyönyörű vagy – suttogtam, mire alig észrevehetően elpirult. Nagyon édes volt, hogy még mindig ilyen reakciót váltottam ki belőle, és ez adott erőt ahhoz, hogy folytassam. Besétáltam a lakásába és leültem a kanapéra, hogy vele szemben helyezkedhessek el. Végig a szemébe szerettem volna nézni, hogy elhiggye szavaimat – Olvastam a cikket, és borzasztóan sajnálom, hogy nem hittem neked. Hiba volt – láttam, hogy mondana valamit, de elharapta ajkát, így nem szólt közbe, ami sokat segített abban, hogy kiönthessem a lelkem – Anya mondta, hogy miket beszéltetek és neked köszönhetően ma reggel önként ment el egy elvonóra. Úgy érzem van esély arra, hogy megint normális család legyünk. Már csak téged szeretnélek visszahódítani – túrtam bele sötét hajamba és vártam a válaszát, egy apró kis reakciót, de nem csinált semmit. Levegőt is csak azért vett, mert szüksége volt rá az élethez – Kérlek, mondj valamit! - ültem hozzá közelebb. Leheletem csiklandozta nyakát, amit onnan tudtam, hogy beleremegett közelségembe.

- Ne csináld ezt. Azt hiszed minden semmisé válik, csak mert... csak... mert – nem tudta befejezni a mondatát, teljesen elgyengítettem. Kezeimmel óvatosan simogattam arcát, miközben ajkaink egymáson pihentek, mégsem csókolóztunk. Szerettem volna, ha ő kezdi el, hisz egy részem még mindig a bizonytalanság ingoványából kereste a kiutat. Mindennél jobban vágytam rá, csakis vele szerettem volna lenni, de ha most rávetettem volna magam, azzal elronthattam volna mindent.

- Szeretsz még? - hangom mélyebben csengett, mint általában, amit a kéjnek tudtam be, annak, hogy testem az övére szomjazott.

- Szeretlek, de ez nem elég. Lefeküdtél Perrievel, azt mondta a barátnőd és te nem tagadtad egy pillanatig sem – beleharapott alsó ajkába, ami még mindig túl közel volt az enyémekhez. Égetett a lehelete és nem bírtam tovább. Én voltam az, aki hamarabb megtört, én voltam az, aki a köztünk lévő távolságot a nullával tette egyenlővé. Mohón faltam édes száját, miközben hanyatt döntöttem a kanapén. Örömet akartam neki szerezni, kárpótlásként a sok szenvedésért, amit a makacsságommal kreáltam. Először minden erejével azon volt, hogy eltoljon személyes teréből, de amikor kezeit megéreztem az övemnél, már én is bátrabb lettem. Óvatosan és gyengéden nyúltam be a pólója alá, végül egy egyszerű mozdulattal leszedtem róla a feleslegessé vált ruhadarabot. Ajkaimmal nedves csókokat nyomtam nyakára, és így haladtam egyre lejjebb és lejjebb. Tori kezei remegve vették le rólam a nadrágot, végül kiugrottam bokszeromból, hogy semmi se legyen útban a boldogság felé. Szájából apró nyögések törtek a napvilágra, minden egyes mozdulatom hatására, miközben körmeivel belevájt a húsomba. A hirtelen jött fájdalom csak még jobban lázba hozott, még követelőzőbb lettem. Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy gyengéd tudjak maradni. Teste ívben megfeszült alattam, míg én nyelvemmel kényeztettem.

- Zayn... még mindig... mindig – alig kapott levegőt, úgy vonaglott alattam. Felkacagtam próbálkozására, hisz tudtam, hogy miként akarta befejezni elhalt mondatát.

- Haragszol – hevesen bólogatott, de nem ellenkezett tovább egy  röpke pillanatig sem. Sőt, változtatott a felálláson és ő kezdett el lent tevékenykedni. Nyelvének érintésére megremegett az egész testem, s még a hátam is libabőrös lett, persze csakis jó értelemben. A fellegekben szálltam, s úgy éreztem, végre minden a helyére billent, hogy végre ismételten boldog lehetek ama sok szomorúság után, melyet makacsságommal okoztam mindkettőnk számára.