Sziasztok :)
Jesszusom, el sem hiszem, hogy végre megismerhetitek Gracet. Kíváncsi vagyok, milyennek képzeltétek el - esetleg pont olyannak, mint amilyennek leírtam, vagy teljesen máshogy? Milyen eddig a hetetek? Van még olyan ember akinek ma nincs iskolája?
Apropó, az előző bejegyzésnél egyik kedves barátnőm említette, hogy tetszenek neki az idézetek. Eddig én írtam őket - kisebb átalakításokkal, de ez teljes mértékben máshonnan van, méghozzá az egyik kedvenc sorozatomból, a Vámpírnaplókból idéztem. Úgy gondoltam illeni fog az új lányunkhoz és az életéhez. Na, de nem is rizsázok többet, mert gondolom alig van valaki, aki elolvassa ezt a kis szösszenetet :)
Millio puszi Xx és jó olvasást, nagyon szeretlek titeket <3
°Grace Evans°
„Megvolt
a tervem, hogy változtatok az életemen és egészen új irányba
fordulok, feledve minden múltam; és a bánatból életet merítek.
De ez nem ilyen egyszerű, mert a rossz dolgok veled maradnak,
követnek és bárhogy is szeretnél, nem tudsz elmenekülni előlük.
Csak annyit tehetsz, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor megtalál
szorosan megragadod és nem engeded el soha, mert szükséged van rá.
Szükségem van rá.”
Unottan
bámultam ki a kocsink ablakán, miközben egyfolytában újabb és
újabb, számomra eddig sosem látott dolgok tárultak a szemeim elé.
London csodásabb volt, mint amilyennek anyukám meséi alapján
elképzeltem, mégsem dobott fel a tény, hogy ezentúl itt élhetem
le a napjaimat. Utáltam már magát a gondolatot, hogy anya
barátnőjének a házában töltöm az egész nyaramat, csak mert
apa beteg lett és nem szeretnék, hogy otthon legyek és végig
nézzem, hogy esetleg rosszabbra fordul az állapota. Szerettem volna minden egyes másodpercet kihasználni és mellette lenni a végsőkig,
de ők már döntöttek a sorsomról, nélkülem. Már egy hónapja a
tudtomra adták, hogy legyek majd jó és kedves, ne hozzak szégyent
a fejükre és hasonlók. Igazából sosem voltam egy lázadó típus,
nem tudom, honnan szedték, hogy majd törni-zúzni fogok, de a
szüleim már csak ilyenek voltak.
-
Drágám, megígéred, hogy összebarátkozol Esme lányával? Veled
egyidős – mosolygott rám anya, amitől előbújtak fehér fogai,
megfiatalítva kissé ráncos arcát. Én csak egy aprót
bólintottam, és viszonoztam kedvességét. Mindig is ez volt a
mániája, barátkozzak össze mindenkivel, hisz barátok nélkül
mit sem ér az élet. Könnyű azt mondani. Neki vagy ezer barátnője
volt a gimnáziumban, mindenki szerette, és utána is tartották vele a
kapcsolatot, bezzeg nekem, bár senki sem utált, mégis csak Carter
maradt. Ő volt az egyetlen, aki mindig kiállt mellettem, még akkor
is, amikor nem volt igazam, és ő az, akit sosem akarok elveszteni.
A többiek mellékes szereplői voltak az életemnek. Csak egy kedves
arc voltam a számukra, évek múlva már talán a nevemre sem fognak
emlékezni.
A
rozoga kocsink hirtelen megállt, sokkal hamarabb, mint reméltem.
Szomorúan pillantottam anyám szemébe, ami az enyémhez hasonlóan
fátyolos volt a visszatartott könnyektől. Nem akartam elhagyni
akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt a támogatásomra, de túl
makacs. Nem hagyta, hogy lássam, ahogy összetörik.
-
Muszáj bemennem oda? - mutattam az óriási kastély felé, miközben
még egyszer utoljára megpróbálkoztam anyám meggyőzésével,
hasztalanul.
-
Igen, muszáj – kiszállt a kék autónkból, ami kissé már
megviselten nézett ki, egyáltalán nem illett ehhez a helyhez. Itt
minden olyan úri volt, csak a filmekben és mesékben láttam hasonlót.
Lassan cammogtam el a csomagtartóhoz, ahonnan kivettem mindkét
bőröndömet, amik tele voltak a cuccaimmal. Bizonytalansággal
telve lépkedtem anyám mellett, aki velem ellentétben magabiztosan
kopogott a bejárati ajtón.
Egy
kedves öreg nő nyitotta ki, aki azonnal betessékelt minket, majd
eltűnt, mintha ott se lett volna. Akár egy jó tündér, vagy
valami hasonló. Bátorkodtam helyet foglalni a bézs színű
kanapén, magam mellé rakva a táskáimat és vártunk.
-
Sziasztok! Csak hogy megérkeztetek. Jó újra látni Joslyn, na és
a kis Grace, mekkorát nőtt! - álmélkodott a számomra idegen
asszony, aki megölelte anyukámat, majd engem vett célba. Vajon
honnan ismerhetett? Egyfolytában ezt kérdezgettem magamtól, de nem
mertem hangosan is feltenni a bennem megfogalmazódott kérdést,
hisz megígértem, hogy jól nevelt leszek. Az pedig, hogy valakire
nem emlékszünk, aki ismer minket... nos, nem éppen illő.
-
Csókolom – köszöntem illedelmesen, amiért anyám elismerően
bólintott felém egyet.
-
Gyere, megmutatom a szobádat – megköszöntem, végül mindannyian
elindultunk az emelet irányába. Jobbra a harmadik ajtó lett az
enyém, vagyis a benne lévő birodalom. A szoba maga lila színűre
volt festve, míg a bútorok fehéren virítottak ki a
környezetükből. Bár egyenként furán néztek ki, az összhatás
megmelengette a szívemet, hisz még sosem láttam ilyen gyönyörű
helyet, ami ráadásul három teljes hónapig az enyém lesz. Kezdtem egyre jobban
örülni, annak, hogy anya elrángatott Liverpoolból, egészen
idáig, viszont ugyanakkor összeszorult a szívem, valahányszor
eszembe jutott az apukám – Maradj csak itt, és pakolj ki
nyugodtan, addig mi beszélgetünk a nappaliban, rendben?
-
Majd még feljövök elbúcsúzni, drágám – biztosított anya afelől, hogy nem fog itt hagyni egyetlen egy szó nélkül, amiért
hálából megpusziltam az arcát. Egy darabig néztem, ahogy kilép
az ajtón, hosszú, szőke haja minden lépésnél megmozdult, csak
úgy, ahogy az enyém szokott.
Odaléptem
az egyik bőröndöm mellé, és kicipzároztam, hogy kiszedhessem
belőle a ruháimat. Nem volt túl sok, így pár perc alatt
behajítottam az összeset a szekrényembe. A másodikból kipakoltam
azt a kevés sminket, amit használok, végül megtaláltam a
laptopomat, amit leraktam az ágyra, hisz később még szükségem volt rá. Utolsó simításként bevittem a hajvasalómat a fürdőbe
és a papucsaimat pedig az ajtó mellé helyeztem, hogy azonnal fel
tudjam majd őket venni, amikor megnézem a várost. Ha már
elkocsikáztunk idáig, biztosan felfedezem Londont - határoztam el magamban.
A
tíz percig tartó gyors kipakolást követően kényelmesen
elhelyezkedtem az óriási ágyamban és az ölembe vettem megviselt
laptopomat. Felnyitottam a fedelét, végül bekapcsoltam. Amint
betöltött, megpillantottam a hátteret, amin és és Carter
mosolyogtunk, mint két lökött, és megfogtuk egymás kezét hintázás
közben. Még tavaly nyáron készült a kép, Liverpoolban. Akkor
még gondtalan volt az életünk és egyikünk sem gondolta volna,
hogy egy év alatt mennyi minden változhat. Ő és a családja
elköltözött Ausztráliába, míg én, bár Angliában maradtam,
szintén elhagytam az otthonunkat.
Két
apró kattintással megnyitottam az internetet, ahol az első utam a
híres neves közösségi oldalra, Twittere vezetett. Egyből írtam
neki egy kedves és vicces üzenetet.
@Carter_Moore
szia édes, én itt vagyok, na és a te formás popód? Xx
Amíg
arra vártam, hogy válaszoljon, majd elkezdődjön a Skypolás,
megnéztem az adatlapomat. Nem követtek túl sokan, csak 48-an,
abból is csak tíz embert ismertem személyesen, vagyis nem voltam
túl menő, de nem érdekelt. Gyorsan kiírtam, hogy megérkeztem,
majd bekapcsoltam egy zenét YouTube-on.
@Grace_Evans
indulhat a buli? Annyi mindent kell mesélnem, ma láttam egy
kengurut *.*
Megmosolyogtatott
barátnőm válasza, de még mielőtt elindíthattam volna a
videóhívást, ő ismét megelőzött, mint már annyiszor ezelőtt.
Kedves
arca megjelent a képernyőn, a szája a füléig ért, míg a
hajában ott díszelgett egy törölköző, vagyis nemrég
zuhanyozhatott.
-
Szia, annyira megölelnélek. Hogy vagy? Milyen London? Voltál már
a London Eye-on? - és csak mondta és mondta. Egymás után érkeztek
a kérdések, amikre időt sem adott, hogy válaszoljak. Mindig is
ilyen hiperaktív volt, ezért is egészítettük ki egymást olyan
jól, mivel én nem beszéltem túl sokat.
-
Te is hiányzol. London meseszép, bár még nem láttam csak az
autónk ablakából. Körülbelül fél órája érkeztünk meg,
talán még annyi se, szóval nem tudok mit mesélni. Viszont mi van
veled és azzal a kenguruval? - emeltem magasba az egyik szőkés-barna szemöldököm, mire elnevette magát és hatalmas lendülettel vágódott le az ágyára. Pár percre kikerült a kamera látómezőjéből,
én pedig csak reménykedtem benne, hogy nem esett le az ágyról,
bár azt feltehetőleg hallottam volna – Élsz még?
-
Itt vagyok, na szóval ma az öcsémmel elmentünk egy állatkertbe
és ott meg lehetett etetni a kengurukat. Nagyon vicces volt, mert
Kyle a vattacukrát akarta megkóstoltatni velük és a biztonsági
őr rászólt, ő pedig elfutott. Egy órán át kerestük, végül a
kenguruk kifutójánál találtunk rá, ott volt egész végig, csak a másik oldalon –
mindig is imádtam az öccsét, én is sokszor szerettem volna egy
kistestvért, és szinte már a sajátomnak tekintettem Kylet.
-
Nagyon jól hangzik – kopogtattak az ajtómon, mire elkiabáltam
egy 'Szabad'-ot. Anya jött be rajta, így gyorsan elköszöntem
barátnőmtől és odamentem hozzá. Tudtam jól, mi következett azon a bizonyos listán, a
búcsú, amit annyira de annyira el akartam kerülni az utóbbi egy
hónapban, végül mégis kudarcot vallottam.
-
Még hazavihetsz – tártam szét a karjaimat, amolyan most vagy
soha, próbáljuk meg, nincs mit veszteni módon, de ismét csak egy
nemleges fejrázást kaptam. Egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat,
végül megöleltem anyát. Magamba szívtam jellegzetesen édeskés
parfümjének illatát, mert emlékezni akartam rá, szerettem volna
ha egész nyáron velem lenne.
-
Lekísérsz?
-
Persze – egymás mellett lépkedtünk el egészen a kocsinkig és
addig vissza sem mentem a házba, amíg el nem tűnt a láthatáron.
Karba font kézzel bámultam utána, mintha csak arra vártam volna,
hogy megfordul és meggondolja magát.
Gyors
léptekkel rohantam be a szobámba, vissza a laptopomhoz. Kettesével
szeltem át a lépcsőfokokat, és figyelmetlenségemnek köszönhetően
beleütköztem valamiben vagy valakibe. Fejem az akadály felé
fordítottam, amikor megpillantottam egy gyönyörű, barna hajú
lányt. Nagyon kedves arca volt, és pár apró vonásában
hasonlított Esmere, így könnyen kitaláltam ki lehetett. Szegény
elterült a földön, így egyik kezemet felé nyújtottam, hogy
segítsek neki felállni, de csúnyán arrébb lökte.
-
Ne érj hozzám. Mégis ki a franc vagy? - szinte hányta a szavakat,
annyira bunkó és pökhendi volt, hogy egy kamionsofőrnek is simán
elment volna. Egyáltalán nem illet a törékeny külsejéhez, olyan
lett tőle, akár egy ragadozó, egy kecses gyilkos, aki mindenkit
eltiporna, csak hogy ő kerüljön a rivaldafénybe. Sosem ítélkeztem
hamar, de számomra már most ellenszenves volt és tudtam, hogy
sosem leszünk barátok. Soha.
-
A nevem Grace, és itt fogok lakni a nyáron – már mentem is volna
tovább, de lerántott maga mellé, így bevertem a fejem a padlóba
– Mi a franc?! Normális vagy? - kérdeztem idegesen, ezt mégis,
hogy gondolta?
-
Az én nevem Summer, és ha te vagy anyám barátnőjének a lánya,
akkor te leszel a következő cselédem. Nem a legjobb bemutatkozás,
szívi – leporolta a ruháját és felállt, eszébe se jutott
segíteni nekem. Szemeimet megforgattam szavai hallatán. Nagy
nehezen vízszintesbe tornáztam magam, végül felálltam, hogy
szemtől szembe beszélhessek vele.
-
Én aztán nem vagyok senki cselédje. Attól, hogy itt fogok
dolgozni, az nem azt jelenti, hogy ugrok, valahányszor csettintesz –
hangos kacaja betöltötte az egész folyosót, arcán pedig
megjelent egy grimasz, ami eltorzította gyönyörű vonásait.
Éreztem benne a sötétséget, hogy jobb lenne, ha nem húznék vele
ujjat, de már késő volt. Belekötöttem magába az ördögbe.
-
De, pontosan ezt jelenti – kacsintott rám, végül eltűnt,
feltehetőleg a saját szobájának ajtaja mögött.
Lesepertem
a ruhámat és én is bementem a lila szobámba, ismét bekapcsoltam
a laptopomat, de Carter már nem volt online. Szomorúan jelentkeztem
ki Skypeból, majd gyorsan kiírtam egy újabb bejegyzést Twitteren.
@Carter_Moore
gyűlölök itt lenni, gyűlölöm a beképzelt picsákat! Miért
kell itt is lennie egynek?
Lehajtottam
a gépem tetejét és rátettem az ágyam mellett helyet foglaló
éjjeliszekrényemre. Hanyatt dőltem és gondolkozni kezdtem a mai
nap történteken, végül a szemhéjaim ólom nehézzé váltak és
elaludtam.
Arra
ébredtem, hogy valaki simogatja az arcom és egy pillanatra azt
hittem, csak álmodtam, hogy eljöttem Liverpoolból, de amint
kinyitottam a szemem, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy minden
valóság volt. A reggel látott öreg néni ébresztgetett, a mosoly most
sem akart lehervadni az arcáról, de ami még ennél is furább,
valahogyan rám ragasztotta a jókedvét.
-
Drágaságom, kész van a vacsora. Gyere le és egyél, mielőtt
elfogysz – hangja lágy volt és élettel teli, teljesen az
ellentéte annak a beképzelt lányénak. Nem is értettem, hogyan
dolgozhat itt egy ilyen kedves teremtés.
-
Köszönöm, azonnal lent leszek – ismét olyan gyorsan tűnt el,
mint amilyen hirtelen felbukkant, de ezúttal már nem lepődtem meg
rajta, csak elkönyveltem magamban annak, hogy olyan, akár egy jó
tündér. Csak akkor van veled, ha szükséged van rá.
Belebújtam
az ajtó mellett gondosan elhelyezett papucsaim egyikébe és
lesétáltam a lépcsőn, ezúttal sokkal jobban figyelve arra, hogy ne
lökjek fel senkit. Az ebédlő a nappali mellett volt, teljesen a
másik irányba, mint az emelet. Egy körülbelül nyolc személyes
asztal volt a közepén, és minden zöld színűre volt mázolva.
Zöld falak, zöld tányérok, zöld székek, egyedül a terítő
volt fehér. Illedelmesen köszöntem, és helyet foglaltam az egyik
üres széken. Nem volt még mindenki lent, hiszen Summer hiányzott.
Kíváncsian néztem körül, őt keresve, de sehol sem láttam, az
pedig eszembe se jutott, hogy a konyhában segít az
előkészületekben. Vajon miért is nem?!
Kilenc
perc várakozás után, lajhár lassúsággal vánszorgott be az
ebédlőbe, ahol gyilkos pillantásokat vetett felém, majd felhúzott
orral ült le velem szemben. Na, ez aztán király nyár lesz. Már
előre láttam.
Hűha! A gonosz és a jó lány egy házban...vajon mi lesz ebből? :D Egy biztos, nagyon várom a következő részt :) Egész megszerettem Gracet, gratulálok a megírásához :))
VálaszTörlésDrága Eleanor!
TörlésBizony, bizony a gonosz és a jó egy fedél alá került. Ami csak annyit jelent, hogy hamarosan egyre nagyobb bonyodalmak lesznek, főleg ha Louis is képbe kerül. Sietek a következő résszel, nagyon örülök, hogy tetszett ez a rész, és hogy Grace-t is elég jónak találtad *.*
Millio puszi Xx köszönöm, hogy írtál <333
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésElőször is bocsánatot szeretnék kérni azért, amiért csak most kommentelek, de hiába készültem, hogy "na most már tényleg írok egy megjegyzést", mindig közbejött valami, de most végre van időm, szóval leírhatom végre, hogy mennyire imádtam ezt a fejezetet, csak úgy, mint a többit! Nagyszerű. Fantasztikus. Egyik kedvenc blogom, és te pedig az egyik kedven íróm vagy. Jaj, ígérd meg nekem, hogy soha nem fogsz abbahagyni az írással, oké? Annyira rohadtul remélem, hogy valami hatalmas író válik majd egyszer belőled, mert igazán megérdemelnéd, és azt is, hogy könyveket adj ki és a többi..Az biztos, hogy ha ilyen kis novellás-köteteket adnál ki, akkor én lennék az első, aki megvenné.
Egyébként a részről annyit tudok mondani, hogy F A N T A S Z T I K U S volt. Olyan nagyon jó:( Uh, hogy lehet ilyet tehetséges, te kis te? :D♥ Egyébként Grace-t pont ilyennek képzeltem el. Régebben néztem a sorozatot, amiben játszott/játszik (idk), és kb ide is olyan személyiséget képzelek el neki, mint amilyen a sorozatban volt. Jó, ez lehet furcsa, na mindegy.:D Nem rizsázok tovább, várom a folytatást!
Puszi, szeretlek!:')<3
Jane xx
hogy lehetsz* ilyen tehetséges
Törlésomg
elírtam
sorryyyyyyy.:DD♥
xx
Drága Jane!
TörlésJaj, legszívesebben most megölelgetnélek, meg minden. Nagyon sokat jelent nekem, hogy ilyeneket írtál nekem, hiszen mindig annyira parázok, hogy tetszik-e egyáltalán valakinek az, ahogy és az, amit megfogalmazok. Általában én is nagyon lusta vagyok, és halasztgatom a dolgokat a fáradtságra hivatkozva, vagy a tanulásra -pedig igazából, ha nagyon szeretném, lenne időm a blogolvasásra és komizásra is. Teljes mértékben meg tudlak érteni <333
Esküszöm könnyek szöktek a szemembe, én mint sikeres író, tehetséges meg minden? Annyira túlzol :) <3 Boldog vagyok, amiért fantasztikusnak találtad a részt, de tényleg úgy gondolom, hogy te vagy FANTASZTIKUS *.*
Egy darabig még biztosan nem hagyom abba az írást, ezt megígérhetem neked <33 és szívesen kiadnék én könyveket is Xd ha egyszer sikerül, akkor örömömben ugrándozva fogom kiposztolni ide :P
Én is néztem azt a sorozatot, azt hiszem valami sellős volt. Ott is hasonló karaktere volt a lánynak, de remélem azért egy kicsit tudtam változtatni rajta <33
Millio puszi Xx nagyon szeretlek <33
ui.: semmi gond, én is gyakran ütök el egy-egy betűt a billentyűzeten <3333
Drága, egyetlen, tehetséges, rendkívüli szerencsendio!
VálaszTörlésWáo, annyira vártam már, hogy a sok negatív szereplő között végre feltűnjön egy jó is! Nagyon szimpatikus karakter Grace, szöges ellentéte Summer-nek. Iszonyúan kíváncsi vagyok, hogy a két lány hogyan fog egymással kijönni, mert úgy hiszem nem lesz egyszerű. Szeretném elmondani, hogy nagyon jól kavarod a cselekményszálakat, imádom, hogy nem csak úgy szimplán "egymásbabotlunkrámöntödakávédat" típusú találkozás van benne! Jaj, mintha a Te kezeid közül kerülne ki rossz történet! Bár még az elején járunk mindennek nagyon imádom a szereplőket, egyediek! És természetesen Téged is, le a kalappal azért, amit csinálsz, és ahogyan! Soha ne hagyd abba az írást! <33333
Millió puszi, Azy
Kedves, édes, aranyos, tehetséges és imádnivaló Azy!
TörlésEl sem hiszem, hogy írtál nekem ide is, amikor már a következő fejezet is kikerült *.* Esküszöm megkönnyeztem a soraidat és komolyan megmelengetted a szívemet. Annyira adok a véleményedre, és az, hogy ilyen pozitívan ítéled meg nem csak a szereplőket, de a cselekményeket és magát a történetet is - arról nem is beszélve, hogy egyedinek találod, amit megalkottam *.* Hidd el, az én kezem alól is szoktak kikerülni béna dolgok, elég visszaolvasni az első Niall-es történetem. Siralmas XD Kétség kívül az is én voltam, kb egy évvel ezelőtt. Nem szándékozom abba hagyni, amíg lesz ihlet, addig itt leszek, ezt garantálom és jelen pillanatban rengeteg ötletem van, még ehhez a bloghoz is *.*
Millio puszi Xx nagyon szeretlek, nem is tudom, hogy érdemeltem ki, hogy ennyire kedves legyél velem <33333 <3333