Fourth chapter: New girl

Sziasztok :)

Jesszusom, el sem hiszem, hogy végre megismerhetitek Gracet. Kíváncsi vagyok, milyennek képzeltétek el - esetleg pont olyannak, mint amilyennek leírtam, vagy teljesen máshogy? Milyen eddig a hetetek? Van még olyan ember akinek ma nincs iskolája? 

Apropó, az előző bejegyzésnél egyik kedves barátnőm említette, hogy tetszenek neki az idézetek. Eddig én írtam őket - kisebb átalakításokkal, de ez teljes mértékben máshonnan van, méghozzá az egyik kedvenc sorozatomból, a Vámpírnaplókból idéztem. Úgy gondoltam illeni fog az új lányunkhoz és az életéhez. Na, de nem is rizsázok többet, mert gondolom alig van valaki, aki elolvassa ezt a kis szösszenetet :) 

Millio puszi Xx és jó olvasást, nagyon szeretlek titeket <3

°Grace Evans°

„Megvolt a tervem, hogy változtatok az életemen és egészen új irányba fordulok, feledve minden múltam; és a bánatból életet merítek. De ez nem ilyen egyszerű, mert a rossz dolgok veled maradnak, követnek és bárhogy is szeretnél, nem tudsz elmenekülni előlük. Csak annyit tehetsz, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor megtalál szorosan megragadod és nem engeded el soha, mert szükséged van rá. Szükségem van rá.”

Unottan bámultam ki a kocsink ablakán, miközben egyfolytában újabb és újabb, számomra eddig sosem látott dolgok tárultak a szemeim elé. London csodásabb volt, mint amilyennek anyukám meséi alapján elképzeltem, mégsem dobott fel a tény, hogy ezentúl itt élhetem le a napjaimat. Utáltam már magát a gondolatot, hogy anya barátnőjének a házában töltöm az egész nyaramat, csak mert apa beteg lett és nem szeretnék, hogy otthon legyek és végig nézzem, hogy esetleg rosszabbra fordul az állapota. Szerettem volna minden egyes másodpercet kihasználni és mellette lenni a végsőkig, de ők már döntöttek a sorsomról, nélkülem. Már egy hónapja a tudtomra adták, hogy legyek majd jó és kedves, ne hozzak szégyent a fejükre és hasonlók. Igazából sosem voltam egy lázadó típus, nem tudom, honnan szedték, hogy majd törni-zúzni fogok, de a szüleim már csak ilyenek voltak.

- Drágám, megígéred, hogy összebarátkozol Esme lányával? Veled egyidős – mosolygott rám anya, amitől előbújtak fehér fogai, megfiatalítva kissé ráncos arcát. Én csak egy aprót bólintottam, és viszonoztam kedvességét. Mindig is ez volt a mániája, barátkozzak össze mindenkivel, hisz barátok nélkül mit sem ér az élet. Könnyű azt mondani. Neki vagy ezer barátnője volt a gimnáziumban, mindenki szerette, és utána is tartották vele a kapcsolatot, bezzeg nekem, bár senki sem utált, mégis csak Carter maradt. Ő volt az egyetlen, aki mindig kiállt mellettem, még akkor is, amikor nem volt igazam, és ő az, akit sosem akarok elveszteni. A többiek mellékes szereplői voltak az életemnek. Csak egy kedves arc voltam a számukra, évek múlva már talán a nevemre sem fognak emlékezni.

A rozoga kocsink hirtelen megállt, sokkal hamarabb, mint reméltem. Szomorúan pillantottam anyám szemébe, ami az enyémhez hasonlóan fátyolos volt a visszatartott könnyektől. Nem akartam elhagyni akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt a támogatásomra, de túl makacs. Nem hagyta, hogy lássam, ahogy összetörik.

- Muszáj bemennem oda? - mutattam az óriási kastély felé, miközben még egyszer utoljára megpróbálkoztam anyám meggyőzésével, hasztalanul.

- Igen, muszáj – kiszállt a kék autónkból, ami kissé már megviselten nézett ki, egyáltalán nem illett ehhez a helyhez. Itt minden olyan úri volt, csak a filmekben és mesékben láttam hasonlót. Lassan cammogtam el a csomagtartóhoz, ahonnan kivettem mindkét bőröndömet, amik tele voltak a cuccaimmal. Bizonytalansággal telve lépkedtem anyám mellett, aki velem ellentétben magabiztosan kopogott a bejárati ajtón.

Egy kedves öreg nő nyitotta ki, aki azonnal betessékelt minket, majd eltűnt, mintha ott se lett volna. Akár egy jó tündér, vagy valami hasonló. Bátorkodtam helyet foglalni a bézs színű kanapén, magam mellé rakva a táskáimat és vártunk.

- Sziasztok! Csak hogy megérkeztetek. Jó újra látni Joslyn, na és a kis Grace, mekkorát nőtt! - álmélkodott a számomra idegen asszony, aki megölelte anyukámat, majd engem vett célba. Vajon honnan ismerhetett? Egyfolytában ezt kérdezgettem magamtól, de nem mertem hangosan is feltenni a bennem megfogalmazódott kérdést, hisz megígértem, hogy jól nevelt leszek. Az pedig, hogy valakire nem emlékszünk, aki ismer minket... nos, nem éppen illő.

- Csókolom – köszöntem illedelmesen, amiért anyám elismerően bólintott felém egyet.

- Gyere, megmutatom a szobádat – megköszöntem, végül mindannyian elindultunk az emelet irányába. Jobbra a harmadik ajtó lett az enyém, vagyis a benne lévő birodalom. A szoba maga lila színűre volt festve, míg a bútorok fehéren virítottak ki a környezetükből. Bár egyenként furán néztek ki, az összhatás megmelengette a szívemet, hisz még sosem láttam ilyen gyönyörű helyet, ami ráadásul három teljes hónapig az enyém lesz. Kezdtem egyre jobban örülni, annak, hogy anya elrángatott Liverpoolból, egészen idáig, viszont ugyanakkor összeszorult a szívem, valahányszor eszembe jutott az apukám – Maradj csak itt, és pakolj ki nyugodtan, addig mi beszélgetünk a nappaliban, rendben?

- Majd még feljövök elbúcsúzni, drágám – biztosított anya afelől, hogy nem fog itt hagyni egyetlen egy szó nélkül, amiért hálából megpusziltam az arcát. Egy darabig néztem, ahogy kilép az ajtón, hosszú, szőke haja minden lépésnél megmozdult, csak úgy, ahogy az enyém szokott.

Odaléptem az egyik bőröndöm mellé, és kicipzároztam, hogy kiszedhessem belőle a ruháimat. Nem volt túl sok, így pár perc alatt behajítottam az összeset a szekrényembe. A másodikból kipakoltam azt a kevés sminket, amit használok, végül megtaláltam a laptopomat, amit leraktam az ágyra, hisz később még szükségem volt rá. Utolsó simításként bevittem a hajvasalómat a fürdőbe és a papucsaimat pedig az ajtó mellé helyeztem, hogy azonnal fel tudjam majd őket venni, amikor megnézem a várost. Ha már elkocsikáztunk idáig, biztosan felfedezem Londont - határoztam el magamban.

A tíz percig tartó gyors kipakolást követően kényelmesen elhelyezkedtem az óriási ágyamban és az ölembe vettem megviselt laptopomat. Felnyitottam a fedelét, végül bekapcsoltam. Amint betöltött, megpillantottam a hátteret, amin és és Carter mosolyogtunk, mint két lökött, és megfogtuk egymás kezét hintázás közben. Még tavaly nyáron készült a kép, Liverpoolban. Akkor még gondtalan volt az életünk és egyikünk sem gondolta volna, hogy egy év alatt mennyi minden változhat. Ő és a családja elköltözött Ausztráliába, míg én, bár Angliában maradtam, szintén elhagytam az otthonunkat.

Két apró kattintással megnyitottam az internetet, ahol az első utam a híres neves közösségi oldalra, Twittere vezetett. Egyből írtam neki egy kedves és vicces üzenetet.

@Carter_Moore szia édes, én itt vagyok, na és a te formás popód? Xx

Amíg arra vártam, hogy válaszoljon, majd elkezdődjön a Skypolás, megnéztem az adatlapomat. Nem követtek túl sokan, csak 48-an, abból is csak tíz embert ismertem személyesen, vagyis nem voltam túl menő, de nem érdekelt. Gyorsan kiírtam, hogy megérkeztem, majd bekapcsoltam egy zenét YouTube-on.

@Grace_Evans indulhat a buli? Annyi mindent kell mesélnem, ma láttam egy kengurut *.*

Megmosolyogtatott barátnőm válasza, de még mielőtt elindíthattam volna a videóhívást, ő ismét megelőzött, mint már annyiszor ezelőtt.

Kedves arca megjelent a képernyőn, a szája a füléig ért, míg a hajában ott díszelgett egy törölköző, vagyis nemrég zuhanyozhatott.

- Szia, annyira megölelnélek. Hogy vagy? Milyen London? Voltál már a London Eye-on? - és csak mondta és mondta. Egymás után érkeztek a kérdések, amikre időt sem adott, hogy válaszoljak. Mindig is ilyen hiperaktív volt, ezért is egészítettük ki egymást olyan jól, mivel én nem beszéltem túl sokat.

- Te is hiányzol. London meseszép, bár még nem láttam csak az autónk ablakából. Körülbelül fél órája érkeztünk meg, talán még annyi se, szóval nem tudok mit mesélni. Viszont mi van veled és azzal a kenguruval? - emeltem magasba az egyik szőkés-barna szemöldököm, mire elnevette magát és hatalmas lendülettel vágódott le az ágyára. Pár percre kikerült a kamera látómezőjéből, én pedig csak reménykedtem benne, hogy nem esett le az ágyról, bár azt feltehetőleg hallottam volna – Élsz még?

- Itt vagyok, na szóval ma az öcsémmel elmentünk egy állatkertbe és ott meg lehetett etetni a kengurukat. Nagyon vicces volt, mert Kyle a vattacukrát akarta megkóstoltatni velük és a biztonsági őr rászólt, ő pedig elfutott. Egy órán át kerestük, végül a kenguruk kifutójánál találtunk rá, ott volt egész végig, csak a másik oldalon – mindig is imádtam az öccsét, én is sokszor szerettem volna egy kistestvért, és szinte már a sajátomnak tekintettem Kylet.

- Nagyon jól hangzik – kopogtattak az ajtómon, mire elkiabáltam egy 'Szabad'-ot. Anya jött be rajta, így gyorsan elköszöntem barátnőmtől és odamentem hozzá. Tudtam jól, mi következett azon a bizonyos listán, a búcsú, amit annyira de annyira el akartam kerülni az utóbbi egy hónapban, végül mégis kudarcot vallottam.

- Még hazavihetsz – tártam szét a karjaimat, amolyan most vagy soha, próbáljuk meg, nincs mit veszteni módon, de ismét csak egy nemleges fejrázást kaptam. Egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat, végül megöleltem anyát. Magamba szívtam jellegzetesen édeskés parfümjének illatát, mert emlékezni akartam rá, szerettem volna ha egész nyáron velem lenne.

- Lekísérsz?

- Persze – egymás mellett lépkedtünk el egészen a kocsinkig és addig vissza sem mentem a házba, amíg el nem tűnt a láthatáron. Karba font kézzel bámultam utána, mintha csak arra vártam volna, hogy megfordul és meggondolja magát.

Gyors léptekkel rohantam be a szobámba, vissza a laptopomhoz. Kettesével szeltem át a lépcsőfokokat, és figyelmetlenségemnek köszönhetően beleütköztem valamiben vagy valakibe. Fejem az akadály felé fordítottam, amikor megpillantottam egy gyönyörű, barna hajú lányt. Nagyon kedves arca volt, és pár apró vonásában hasonlított Esmere, így könnyen kitaláltam ki lehetett. Szegény elterült a földön, így egyik kezemet felé nyújtottam, hogy segítsek neki felállni, de csúnyán arrébb lökte.

- Ne érj hozzám. Mégis ki a franc vagy? - szinte hányta a szavakat, annyira bunkó és pökhendi volt, hogy egy kamionsofőrnek is simán elment volna. Egyáltalán nem illet a törékeny külsejéhez, olyan lett tőle, akár egy ragadozó, egy kecses gyilkos, aki mindenkit eltiporna, csak hogy ő kerüljön a rivaldafénybe. Sosem ítélkeztem hamar, de számomra már most ellenszenves volt és tudtam, hogy sosem leszünk barátok. Soha.

- A nevem Grace, és itt fogok lakni a nyáron – már mentem is volna tovább, de lerántott maga mellé, így bevertem a fejem a padlóba – Mi a franc?! Normális vagy? - kérdeztem idegesen, ezt mégis, hogy gondolta?

- Az én nevem Summer, és ha te vagy anyám barátnőjének a lánya, akkor te leszel a következő cselédem. Nem a legjobb bemutatkozás, szívi – leporolta a ruháját és felállt, eszébe se jutott segíteni nekem. Szemeimet megforgattam szavai hallatán. Nagy nehezen vízszintesbe tornáztam magam, végül felálltam, hogy szemtől szembe beszélhessek vele.

- Én aztán nem vagyok senki cselédje. Attól, hogy itt fogok dolgozni, az nem azt jelenti, hogy ugrok, valahányszor csettintesz – hangos kacaja betöltötte az egész folyosót, arcán pedig megjelent egy grimasz, ami eltorzította gyönyörű vonásait. Éreztem benne a sötétséget, hogy jobb lenne, ha nem húznék vele ujjat, de már késő volt. Belekötöttem magába az ördögbe.

- De, pontosan ezt jelenti – kacsintott rám, végül eltűnt, feltehetőleg a saját szobájának ajtaja mögött.

Lesepertem a ruhámat és én is bementem a lila szobámba, ismét bekapcsoltam a laptopomat, de Carter már nem volt online. Szomorúan jelentkeztem ki Skypeból, majd gyorsan kiírtam egy újabb bejegyzést Twitteren.

@Carter_Moore gyűlölök itt lenni, gyűlölöm a beképzelt picsákat! Miért kell itt is lennie egynek?

Lehajtottam a gépem tetejét és rátettem az ágyam mellett helyet foglaló éjjeliszekrényemre. Hanyatt dőltem és gondolkozni kezdtem a mai nap történteken, végül a szemhéjaim ólom nehézzé váltak és elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valaki simogatja az arcom és egy pillanatra azt hittem, csak álmodtam, hogy eljöttem Liverpoolból, de amint kinyitottam a szemem, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy minden valóság volt. A reggel látott öreg néni ébresztgetett, a mosoly most sem akart lehervadni az arcáról, de ami még ennél is furább, valahogyan rám ragasztotta a jókedvét.

- Drágaságom, kész van a vacsora. Gyere le és egyél, mielőtt elfogysz – hangja lágy volt és élettel teli, teljesen az ellentéte annak a beképzelt lányénak. Nem is értettem, hogyan dolgozhat itt egy ilyen kedves teremtés.

- Köszönöm, azonnal lent leszek – ismét olyan gyorsan tűnt el, mint amilyen hirtelen felbukkant, de ezúttal már nem lepődtem meg rajta, csak elkönyveltem magamban annak, hogy olyan, akár egy jó tündér. Csak akkor van veled, ha szükséged van rá.

Belebújtam az ajtó mellett gondosan elhelyezett papucsaim egyikébe és lesétáltam a lépcsőn, ezúttal sokkal jobban figyelve arra, hogy ne lökjek fel senkit. Az ebédlő a nappali mellett volt, teljesen a másik irányba, mint az emelet. Egy körülbelül nyolc személyes asztal volt a közepén, és minden zöld színűre volt mázolva. Zöld falak, zöld tányérok, zöld székek, egyedül a terítő volt fehér. Illedelmesen köszöntem, és helyet foglaltam az egyik üres széken. Nem volt még mindenki lent, hiszen Summer hiányzott. Kíváncsian néztem körül, őt keresve, de sehol sem láttam, az pedig eszembe se jutott, hogy a konyhában segít az előkészületekben. Vajon miért is nem?!

Kilenc perc várakozás után, lajhár lassúsággal vánszorgott be az ebédlőbe, ahol gyilkos pillantásokat vetett felém, majd felhúzott orral ült le velem szemben. Na, ez aztán király nyár lesz. Már előre láttam.