Tenth chapter: Wake up!

Sziasztok :)

Köszönöm szépen, tényleg, mindent köszönök, lassan ki kéne találnom egy jobb szót erre az egészre, mert olyan sablonosan hangzik és nem is fejezi ki kellőképp az érzelmeimet. Borzasztóan hálás vagyok a sok-sok támogatásért, nem tudom, mivel érdemelhettem ki.

Ebben a részben kiderül, hogy Grace elmondja, vagy nem mondja, és hogyan fogadja Louis az igazságot, szerintem a címből és a képből ki lehet találni, de mindennek ellenére jó olvasást, és kitartás, megint eltelt egy nap, a nyár is el fog jönni.

Millio puszi Xx

„Az igazság olykor fáj, hisz lerombolja az ember illúzióit. Mégis, ha igazán szeretsz valakit, nem engedheted, hogy hazugságok válasszanak el tőle. Bármi történjék, még ha örökre el is veszítheted a kimondott szavak miatt, akkor is tartozol neki az igazsággal.”

°Louis Tomlinson°

Épp a fogamat mostam, amikor kaptam egy rövid, de annál inkább lényegre törő üzenetet Gracetől. Nem volt benne semmi szmájli vagy rá jellemző vidámság, mindössze két szó.

„Beszélnünk kell!”

A hideg is végigfutott a hátamon, miközben újra és újra elolvastam az SMS-t, hiszen általában a filmekben – a való életről sajnos nem tudok nyilatkozni – mindig ezután következik be az apokalipszis, a világvége és a mindent elsöprő, szörnyű katasztrófa. Jelenleg még csak a vihar előtti csend feszült állapotában ringatóztam, de ahogy teltek a másodpercek, úgy közeledett a vég. Lehet sokan azt gondoljátok, túldramatizáltam a dolgokat, hisz színész vagyok, mindig is ezt tettem, de most éreztem a zsigereimben a bajt. Nem tudom, hogyan is fogalmazhatnám meg, talán rájöttök miről beszélek, ha azt mondom, olyan volt, mint amikor az öregeknek fájt valamijük, valahányszor rossz idő, vihar közeledett.

Ha tovább folytattam volna a gondolkodást, és ezerszer lefutottam volna, a már megtett köröket, akkor sem jutottam volna többre a semminél, így próbáltam elterelni a figyelmemet. Bekapcsoltam a TV-t és értelmetlen műsorok sokaságán rágtam át magam, végül egy zenecsatorna toplistáján akadt meg a figyelmem. Mindig is imádtam a zenét, a szenvedélyem volt és még a mai napig az, ezért most is, mint már oly sokszor ezelőtt, teljesen lenyugtatott.

Szemeimet becsukva terültem el a kanapén és játékosan dúdolgattam a felcsendülő dallamokat. Boldog voltam, már nem is emlékszem, mikor éreztem hasonló melegséget a lelkemben, ami azt jelentette, hogy réges-régen lehetett. A képzeletem ismét szárnyra kapott, megjelent előttem egy gyönyörűséges angyal. Egyszerű, fehér ruhát viselt, arcát nem takarta el smink, mégis lélegzetelállítóan nézett ki, ami hatalmas mosolyának volt köszönhető. Ajkait résnyire elnyitotta, mintha mondani akart volna valamit, de amikor megszólalt, egy éles és kissé ismerős hangot adott ki magából, végül köddé vált.

Csak akkor jöttem rá, hogy a csengőt hallotam, amikor kinyitottam, eddig csukva tartott szemeimet. Kezeimet ökölbe szorítottam, majd megdörzsöltem fáradt érzékszervemet, és csalódottan tudatosult bennem, hogy valószínűleg csak álmodtam az egészet.

Lassan vánszorogtam el a bejáratig, de rögtön megbántam, mivel Grace mérgesen pillantott rám, amiért ismét megvárattam.

- Csak hogy végre kinyitottad azt a hülye ajtót. Gyűlölök várni, nem olyan nagy ez a ház, hogy... - amikor meglátta segélykérő tekintetemet, azonnal befogta a száját és helyette csak elragadóan mosolygott. Pont úgy, mint az, az angyal az álmomból. Még az aranyszőke haja is stimmelt – Bocsi.

- Semmi baj. Gyere! - nyitottam ki a kaput is és szorosan megöleltem, végül besétáltunk a lakásomba – Kérsz valamit enni vagy inni? - fordultam felé, de megrázta a fejét és helyette leült a kanapéra, oda, ahol az előbb feküdtem. Nem nézett a szemembe, sokkal jobban foglalkoztatta a padló. Amíg arra vártam, hogy megszólaljon jól végignéztem rajta. Kezei kissé remegtek, arcának napbarnított színe, mintha egy árnyalattal fakóbb lett volna a megszokottnál. Talán nem aludt jól az éjszaka. Mindenesetre reméltem, hogy csak ennyi a baja, mert nem szerettem volna, hogy valami komoly betegség legyen a háttérben.

- Mondanom... mondanom kell valamit, aminek nem fogsz örülni – törte meg végül a ránk telepedett néma csendet. Kék íriszeit rám emelte, de ami sokkal jobban foglalkoztatott, az a halványszürke karika volt, ami a szeme alatt éktelenkedett. Azonban még ennek ellenére is elragadóan festett.

- Na, ki vele – biztattam. Leguggoltam a kanapé elé, hogy megfoghassam még mindig remegő kezeit, de elhúzta őket. Nem engedte, hogy hozzá érjek, amit nem értettem és kezdtem kétségbe esni. Belül üvöltöztem, hogy szólaljon már meg, de kívül semmit sem mutattam mindebből, mert nem akartam ráijeszteni.

- Summer... tegnap elmentünk egy szépségszalonba és ott elmondta nekem egy titkát, amit neked is hallanod kell – vett egy mély lélegzetet, csak utána folytatta – Nem szeret. Csak kihasznál téged.

- Ez hülyeség! - csattantam fel, akkora vehemenciával, hogy majdnem el is estem a hirtelen jött magasságváltozástól. Hogy mondhatott ilyeneket? Miért tette ezt, már megint? Azt hittem, megbeszéltük, hogy én Summert szeretem, ő pedig engem. Szemei kikerekedtek a kirohanásom hatására és ő is felállt, hogy velem szemben folytathassa a beszédét.

- Nem az. Ez az igazság. Ő maga mondta, hogy kihasznál, majd eldob, mint egy használt ruhát – hangja higgadt maradt, bár többször megremegett a mondata közben. Most én voltam az, aki kerülte a tekintetét, hátat fordítva neki, fel s alá járkáltam a nappaliban, mivel nem akartam, hogy idegességemben olyat tegyek, amit esetleg később megbánnék – Ne feledd, a szép szavak nem mindig igazak és az igaz szavak nem mindig szépek.

- De bölcs lettél hirtelen – gúnyolódtam és amikor közelebb jött hozzám, hogy lenyugtasson, egyszerűen arrébb löktem. Nem akartam, hogy a közelemben legyen, hisz minden amit mondott hazugság volt és csak megmérgezett volna, ha hozzám ér. Amíg nem jelent meg az életemben, addig minden tökéletes volt. Az egész az ő hibája volt.

- Legbelül te is tudod, hogy igazam van. Summer egy beképzelt picsa, csak magával törődik, csak önmagát élteti – folytatta elkeseredetten, már alig bírta lehalkítani a hangját, de nálam betelt a pohár. Megfogtam az első kezembe kerülő tárgyat - mint utóbb kiderült, egy távirányítót – és a falhoz csaptam. Apró darabjaira hullott, mintha üvegből lett volna és ezzel halálra rémisztettem Gracet. Hitetlenkedve nézett rám, szemeiben rettegéssel, de abban a pillanatban minden érdekelt csak az nem. Csak Ő nem.

- Egy hazug dög vagy. Mit ártottam neked, hogy ezt teszed az életemmel? A barátomnak hittelek.. - ordítottam torkom szakadtából, de nem tudtam befejezni, amit akartam, mert hozzám hasonló hangerővel beleüvöltött a közepébe.

- A barátod vagyok! Hát nem veszed észre? Ha nem lennék az, akkor hallgatok és végignézem, ahogy tönkretesz – kezeivel belemarkolt a hajába, mintha ki akarná tépni a szőke tincseit. Szemeiből patakokban folytak a könnyek, én mégis tétlenül néztem az egészet, sőt, rátettem még egy lapáttal.

- Az egyetlen aki tönkretesz az te vagy! - apró kezei közé fogta az új asztalomon – mivel az előzőt eltörtem még az első itt töltött perceiben – pihenő bögrémet és a földhöz vágta. Mérgesen pillantott rám azúrkék szemeivel és megvetően ejtette ki utolsó szavait.

- Menj a pokolba! - azzal magára csapta az ajtót és eltűnt a lakásomból, hatalmas ürességet és felfordulást hagyva maga után.

°Grace Evans°

Gyűlöltem. A világon mindennél jobban rühelltem Louis Tomlinsont, megvetettem őt és minden egyes pillanatot, amit vele töltöttem. Még képes volt az állítani, hogy én teszem tönkre, amikor csak segíteni próbáltam. Az egyetlen, aki ártott neki az a drágalátos szerelme volt, de ő túl vak és makacs ahhoz, hogy észre vegye, ami az orra előtt zajlott.

Könnyeimmel küszködve szálltam fel a buszra, de abban a másodpercben még az sem tudott különösebben érdekelni, hogy mindenki engem bámult. Volt, aki sajnált és volt aki lenézett. Legszívesebben leordítottam volna mindenki fejét, de a kikívánkozó szidalmak megakadtak a torkomon, hála egy gombócnak, ami elzárta az utat a szavaim elől.

Hazaérve – már magától a 'haza' szótól is a hideg futkosott a hátamon, hisz utáltam ezt a helyet. Sosem lesz a hazám. Soha – becsaptam magam mögött a szobám ajtaját és az ölembe vettem a laptopomat. Úgy éreztem menten felkötöm magam, ha nem beszélhetek a legjobb barátnőmmel, ugyanis Louis utolsó mondata teljesen a padlóra küldött.

@Carter_Moore szükségem van rád!

Szerencsére ezúttal azonnal jött a válasz, felugrott a Skype ablaka és meg is jelent a képernyőn barátnőm gyönyörű, vidám arca. Barna, rakoncátlan tincsei ezúttal a feje tetején voltak elrendezve, egy laza kontyban, bár pár szál már is kihullott belőle, egyenesen barna szemei elé. Mosolygós arca egyik pillanatról a másikra lett komor, amit az én állapotomnak tudtam be. Remek, még egy ember, akinek tönkre tettem az életét. Elhúztam a számat, eme fancsali képpel bámulva Carterre.

- Szia – hajtottam le a fejem, akár egy összetört játék, és ismét rám tört a sírhatnék. A könnyek elárasztották az egész arcomat, lassan folydogáltak, ráérősen, mintha nem is lett volna jobb dolguk annál, hogy rácsöppenjenek a kezemben szorongatott takaróra.

- Jaj, édesem. Mi bántott meg ennyire? - bár nem volt mellettem, egy röpke másodpercig úgy éreztem, mintha rátette volna a kezeit a vállamra, pedig az lehetetlen volt. Több ezer kilométer választott el tőle, az egyetlen embertől, aki valaha megértett.

- Louis – fájt kiejteni a nevét, és még ez az egy szó is hatalmas erőfeszítésembe került. Remegő kezemet felemeltem a szememhez és letöröltem egy újabb sós cseppet, hogy tiszta tekintettel nézhessek fel barátnőmre.

- Mit tett az, az idióta? - halvány mosoly kúszott ajkaimra, szóhasználata okán, hiszen én is pont erre gondoltam, amikor kiléptem az ajtaján. Kiléptem és nem jött utánam, simán hagyta, hogy eltűnjek, pedig titkon arra számítottam, ami a filmekben szokott történni. Olyankor a férfi főszereplő a lány után szalad és édes, romantikus csókban vállnak eggyé ajkaik. Tessék, újra rá kellett döbbennem, hogy ez a zord valóság, és még mindig nem csak egy rémálom.

- Igazából... lehet, hogy az én hibám volt. Elmondtam neki az igazat, és a lehető legrosszabbul fogadta. A fejemhez vágta, hogy tönkre teszem az életét... - a látásom, ma már oly sokadszorra elhomályosult, íriszeim elé ismét egy leheletvékony bársonyfüggöny került. Utáltam ezt az érzést, utáltam sírni, utáltam gyenge lenni. Akkor sem bőgtem ennyire, amikor kiderült apa betegsége, most még sem tudtam erős maradni, pedig csak egy egyszerű srácról volt szó. Miket beszéltem?! Épp itt volt a gond. Louis csöppet sem számított az átlag közé, sőt a lehető legzűrösebb és legagresszívabb ember volt, akit ismertem. Öntelt, beképzelt, felfuvalkodott, mindezek ellenére én mégis megkedveltem.

- Ezt meg sem hallottam. Nem érdemel meg egy olyan tündéri barátot, mint te – biztatott, de engem kiakasztottak a szavai. Az éjjeliszekrényem felé nyúltam, ahonnan elvettem egy újabb zsebkendőt és belefújtam az orromat. Akkorát trombitáltam, csoda, hogy még egyben maradt a ház és nem dőlt össze.

- Hát még mindig nem érted? - emeltem meg a hangomat, hangerőm a plafont verdeste, és olyan hisztérikusan hangzott, minden egyes szó, ami elhagyta a számat, hogy magamra sem ismertem – Nem akarok pusztán a barátja lenni!

- Te... te beleszerettél? - nyíltak el ajkai, kikerekedett szemei pedig lyukat égettek a homlokomba. Szégyelltem magam, ismét, amiért még mindezek ellenére, továbbra is gyengéd érzelmeket tápláltam iránta. Gyűlölnöm kellett volna, megvetnem mindent ami vele kapcsolatos, de a szívemnek nem tudtam parancsolni. Hisz nem mi döntjük el, kibe szeretünk bele, ahogy azt sem tudjuk befolyásolni, hogy a kiszemelt egyed érzései lángra lobbanjanak irányunkba. A szerelem vagy ott van a levegőben, vagy nem. Az én esetemben pedig, nem hogy a szerelem, de lassan oxigén sem volt a levegőben. Úgy éreztem fuldoklom, miközben Carter még mindig a válaszomra várt, hiába – Grace... Grace, legalább nézz rám – próbálkozott, mire beadtam a derekam.

- Sajnálom, én... majd holnap beszélünk, oké? - megértően bólogatott, és küldtem felé egy hamiskás mosolyt, amit természetesen viszonzott, mégsem vett komolyan. Előtte képtelen voltam megjátszani magam, ahhoz túlságosan ismert, plusz amúgy sem voltam valami nagy színésznő.

- Szeretlek, pihend ki magad – kiléptem mindenből és kikapcsoltam a laptopomat.

Lentről ajtócsapkodás zaja szűrődött fel a szobámba, de nem foglalkoztam vele. Beletemettem az arcom a párnámba és becsuktam kisírt szemeimet. Kényszerítettem magam arra, hogy elaludjak, de nem ment, ahogyan a felejtés sem. Bármennyire is akartam, Louis szavai nem tűntek el az elmémből. Tovább háborgattak, mintha ezzel büntetett volna, amiért idézem: „Az egyetlen, aki tönkre tesz, az te vagy!”